prcikk: Segítség, felnőttem! Vagy szülőként már amúgy is felnőttek vagyunk? | szmo.hu
ÉLET-STÍLUS
A Rovatból

Segítség, felnőttem! Vagy szülőként már amúgy is felnőttek vagyunk?

A felnőtté válás a gyerekneveléshez szorosan kapcsolódó témakör. De vajon csak a gyerekek nőhetnek fel? Szülőként nem érint bennünket is a felnőtté válás? Lehet-e egyáltalán szülőként felnőni?
R. Fonyó Barbara írása a Mom With Five blogon, Fotók: Pexels, Pixabay - szmo.hu
2020. február 10.



A Mom With Five blog sokkal több egy ötgyerekes édesanya egyszerű naplójánál, egy valóságos családi magazin. R. Fonyó Barbara végzettségét tekintve történész-egyiptológus, de az egyetem elvégzése után – némi kitérőtől eltekintve – külpolitikai újságíróként dolgozott a Magyar Távirati Irodánál. 2002 óta háztartásbeliként, főállású anyaként éli a mindennapjait öt gyerek (4 fiú és egy lány) édesanyjaként.

Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.

Segítség, felnőttem! Igen. Így. Fel-nőt-tem.

És nem, nem felnőttek. Mármint a gyerekeim. Bár tény, hogy az is igaz lenne, vagy legalábbis részben, de az egy másik történet. Mert ez most rólam szól. Na nem mondod, hogy már megint?! De mondom. Mert egyre inkább úgy érzem, hogy ez az egész szülősdi nem annyira a gyerekeinkről szól – vagyis nem róluk kellene, hogy szóljon -, hanem sokkal inkább rólam. (Meg mindenkinek magáról, aki gyereket nevel. De erről már írtam.) Hogy aztán, ami születik belőle, az ténylegesen a gyerekeimről szólhasson a külvilág bevonása nélkül. Ha érted, hogy mire gondolok.

De tartsuk csak magunkat a szorosan vett eredeti témához. Ha már én vetettem fel. Szóval, felnőttem. Igen, én. Nincs benne semmi elírás.

És még mielőtt együttérző levelek garmadáját kapnám, gyorsan elmondom, hogy a szüleim kiváló egészségnek örvendenek, bár édesapám már túl van a nyolcvanharmadik életévén, de ez szinte meg sem látszik rajta. Na jó… egy kicsit. De tényleg, épek és egészségesek, köszönik jól vannak.

Miért írtam ezt?

Mert tartja magát az a mondás, hogy igazán akkor növünk fel, akkor válunk felnőtté, ha elveszítjük a hozzánk legközelebb álló embereket, a szüleinket. Abszolút igaznak tartom e mondást, annak ellenére, hogy nekem – szerencsére – nincs még benne személyes tapasztalatom. De érzem benne az igazságtartalmat.

Akkor mégis mi ez a felkiáltás, hogy “Segítség, felnőttem!”?

Azt mondják és én is ezt mondom – mit mondom?!, szajkózom állandóan, jó hangosan, hátha mások is meghallják és végre elhiszik, elhisszük önmagunk érdekében IS -, hogy

a szülőségben semmi sem állandó.

Folyamatosan változik. A gyerekek. A szülők. És a különböző szituációkra adott reakciók. Együtt fejlődünk. Együtt találjuk ki. Nincsenek sztenderdek. Nincsenek bebetonozott igazságok. Minden, hangúlyozom minden változik.

De valahol a szívünk mélyén igenis

vágyunk az állandóságra.

Legalább egy kicsire. Mert akkor könnyebb lenne. És tényleg az lenne. Lehet, hogy nem mindenkinek, de nekem biztosan.

Nekem volt – újra kimondom: volt – egy ilyen igényem az állandóságra. Hiszen ki ne szeretné könnyebbé tenni az életetét? Aztán később kiderülhet, hogy ezzel az igényével az ember inkább csak megnehezítette a saját és ha igazán őszinte magához, akkor a gyerekei életét is. Ahogy nekem is szembesülnöm kellett ezzel. Na, itt nőttem fel. De ne szaladjunk ennyire előre!

Én ezt az állandóságot vagy állandóságra való igényemet azzal teremtettem meg, hogy

felépítettem magamnak egy illúziót: annak az illúzióját, hogy a gyerekeim én vagyok.

Hogy a gyerekeim olyanok, mint én. Miért lennének mások? Ha-ha-ha. Hiszen belőlem vannak (meg Férjből, persze), és hát a vér kötelez. És megint csak ha-ha-ha-ha. Azt szeretik, azt akarják, amit én. Azt gondolják jónak, rossznak, amit én. Hiszen én vagyok a példa, én töröm az utat, én vagyok a szűrő, na meg a szülő (az az istenadta, magáról túl sokat képzelő szülő!), rajtam keresztül ismerik meg a világot.

És ez egy ideig tényleg így van. De aztán ez túlnő rajtunk. És amikor ezzel szembesülünk, na akkor növünk fel szülőként. Vagyis nem. Hanem akkor, amikor ezt el tudjuk fogadni és el tudjuk engedni.

Meg tudjuk engedni a gyerekünknek, hogy más legyen, mint mi, hogy mást akarjon, mint mi.

Hogy szembemenjen a mi “okosságunkkal”, az általunk felhalmozott tapasztalatokkal és kialakítsa a saját véleményét. Azt, amiért gyakorlatilag x éven át küzdöttünk, hogy legyen neki…, mert mi más lenne szülőként a célunk, mint egy önálló gondolkodásra, saját vélemény kialakítására képes független személyiség felnevelése?

Pont ez. Pont ez? Igen! Meg nem.

Mert amikor azt mondja a gyerekünk, hogy nem, én nem akarok ezt, akkor az ember szíve meg tud hasadni. És nem érti. És lázad. Szülőként. A gyereke ellenében. Aztán, ha megérti, hogy most nőtt fel szülőként, akkor meg tudja engedni azt a bizonyos nemet. Vagy épp igent. Az előjel igazából mindegy. Mindegy, hogy igen vagy nem.

A lényeg, hogy a gyerek ellene mond a szülő saját véleményének, amiről pedig szülőként tudom, hogy akár igazam is lehetne.

Vagyis van. Tudom, hogy igazam van. A saját szemszögemből. A saját tapasztalataimra hagyatkozva tudom, hogy igazam van abban, amit mondok.

De már nem az enyém a kontroll.

És el kell engedni. És bízni abban, hogy beleraktuk mindazt, amit belerakhattunk, ami miatt most a gyerek szembemehet a véleményemmel. És el kell tudnom fogadni, hogy igaza van. Az ő szemszögéből.

Döbbenetes felismerés. Felnőttéválás. Nem a gyereknek. Nekem. Szülőnek. Hogy íme! Felnőtt. És nekem is ideje felnőnöm. Annyira nehéz. Annyira nehéz.

Persze, persze egy csomó csatát megvívtam már. Dackorszak. Kamaszkor. Ezt még csak félig és néha komolyan térdre kényszerít. De valahogy mégis mindig akad(t) kompromisszum. Ahol bizonyítva láthattam az igazamat. Kompromisszum volt, ahol a gyerekeimnek soha nem kellett megtörniük és egy az egyben azt csinálniuk, amit én mondtam, de mégiscsak az én kezemben volt a gyeplő. Uraltam a helyzetet.

Minden megengedő magatartás, kompromisszum mögött azért ott volt, hogy én irányítok, hiszen a gyerekeim még nincsenek abban a helyzetben, hogy irányítsák. De azért lássuk be: a felkínált alternatívák mindig belőlem fakadtak. Belőlem, szülőből. Hogy oké, te döntheted el, hogy melyik ruhában akarsz menni, de én választok ki két-három szettet. De azok közül te döntesz. Kompromisszum. Korlátokkal.

A kontroll nálam volt. Fékek és egyensúlyok. Határszabás. Megengedés. Így együtt. És működött. Működik. De azért az ellenőrzés nálam van. És ez hatalmas biztonságérzetet ad. Nekem. Szülőnek.

És aztán eljön az a pillanat, amikor lesznek olyan helyzetek, amikor bár nagyon szeretnénk a kontrollt még mindig magunkénak tudni, de már nem a mienk. És ez olyan, de olyan döbbenetes élmény, ami teljesen sokkolni tud. És itt kell felnőni. Hogy szülőként olyan választ tudjak adni, ami bizonyítja a felnőttségemet.

Pár hónappal ezelőtt belevágtunk valamibe Nagyfiúval. Egy külföldi ösztöndíjba, ami egészen addig romantikus kalandnak tűnt, amíg olyannyira komolyra nem fordult, hogy valós közelségbe került a lehetőség: sikerülhet!

Majd kiugrott a szívem a helyéből. Az én okos nagyfiam 10 hónapig külföldön tanulhat. Micsoda nagyszerű lehetőség! És akkor valami olyan döbbenetes fordulattal találtam magamat szemben, amire nem számítottam. Hogy a fiam azt mondta: nem biztos benne, hogy akarja. Sőt! Nem akarja.

Mi az hogy nem akarja? A mindenségit! Én vagyok a szülő! Mi az, hogy nem akarja?! Nooooormális? Ez egy akkora, de akkora lehetőség… Szerinted, anya. Szerinted nagy lehetőség. És én? Az én véleményem nem számít? Én nem vagyok te! Nőjj már fel! Én lassan felnövök, te mikor fogsz felnőni, mikor tudod elfogadni, hogy én nem vagyok te?!

Mit mondhatnék?

Köpni-nyelni nem tudtam. Hatalmas veszekedés keveredett belőle. Tehetetlenül néztem, ahogy a fiam eldobja magától élete lehetőségét. (Élete lehetőségét?!)

Napokig fel s alá járkáltam a lakásban és nem, nem értettem, nem akartam megérteni. Presszionálni akartam és ő egyre jobban bekeményített. Ordibálás, veszekedés, könnyek.

És rájöttem. Ő már felnőtt. Pontosan jól látja a helyzetét, a pro és kontra érveket. Kiszámolt mindent. Mérlegre tett mindent.

Itt az ideje, hogy én is felnőjjek. Ahogy neki tanítottam. Mert igazából nem csinál mást, mint amire tanítottam.

És most ő ajánlott kompromisszumot: beletesz mindent, végigcsinálja a legjobb tudása szerint, de a döntés az övé. És el kell fogadnunk. Felnőttként.

Amikor a tanítvány tanít. És jól tanít. Okosan. Ahogy tanulta.

Köszönöm, fiam, hogy szülőként segítesz felnőtté válni mindenki javára.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevélre, vagy csatlakozz a Facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Évekig tartó viszony a tanárnővel: Ricsi könnyek között tálalt ki a manipulációról és a kihasználásról
Egy ártatlannak tűnő öleléssel kezdődött minden, ami aztán nyolc évig tartó titkos viszonyba torkollott. Horváth Richárd a Partizánnak mesélt a pokoli évekről.


A Partizánnak adott interjút Horváth Richárd, aki arról beszélt, hogyan használta ki és manipulálta őt gyerekként a középiskolai angoltanára, akivel éveken át viszonya volt. Azzal kezdte a beszélgetést, hogy mivel ő férfi, biztosra veszi az áldozathibáztatást.

„Jönnek a viccesek majd, hogy bárcsak az ő idejükben lettek volna ilyen női tanárok. Ja, mindenki meg akarja dugni a jónő tanárnőt. Aztán én meg megtettem, és itt ülök mégis. És nem hiszem, hogy bármelyik osztálytársam cserélne velem most”

– fogalmazott.

Elmondása szerint a kapcsolat 2012-ben kezdődött, amikor 15 évesen megpillantotta a tanárnőt, akit „a világ legszebb hölgyének” látott. A viszony egy ártatlannak tűnő helyzettel indult: Ricsi egy családi probléma miatt nem készítette el a házi feladatát, és megkérte a tanárnőt, hogy ne csak egyest ne adjon neki, de ne is beszéljen senkinek a dologról. Állítása szerint a tanárnő ezt nem tartotta be, és szólt az osztályfőnökének. Ricsi erre egy bizalomról szóló Facebook-poszttal reagált, amiből a tanárnő tudta, hogy neki szól. Behívta a tanterembe, bocsánatot kért, majd megkérdezte, megölelheti-e. „Az az ölelés nagyon jól esett ott abban az adott pillanatban, és innentől kezdtünk el mi beszélgetni Facebookon, és egyre inkább elmélyültek ezek a beszélgetések” – emlékezett vissza.

Bár egy ponton Ricsi javasolta, hogy hagyják abba a beszélgetéseket, amibe a tanárnő először beleegyezett, pár nap múlva mégis újra megkereste azzal, hogy „szerinte semmi rossz nincs abban, ha mi ketten beszélgetünk, ha lelkizünk, mert hát mindkettőnknek jó”.

A fiú elmondása szerint ettől különlegesnek érezte magát. „Tök megtisztelve, meg különlegesnek éreztem magam. És valójában ez volt a hatalmas csapda ebben az egészben” – mondta. A kapcsolat hamarosan fizikai síkra terelődött, miután a tanárnő egy ajándékátadás ürügyén felhívta a lakására. Először csak ölelések és kézfogások történtek, majd a tanárnő elkezdte csókolgatni a nyakát, amit a fiú viszonzott, de közben végig bűntudata volt. „De mégis ott volt mindig is az a gondolat a fejemben, hogy ez az egész olyan bűnös, hogy ennek nem lenne szabad megtörténnie” – idézte fel.

A tanárnő először a harmadik fiának, majd a kisöccsének nevezte, végül „lelkitársak” lettek. Az első csók a nő lakásán, a kanapén történt meg, ami után a tanárnő azt mondta, legközelebb egy hónap múlva kaphat hasonlót.

Ricsi állítása szerint nem ő volt az, aki ezt a határt átlépte, innentől kezdve rendszeresen csókolóztak a tanteremben, a lakáson vagy az utcán elbújva.

A nő féltékeny lett, amikor Ricsi kortárs lányokkal próbált ismerkedni. „Ő azt szeretné, hogy kizárólag vele randizzak, mert ő szerelmes belém. Sajnos ez is jól esett akkor, és nagyon szupernek gondoltam magam, hogy hát egy felnőtt nő tényleg szerelmes belém”

– mondta Ricsi, aki szerint ezután a kapcsolat egyre inkább testivé vált, az érzelmi beszélgetések pedig eltűntek, ami miatt úgy érezte, kihasználják.

Az első szexuális együttlétre 2014. július 15-én került sor, amikor Ricsi már betöltötte a 17. életévét, a tanárnő pedig 18 évvel volt idősebb nála.

Elmondása szerint a tanárnő ekkor már egy közös jövőt ígért neki. „Elmondta, hogy velem szeretné leélni az életét, hogy nagyon várja, hogy végezzek a sulival, és együtt lehessünk örökké, hogy együtt öregedjünk meg” – emlékezett vissza a férfi, aki szerint a tanárnő már a kapcsolatuk elején manipulálni kezdte, hogy a saját szükségleteit kielégíthesse vele.

A viszonyról Ricsi apja is tudomást szerzett, miután a fia egy egész hetet a tanárnőnél töltött. Bár az apa nagyon kiakadt, végül nem szólt az iskolának.

„Azt mondta, hogy félt, hogy meggyűlölöm egy életre, ha ezt teszi. Értelemszerűen, ha meg is gyűlölöm, érte, egyébként ez lett volna a jó döntés” – mondta Ricsi. A viszonyról állítása szerint a tanárnő egyik kolléganője, egy magyartanár is tudott, aki nemhogy nem szólt, de még az osztályfőnököt is lebeszélte a gyanakvásáról, amikor az aggályait fejezte ki a diák és az angoltanár furcsa kapcsolatáról.

A titkolózás egyre jobban megviselte Ricsit, akinek egy alkalommal dühkitörése volt az osztályban. Ezt követően a tanárnővel közösen mentek el egy pszichiáterhez, aki Ricsi szerint nem mondta ki, hogy a kapcsolatuk nem normális. „Gyakorlatilag arra tanultam itt praktikákat, hogy hogyan ne legyek dühös, és hogyan kezeljem a dühömet” – mondta. A tanárnő manipulációi miatt Ricsi szociális élete beszűkült, elmaradtak a barátai. „Egyszer csak azt vettem észre, hogy basszus, már tényleg csak ő van nekem.”

Egy ponton megpróbált szakítani, letiltotta a tanárnőt mindenhonnan, és nem ment iskolába. Ekkor a tanárnő barátnője és a beavatott kolléganője is keresték telefonon, hogy vegye fel újra a kapcsolatot.

Ricsi ekkor az apjához fordult, hogy segítsen neki iskolát váltani, de ő azt mondta, a maradék két évet már bírja ki. „Az az egy ember, akitől segítséget kértem, ő is azt mondta, hogy bírjam ki” – fogalmazott.

Az érettségi után, 2018-tól Ricsi dolgozni kezdett, hogy a közös életükhöz gyűjtsön, de a tanárnő mindig kifogásokat talált. Végül 2019 decemberében szakított vele, de a nő 2020 márciusában albérletbe költözött, és újra összejöttek.

A kapcsolatnak 2020. április 5-én lett vége, amikor a tanárnő azt mondta, nem bírja nézni a gyerekei fájdalmát, ezért mégsem hagyja el a férjét. „Talán soha nem éreztem még akkora fájdalmat, mint aznap, mert nem tudtam megszólalni, csak ültem egy helyben, és úgy éreztem, hogy most belülről széttörtem”

– mondta.

Ricsi állítja, nem akar bosszút állni. A szakítás után tudatosult benne, hogy ez nem szerelem volt, hanem a lelki kizsákmányolása. „Egyetlen egy felnőtt diszfunkcionális működése sem legitimizálhatja soha azt, hogy egy gyerekkel visszaéljen” – jelentette ki. Terápiára kezdett járni, ahol a kapcsolat hatásai mellett a gyerekkorával is foglalkozott. Elmondása szerint sosem érezte magát eléggé szeretve, apja érzelmileg elérhetetlen volt, és gyerekként végig kellett néznie, ahogy nagyapja bántalmazza a nagymamáját. A terápia segített feldolgozni a traumáit, és rendezni a kapcsolatát a szüleivel, akik elmondása szerint sajnálják, ami történt. „Amit az egyik legnagyobb terápiás eredményemnek gondolok, az pedig az, hogy életemben először sikerült megölelnem úgy az anyukámat, hogy az jó érzés volt” – zárta a beszélgetést.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Ártalmatlan szokásnak tűnik, de tönkreteszi a gyerekedet: a kőkemény igazság a kötelező ovis altatásról
Új kutatások szerint semmi szükségük nincsen rá egyes gyerekeknek, és ha kényszerítik őket, az az idegrendszerüket károsíthatja.


Ha egy ötéves gyerek húsz percig csak a plafont bámulja a sötétített csoportszobában, az nem neveletlenség vagy dac: az idegrendszere üzeni, hogy neki már nincs biológiai szüksége a délutáni alvásra - erről a témáról írt hosszabb, alaposan kifejtett posztot az Anyugi Facebook-oldal szerzője.

Egyre több szülő teszi fel a kérdést, miért ragaszkodik sok óvoda a mindenáron kötelező délutáni alváshoz, ami többet árthat, mint használ.

Bár a szabályozás nem változott, a gyakorlat szerencsére több helyen már igen. Egyre több óvoda ismeri fel, hogy a pihenés és az alvás nem ugyanaz, ezért a házirendjükben már „alvás VAGY csendes pihenő” szerepel, teret engedve a gyerekek egyéni igényeinek. Legalábbis ott, ahol nincsenek merev szabályok és elvárások a kicsikkel kapcsolatban.

A tudomány ugyanis egyértelműen kimondja: az alvásigény nincsen kőbe vésve, az idegrendszer fejlettségétől függ.

A legtöbb gyerek 3 és 5 éves kora között szokik át a nappali alvásról a csak éjszakai pihenésre. Kutatások szerint 5 éves kor felett a gyerekek kevesebb mint 30 százalékának van szüksége a délutáni szunyókálásra.

Ha egy gyereket mégis rákényszerítenek a mozdulatlan fekvésre, az a testének nem pihenés, hanem stressz.

„A gyereket arra kényszeríteni, hogy ébren feküdjön egy sötét szobában, nem relaxáció, hanem tiszta stressz, ami megemeli a kortizolszintjét és garantáltan tönkreteszi az esti elalvást is” – magyarázza egy szakértő a jelenség hátterét. A kényszerített csend nemcsak az aznapi hangulatát teszi tönkre, de felboríthatja az éjszakai alvását is, ami egy ördögi körhöz vezet.

Ezt támasztják alá a Queenslandi Egyetem kutatásai is. Karen Thorpe és csapata kimutatta, hogy 5 éves kor felett a kötelező délutáni alvásnak semmilyen mérhető előnye nincs a gyerekek kognitív fejlődésére vagy egészségére, sőt, negatívan befolyásolhatja az éjszakai pihenés minőségét.

A vizsgálatok szerint a kényszerpihenő a stressz-szintet sem csökkentette megbízhatóan azoknál a gyerekeknél, akik már nem voltak álmosak.

A megoldás szerencsére nem bonyolult, és a pedagógusok leterheltségét sem növeli feltétlenül.

Az egyik bevált módszer a „20 perces szabály”: aki ennyi idő után sem alszik el, halkan felülhet az ágyában, és nézegethet mesekönyvet, rajzolhat vagy játszhat egy csendes logikai játékkal.

Máshol „suttogó sarkot” alakítanak ki, ahol az ébren lévők egy elkülönített részen színezhetnek vagy kirakózhatnak, amíg a többiek alszanak. A nagyobbaknál a fülhallgatós mese- vagy hangoskönyv-hallgatás is bevált, ami leköti a figyelmüket anélkül, hogy a többieket zavarnák. A lényeg, hogy a fektetés lehetőség legyen, nem pedig kényszer.

Természetesen a nagy csoportlétszám és a kevés felnőtt nehezíti a helyzetet, de a differenciált pihenőidő megszervezése nem lehetetlen.

Előre összeállított „csendes tevékenység-listával” és a terem zónákra osztásával a pedagógusok is fellélegezhetnek. A kulcs a szülők és az óvoda közötti nyílt kommunikáció. „A szülő jelezze bátran a pedagógusnak, ha otthon azt tapasztalja, hogy a gyerek a délutáni alvás miatt este tízig pörög. Egy kéthetes próbaidő alatt közösen figyelhetik a változásokat” – tanácsolják a szakemberek.

A felelősség azonban a családoké is. Ha egy gyerek elhagyja a délutáni alvást, kulcsfontosságú a stabil esti rutin, a képernyőidő csökkentése és a korábbi lefekvés, hogy az idegrendszerének legyen ideje regenerálódni. A cél nem az alvás eltörlése, hanem az, hogy a pihenés a gyerekek valódi igényeihez igazodjon. A pihenés maradjon lehetőség, ne pedig parancs.

Via ABC News, Anyugi Facebook-oldal


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Súlyos hibát követsz el, ha ezeket az élelmiszereket és ételmaradékokat lefagyasztod
Sokan hiszik, hogy a fagyasztás mindent megold, és ezzel óriási veszélynek teszik ki a családjukat.
Sz. E. - szmo.hu
2026. március 22.



Sokan hiszik, hogy a fagyasztás egyfajta csodaszer, ami minden maradékot és élelmiszert megment a kidobástól.

A valóság azonban ennél jóval árnyaltabb: ami már romlásnak indult, azt a mélyhűtő sem teszi biztonságossá.

Bár a fagyasztás valóban meghosszabbíthatja az élelmiszerek eltarthatóságát, fontos tudni, mikor biztonságos ez a megoldás, és mikor jelent kockázatot.

A mélyhűtés valójában csak szünetelteti a baktériumok működését, de nem pusztítja el őket.

Erre élelmiszerbiztonsági szakértők is felhívják a figyelmet.

Amint kiolvad a több napos maradék vagy a lejárt szavatosságú élelmiszer, a kórokozók újra aktívvá válnak, folytatják a szaporodást. Te pedig ételmérgezést kaphatsz.

Jobb esetben csak gyomorrontást.

Vagyis a legfontosabb szabály: kizárólag olyan ételt szabad lefagyasztani, ami friss és nem mutatja a romlás jeleit. Ha lejárt a fogyaszhatóság dátuma vagy elszíneződött az étel, akkor kuka.

És ez a mélyhűtésre is vonatkozik!

Ha lejárt fogyaszthatóság dátuma, vagy elszíneződött az étel, azt ne tedd a mélyhűtőbe, hanem dobd ki.

Ha az étel szaga megváltozott, állaga szokatlanul nyálkás, elszíneződött, vagy a csomagolása gázosodott, akkor már nem biztonságos.

Különösen veszélyes, ha a húsokat, halakat kint hagyod órákra a konyhában, főleg a nyári melegben.

A baktériumok ilyenkor már elszaporodhattak benne, ezért akkor se fagyaszd le, ha a dátum szerint még fogyasztható lenne.

Fontos, hogy a fasztó legyen -18 Celsius-fokos vagy annál alacsonyabb hőmérsékleten. A ételeket, élelmiszereket külön dobozban tartsd és légmentesen zárd le. A csomagra írd rá a fagyasztás dátumát.

Mivel a fagyasztás ellenére az élelmiszerek minősége idővel romlik, rendszeresen nézd á a mélyhűtőt, és ha valami elszíneződött, vagy már több mint fél éve van lefagyasztva, inkább dobd ki.

A fagyasztás tehát kiváló eszköz az élelmiszer-pazarlás csökkentésére, de csak akkor, ha betartod az alapvető szabályokat: friss alapanyaggal, helyes tárolási módszerekkel és okos kiolvasztással működik.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Alvásfigyelő alkalmazást töltöttél le? Okosórád van? Lehet, hogy többet árt, mint használ!
Mindenki a jobb pihenés reményében kezdi használni a kütyüket. De vizsgálat kimutatta, hogy sokaknál éppen az ellenkező hatást váltja ki.
Sz. E. Fotó: Pexels - szmo.hu
2026. március 22.



Milliók bámulják reggelente az okosórájukat, vagy az alvásfigyelő appot, hogy megtudják, jól aludtak-e.

A pihenés javítására kitalált eszközök azonban sokaknál éppen az ellenkezőjét érik el: szorongást és aggodalmat keltenek.

Az okosórák, fitneszkarkötők és mobilapplikációk azt ígérik, hogy a mérésekkel segítenek jobban aludni. Rengetegen tartják hasznosnak őket, mert úgy érzik, jobban megértik a saját alvásukat és tudatosabban figyelnek rá. A kép azonban ennél árnyaltabb.

Egy friss, közel ezer ember bevonásával készült norvég kutatás szerint nem mindenkinek tesznek jót ezek az eszközök.

Sőt, minden hatodik felhasználónál kifejezetten fokozták az alvással kapcsolatos aggodalmakat, ami alvászavarhoz vezethet – derül ki a Frontiers in Psychology című tudományos folyóiratban pénteken megjelent tanulmányból.

A legnagyobb kockázat a fiatalabbaknál jelentkezett, akik egyrészt gyakrabban használják ezeket az appokat, másrészt hajlamosabbak arra is, hogy túlgondolják az eredményeket.

Az úgynevezett „alváspontszám” például könnyen stresszforrássá válhat.

„A fiatalok hajlamosak azonosítani magukat a kapott adatokkal. Egy rossz pontszám után könnyen elkönyvelik, hogy az egész napjuk tönkrement, pedig lehet, hogy kipihenten ébredtek volna”

– magyarázta egy alvásszakértő.

Különösen veszélyeztetettek az álmatlansággal küzdők. Náluk egy rossz adat csak olaj a tűzre, hiszen azt az érzést erősíti, hogy valami nincs rendben velük. Ez tovább rontja a helyzetet.

„Inszomniás betegnek azt mondani, hogy az adatai szerint rosszul aludt, olyan, mintha a lámpalázas diáknak ismételgetnénk, hogy meg fog bukni. Ez csak tovább rontja a helyzetet, és negatív spirálba löki az illetőt”

– figyelmeztetett a szakember.

A probléma gyökere, hogy a pihenés egyfajta teljesítménnyé válik, az alvásfigyelő alkalmazás adatai pedig önértékelési kérdéssé. Ha a számok nem jók, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy rosszul is aludtunk, még akkor is, ha szubjektíven nem így éreztük. Ez egyenes út az aggodalomhoz, ami tényleg alváshoz, az pedig még kedvezőtlenebb pontszámokhoz vezet.

A szakértők szerint nem kell azonnal a kukába dobni ezeket az eszközöket, de sokkal tudatosabban kellene használni őket.

Aki azt veszi észre magán, hogy az alvásfigyelő követése inkább szorongást okoz, mint segít, jobban teszi, ha időnként kikapcsolja az értesítéseket, vagy akár teljesen félreteszi éjszakára. Érdemes a napi kilengések helyett inkább a heti átlagokra koncentrálni.

Jelzésértékű lehet, mi a válaszunk arra a kérdésre, hogy befolyásolja-e a reggeli pontszám a hangulatunkat.

Érzünk-e teljesítménykényszert lefekvéskor? Erősödtek-e az álmatlansági tüneteink, mióta az appot használjuk? Ha a válasz igen, érdemes stratégiát váltani.

A jelenségnek már nevet is adtak: orthoszomnia, vagyis a tökéletes alvás görcsös hajszolása az adatok alapján.

Fontos tudni, hogy ezek az eszközö k nem orvosi műszerek, méréseik pontossága korlátozott, és az alvás minősége természetes módon is ingadozik. A lényeg, hogy a technológia egy eszköz maradjon a nyugodtabb alvás eléréséhez, ne pedig maga a cél.

Amire még felhívnánk a figyelmet, az, hogy ne pörgesd folyamatosan a telefonodon a közösségi oldalakat: a doomscrolling rosszat tesz az idegeidnek.

Via Mirror


Link másolása
KÖVESS MINKET: