Molnár Piroska: Soha nem éreztem még azt, hogy ne lennék megbecsülve
Bors néni, Camilla kisasszony, rémisztő nagymama A nagy füzetben, vagy japánul beszélő Márta néni a Liza, a rókatündérben. Mindenki ismeri, közel ötven éve van a pályán.
Molnár Piroska a Nemzet Színésze, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, érdemes és kiváló művész, és természetesen a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is évekig figyelte, oktatta a jövő színésznemzedékét.
Ha visszamehetne a művésznő a gyerekkorába, ugyanezt az életet választaná?
Nyilvánvalóan. Aki azt mondja, hogy másképp csinálná, az is hiábavaló volna, mert úgysem lehetséges. Úgyhogy ilyesmiken nem is szoktam gondolkozni. Így alakult az életem, és így alakulna akkor is, ha újraszülethetnék.
Mi volt az a momentum, élmény, ami a színészet iránti érdeklődését először felkeltette?
Ahogy megtudtam, hogy van színész és színház, azonnal tudtam, hogy ezt akarom csinálni. A faluban volt egy mozi, hetenként egyszeri filmvetítéssel. Olyankor az egész falu ott volt, engem is elvitt anyám. Kérdeztem: azok ott kik? Ő mondta, hogy színészek. No, hát akkor én színész leszek.
A szülei mit szóltak az elhatározáshoz?
Édesanyám persze féltett. Nem tudta megítélni, tehetséges vagyok-e vagy nem, és nem akarta, hogy csalódás érjen. De hát, miután elsőre fölvettek a Színművészeti Főiskolára, teljesen töretlen volt minden.
Molnár Piroska Ibsen: Peer Gynt című darabjában - Kép: nava.hu
Sokszor hallani: a siker kulcsa csak kis részben a tehetség, nagyrészt inkább a szorgalom és a kitartás. De biztosan így van ez a színészet terén is?
Tehetségtelen ember akármilyen szorgalmas lehet, nem lesz színész. A tehetség nélkül mit sem ér a szorgalom.
Felvételt nyerni a Színművészetire, eljutni az első komolyabb szerepig a legtöbbször küzdelmes út. De küzdelmes marad a szakma azután is, hogy sok évet legyűr a színpadon és Kossuth-díjas színésszé válik?
Hogyne. Az életnek és a hivatásnak mindig vannak nehéz pontjai. Én azért többnyire nem panaszkodhatok. Persze, a látszólag könnyen jövő sikerért azért megdolgoztam, de ez a rész nem tartozik a közönségre.
Pedig szerintem rengetegen szeretnék tudni, hogyan válhatnának elismertté.
Azt reggelig mesélhetném. De ahogy József Attila is megmondta: "Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes".
Molnár Piroska a Hétköznapi őrületek című darabban - Kép: thaila.hu
Melyik az erősebb mérce a színésznek: az, hogy milyennek érzi önmagát a színpadon, vagy az, hogy a rendező mit mond?
Mindig az az első, amit a rendező mond. Fönt, a színpadon érezhetünk bármit, ha az lefelé másként jön ki. Mindig annak kell hinni, aki lentről néz. Még akkor is, ha esetleg kevésbé tartom fontosnak a véleményét.
Van, hogy úgy érzi az ember: csodálatosan alakított. Aztán odajönnek hozzá savanyú arccal, és megkérdik: mi volt veled?
Természetesen nem várom, hogy neveket mondjon. De változott a színpadi rendezés stílusa, színvonala, a rendezők hozzáállása és gondolkodásmódja az ötven év alatt?
Az igazi, jó rendezőké nem. Ők pontosan tudják, mi a helyes munkarend és hozzáállás.
A művésznő számára milyen élmény volt rendezni?
Egyszer rendeztem, Kaposváron. Annak a darabnak a fő karakterét nagyon szerettem volna eljátszani, de amikor fiatal voltam, akkor nem volt divatos se a szerző, Bródy Sándor, se a darab, A tanítónő. Később pedig már túl idős voltam a szerephez. A sors ajándékaként azonban végül meg tudtam rendezni.
Molnár Piroskának mi a praktikája arra, hogy betegség, fáradtság, lelki megpróbáltatások idején is a maximumot hozza a színpadon?
A praktikám? Az, hogy fölöltözöm, és elindulok a színházba. Bele lehet azt a nehézséget építeni az aznap esti előadásba is. Attól dúsabb lesz. De ha menni kell, menni kell. Természetesen kell ehhez egy kötelességérzet.
Melyik szerepét élné újra legszívesebben?
Nem szoktam ilyesmin gondolkozni. Ha megvolt egy szerep, utána azt figyelem, mi a következő, és nem foglalkozom tovább az előzővel.
Részlet A nagy füzet című filmből
Filmes szerepeit is egyformán élte meg?
Igen. Az egyiket ezért volt jó csinálni, a másikat meg azért. Színész vagyok, nem teszek különbséget a szerepek között. Csak azokat a vonásokat próbálom előhívni magamból, amelyek az adott szerephez kellenek.
És amikor vége a szereplésnek, akkor leteszi ezeket, és próbál újra önmagává válni.
Kellő megbecsülést kap ma a színészet?
Mindig mondják, hogy régen hogy volt, bezzeg ma hogy van. Szerintem csak más lett az élet. Nem szeretem piedesztálra emelni a szakmámat, mert ennyi erővel egy orvos vagy egy pap is kérdezhetné, miért nem becsülik a szakmáját. Más korban más dolog helyeződik előtérbe. Én mondjuk soha nem éreztem még azt, hogy ne lennék megbecsülve. Csinálom a munkámat, érzem a közönség szeretetét. Az meg, hogy a tenyerükön hordjanak, vagy utánam kiáltsanak az utcán, mert felismertek, teljesen hidegen hagy.
Molnár Piroska a Rövid a póráz című darabban - Kép: thalia.hu
Szóval a művésznő az a típus, akit nem zavar, ha valaki farmergatyában ül be a nézőtérre, vagy megcsörren a telefonja?
Az előbbi nem érdekel. Az utóbbi igen.
Ha egy nagyon kiöltözött vendég, aki külsőre megadja a módját, ötpercenként a mobiljához nyúl, vagy a szomszédjához beszél, az nem tudja, hogy színházba jött. Annak nem érdemes eljönnie. De persze, mi nem ítélkezhetünk.
Emlékszem Olsavszky Éva kolléganőm esetére, aki mesélte, hogy egyszer Nagykanizsán játszott Az ember tragédiájában. Ő volt Éva, és amikor elhangzott a szájából a híres mondat: "Anyának érzem, oh Ádám, magam", egy részeg katona odaszólt valamit, amit most nem idézek. Éva elsírta magát és kirohant a színpadról. Másnap fegyelmit kapott. Ez, azt hiszem, elmagyarázza a lényeget, hiszen az ember azt gondolná, hogy inkább a részeg katonának kellene két egyforma pofont adni, de nem ez történik.
Még mindig sokan akarnak színészek lenni?
Néha felvételiztetek a főiskolán. Rengeteg jelentkező van még mindig. A többi szakra jelentkezők duplája, vagy akár háromszorosa. Persze vannak köztük, akik azért jönnek, mert a szomszéd néni azt mondta nekik: jaj, te milyen ügyes vagy, menjél színésznek! Aztán jelentkezik, és hát szegényről kiderül, hogy mindennek, csak annak ne.
Miért ilyen töretlen a népszerűsége ennek a hivatásnak?
Nem tudom. Talán a csillogást, az operett-primadonnákat képzelik el. Számtalan jelentkező nem hivatástudatból jön el, csak azért, mert színésznek lenni milyen érdekes. Aztán meglátják, miből áll ez valójában.
Részlet a Liza, a rókatündér című filmből
Nem azért vonzódnak annyian e területhez, mert a színészek belebújhatnak mások bőrébe, másnak adhatják ki magukat?
Ez is lehetséges. Olyan országokban, mint például Anglia, már középiskolában oktatják a színészetet. Nem mindegyik diákból lesz színész, de ez gazdagítja az életüket. Például megtanítja őket színházba járni, vagy megbecsülni a színészek munkáját.
VIDEÓ: A XXI. század adása Molnár Piroskáról
Ha tetszett a cikk, oszd meg!
