Végre láthatjuk, mi zajlik egy kórházban a koronavírus-járvány csúcsán – megnéztük az Életjeleket
Az Életjelek: Egy igazi emberi történet című, három részes minisorozatot 2020 tavaszán, márciustól júniusig forgatták egy kórházban, az első hullám idején - amikor Spanyolországban kiéleződött a helyzet a járvány miatt. Bevallom, egyik oldalról nehéz nézni ezt a filmet - én valahogy egy filmnek érzem ezt a három részt, annyira kerek egész dramaturgiailag – hiszen azt látjuk, amit nem szeretnénk sohasem élőben látni - és még így, a képernyő előtt is nehéz feldolgozni. Másfelől meg azt gondolom, nem baj, ha nem fordítjuk el a fejünket, hogy tisztában legyünk azzal, milyen "ellenséggel" állunk szemben. Ahogy Bill Gates is mondta: ez a harmadik világháború.
És akik ezt a legjobban átélték, azok az egészségügyi dolgozók. Ők háborús helyzetben voltak tavaly és vannak a mai napig, a különbség csak az egy háborúhoz képest, hogy amíg az oltást meg nem kapják - s az Életjelek forgatásakor még nem kaphatták -, addig nemcsak ápolók, akik mondjuk lőtt sebeket ápolnak, hanem az életüket kockáztató hősök is, hiszen bármikor megfertőződhetnek. És az elején még maguk sem tudják, pontosan mi ez. Mint minden új vírusnál, a betegség jellegzetes, egyéni tünetei és azok kezelési módjai különbözőek, és megtapasztalást, tanulást igényelnek a legtapasztaltabb egészségügyi dolgozók részéről is. Vagyis: alkalmazkodást, és krízisben csak így lehet megmaradni.
A dokumentumfilmesek megtehették azt, amire keveseknek volt lehetősége: közvetlen közelről figyelhették az orvosok-nővérek munkáját. Vívódásaik, a történteket feldolgozó beszélgetésfoszlányaik természetesek egy ilyen helyzetben. "Biztosan össze fogunk omlani, ha vége lesz" - mondja az egyik nővér az udvaron a másiknak. Tökéletesen tisztában vannak vele, hová mennek be nap mint nap.
Közben épül a kórház újabb osztálya, hogy elférjenek a betegek. Háborús állapotok tényleg, melynek szívei-lelkei a nővérek. Ezek a nővérek olyanok, amilyen nővérekről egy életveszélyes betegségnél álmodna az ember: biztatnak, viccelődnek, együtt drukkolnak a betegnek. A távozó gyógyultakat megtapsolják. A betegeknek tartják a mobilt, hogy videotelefonozhassanak a szeretteikkel. A falaikra a család képei kerülnek. Pedig nem lenne muszáj, de tudják, és mondják is, hogy a szeretet a leggyógyítóbb.
Az Életjelek másik főszereplő-rétege a betegek. Van köztük csontsovány nővér, akit tévesen küldtek haza és visszakerül, meg öregapó, aki a testvérének szurkol, aki egy másik emeleten fekszik, és Oscar, aki halálfélelemmel teli tekintettel szorítja a nővér kezét, miközben a gégemetszés helyén behelyezett csövét tisztítják. Némán kommunikál a másik kolléganővel: jövő hét végén már paellával fog ünnepelni. Olyan dolgokat láthatunk itt, amiket ritkán. Fantasztikus ember benne mindenki, aki vállalta élete kétes lefolyásának dokumentálását.
Összecsomagolt holmik egy szatyorban, ez maradt egy ember után - és már rohannak is tovább. Végletes emberi pillanatok, amelyeket csak egy ilyen téma tud megmutatni. Azt látjuk, amitől félünk, ugyanakkor azt is, mennyire harcolnak ezek az emberek egy ismeretlen életéért. Számomra az volt a legmegrendítőbb pillanat, amikor Oscar és kedvenc nővére végre találkozhattak, és a férfi többször is elérzékenyül, amikor megköszöni társaival együtt egy paella-ebéddel az őket segítő nőknek, hogy visszahozták az életbe.
Az Életjelekről egy másik nagyszerű orvosos film, az Ébredések jutott eszembe. Ez a dokusorozat is a kiszolgáltatottság, az ismeretlen és az átlagember számára elképzelhetetlen áldozatvállalás összefonódását mutatja meg.
Ennek a legszívbemarkolóbb verbális kifejezése az, amikor a nővér azt mondja a másiknak az ápoltról: "A betegem". És mindennek a hátterében ott vannak az alkotók, akik szintén kockáztattak, csak azért, hogy megmutassák: ilyen az élet és a halál a koronavírus idején, és kicsit azt is, hogy ilyen, amikor a spanyol lélek mindenáron az embert látja a beteg testben, és felülemelkedik a halálon.
