KULT
A Rovatból

"Jó alkalom arra, hogy odafigyeljünk a másikra" – premier előtti beszélgetés Ullmann Mónikával és Józan Lászlóval

Kétszemélyes kamaradarab bemutatójára készül a Rózsavölgyi Szalon. Szeptember 14-én lesz a premierje Mark St. Germain amerikai szerző Táncórák című művének.

Link másolása

Fotó: Mervai Márk

A próbák közben beszélgettünk a két szereplővel, Ullmann Mónikával és Józan Lászlóval.

- Mit jelent az Önök életében a tánc?

Ullmann Mónika: Én a Balettintézetben végeztem, dolgoztam is táncosként Novák Ferenc táncegyüttesében. Nekem fontos ez a múlt, mindig jól érzem magam táncosok között, táncöltözőben. Játszottam olyan előadásban, ahol egyedül én voltam színész, de ugyanúgy a tánckar része voltam. Nagyon szerettem ezeket az előadásokat. Ez a darab teljesen más, mert egy sérült táncosnőről szól, de azt a tehetetlenséget, amit ez a karakter átél, átérzem és végig tudom gondolni.

Fotó: Gordon Eszter

Józan László: Nekem annyira szoros kötődésem nincs a tánchoz, mint Mónikának. Én a Színművészeti Egyetemen kezdtem táncolni. Azóta játszottam a Vígszínházban az Össztánc című előadásban, amely nagy izgalmas volt, mert egyetlen szó sem hangzott el, csak táncoltunk és azért is, mert mi, prózai színészek is beleláttunk a táncoslétbe, hogy milyen lehet nekik mindent a testükkel kifejezni. Nekünk ott a verbalitás, a mondatok által fejezünk ki gondolatokat, érzelmeket. Ebben a darabban én egy táncórát akarok venni, mert egy díjátadóra megyek, ahol illik táncolni. Ebből a kreált táncórából születik egy közel másfélórás előadás arról, hogy két ember hogyan ismeri meg, hogy érinti meg, hogyan érti meg egymást. Az én karakterem egy aspergeres fiú, és éppen ebből a helyzetből születnek nagyon szép pillanatok.

- Nagyon sok alkotás, főleg film született arról, hogy a tánc csupán egy alkalom, egy helyzet, már-már ürügy arra, hogy elmondjanak valamit emberi viszonylatokról.

Fotó: Gordon Eszter

J.L.: Mindketten külön világban élnek. Ever egy zárt világban, mivel az Asperger-szindrómával él együtt, eléggé furcsa fiúnak tűnik. Móni figurája, Senga egy sokkal szabadabb világból jön, és nagyon jó apropó ez a táncóra arra, hogy ez a két világ hogyan tud összejönni. Ebből indul ki az a gyönyörű történet, hogy két ember hogyan szeret egymásba, nem feltétlenül érzelmileg, hanem emberileg.

U.M: A történet nem ezt az irányt venné, ha a táncos lány aktív lenne. De a sérülése következményeként az utóbbi hónapokat otthon tölti, bezárva, rettentően sok benne a düh, a harag, az elkeseredettség, a tehetetlenség, és ebbe az érzelmi nulla állapotba kopog be a fiú és hoz be valami mást az életébe. Ha Senga nem lenne sérült, valószínűleg azt mondaná neki: ne haragudj, ma este előadásom van, nem érek rá. De nem ez történik, mert ő is tart valahol az életében. Ez nagyon jó alkalom arra, hogy odafigyeljünk a másikra. Diagnosztizáltan besorolnak egy dobozba, mert autista vagy, de egy neurotipikus, vagyis „normális” embernek is lehetnek olyan pillanatai, amelyekből nem tud egyedül kimozdulni. Hiába egészséges a gondolkodása – vagy azt gondoljuk, hogy egészséges – kell neki a segítség. Az a nagyon szép a darabban, hogy Senga és Ever tulajdonképpen egymásnak segítenek.

- A darabban két „fogyatékkal élő” ember talál egymásra, de talán más korlátaik is vannak, amelyekben segítségre szorulnak.

U.M: Ezzel egy kicsit vitatkoznék. Sengának a sérüléséből fakadnak a korlátok. Ever nagyon magasan kvalifikált autista, és pontosan fel tudja mérni azt, hogy mi a világban a tökéletes protokoll. Ő aszerint viselkedik, aszerint közlekedik, nagyon szigorú saját szabályai vannak, de közben törekszik arra, hogy hasonlítson a normális emberekre. Az én figurám kvázi normális, de öntörvényű személyiség. Rettentően izgalmas két ilyen ember találkozása. A felkészülés során járt nálunk egy autista szakértő, aki olvasta a darabot, és úgy vélekedett, hogy teljesen hiteles, valóban lehet ilyen útja az embernek.

- A Táncórákban több abszurd párbeszéd is elhangzik, ám legalább ilyen bizarr a két név: egy visszafelé leírt Agnes, és az „örökkét” jelentő Ever… és mégis teljes valós.

J.L: Éppen ettől olyan jó ez a darab, hogy teljesen életbeli szituációkat dolgoz fel. Tudunk egy kicsit nevetni is a két ember „nyomorán”, de közben megértjük problémáikat, és látjuk a változást, amely felé elindulnak.

- A premier előtt nem áruljuk el a végkifejletet. Mégis, az Önök számára mi a legfontosabb üzenete ennek az előadásnak?

J.L: Az, hogy nincs olyan, hogy „más”. Mit nevezünk másnak? Te is más vagy, én is más vagyok. Attól, hogy valaki autista, aspergeres, mozgássérült, szexuális értelemben más, még mindenki ember és ugyanazokkal a hétköznapi problémákkal küzd, bárhová is vetítjük ki. Éppen ezt sugallja zseniálisan a darab: hogyan lehet elfogadni a másik embert, annak lényét, hozzáállását, gondolkodásmódját.

Fotó: Gordon Eszter

U.M.: Valamennyien bonyolult személyiségek vagyunk. Engem egy kicsit arra tanít ez a darab, hogy ha van türelmünk lefejteni a káposztáról a héjat, akkor nagyon különös személyiségek jöhetnek elő a burok mögül. Védekezünk a világ ellen, védekezünk a másik ellen, lehet, hogy tüskésebbek, felületesek vagyunk, nem vagyunk annyira kíváncsiak, én sem adom ki magam. De ha egyszer van egy olyan közeg, hol magamat adhatom, ahol kíváncsiak rám, abból mindig igaz és jó kapcsolat lesz.

- És önmagunkhoz is őszintéknek kell lennünk.

J.L.: Talán ez a legnehezebb: az önmagunkról felállított képeket elfogadni az életünk folyamán. És éppen ezt sugallja a darab ebben a rohanó 21. században, amikor nincs időnk egymásra, hogy álljunk meg egy kicsit és kell egy helyzet ahhoz, hogy kíváncsiak legyünk egymásra. Annyira jellemző a mára, hogy csak megyünk, megyünk, megyünk, nem gondolunk át dolgokat, nem térképezzük fel önmagukat, hogy mire vagyunk képesek, mit tudunk elérni, mik a céljaink. Ez valósággal népbetegség lett világszerte az elmúlt években.

U.M.: Senga a sérülése miatt „ráér” odafigyelni Everre, és kíváncsivá teszi. Saját magammal még nem kezdtem semmit, még nem ismerem fel, hogy mi az én rögeszmém. De azáltal én kérdezek tőle, ő válaszol és visszakérdez. Ha „ráérek” megismerni őt, akkor egy idő után óhatatlanul visszakapom a labdát, és a kérdések nyomán elgondolkodhatok a saját életemen, amit egyébként nem tennék meg.

Fotó: Gordon Eszter

- Érdekes, hogy manapság egyre-másra születnek olyan mikroközben játszódó amerikai színdarabok, amelyek szereplőinek „normális körülmények között” semmi közük nem lenne egymáshoz.

U.M.:Hasonlókat tapasztalhatunk színházban és filmen az észak-európaiaknál is. Szerintem megcsömörlöttünk a nagy látványkiállítású filmektől és daraboktól, és ezek a darabok ráközelítenek magára az emberre, egy kapcsolatra. Nem kell hozzá egy egész életet felölelő darabot megírni, elég, ha csak kiragadok egy pillanatot, azt viszont minél pontosabban kell megmutatni.

Fotó: Mervai Márk

J.L.: Egyre érdekesebb lesz a hétköznapok megmutatása, ami amúgy is foglalkoztatja az embereket. Talán jobban tudunk vele azonosulni, jobban el tudjuk fogadni.

U.M.:Szükségünk van hétköznapi szuperhősökre…

Fotó: Mervai Márk

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: