KULT
A Rovatból

Lengyel Ferenc: A néző nem hülye! Egy ideig lehet ámítani a közönséget, de aztán kilóg a lóláb...

A Drága örökösök és a Keresztanyu Jászai Mari-díjas sztárja elmondta, miért baj, ha a celebek színésznek hiszik magukat, de beszélt arról is, miért nem láthatjuk a Hotel Margaretben.


Lengyel Ferenc azon színészeink közé tartozik, akik a komoly, művészi produkciókban és a könnyedebb műfajokban is egyaránt otthonosan mozognak. Most a Keresztanyu apropóján beszélgettünk.

– Lengyel Ferenc neve a színházba járó közönség előtt úgy gondolom, jól ismert, hiszen az egyik legnépszerűbb művészszínház, a Katona oszlopos tagja voltál 25 éven keresztül. A Drága örökösökkel és most a Keresztanyuval viszont egészen másfajta ismertségre tettél szert. Hogy éled meg?

– Alapjában véve semmi nem változott. Ugyanaz a színész maradtam, ugyanúgy közelítem meg a feladatot, mint korábban.

Az tényleg igaz, hogy népszerűbb lettem. De ez kizárólag mennyiségi kérdés. A sorozatokat közel egymillió ember nézi meg esténként, míg ha egy színházban játszik az ember, azt egy este négyszáz ember látja.

A napi sorozattal ráadásul a nézők életének a részévé váltam. Ez egészen más, mintha az ember elmegy a színházba megnézni egy művészi produkciót.

– Annak, hogy egy szappanoperában szerepelsz, volt-e negatív hatása az úgymond „komoly” munkádra? El tudják fogadni azok, akik a színházból kedvelnek?

– Soha nem kaptam negatív visszajelzést.

Ez csak attól függ, hogy az ember az adott produkcióban hogy teljesít. Ha én maximálisan teljesítek – és ez legyen Bulgakov vagy Csehov –, akkor fel sem merül, hogy a néző lenézze az alakításomat, azt mondja, hogy eladtam a lelkem.

– Akkor szerencsés vagy. Nem jártál úgy, mint Bárdy György…

– Igen, a Gugyerákkal, vagy Koltai az Illetékes elvtárssal. Annak szem és fültanúja voltam, hogy a Mester és Margaritán felnyerítettek a nézők, mert bejött „Illetékes elvtárs”, miközben azért elég komoly darabról volt szó.

De ez már nincs. Azt gondolom, más lett a mérce attól, hogy nagyon sok sorozat készül, és nagyon kevés a munka. Örülünk, ha a színház kinyit, és meg tudunk tartani egy előadást. A járvány idestova két éve tart, és elég nagy csapást mért a színházakra, mint ahogy persze mindenkire.

– Leegyszerűsítve a humorban kétféle színészi hozzáállás van, az egyik a ripacskodó, grimaszolós, fenékre ülős, kétségtelenül sok nevetést kiváltó, a másik, amikor a humoros szerepet is teljesen komolyan veszi a színész. Nekem úgy tűnt, hogy az utóbbi utat választottad. Ez mennyire függ tőled, mennyire a rendezőtől?

– Ha az ember a komoly színészet felől közelít meg egy szerepet, az átélés művészetével készül fel rá, akkor olyan nem lehet, hogy azt kifogásolja egy rendező.

Nekem ez az etalon, épp ezért ebből soha nem fogok engedni. Azon lehet vitatkozni, hogy tetszik, vagy nem tetszik az alakításom. De azon, hogy én milyen elánnal, felkészültséggel közelítem meg, azt nem lehet vitatni.

– Akkor tőled sosem láthatunk Louis De Funes-i grimaszokat és bohóckodást?

– Ha már őt kiemelted… neki ez jól állt. A sajátja volt. Ő eredetileg pincér volt. Gondolom így szolgálta fel az ebédet is a rendezőnek, aki felfigyelt rá.

De ha bárki utánozni próbálná, az már illusztratív művészet, ami a kutyát nem érdekel. Hiszen ott nincs átélés, ott manírok vannak, ott azt a mesterségbeli tudást fitogtatja, ami nincs. Az első órán, a színházművészeti egyetemen elmondják, hogy ilyet nem szabad csinálni, ez tilos.

Focizhat az ember a grundon vagy nagypályán, a foci akkor is szent, életre-halálra kell játszani.

– Egy sorozat vagy akár egy film nagyban különbözik a színháztól, hisz itt nincs ív, építkezés. Ráadásul egy sorozat története sokszor végeláthatatlanul hömpölyög. Ilyenkor folyamatosan követned kell a sorozat történéseit, vagy csak azokról tudsz, amik közvetlenül érintik a karakteredet?

– Való igaz, hogy amikor már nagy tempóban folyik a forgatás, akkor az ember leginkább csak a saját jeleneteit tanulmányozza. De azért elbeszélget a kollégákkal, rendezőkkel, hogy holt art a történet, hova fut ki, mi fog történni a karakterrel.

Arra, hogy ez befolyásolja-e a játékot, azt tudom mondani, nem. Hiszen már az első forgatáskor fel kell rakni a figurát. Azt a jellemet, sorsot, azt az idegrendszert és gondolkozási módot. Ez mind-mind hozzátartozik egy szerep megformálásához.

Ha ezeket tudom, akkor már csak azzal kell foglalkoznom, hogy az adott szituáció mit követel tőle.

Ha kiborult, ha jókedvű, ha számon kér, ha parancsnok lesz, ha szerelmes vagy csalódott, akkor pontosan tudni kell, hogy az a típus hogyan reagál erre.

Órákon át tudnék improvizálni, hogy ha az a szerep vagyok. Tudok annak az embernek a nyelvén beszélni.

– Nem állítom, hogy minden sorozat minden egyes részét megnézem, inkább csak bele-bele nézek, hogy mégis képben legyek az adott produkcióról. De azért azt nem lehet nem észrevenni, hogy a tévéműsorokban igen vegyes színészi teljesítménnyel találkozik az ember.

Belülről ez milyen élmény? Ha például azt tapasztalod, hogy egy kolléga nem áll a helyzet magaslatán, próbálsz hatni rá, vagy nem foglalkozol vele, mert nem a te dolgod?

– Bár valóban nem az én dolgom, nem tudom szó nélkül hagyni. Itt mindig az a lényeg, hogy az ember hogy tálalja.

Én például kérdés formájában szoktam megfogalmazni. Nem lenne jobb úgy…? Vagy: A szituáció nem azt követelné meg inkább, hogy…?

Nagyon finoman, patikamérlegen kimérve lehet porciózni, és ez szokott hatni. Hámori Barbara producer-rendezővel, és a rendezőgárdával a Drága örökösöket, és a Keresztanyut is visszük. Immár három éve dolgozom velük. Ismerjük egymást és hallgatnak rám.

Ebből nem szokott vita lenni. Az is előfordul, hogy amikor összerakunk egy jelenetet, direkt megkérdezik, mit gondolok róla. Akkot elmondom. Természetesen udvarias formában, úgy, hogy a munkát előre vigye, ne pusztán okoskodás legyen.

– El tudsz képzelni egyébként olyan szituációt, hogy melléd akarnak adni egy olyan partnert, akire azt mondod, vele nem vagy hajlandó dolgozni?

– Nem. Senkivel nem vagyok haragban, nincs olyan, hogy bárkire ilyet mondanék, soha nem is fordult elő.

– Azért merült fel bennem, mert egyre gyakrabban lehet látni olyat a tévében, a filmekben, de már a színházban is, hogy kvázi szakmán kívüliek, celebek kapnak színészi feladatokat. Tehát inkább arra a helyzetre gondoltam, ha egyszer csak ott találsz magad mellett egy valóságshow szereplőt.

– Ez nyilván a showbusiness. Ilyenkor valakik azt gondolják, hogy nézettebb lesz tőle a sorozat.

De szerintem ez olyan, mintha valaki azt gondolná magáról, hogy orvos, csak mert felvett egy fehér köpenyt, és a nyakába tett egy fonendoszkópot.

Még akkor sem lesz az, ha egy náthára azt tudja mondani, hogy „vegyen be aszpirint”. Nagyon kacsakaringós, nehéz út vezet odáig, hogy orvos legyen. Ezt tanulni kell.

Ugyanez igaz a színészetre is. Filmben elfogadom. A Biciklitolvajokban kiválasztottak egy ipari munkást, ő lett a főszereplő, és világsztár lett belőle. Ez érthető, mert Vittorio De Sica megtalált egy embert Lamberto Maggiorani személyében, aki nagyszerű volt arra a szerepre. De nem színész!

Azért idézem fel most ezt a történetet, mert annak az embernek aztán ez lett a tragédiája. Ő azt gondolta magáról, hogy ő már színész. Azt hitte, a filmezésből meg fog élni, de soha többé nem tudta megismételni azt a sikerét. Apró statisztaszerepeket kapott csak.

A munkások nem fogadták vissza, hiszen filmsztár lett, a filmeseknek viszont már nem kellett, mert speciálisan arra az egy filmre volt szükségük rá. Tragédiába torkollott az élete.

Nem ezt jóslom a celebeknek és a népszerű showműsorok szereplőinek, csak arra próbálok rávilágítani, hogy azért ez nem úgy van. A színészet nem „hamm gombóc, bekaplak”. Még akkor sem, ha néha úgy tűnik.

Egy ideig lehet ámítani a közönséget, de aztán kilóg a lóláb.

A néző nem hülye, pontosan látja, hogy ez nem az igazi. Ott valami sántít, valami hamis. Ezen tud egy színész túllépni, ha tanulta. De még akkor sem biztos, mert nem kerülhetjük meg a tehetség és a tapasztalat kérdését. Mindezek kellenek hozzá.

– Beszéljünk kicsit a színházról is, bár említed, hogy ott nehezebb a helyzet.

– 2020-ba mutattuk be Kulcsár Lajos Love.hu című darabját a Fórum Színházzal, aztán sokáig nem játszhattuk. Most úgy tűnik, újra előadhatjuk, reméljük, nézni is fogják.

Nagyon keserédes, de humoros komédia. Az egyik volt tanítványom, Kiss Anna Laura a partnerem, akivel egyébként a Drága örökösökben is dolgoztam, ott a nevelt lányomat játszotta.

Jó szórakozás, de elgondolkoztató és van benne költészet is. Én magam rendeztem.

Január 31-én pedig a József Attila Színházban elkezdtem rendezni Egressy Zoltán Portugál cím darabját, amiban a Katona József Színházban 423-szor játszottam Retek szerepét.

Ezt most kívülről, rendezőként kell újra alkotnom. Nagyon lelkes és tehetséges színészi csapattal dolgozom, akik tényleg csillogó szemmel dolgoznak.

Nagy örömmel megyek be minden nap, mert engem is felvillanyoz.

– Drága örökösök, Keresztanyu… elképzelhető, hogy Hámori Barbara új projektjében, a Hotel Margaretben is feltűnsz?

– Nem hiszem, mivel egymás után van a két sorozat a Keresztanyuval. Abban talán mondhatom, hogy az egyik meghatározó szereplő vagyok. Képzeljük el azt a helyzetet, hogy valaki bekapcsolja nyolc órakor a televíziót, nézi a Keresztanyut, aztán megnézi a krimit is, és egyfolytában az én képemet látja.

– Biztos van, aki nem bánná.

– Lehetséges, de szerintem jobb a változatosság. Így is rettentő hálás vagyok Hámori Barbarának, hogy a Drága örökösök után a Keresztanyuban is bizalmat szavazott nekem.

Fotó: RTL Klub


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Megszólalt Krasznahorkai László: Ha néhány pillanat úgy telt el Magyarországon, hogy sokan boldognak érezték magukat, talán még meg is lehet szokni
A Nobel-díjas író pár mondatban reagált ma a díjra, az azt követő jókívánságokra, és meg is köszönte az olvasóinak őket. Záporoznak is a kommentek a poszt alá.


Néhány napja jelentették be, hogy Krasznahorkai László kapta a 2025-ös irodalmi Nobel-díjat, akkor volt egy rövid nyilatkozata, de azóta nemigen szólalt meg az író. Most a közösségi média oldalán írt pár sort a követőinek a maga fanyar humorával:

„Krasznahorkai László hálás az Elkerülhetetlen Véletlennek, hogy ennyi embernek okozott örömöt. Köszöni a jókívánságokat. Ha néhány pillanat úgy telt el Magyarországon, hogy sokan boldognak érezték magukat, talán még meg is lehet szokni”
– írta a Facebookon.

A kommentek túlnyomó része pozitív reakciókat tartalmaz, köszönik a könyveket, az olvasás élményét, és gratulálnak a frissen díjazott írónak:

"Pont a mester kötetét olvasva kaptam a híreket. Hát persze hogy boldogság."

"Itt Erdélyben is nagy volt az öröm. Egy könyves kávézóban dolgozom, jó volt elsőnek két német egyetemi hallgatónak elújságolni a hírt, hallottak a szerzőről!"

"Mikor évekkel ezelőtt egy brit könyvtárban dolgoztam karbantartóként, mindig megpróbáltam becsempészni a Wenckheim báró hazatér angol nyelvű, keménykötésű kiadását az ajánlott irodalom polcra, de valaki mindig észrevette és visszatették. Végig nekem volt igazam. Gratulálok a díjhoz!"

"Igen, végre önfeledten lehetett örülni, egy időre ki lehetett lépni a nyomasztó, nehezen elviselhető mindennapjainkból. Köszönjük!"

"Hatalmas öröm és boldogság,hogy egy magyar ember ismét feltette hazámat a kultúra felső polcára.Szívből gratulálok,jó egészséget és kreatív energiákat kívánok az elkövetkezendő időkre is!"


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Szerető családapa, rejtőzködő szörnyeteg – az Apám, a BTK gyilkos bepillantást enged a gonosz otthonába
A gyilkos, akit mindenki szeretett: a cserkészvezető, gyülekezeti vezető, aki éjjel igazi szörnyeteg volt. Lánya most szembenéz az örökségével. A Netflix legújabb dokumentumfilmje felfedi, milyen életet él az, aki csak utólag jön rá, hogy az apja Amerika egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosa.
B.M.; Fotók: youtube.com - szmo.hu
2025. október 13.



Skye Borgman legújabb dokumentumfilmje, Apám, a BTK gyilkos a Netflix jól bevált true crime-formuláját követi, mégis valami egészen másról szól, mint amit elsőre várnánk. A néző nem pusztán egy hírhedt sorozatgyilkos történetét kapja, hanem egy család széthullásának, egy identitásválsággal küzdő nő lelki útjának intim, néhol kényelmetlenül személyes lenyomatát. Borgman rendezése az ismert BTK-gyilkos, Dennis Rader életét és tetteit idézi fel, de csak felszínesen, mert valójában az áldozatok közül egy különlegeset helyez a középpontba: a gyilkos lányát, Kerri Rawson-t.

A film témája eleve hátborzongató. A „BTK” rövidítés a „Bind, Torture, Kill”, azaz „Megkötöz, Megkínoz, Megöl”. Az egyik legrettegettebb név lett az amerikai bűnügyi történelemben.

Rader a hetvenes évektől kezdve Wichita városát tartotta rettegésben, miközben a külvilág számára átlagos, sőt példás polgárnak tűnt: cserkészvezető, felekezeti vezető, lakóközösségi egyesületi ellenőr, szerető családapa. A kettősség döbbenetes és éppen ez a kontraszt teszi a történetet annyira megrázóvá. A rendőrség évtizedeken át képtelen volt kézre keríteni, miközben a gyilkos nyíltan üzengetett nekik az újságokon keresztül, cinikusan játszadozva a hatóságokkal. Aztán a ’80-as évekre hirtelen csak eltűnt, hogy 2004-ben újra felbukkanjon, ám ekkor már a technológia fejlődése, a DNS-vizsgálatok és a számítógépes nyomozás véget vetett rémuralmának. Végül 2005-ben elfogták, és Rader, mindenki megdöbbenésére, azonnal beismerte a gyilkosságokat, rideg részletességgel mesélve el szörnyű tetteit.

Borgman nem a bűncselekmények rekonstrukcióját helyezi előtérbe. A film sokkal inkább a következményekkel foglalkozik: hogyan éli meg egy család, ha egyik pillanatról a másikra rájön, hogy az apa, akit szeretett, egy szadista sorozatgyilkos? Kerri Rawson visszaemlékezései ennek az ellentmondásnak a fájdalmát tárják fel. Ő az, aki szó szerint egész életét újraépíti abból, amit apja öröksége lerombolt. A generációs trauma, amit Kerriék kaptak a gyilkos apjuktól kegyetlen terhet ró az egész családra. A filmben Kerri kendőzetlenül beszél gyerekkoráról, az apjához fűződő kapcsolatáról, arról a pillanatról, amikor megtudta az igazságot, és arról is, hogyan próbálta feldolgozni a feldolgozhatatlant. A fura az egészben, hogy Kerri nyíltan kimondja, hogy elhidegült a családjától, akik egyébként nem kívántak részt venni a projektben, sőt még az arcuk mutatását se vállalták.

Így kicsit furcsa a helyzet, hogy a lány önmagát állítja a központba, miközben testvére és édesanyja véleményét nem hallhatjuk.

Borgman kamerája türelmes, de nem ítélkezik. Mégis, nézőként nehéz nem érezni bizonyos feszültséget Kerri szerepében. Egyrészt mélyen átérezzük a fájdalmát és a traumáját, másrészt viszont zavarba ejtő, hogy immár több dokumentumfilm és interjú is épül az ő történetére és maga is előadóként, tanácsadóként dolgozik olyan áldozatokkal, akik hasonló helyzetbe kerültek. Ez a kettősség, vagyis a "karitatív munka, ami igazából megélhetés is” egy érdekes kérdéskör, mely finoman, de érezhetően végigvonul a filmen. Mintha Borgman is ezzel a dilemmával küzdene: meddig lehet együttérezni valakivel, aki mégis a hírhedt gyilkos révén vált ismertté és ez definiálta az életét.

A film szerkezete klasszikus netflixes ritmusban építkezik: visszaemlékezések, archív felvételek, interjúk és gondosan megkomponált dramatizált jelenetek váltják egymást. Mindez lendületet ad, ugyanakkor néha kizökkenti a nézőt. A narratíva időnként megbicsaklik, mintha a rendező sem tudná eldönteni, krimit, családi drámát vagy pszichológiai portrét szeretne készíteni. Mindez azonban nem csökkenti a téma erejét: Rader kettős élete, a hétköznapiság és a szörnyűség közötti éles kontraszt olyan kérdéseket vet fel, amelyek túlmutatnak egyetlen dokumentumfilm keretein.

Különösen izgalmas, hogy a film új fényt vet az amerikai sorozatgyilkos-mítoszra is.

Magyar szemmel nézve Dennis Rader neve kevéssé ismert, noha az amerikai popkultúrában mély nyomot hagyott. Aki látta a Mindhunter sorozatot, talán emlékszik rá: BTK volt az a rejtélyes figura, aki a sorozat részeinek elején, vagy végén egy-egy rövid jelenetben feltűnt, mint egyfajta árnyék, akit a néző sosem ismerhet meg teljesen. Sőt, a 2018-as kiemelkedően jó és méltatlanul elfeledett The Clovehitch Killer című film is erősen merített Rader történetéből, nem teljesen, de tekinthető adaptációnak is valamennyire. Hogyan élhet együtt egy család a „jó apa” illúziójával, miközben az valójában szörnyeteg.

Borgman tehát nemcsak a sorozatgyilkosságokat dolgozza fel, hanem egy kulturális jelenséget is boncolgat: mi az oka annak, hogy ennyire vonzódunk a gonosz történeteihez? Miért nézzük újra és újra ezeket a filmeket, miközben elborzadunk? A válasz valószínűleg abban rejlik, hogy a true crime tartalmak biztonságos távolságból engednek bepillantást az emberi természet legsötétebb zugaiba és a Netflix pontosan tudja, hogyan adagolja ezt az élményt. Elképesztő rajongóbázist épített ki magának a valós bűnügyi történeteken alapuló „szórakoztató” zsáner.

Mindezek ellenére az Apám, a BTK gyilkos nem tartozik Borgman legerősebb munkái közé.

A téma megrázó, a történet lebilincselő, mégis hiányzik belőle az a fajta érzelmi vagy stiláris kohézió, ami igazán emlékezetessé tehetné. A film sokkal inkább egy alapos, jól megszerkesztett, de kissé személytelen riport, mintsem egy mélyre hatoló, lélektani tanulmány. Talán épp ez a visszafogottság teszi valamennyire felejthetővé is.

Összességében az Apám, a BTK gyilkos egy megrendítő, de kissé ellentmondásos dokumentumfilm.

Erőssége a témaválasztás és Kerri őszintesége, gyengesége viszont a formanyelv, a rohanás és az érzelmi tompultság. Mégis, ha valaki érdeklődik a true crime műfaj iránt, és kíváncsi arra, hogyan hat a bűn egy család életére generációkon át, ez a film megéri a figyelmet, még akkor is, ha nem hagy maga után katarzist, csak egy kellemetlenül őszinte kérdést: mennyire ismerhetjük valójában azokat, akik köztünk élnek és szeretünk?


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Kiszáll a külföldi tulajdonos a Szigetből, Gerendai Károly mentheti meg a fesztivált
A jelenlegi tulajdonos a 2026-tól esedékes területfoglalási engedélyük megszüntetését kérte. Gerendai mindeközben hajlandónak mutatkozik a világhírű fesztivál hóna alá nyúlni.


Ahogy arról korábban írtunk, Karácsony Gergely főpolgármester hétfő reggel egy Facebook-posztban osztotta meg, hogy bizonytalanná vált a Sziget Fesztivál jövője. Mint írta, a fesztivál vezérigazgatója arról tájékoztatta, hogy kezdeményezni fogja a fővárossal kötött megállapodás felmondását.

A Sziget sajtóosztálya szerint ez nem jelenti a rendezvény végét. Bíznak abban, hogy a fesztivál egy új, magyar tulajdonosi háttérrel még sikeresebb lehet a jövőben.

A szervezők valóban azzal a kéréssel fordultak a Fővárosi Önkormányzathoz, hogy a 2026-tól esedékes területfoglalási engedélyüket közös megegyezéssel szüntessék meg. Ennek okáról azt írták: „A fesztivál külföldi tulajdonosa – annak ellenére, hogy korábban egy hosszabb távú fejlesztési programban gondolkodott – úgy döntött, hogy a jelenlegi struktúrában nem vállal további kockázatot Magyarországon” – írja a Telex.

A döntés hátterében az is szerepet játszik, hogy

„mivel a Fővárosi Közgyűléssel kötött területhasználati megállapodásunk határozott időre szól és a fizetési kötelezettség még jövőre is fennállna, akkor is, ha nem lenne rendezvény, ezért vagyunk kénytelenek a megállapodást ebben a formában felmondani”.

A Sziget ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ez nem a fesztivál történetének lezárása. „Ezen döntéssel párhuzamosan – a hazai menedzsment javaslatára – a Sziget Zrt. tulajdonosai felvették a kapcsolatot a fesztivál alapítójával, Gerendai Károllyal, lehetőséget kínálva arra, hogy a rendezvény ismét vele folytathassa működését” – írták.

Az egyeztetések még zajlanak, ezért a szervezők nem kívántak további részleteket elárulni. Közleményükben úgy fogalmaztak: „Mi, a Sziget szervező csapata, őszintén bízunk abban, hogy a fesztivál egy új, független, magyar tulajdonosi háttérrel az eddigieknél is sikeresebb lehetne, hiszen a változás egyszerre nyújt lehetőséget a fejlődésre és a megújulásra, valamint a Sziget klasszikus értékeinek és szellemiségének az újbóli megerősítésére.”

Azt is remélik, hogy számíthatnak a közönség támogatására, a „szakmai partnereikkel ápolt kiváló kapcsolatukra”, valamint a „Főváros megértő együttműködésére is”. Hozzátették: „Hiszünk benne, hogy a Sziget léte nemcsak az abban közvetlenül érdekelteknek, hanem az egész ország számára fontos, közös ügy.”

A Sziget Zrt. tulajdonosai a hazai menedzsment javaslatára keresték meg újra Gerendai Károlyt, aki 2022-ben szállt ki a fesztivál életéből. A Sziget-iroda közölte: „Mivel az egyeztetések jelenleg is folynak a felek között, ezzel kapcsolatban még nem áll módunkban további információkat megosztani.”

Gerendai Károly sem kívánt részleteket megosztani, amíg nincs konkrét megállapodás, de a Forbesnak annyit elárult:

„Bár nemrég még nagyon nem így képzeltem el az elkövetkező éveimet, de a jelen helyzetben határozott célom megoldást találni a Sziget létének hosszú távú biztosítására.”

Az egykori főszervező az elmúlt években főként a Costes csoporthoz tartozó gasztronómiai vállalkozásaira koncentrált, szabadidejének jelentős részét pedig utazással töltötte. Most abban bízik, hogy akár már októberben létrejöhet egy olyan új tulajdonosi struktúra, ami szakmailag és pénzügyileg is biztosíthatja a fesztivál jövőjét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Színészlegendák és legendás szerepek kísérték Diane Keaton életét – galéria
A 79 éves korában elhunyt színésznő a szakma krémjével dolgozott együtt. Néhány munkakapcsolata párkapcsolattá is alakult, bár sosem ment férjhez. Egy élet és karrier képekben.


Ahogy arról korábban beszámoltunk, szombaton Los Angelesben elhunyt Diane Keaton amerikai színész, rendező és producer.

Az Oscar- és Golden Globe-díjas művész pályafutása során olyan nagy sztárokkal dolgozott számos filmben, mint Woody Allen, Al Pacino, Richard Gere, Warren Beatty, Jack Nicholson, Mia Farrow vagy Jane Fonda.

Megannyi filmes szerepéből olykor romantikus kapcsolat is szövődött kollégáival, bár férjhez soha nem ment. Két örökbe fogadott gyereke Dexter (1996) és Duke (2000).

Filmes szerepeiből, pár- és munkakapcsolataiból készítettünk válogatást (a képekre kattintva galéria nyílik):


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk