"Nincs szörnyűbb egy elégedett punkzenekarnál"

Pál Zsombor többször tett kitérőt a reklámszakmába. Korábban a Kreatív szerzője volt, most a Forbes magazin újságírója. Hétvégente pedig kis- és nagyszínpadokon kiabál bele a világba.

- Mikor döntötted el, hogy újságíró leszel?

- Dermesztően korán. Ötödikes koromban iskolaújságot csináltuk a barátokkal, de ez akkor abba is maradt, fogalmazzunk úgy, hogy még az ígérete is csak töredékes formában jelent meg bennük annak, hogy valaha valóban önálló mondatokat is le fogok írni. Aztán gimi alatt egy ismerős ajánlására eljártam a DUE diákújságíró egyesület táboraiba, ahol rengeteg hasznos muníciót kaptam, és máig tartó módon sikerült bent maradnom, csak időközben átváltoztam diákból képzőemberré. Másrészt barátokkal a gimi mellett fehérvári, kis Index-mutációt csináltunk, ami már egyáltalán nem volt vállalhatatlan, ám ez szintén nem az a dolog volt, amire a magyar internet visszatarthatatlan módon várakozott. Aztán teljesen egyértelmű volt, hogy ezt fogom tanulni, mert ez érdekel.

- Soha nem is volt B-terved?

- Nem, mert sosem éreztem magam igazán jól túl messze az újságírástól. Az újságírástól nem túl távol eső reklám időről időre különböző periódusokra megkísértett. Ez általában akkor történt, amikor már elegem lett abból, hogy Magyarországon nem lehet normális helyeken normális újságokat csinálni, vagy nekem nem sikerül ezekhez bekerülnöm, vagy ezek változó arányú keveréke. De arra a fontos dologra azért sikerült rájönnöm harminchoz közel, hogy az újságírás és a reklám közül az egyikbe gyerekkoromtól kezdve rengeteget beleraktam, hogy ne legyek rossz, a másikba meg nem. Korábban tartottam tőle, hogy amikor majd haldoklom, azon fogok szomorkodni az ágyban, hogy lehetett volna egy tök érdekes párhuzamos életem reklámos csávóként, de az elmúlt évtizedben sikerült annyit kapnom belőle, hogy azt gondoljam, aminek ki kellett derülnie ebből, az kiderült, és jobban jár a világ, hogyha ezt mások csinálják helyettem. Előfordul még, hogy nekem nagyon tetsző rétegcuccokba dolgozgatok, és abban tudok is az átlagosnál jobb lenni – a “Vigyázat, kapitalizmus!” szlogent például én adtam a Forbesnak –, de sosem fogok remek mosóporreklámot készíteni kétmillió embernek.

- A reklámszakember és az újságíró nagyon más attitűdöt kíván?

- Ideális esetben nem. Egyfelől a népszerű sztereotípia szerint a reklámosok gonosz, hazug emberek, akik szépen becsomagolják a szart csillogó papírba, és utána megpróbálnak olyan dolgokat lenyomni a torkodon, amelyekre valójában nincs is szükséged, és a folyamatos vágykeltéssel egy megugorhatatlan, soha el nem múló vágyakozásba taszítanak téged, ahol soha nem lehetsz boldog. Másfelől a szállóige szerint a reklám jól elmondott igazság. Ideális esetben a másodikról van szó. Ha nem kell hazudozni, akkor alapvetően a reklámszakma és az újságírás esetében is az a helyzet, hogy valamit, ami neked fontos, úgy próbálsz elmondani, hogy érdekelje az embereket. Csak ez az írott sajtóban hosszú folyószövegeket jelent, és alapvetően egy emberen múlik, hogy jó lesz-e egy cikk. Viszont a reklám sokszereplős csapatmunka, számtalan ponton torzulhat az eredeti ötlet, és persze a legritkább esetben születnek tízezer karakteres szövegek; simán lehet, hogy amit keresel, az egy rendezvény vagy egy hőlégballon.

- Hogy jött a képbe a zene az írás mellett?

- Komolyzenét és könnyűzenét is tanultam, de a zenélés korábban mindig csak hobbiszinten volt jelen nálam. Viszonylag későn kezdtem el gitározni, előtte fél évvel még azt hittem, hogy dobolni fogok, de számtalan agyterületem hiányzik ahhoz, hogy jól doboljak, és ez gyorsan ki is derült. A fősuli alatt voltak kevésbé aktív hobbizenekaraim gitárosként, de ezek elmúltak. Nagyon későn, ezek után jött az, hogy akár szöveget írni, akár énekelni próbáljak. Korábban sosem kapcsolódott össze az, hogy szeretem a szavakat, meg szeretek zenekarokban lenni. Volt pár hálószobában játszadozós Kozmosz-szám, majd megszületett a Schmitt Pál köszöntése című csoda, ami nettó másfél nap alatt jutott el érdekes ötletből odáig, hogy felraktam a Youtube-ra. Nyilván, amikor három nap alatt szedsz össze százezer nézőt, elgondolkozol azon, hogy ebből még tényleg kisülhetnek jó dolgok.

- A Schmitt Pál után célkitűzés lett, hogy dühös, odamondós szövegeket írjatok?

- Egyáltalán nem. A Schmitt Páltól függetlenül már formálódott a zenekar, teljesen más jellegű számokkal. Danival, a Kozmosz másik énekes-szövegírójával, aki lényegében az összes felsorolt korábbi történetben elválaszthatatlan társam, már pötymögtünk különböző cuccokon, meg akkor már rágtam a későbbi dobosunk, Attila a fülét is. A Schmitt Pál egy mindettől független oldalhajtás volt. Körülbelül az volt a koncepció, hogy vannak kisebb, nem a fősodorba tartozó főleg észak-amerikai punk bandák, akiket szeretünk, és szerettünk volna valami hasonlót csinálni, elmenni huszonhét embernek játszani Kiskunfélegyházára és örülni annak, hogy vagyunk mi négyen, meg ők huszonheten, és Kiskunfélegyházán aznap harmincegyen boldogok vagyunk, és nekünk tetsző zenét játszunk, és hallgatunk.

Ez kapott mindenféle gellert a Schmitt Pál által, és azáltal, hogy az első normális EP-nkre immár Dáviddal, a gitárosunkkal kiegészülve véletlenül sikerült olyan számokat írnunk, amelyek ambivalens módon bekerültek a Petőfi Rádióhoz, ezért hirtelen nem csak huszonhét embernek játszottunk, hanem többnek. Azóta is nagyjából itt vagyunk, ennek a kettősségnek a közepén: számtalan hely van, ahol a huszonhét kisszámú többszörösével vagyunk boldogok, közben pedig időnként ráállunk fesztiválok nagyméretű színpadainak a deszkáira is, és mindkettő tök jó.

- Egyszer egy interjúban azt mondtad, hogy ha Magyarország paradicsommá alakul, abbahagyjátok a zenélést. Kicsit "népnevelő" célotok is van a dalszövegekkel?

- Nem, egyáltalán nem. Szerintem alkalmatlan a zene, mint formátum arra, hogy gondolatokat próbálj legalább mérlegelés szintjén eljuttatni más emberekhez. Nem lehet zenével elgondolkoztatni senkit. A zene egy feszültséglevezető cucc, minket nyilvánvalóan azok hallgatnak, akik egyébként is egyetértenek velünk, akik nem értenek vele egyet, azok meg olyan dolgokat írnak alá Youtube-on, amiket nem örülnék, ha anyukám elolvasna. Nekünk a Kozmosz minden oldala fontos, az is, amikor teljesen más, hétköznapi, magánéleti témákról, politikától független hangulatokról írunk számokat. Csak ezt a centralista polgári odamondogatást meg a dolgok nevén nevezését éppen nem nagyon meri vállalni senki más. Emiatt ez egy jobban látható oldala a Kozmosznak, mint ahányan ismerik a többi oldalunkat, mert hiába nagyon szép a Béke tér című magánéleti számunk, azt valamiért elfelejtette kitenni az Index a címlapra, a Mi szabadabbak vagyunk, mint ti valaha lesztek-et meg nem felejtette el.

- Mi történik a Kozmosszal, ha mindenkinek boldog lesz az élete, és Magyarország paradicsommá válik?

- A középkorú rockzenész az esetek többségben egyébként is nagyon furcsán kinéző állatfajta, csak Magyarországon vannak jelen a kis piac meg a lassú mozgások miatt a világban megszokottnál nagyobb sűrűségben. Tehát most csak annyit tudunk, hogy sajnos van még négy év, amikor valószínűleg nem fog elfogyni a lereagálható dolog, a mondanivaló és az indulat. De a kérdéssel eljátszva, hogyha valamiért Orbán Viktor úgy gondolja majd, hogy kiélte magát, és esetleg megpróbál jobban hasonlítani az első ciklusos, 98-as kormányzására, amikor még nagy sűrűségben mutatott épeszű jeleket, akkor én nagyon szívesen nem írnék többé politikai számokat. A boldogság meg egyáltalán nem csak ezen múlik, de nyilván ha mindenféle feszültség elfogy az életünkből, akkor abba kell hagyni, mert a boldog-semmilyen rockszámoknál meg egy elégedett punkzenekarnál kevés szörnyűbb dolgot tudok elképzelni.

- Sem az újságírás, sem a zenélés nem nyolctól-nyolcig típusú munka, hogy tudod ezt a kettőt összeegyeztetni?

- Nagyon nehezen, de mind a kettőt szeretem, tehát nincs más lehetőség, mint megoldani. Aránylag kevés alvással jár, viszont cserébe mindkettővel tök érdekes dolgokat lehet látni, ez a deal. Az nem olyan jó egyébként, hogy már nem emlékszem, a szó klasszikus értelmében hogyan néz ki egy fetrengős hétvége. De fizikailag el lehet ketyegni így is, egyébként pedig így nagyon sok dologból lehet aktívan feltöltődni, ami nekem jobban megy, mint passzívan. Annak örülnék, hogyha jutna időm többet teljesen kikapcsolt aggyal sportolni, bár a maga nemében nyolc kilós gitárokkal ugrálni háromnegyed órán át is sport, csak nem tartozik a legegészségesebbek közé.

- Ha jól tudom, akkor lesz még egy zenekarod.

- Igen, arra a problémára, hogy túl sok szabadidőm van, azt a megfejtést találtam, hogy alapítani kell még egyet. Ez leginkább azért van, mert a Kozmosz akkor is hangos, gyors és erősen kitörő érzelmek vezérelte zenekar, amikor épp nem az ország nagyjairól van szó, csak a saját kis apró magánéleti ügyeinkről. Közben elkezdett felhalmozódni akkora mennyiségű lazább, lassabb, befelé fordulóbb szám, hogy már annyi dal áll benn a fiókban, hogy kiderült, ez valójában egy másik zenekar. A Kozmoszon meg sose fognak átmenni az akusztikus számok, és ha nem akarom, hogy egy fiókban száradjon el a lelkemnek ez a nagyon fontos és érdekes része, akkor azzal csinálni kell valamit. Ez zajlik most.

- Milyen lesz a zenekar felállása?

- Én fogok benne gitározni és énekelni, lesz benne egy dobos, egy zongorista lány és egy basszusgitáros. Egyetlen lesz a neve, az a terv, hogy még tavasszal fellövöldözzük az első számokat és aztán meglátjuk, hogy a világnak is akkora szüksége van-e ránk, mint amekkora szükségünk nekünk van arra, hogy a világnak szüksége legyen ránk.

- Problémamentesen össze tudod egyeztetni az újságíró létformát azzal, hogy punkzenész vagy? Főleg, hogy nem a szórakoztatóipar felől jössz, hanem komolyabb témákban írsz.

- Egy bizonyos ideig azt gondoltam, hogy ez problémaforrás, de aztán arra jöttem rá, hogy valószínűleg inkább nem. Az elmúlt évek nagyjából arról szóltak, hogy a reklámvilágból próbáltam visszakeveredni a magyar újságírás értékelhető részébe. Nyilván vannak olyan szerepkörök, ahol furcsán állna, hogy egyébként ez az kozmoszos csávó, aki a szabadidejében ezeket a dalokat kiabálja, de valójában olyan dolgokat nem szeretnék csinálni, amiket ez kizár. Ha nem a Kozmosz miatt lenne kint a kirakatban, hogy mi a véleményem, akkor más formában lenne kint.

Az is fontos, hogy ezek nem pártos vélemények, nem elfogultság, hanem ideges vagyok attól, hogy alapvető normákat használnak fajansznak, és erre büszkék. Ahol nem férne bele, hogy van egy Kozmoszod, ott valószínűleg az sem férne bele, hogy választások idején ingerült bejegyzéseket írj ki Facebookra. Úgyhogy nem para, mert olyan újságírószerepek működnek nekem jól, ahol ez nem probléma. Egyébként meg adódhat még olyan helyzet az életemben, ahol a zenekar nem egy érdekes másik arcélem lesz, hanem hozzáad az adott újságírószerephez, és valahogy összeérnek ezek a szálak.

- A Forbesnál nem jelent problémát a zenekar? Egyáltalán, tudnak róla?

- Tudnak róla, persze, és még nem mondták, hogy baj lenne vele. Nyilván a puszta látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy bárki bármilyen módon támogatja, vagy azonosul azzal, amilyen hangerővel mi kiabálunk. Ez egy magánéleti ügy, és nem beszélnek bele a magánéletembe.

- Hogy jutottál el a Forbeshoz?

- 2007-ben indítottam egy Antagon nevű médiablogot. Akkor még érdekesebbnek számított a blogság, mint ma, aránylag sokat voltak a posztjaim Index-címlapon, itt látta sok újságíró, többek közt Galambos Marci is (a Forbes magyarországi főszerkesztője – a szerk.), és írt nekem, hogy írna rá, meg érdeklődött, hogy ki vagyok. Ebből lett egyrészt az, hogy Marci ajánlott be a Kreatívhoz, ami fontos és kedvenc munkahelyem lett két és fél évre. Aztán mi ketten történetesen soha nem dolgoztunk együtt, de nyáron megkeresett, hogy lesz magyar Forbes, amit ő fog csinálni, én pedig már többször teleírtam az internetet arról, hogy miért nincsenek normális magazinok ebben az országban, úgyhogy megkérdezte, hajlandóságot mutatok-e arra, hogy a nagy pofámat beszállítsam a szerkesztőség ajtaján belülre, és valami jót csináljunk.

- Szereted a munkádat?

- Nagyon, mindenféle szempontból. Normális kiadónk van, jó fej, rátermett kollégáim, akik mellett imponáló dolgozni, mert nagyon jók abban, amit csinálnak. Furcsa trip egyébként 2014-ben papír magazint írni, amit igazán erősen én még sosem csináltam, mert a Kreatívban inkább az online divízióban voltam foglalkoztatva, és egyszerűen jó érzés ezt profin tenni: szép oldalakat összerakni, és jól megírt történeteket elhelyezni ezeken az oldalakon. És még emberek is vannak, akiket érdekel, és megveszik a lapot, úgyhogy halleluja.

- Mondtad, hogy abban nem hiszel, hogy egy zenekar változtathat az embereken vagy a világon, de szerinted az újságírás képes valamennyire előre vinni a társadalmat, vagy az országot?

- Az alapválasz az, hogy igen, képes, egyébként meg élénken foglalkoztat, hogy ezt hogyan tudja megcsinálni. A Forbes például egészen biztosan az egyik leghasznosabb dolog, ami a magyar sajtóban ma van, mert követendő, jó dolgokról szól, hasznos emberekben tartja a lelket, és terjeszti az eszmét, hogy az erőfeszítés jobban működik, mint a csodavárás. Amennyi belőlem látható, abból nyilvánvalóan egyenesen következik, hogy engem korlátlan mélységben érdekel, hogy mi történik az országban.

Az újságírást tekintve ez ügyben az a nehézség, hogy inkább abba az irányba haladnak a dolgok, mint amit a zenéről is mondtam. Előbb-utóbb lesz egy viszonylag bebetonozott nézetrendszered, amiből aztán nagyon nehéz a passzív 90 százalékot kimozdítani. Mert ma már tök könnyen megoldható, hogyha valamelyik leegyszerűsített, előemésztett világképet fogadod el készen, akkor tudj úgy létezni, hogy egész nap csak azt halld, amit te gondolsz, és ne konfrontálódj a többivel. Pont azokat az embereket nehéz gondolkodásra készetető ingerekkel bombázni, akiknek ez nem ártana. Azokat az embereket pedig, akik aktívan keresik a tőlük különböző véleményeket, nem kell különösebben megváltani, mert legrosszabb esetben nem értünk egyet, de legalább megbeszéltük egymással, hogy ki mit gondol, és miért azt.

Igazából nem tudom, hogy mi a jó válasz, de erre pont az érvényes, mint amit a reklám és az újságírás közötti hasonlóságnál mondtam: ki kell találni olyan dolgokat, amik érdekes és szórakoztató módon tudják ezeket a megugorhatatlannak tűnő falakat megugrani vagy lerombolni. Ha tudnám, hogy mi erre a válasz, akkor nagyon meggazdagodnék belőle, de még van negyven-ötven jó évem, ami alatt erősen fogok dolgozni azon, hogy megtaláljam. Egyébként afelé hajlok, hogy hiányzik az okos, erős és menő közszolgálat, ezért vagyok rettenetesen szomorú attól, hogy a magyar közszolgálati media minden eddiginél több pénzből, minden eddiginél gyalázatosabban gyáván és ostobán működik.

- Budapestről, mint élhető városról mit gondolsz?

- Budapest irracionálisan király hely. Ebben benne van a nem Budapesten született gyermekek hardcore budapestiek által biztosan lenézett vagy kinevetett rajongása, hogy Budapest lényegesen nagyobb mindennél, és mindenből sokkal több van, mint mondjuk Székesfehérváron, ahol én születtem, újságtól a mozin át a folyóig és a kocsmáig. Van hangulata, van attitűdje, biztos, hogy simán megveri a régióban az összes hasonló méretű várost, és külföldön se sokat láttam, ami előtt a várossága miatt kéne leborulni, igaz, Észak-Amerika nekem még kimaradt. Nyilván egy tengerpartot még valahogy hozzá lehetne illeszteni, és akkor még jobban működne, de így is nagyon bírom a sokszínűségét, hiába klisé ezt mondani. Ahogy az is klisé, hogy a romkocsmáknál például tökre látszik az a fajta kezdeményezőkészség meg nyitottság, hogy ha az embereket nem akadályozzák meg abban, hogy maguktól jó dolgokat csináljanak, akkor maguktól képesek jó dolgokat csinálni, csak az államot vigyék tőlük nagyon messzire.

- És biciklistaként hogy látod Budapestet, mennyire jó, mennyire működik?

- Szerintem működik, és jó irányba mutat az, hogy a buszsávokban már többnyire lehet biciklizni, meg hogy egyáltalán az utakon vannak a kerékpárutak, ahol lehet közlekedni, ellentétben a járdákkal, ahol nem lehet. A bringásság is tök jó példa a "budapestségre", meg arra is, hogy az emberek tök jó dolgokat csinálnak, hogyha hagyják nekik. Mert mégiscsak az van, hogy néhány darab bringásfutár addig critical masselt, amíg a viacolorral leborított vagy sárgával odafestett kerékpárutak tébolyából kicibálták a várost pusztán azzal, hogy elhívtak hatvanezer embert tekerni. És azt mondták, hogy hatvanezer embert azért sokkal egyszerűbb boldoggá tenni, mint velük szemben megpróbálni bármit csinálni, mert az útra is csak festeni kell, meg egy kicsit gondolkodni.

- Te mit változtatnál Budapesten?

- Tényleg meglepő, hogy még kétharmaddal a háta mögött sem sikerült a Fidesznek ezt a kerületrendszert valami kevésbé elaprózottra egyszerűsíteni, szerintem az nem ártana, igazi víziók nem 23 kiskirálytól fognak jönni. És én imádom a vizet, úgyhogy bárkinek bármennyire fáj, hogy a folyót nem használjuk rendesen, nekem kétszer annyira fáj, hogy mindkét parton egy autópálya van. Amikor ötévenként jön az árvíz, mindenki örömmel szabadul rá a folyóra, mert meg lehet érinteni, egyébként meg nem lehet. Hogyha nem azzal lettünk volna elfoglalva, hogy a négyes metróra égessünk el ötszáz milliárd forintot, akkor a föld alá vezetett rakparti utakkal lényegesen beljebb lennénk, mint egy föld alá vezetett villamossal.

Ha tetszett a cikk, nyomj egy lájkot!