„Te baldachinos memóriahabbal kitöltött, kígyóbőr retikül” – az idei Textúra legemlékezetesebb pillanatai
A képzőművészetet, irodalmat és színházat izgalmasan ötvöző Textúra idén ősszel ismét beköltözött a Magyar Nemzeti Galéria falai közé. A 2022-es premier november 11-én volt. Sajnos már elfogytak a jegyek, de mi eljutottunk a hat előadás egyikére. Nézd meg velünk a Textúra legemlékezetesebb pillanatait! Figyelem, spoileres élménybeszámoló.
MNG, Kállai-Tóth Anett fotója
A Textúra nevű előadás-sorozat lényege, hogy térben és időben összekösse a képzőművészetet az irodalmat és a színházat. Kortárs magyar szerzőket kértek fel arra, hogy új irodalmi szöveget írjanak a múzeum egy-egy alkotásához. A Textúra esti előadásain ezeket a szövegeket adják elő ismert színészek az adott festmény vagy szobor közvetlen közelében. A színészek játéka által így egyszerre elevenedik meg a kortárs szöveg, és kerül új megvilágításba az azt inspiráló műalkotás. A színészek rövid szünettel újra- és újra eljátsszák a körülbelül 10 perces jeleneteket, a nézők ezáltal semmiről nem maradnak le. Saját tempódban mozoghatsz az egyes színek között, és nézheted meg az összes előadást.
A program idén is nyitánnyal kezdődött. A Magyar Rádió Gyermekkórusának előadását még az összes néző együtt hallgatta meg. Ennek egyik háttérkülönlegessége volt, hogy az őket kísérő csellóművész, Baksa Krisztina Berény Róbert Csellózó nőjének öltözött.
MNG, Kállai-Tóth Anett fotójaAz előadást követően a hangszórókból meg-megakadó rideg robothang ismertette az eseményre vonatkozó szabályokat: mintha hirtelen a Metropolis utópisztikus világába csöppentünk volna. Az utasítás alapján kisebb csoportokra oszolva szétszéledtünk a 10 perces előadásokra.
Ez a robotszerű megakadás, a szavak felcserélése, elharapása később egyébként több jelenetben is visszaköszönt. Az idei Textúrát a nemzetközi hírű Sardar Tagirovsky rendezte, aki maga is játszott az egyik jelenetben. A kiválasztott művek átvezettek bennünket térben és időben a középkori szárnyasoltároktól a kortárs alkotásokig, de a különböző jeleneteken belül is találkozott a múlt a jelennel és a jövővel.
Mi Szikszai Rémuszt követve jutottunk el az első helyszínre, ahol igen érdekes módon keveredtek az idősíkok. A színész Károly Róbert király bőrébe bújva titkárnőt választott magának a közönség soraiból, és laptopra diktálta fenyegető levelét a festményen is látható barátjának, egyben ellenségének, Zách Feliciánnak. Az üzenetben olyan durva szitokszavak hangoztak el, mint például: "Te baldachinos memóriahabbal kitöltött, kígyóbőr retikül". Az abszurd e-mailen jót derült a közönség.
MNG, Kállai-Tóth Anett fotójaMásodik állomásunk a Huszárok vonulása Boszniába kép előtt volt. Berki Szofi hófehérben, szinte túlvilági jelmezben emlékezett vissza gyermekkorára, amikor édesapját elvitték katonának. A közönség soraiból ő négy nézőt is felhívott a színpadra, akik a családtagokat jelenítették meg. Megdöbbenésemre pont engem választott ki, hogy a festményen szereplő húga legyen. A szerep kedvéért puzzle-znünk kellett, nevetni és a gyászruhát a földre dobni. A jelenet végén a színésznő szinte hisztérikusan mesélte, hogy a történelem ismétli önmagát, hiszen most saját fiát is elviszik katonának, “és még csak 1914-et írunk.”
Fotó forrása: Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti GalériaIdén az egyik kedvencem, Rippl-Rónai: Nő fehér pettyes ruhában című alkotása is főszerepbe került. Nagy Katica éjjel unatkozó festményként szorongó monológot adott elő. Egyre kétségbeesettebben beszélt arról, hogy a látogatók - illetve ahogy ő nevezte őket: “betegek” - mennyire nem foglalkoznak vele, vagy akár egymással, csak a villogó kütyüikkel. Eközben pedig a színésznőt megvilágító fények villódzása egyre ijesztőbbé és kísértetiesebbé tette a jelenetet.
MNG, Kállai-Tóth Anett fotójaFazekas Júlia és Váradi Gergely kedélyeskedve, teleshop stílusban tartottak ismertetőt a Zakuszka konzervről. De csak addig, amíg a színészek meg nem látták A konzervgyártás kezdetei című modern alkotást, aminek hatására megkérdőjelezték az élet értelmét, és depresszióba estek a jelenkor kilátástalansága okán. A jelenet után jött egy kis ráadás: megvendégeltek bennünket Zakuszka konzerves kóstolóval. A termet elhagyva minden néző vehetett egy kis falatkát.
MNG, Kállai-Tóth Anett fotójaA Lépésváltás alkotás előtt maga a rendező alakította a kiégett orvost. Tagirovsky azt taglalta, hogy esti sétáin kényszeresen számolja a lépéseket, illetve mennyire bosszantja hogy felesége mindig megzavarja hívásával, noha az egész monológ alatt idegesen várta, miért nem csörög már a mobil.
Fotó forrása: Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti GalériaBortnyik Sándor híres Zöld szamár című festményénél Béres Miklós mulatságosan személyesítette meg a kép síkjait. Egyszemélyben ütköztette a falak, felületek, hold és persze a szamár véleményét a talányos festmény mondanivalójáról, amit végülis ez alkalommal sem sikerült megfejteni.
Fotó forrása: Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti GalériaAz egyik legerősebb jelenetet Hámori Gabriella adta elő Munkácsy Mihály feleségét játszva. A színésznő gőgösen beszélt arról, mennyire utálja a magyar puszták fojtogatóan poros útjait. Majd könnyes szeméből és utalásaiból az is kiderült, hogy a vidékért lelkesedő festő viszont miféle “kék virágszálak” miatt kocsizik ki egyedül.
MNG, Kállai-Tóth Anett fotójaA leghangulatosabb helyszín kétségkívül a szárnyas oltárok terme volt. Az aranyozott oltárok, a megvilágítás és a padsorok miatt olyan érzésünk volt, mintha templomban ülve néznénk az utolsó jelenetet. Szorcsik Kriszta Szűz Máriaként feldúltan beszélt a női sorsról, meddőségről, terhességről, anyaságról és arról, milyen rossz és magányos érzés a megváltó édesanyjának lenni.
MNG, Kállai-Tóth Anett fotójaŐszintén szólva nekem hiányérzetem volt a Textúra végén, mert - a tavalyi előadással ellentétben - ez alkalommal nem volt finálé. Egyszerűen csak vége lett a nyolcadik jelenetnek és mehettünk a kabátunkért egy csomó kavargó gondolattal a fejünkben.
A jelenetek közt találkozhattunk tragédiával, humorral, melankóliával, szakralitással és hétköznapisággal is. Azonban minden előadásban közös volt, hogy valamilyen módon az elszigetelődésről, a magányról és az emberi kapcsolatok kiüresedéséről szólt. Az elgondolkodtató előadások rávilágítottak, hogy az apokalipszis nem feltétlenül egy világrengető becsapódással kezdődik, hanem akár észrevétlenül is bekúszhat a nappalikba, az emberek közé.
