Nehéz leírni, mennyire undorító A szer, miközben a látványvilág gyönyörű és tökéletes

Mert valóban, 2026-ban úgy ülünk napra pontosan egy hónappal a választások előtt a Cinema Cityben, hogy most nem a “nyilvánvaló” oldalról várunk egy propagandafilmet, már ha ezt annak lehet tekinteni. Az előzetesek alapján a Tavaszi szél – Az ébredés márpedig egy Magyar Péterről szóló dokumentarista, de annál sokkal nagyobb dolgot ígérő alkotásnak tűnik. Az, hogy ez valóban pusztán egy szintén agresszív, arcbamászós mű lesz-e, vagy pedig valami más, ehhez türelemmel kellett várni a premierre, ugyanis nagyon kevés információ került ki előzetesen.

A téma egészen adott, hiszen az elmúlt két év történéseivel mindenki tisztában van, viszont azt, hogy ez a film egy igazán történelmi időszakot von maga után, ezt pontosan egy hónap múlva fogjuk tudni megmondani.

Nem nagyon tudom felidézni, hogy az összellenzékről valaha láttam-e a Cinema Cityben de akár csak bármilyen kisebb művészmoziban ehhez hasonlót. Ugyanannyira izgatottan vártam, mint amennyire kétkedve süppedtem a fotelbe a vászon előtt. Meglepően sokan voltak rajtunk kívül, de ezt csak amiatt furcsállom személy szerint, mert 10:45-kor ötletem nem lenne moziba járni, de úgy tűnik, a Tavaszi szél összehozza az embereket, a kezdésig közel 60 ember érkezett a terembe. A sors legszebb poénja volt a Kreml Mágusa film előzetesét nézni ez a film előtt.

A film igyekszik persze dokumentarista jelleggel tálalni az alaphelyzetet, és az országosan nagy port kavart- kegyelmi ügy irányából indít. A dokumentumfilm alátámasztásaként olyan szakértők is megszólalnak, mint Ruff Bálint, Szabó Andrea, Lakner Zoltán, vagy Dull Szabolcs.

A mozinak a moziélménye annyira nem jön át, a hangminőség sem ekkora vásznakra termett a valóságban. Hogy ez felróható-e egy ilyen filmnek? Ezt a fogyasztóra bízzuk.

A film maga az elmúlt éveket, illetve magát a 16/14 év rendszerét nem dolgozza fel, nem is kívánja a problémát megfogalmazni, viszont magát a megoldást kívánja és annak a folyamatát próbálja bemutatni. Magyarul maga az, hogy “a Fidesznek ez és ez és ez a vétsége” konkrétan nem fogalmazódik meg a kegyelmi ügyen túl, vagy azon túl, hogy “pár család kezében az ország”. Egészen jól határolja el magát/választja le magát arról, hogy ez az új valami ez ebben a rendszerben készül, ez a rendszer ez bár van, de tudomást venni róla csak annyira kell, hogy hogyan veszi át a helyét majd annak. Közben a Tisza arcai, Radnai Márk, Bódis Kriszta, Nagy Ervin, és a többiek is megszólalnak.

– Azért a Tavaszi Szélben vannak extrém mondatok, amelyek a kampány hátralévő részében komoly diskurzust jelenthetnének, ugyanakkor ez a film ezt nem támasztja alá, vagy nem ad új bizonyítékokat.

Innentől, hogy az alapkontextust körvonalaztuk, viszont egy kicsit heroikus montázsba megy át a történet, ahol a “legkisebb királyfi” országjárásra indul, és egy olyan energiát ad át, főleg a vidék megszólításával kapcsolatban, amely korábban csak a Fidesznek ment az országban. Közben persze valamilyen szinten megismerjük Magyar Péter személyiségét is, de inkább ő is csak egy része ennek a történetnek. Nyilván nem lehet más a fő szál, mint a személye, ugyanakkor

Ugyanezt az elválasztást teszi meg kijelentve is a “főhős” is, aki elmondja, hogy az valóban szokatlan, hogy a politikus az emberek között van, közöttük létezik.

A közönség egy emberként horkan fel körülöttem szörnyülködve a rövidtávú nosztalgia-reality checken, mind Menczer, mind Bayer Zsolt arcának láttán is, nyilvánvaló cél az, hogy az általános kormányzati hangnemet a film ezekkel a karakterekkel azonosítja.

Ugyanígy leválasztja magát az ellenzékről, a “mindenkori baloldalról” ahol többek között az elemzők is kijelentik, hogy ezeknek a politikusoknak valóban nem az elsőség, hanem a politikai megélhetés a cél. Tehát erősen sulykolja, hogy ők nem összemoshatóak semmilyen korábbi kánonnal.

Azért valahol szép önreflexióra is sor kerül, amikor a “te milyen embernek tartod magad?” kérdésre a „nehéz” a válasz. Ugyanitt ki is van mondva, hogy nem a Magyar Péter a nehéz, hanem az az ember, aki le akarja váltani Orbán Viktort. A film körülbelül felénél ez az emberi rész ad egy feloldozást, egy olyan kitekintést, ami megkönnyíti a befogadhatóságát a látottaknak.

Innentől pedig nagyjából ugyanazt kapjuk egybemosva, amiket az előző bekezdések taglalnak: valami megmozdult, aminek már nem lehet az útjába állni, mert bizony ez az anyag ez már nem egy emberben van a választókban koncentrálódik, hanem abban a szellemben, ami egy feljebbvalót képvisel. Ugyanakkor a doku-jelleg feleleveníti azokat a dolgokat, amelyek történtek, az országjárásokat, a gyalogos túrát Nagyváradig, és az összes ilyen történést. Ugyanakkor Magyar Péter elszámol a saját jellemfejlődéséről is.

Ugyanakkor ez a film nem sulykol, nem tolakodó, ez viszont egy moziba betérő bizonytalan szavazónak egy tökéletes film pár héttel a választás előtt, és valószínűleg ilyen szimpatikusan politikai karaktert korábban nem sikerült a vászonra vinni.

Az, hogy van-e szükség ilyen filmekre, igazából április 13-án, reggel 8 órakor választ adunk majd rá. Ugyanis ez a film akkor nyeri el a titulusát a kettő út közül: az egyik legfontosabb korlenyomatot, vagy az egyik legnagyobb “mi lett volna ha” történetének az emlékét.

Mérő Vera jogvédő aktivista, publicista egy Facebook-posztban írta le, milyen hatással volt rá Topolánszky Tamás és Sümeghy Claudia „Tavaszi szél – az ébredés” című dokumentumfilmje, amely Magyar Péterről, a TISZA Párt elnökéről szól. Bejegyzését azzal kezdi, hogy nagyon nehéz szavakba öntenie a film által kiváltott érzéseket, hatásokat és felismeréseket, amelyek még egy éjszaka után is kavarognak benne.

Úgy véli, a film egyrészt megmutatja Magyar Pétert, az embert, „talán úgy, ahogy eddig még soha”, másrészt megerősített benne egy régi megérzést. Szerinte ez a megérzés mára bizonyossággá vált, és ki meri mondani, hogy „nemcsak hogy vége van, hanem valami visszafordíthatatlanul át is fordult”. Úgy fogalmaz: ezt a változást, ezt az „ébredést” már semmilyen titkosszolgálati mesterkedés vagy riogatás nem tudja felülírni.

„Tavaly nyáron éreztem ezt először hasonló, legalábbis alakuló bizonyossággal, a szigetemen, a zsákfalumban. Nem csak azt, hogy a korábban csontfideszes falu már egyáltalán nem volt az. Hanem azt, hogy

– írja. Hozzáteszi, ugyanezt érezte országszerte, a közösségi médiában, az utcán, boltokban és a tömegközlekedési eszközökön is.

Mérő Vera szerint a film nem Magyar Péter személyiségének megítéléséről szól, hanem a hitelességről. Párhuzamot von saját maga és a politikus között, mondván, mindkettejüket megosztó személyiségnek tartja, de a hitelességüket nem lehet megkérdőjelezni, mert van egy ügyük, amiben hisznek.

„És ugyanezt látom, ha úgy tetszik, felismerem a rokoni szálat Magyar Péterben is. Hogy bár nem biztos, hogy mi olyan nagyon kedvelnénk a másikat - sőt, jó eséllyel nem -, de ha egymás szemébe néznénk, nagy valószínűséggel meglátnánk a másik tekintetében, hogy van egy ügye. Hogy felismerte az ügye súlyát és jelentőségét. És hogy ez az ügy mennyivel nagyobb, mint ő maga” – fogalmaz. Úgy látja, ettől lesz egy ember megkérdőjelezhetetlenül hiteles.

Szerinte az országnak pontosan egy ilyen hiteles figurára volt szüksége, aki megmutatja, hogy a változás lehetséges.

– fogalmazott a jégvédő.

Azt is elárulta, hogy a filmet a tizedik perctől az utolsóig végigsírta.

Mérő Vera szerint Magyar Péter ehhez az érzéshez segített hozzá milliókat, egyfajta „vezetékként” működve, amely összeköti a pontokat, hogy az emberek ráébredjenek, mennyien vannak. Végül köszönetet mond az alkotóknak, akik szerinte áldozatokat hoztak és a szívüket-lelküket beletéve hoztak létre valami csodálatosat. Ezt állítja szembe a hatalommal, amelyet véleménye szerint a rettegés és a legalantasabb motivációk hajtanak, nem a hit, a remény vagy a szeretet.

– zárja bejegyzését.

A „Tavaszi szél – az ébredés” egy független, egész estés dokumentumfilm, amelyet Topolánszky Tamás Yvan rendezett, producerei pedig Topolánszky és Sümeghy Claudia. Az alkotók több mint egy éven át követték Magyar Pétert országjárásokon és otthoni beszélgetésekben is. A film saját forrásból, állami támogatás és szponzoráció nélkül készült, és 2026. március 12-én kerül a mozikba a JUNO11 Distribution forgalmazásában.

Magyar Péter mellett megszólal benne többek között Szabó Andrea politológus-szociológus, Dull Szabolcs, a Telex volt főszerkesztője, Lakner Zoltán politológus, valamint Ruff Bálint kommunikációs szakember. Emellett szerepelnek Magyar közeli munkatársai és támogatói is, mint Bódis Kriszta író, Radnai Márk, a Tisza alelnöke, Rost Andrea operaénekes és Nagy Ervin színész.

Keith Rupert Murdoch néven született 1931. március 11-én, az ausztráliai Melbourne-ben. Négy gyermek közül a második volt s egyben az egyetlen fiú. Apja, Sir Keith Murdoch újságíró, anyja, Elizabeth Greene (később Dame Elizabeth Murdoch) pedig jótékonysági tevékenységet folytató személyiség volt. Keith az I. világháborúról tudósítva tett szert újságíróként hírnévre, majd a Sydney Sun és a Melbourne Herald által működtetett londoni székhelyű távírószolgálat főszerkesztője lett. Az ausztrál miniszterelnöknek írt levelével vált híressé, amelyben elítélte a brit hadsereg hajlandóságát arra, hogy ausztrál katonákat áldozzon fel a gallipoli hadjárat során. A levél kiszivárgott a brit sajtóba is, a sajtómágnás Lord Northcliffe pedig felerősítette a hatását, így Murdochnak ott is és otthon is nagy befolyású barátai lettek.

Az apja nevelése alatt Rupert korán érdeklődni kezdett az újságok és a politikai viták iránt, Keith-szel ellentétben viszont – aki konzervatív volt – Rupertet eleinte a baloldali eszmék vonzották. Rövid gyakornoki idő után apja lapjánál, a Melbourne Heraldnál rendőrségi és bírósági ügyekről írt. 1950-ben, 19 évesen aztán beiratkozott az Oxfordi Egyetem Worcester College-ába, és az Egyesült Királyságba költözött.

22 évesen már újságot irányított

Az oxfordi tanulmányai alatt Murdoch nyíltan szocialista politikai nézetei miatt, és mert Lenin mellszobrát tette ki a kandallópolcra, a „Vörös Rupert” becenevet kapta. A kezdeti idealizmusa azonban az egyetemi évei alatt apja egészségi állapotának romlásával együtt megcsappant kissé. Keith Murdoch 1952-ben hunyt el rákban, ami után Rupert anyja, Elizabeth jótékonysági munkát végzett a melbourne-i Royal Women's Hospital élethosszig tartó vezetőjeként, és megalapította a Murdoch Children's Research Institute-ot; 102 éves korában hunyt el 2011-ben, és 74 leszármazottja volt. Egyértelmű, kitől örökölte Rupert a hosszú élet génjeit…

1953-ra, nem sokkal azután, hogy lediplomázott Oxfordban, rövid távú szerkesztői állást vállalt a londoni Daily Expressnél, ahol Lord Beaverbrook, egy konzervatív mentor mellett tanulta meg a „újságírás fekete művészetét”. Beaverbrook bulvárlapja nagy példányszámban jelent meg, és szenzációhajhász, pikáns riportokra specializálódott. Rupertnek anyagi gondjai már akkor sem nagyon voltak, mivel apja a családra hagyta az Adelaide News nevű újság többségi részesedését, így az örökös 22 évesen tért vissza Nagy-Britanniából Ausztráliába, hogy vezesse az újságot. Gyorsan kibővítette az üzletet: megvásárolta Ausztrália és Új-Zéland több más újságját, és a brit bulvársajtó technikáit alkalmazva növelte azok példányszámát. Ismert volt arról, hogy ő maga találta ki a cikkek címeit, sőt, az oldalakat is áttervezte, bár állítása szerint nagy szabadságot adott a szerkesztőknek.

A valódi Aranypolgár

Murdoch ambíciói azonban nem csak a kontinensre terjedtek ki, abszolút globálisak voltak. 1968-ban megvette a brit News of the Worldöt, és egy éven belül felvásárolta a gyengélkedő Sun nevű lapot is, amelyet szenzációhajhász bulvárlapként indított újra. A szexszel és celebbotrányokkal teli lap példányszáma az egekbe szökött, s hamarosan Nagy-Britannia legnagyobb napilapjává vált. Murdochot ekkor már gyakran vádolták politikai manipulációval, a kritikusai pedig cinikusnak nevezték, aki a szenzációra éhes közönségnek való behódolással rontotta az újságírás színvonalát.

A régi munkamódszerek eltűntek az újságírásból miatta, ezt pedig nem sokkal később a televíziós forradalom követte, amikor Murdoch elindította a Sky nevű műholdas tévészolgáltatást Nagy-Britanniában. A benne lévő műsorok gyakori kritizálása ellenére a műholdvevő antennák hamarosan mindennapossá váltak a brit otthonokban, a Sky pedig felvásárolta a riválisát, a BSB-t, így hatalmas nyereségre tett szert. Többek között megszerezte az 1992-ben újonnan alakult angol labdarúgó-bajnokság, a Premier League közvetítési jogait is.

Murdoch azonban még nagyobb célokra vágyott, és elkezdett az Egyesült Államokra koncentrálni, ahol 1976-ban a New York Post nevű bulvárlap révén már megvetette a lábát.

A Fox olyan műsorai, mint pl. A Simpson család, világszerte eladhatók voltak, míg a Fox News hálózat az amerikai tévés hírműsorokban egy populista, jobboldali szemlélet megjelenését hozta magával.

Túl nagy hatalom?

Az 1980-as évek végére Murdoch birodalma szinte végzetes adósságokat halmozott fel, de még ezt is túlélte. A HarperCollinst vezető könyvkiadóvá tette, valamint megvásárolta a Star TV-t Hongkongban, amely egész Ázsiában sugároz. Ezzel a sok felvásárlással azonban egyre nagyobb aggodalmak merültek fel a monopóliummal kapcsolatban. „ Az emberek azt mondják, hogy versenyellenesek vagyunk, amikor olyasmit teszünk, amit bárki más is megtehet a világon” – mondta egyszer Murdoch ezzel kapcsolatban.

Murdoch 2011-ben újabb kritikákkal szembesült, amikor kiderült, hogy brit újságja, a News of the World újságírói számtalan híresség telefonját feltörték. A botrány miatt kénytelen volt bezárni az újságot, és megalázó bocsánatkérésre kötelezték. Ez az eset egy rövid időre megakadályozta az üzleti terjeszkedési terveit, bár nem sokkal később már újabb üzleteket kötött, még a kilencvenes éveiben is.

93 évesen az oltár előtt

Murdoch összesen ötször nősült. Először 1956-ban vette el Patricia Bookert, egy melbourne-i eladót és stewardesst, akivel egy közös gyermekük született: Prudence. 1967-ben váltak el, Rupert pedig még abban az évben újranősült. Anna Torvtól viszont csak 32 év után vált el 1999-ben, három közös gyermek (1968: Elisabeth, 1971: Lachlan, 1972: James) világrajövetele után. A harmadik nejét, a televíziós vezetőt, Wendi Denget két héttel a Torvtól való válásának kimondása után vette el, vele egészen 2013-ig volt házas, ez idő alatt pedig két gyermekük született: Grace 2001-ben és Chloe 2003-ban (Murdoch ekkor már 72 éves volt).

A médiamogul ezt követően 2016-ban, 85 évesen vette feleségül a nála 25 évvel fiatalabb egykori modellt, Jerry Hallt, de öt éven belül el is váltak.

Idén, június 1-én ünneplik a 2. házassági évfordulójukat.

Az Utódlás valóra vált

Rupert 2023-ban lemondott a Fox és a News Corp elnöki posztjáról, ami látszólag a világ egyik legbefolyásosabb médiamágnása karrierjének végét jelentette. Megpróbálta azonban ezután megváltoztatni a családi vagyonkezelői alapot, hogy a halála után a News Corp és a Fox News irányítását legidősebb fiára, Lachlanre ruházza át. S bár elvesztette a bírósági csatát három másik gyermeke – Prudence, Elisabeth és James – ellen, amit az Utódlás című sikersorozat való életbeli verziójának neveztek, ez is egy újabb példája volt Murdoch üzleti könyörtelenségének.

A mogul egyébként a bírósági perekig szoros kapcsolatban állt a gyermekeivel. A lánya, Elisabeth és a fia, James vezető pozíciókat töltöttek be apjuk birodalmában, bár James 2020-ban lemondott a News Corp igazgatói posztjáról a vállalat hírügynökségei által közzétett bizonyos szerkesztői tartalmak és egyéb stratégiai döntésekkel kapcsolatos nézeteltérések miatt. Lachlan nevű fia lett így a trónörökös, aki 2023-ban átvette a Fox és a News Corp üzleti tevékenységét. Murdoch a halála után neki akarja átadni a legtöbb szavazati jogot és a legnagyobb hatalmat. Lachlant konzervatívabbnak tartják a testvéreinél, így ő őrizné meg a Murdoch-médiamárkák örökségét.

E hónapban pedig ő maga is egy film főszereplője lett, március 13-án kerül fel ugyanis a Netflix kínálatába a Dinaszta: A Murdoch család című dokumentumfilm, amely főként az apa és a gyerekei örökösödési harcáról szól.

A Forbes magazin a Murdoch család nettó vagyonát jelenleg 22,5 milliárd dollárra (kb. 7,5 billió forintra) becsüli.

Liza Minnelli ma 80 éves, és kevés olyan ember van a popkultúrában, akiről ennyire nehéz eldönteni, hogy pontosan kicsoda is volt ő valójában: filmsztár, musicaldíva, túlélőművész, anyasebből épült ikon, vagy az a nő, aki egész életében úgy lépett be minden szobába, mintha ott már régóta zúgna a taps. Az biztos, hogy 1946. március 12-én született, Judy Garland és Vincente Minnelli lányaként, vagyis úgy indult az élete, hogy a világ eleve reflektorral várta. Ma azt mondanánk, nepo-baby volt.

Ebben már önmagában is van valami egészen kegyetlen. A legtöbb embernek évek kellenek, mire kitalálja, ki ő, Liza Minnellinek viszont születése pillanatától a lehetetlennel kellett megküzdenie: hogyan legyen valaki úgy önmaga, hogy közben az anyja Judy Garland. Nemcsak egy híres anya, hanem egy komplett amerikai mitológia. Az Óz, a csodák csodája örök sérülékeny csillaga, akit mindenki imádott.

a szülei elváltak, ő pedig már nagyon fiatalon abban a közegben szocializálódott, ahol a szeretet, a teljesítmény és a színpadi jelenlét veszélyesen közel kerül egymáshoz.

És mégis: az a döbbenetes Minnelliben, hogy nem Judy Garland halvány folytatása lett, nem egy szomorú iparági lábjegyzet, hanem valami sokkal furcsább és erősebb. Már húszéves kora előtt Broadway-sztár, 1965-ben megnyerte a Tony díjat a Flora, a vörös veszedelem-ért, és ezzel akkor a kategória legfiatalabb győztese lett. Ez a pont még simán lehetett volna egy nepo diadala, egy „jó, hát nyilván segített a háttér” típusú történet. De Liza esetében gyorsan kiderült, hogy a háttér maximum belépőnek jó: bent maradni csak nyers tehetséggel lehetett. És neki abból olyan mennyiség jutott, amitől a színpad körül szinte meggörbült a tér.

A Sally Bowles-alakítás nem egyszerűen siker volt, hanem kulturális detonáció. Minnelli 1973-ban Oscart kapott érte, és ez az a pillanat, amikor végleg levált róla a „Judy Garland lánya”-címke. Onnantól Judy Garlandot kellett úgy emlegetni, hogy Liza anyja.

A Kabaré azért ütött ekkorát, mert Minnelli egyszerre volt benne törékeny, nevetséges, erotikus, szánalmas és lenyűgöző. Vagyis pontosan olyan, mint az élet, csak jobb volt a sminkje. Nem szépen játszott, hanem veszélyesen. A tekintetében mindig volt valami, ami azt mondta: lehet, hogy most mindjárt szétesek, de előtte még eléneklem ezt a számot úgy, hogy te is jössz velem.

Ezt megelőzően, március 5-én a Beverly Hilton szállodában tartott díjátadó gálán egy előre be nem jelentett meglepetésfellépés keretében állt színpadra. A közönség azonnal felállva, hatalmas vastapssal és egy közös születésnapi dallal ünnepelte a színpadra lépő dívát. „Ti büszkévé tesztek, mert erősek vagytok, és kiálltok azért, amiben hisztek. Tényleg így van. És olyan jó itt lenni veletek” – mondta a színpadról a jelenlévőknek. A mai születésnapján pedig a New York-i éjszakában, a manhattani 54 Below nevű exkluzív klubban tartanak egy nagyszabású, élő zenekaros születésnapi estet a tiszteletére, ahol barátok és pályatársak lépnek fel.

A most megjelent könyv éveken át tartó, magnóra rögzített beszélgetésekből állt össze, amelyeket Michael Feinstein énekessel és zenei archívumkezelővel folytatott. A kötet lapjain az ünnepelt végre leszámol a külső elvárásokkal, és saját hangján beszél a legnehezebb témákról is.

– mondta a Vanity Fairben. A könyv egyértelműen elutasítja a sajtó által oly sokszor ráaggatott áldozatszerepet, helyette a kőkemény túlélésről szól. A történet arról a fájdalmas, de felemelő folyamatról szól, ahogyan egy hollywoodi dinasztia gyermeke kilépett az édesanyja, Judy Garland és édesapja, Vincente Minnelli hatalmas árnyékából, miközben felépítette a saját, független művészi identitását.

– tette hozzá.

A szakma és a legközelebbi barátok eközben olyan történetekkel rajzolják körbe a személyiségét, amelyek megmagyarázzák, miért rajong érte a mai napig a szórakoztatóipar minden generációja. Neil Tennant, a Pet Shop Boys frontembere a közös acid house klubozásokat és a stúdiós dalfelvételek utánozhatatlan hangulatát idézte fel. Gene Simmons, a KISS zenekar basszusgitárosa röviden csak úgy jellemezte a kolléganőjét, hogy „ő felséges, nagyvonalú és mesés”. A kötet tető alá hozásában segédkező Michael Feinstein pedig egy olyan történetet osztott meg, amely rávilágít az ünnepelt önironikus fekete humorára. Egyszer régen a sztár attól rettegett, hogy nem éli meg a negyvenhetedik életévét, pontosan annyit, amennyit a tragikus sorsú édesanyja élt. Most pedig, nyolcvanhoz érve, nevetve csak annyit mond a környezetének: „Gyorsan vigyetek az arcdokihoz!”

A csillogás és a díjeső mögött azonban mindig ott húzódtak a sötétebb időszakok, amelyekről a most megjelent memoár a legnyersebben rántja le a leplet. A hetvenes évek legendás New York-i diszkójának, a Studio 54-nak a korszaka nemcsak a féktelen bulizásról szólt.

A magánéleti mélypontok közül kettő emelkedik ki, az első és az utolsó házassága. Az első férj Peter Allen volt, az ausztrál énekes-dalszerző, Judy Garland protezsáltja. 1967-ben házasodtak össze. Már ez a felállás is jelképes: Liza első férje egy olyan férfi volt, akit gyakorlatilag az anyja világából kapott. Mintha a saját életét sem teljesen maga választhatta volna, hanem mindig ugyanannak a hollywoodi családi rendszernek a meghosszabbításában kellett volna mozognia. A kapcsolat eleinte nyilván izgalmasnak, bohémnak, művészinek tűnhetett. Két fiatal, tehetséges, színpadi ember, sok energia, sok vágy, sok szereplési ösztön. De az egész történet később sokkal fájdalmasabb színt kapott, mert

A házasságuk 1970-re gyakorlatilag szétesett, a válás 1974-ben zárult le. Ez a kapcsolat nem pusztán egy válás volt, hanem egy megalázó ébredés is. Nem az a tanulság, hogy „jaj, szegény Liza kifogott egy meleg férjet”, mert ez így túl olcsó lenne. Inkább az, hogy az első házasságában rögtön azzal kellett szembesülnie: lehet, hogy szeretik őt, de nem úgy, ahogy ő szeretné. Lehet, hogy ő teljes testtel-lélekkel belemegy valamibe, miközben a másik fél egészen más történetet él. Ez egy olyan embernek, aki eleve az elhagyatottságtól és az árnyékban éléstől sérült, brutális tapasztalat.

És ugyanilyen brutális véget ért a 2002-es, celebekkel telezsúfolt esküvő és a David Gesttel kötött házassága is, ami új könyvében a leghatározottabb kritikát kapja. Liza nagyon keményen beszél erről a házasságról: azt mondja,

Ő ezt kifejezetten traumatizáló kapcsolatként írja le. Az énekesnő börtönnek nevezte a kapcsolatot, és kíméletlen őszinteséggel kijelentette: „nem voltam józan, amikor ehhez a bohóchoz hozzámentem.”

A popkultúra emlékezetében az ikonikus pillanatok is erősen élnek. Ilyen volt a négy évvel ezelőtti Oscar-gála is, ahol Lady Gagával közösen állt a színpadon. A láthatóan törékeny, kerekesszékben ülő Minnellihez Lady Gaga egy ponton odahajolt, és annyit suttogott: „Rád bízom magam”, mire Minnelli halkan visszaválaszolt: „Tudom, köszönöm”. A gesztus a díjátadó egyik legtöbbet emlegetett pillanata lett.

Liza Minnelli karrierje egyébként azért is különleges, mert nem csak egy díjhalmozó legenda lett, hanem a teljes amerikai szórakoztatóipar egyik ritka gyűjtőpéldánya: EGOT-nyertes, vagyis nyert Emmyt, Grammyt, Oscart és Tonyt is. Az ilyen emberekből nagyon kevés van, és ettől még nem lesz automatikusan izgalmas valaki, de Minnelli esetében szépen mutatja, mennyire nem lehetett őt egyetlen dobozba betolni.

ami miatt később a meleg kultúra egyik legnagyobb ikonjává vált. Nem gyártotta ezt a státuszt, hanem egyszerűen alkalmas volt rá: túl nagy volt, túl díszes, túl érzékeny, és túl sokat bírt ki ahhoz, hogy ne legyen kultusz körülötte.