„Megijedtem, hogy koronavírusom van, de 5 hete küzdök az egészségüggyel, és most már remélem, hogy az”
5 hete tart a fiatal magyar nő kálváriája, minden tünete koronavírusra utal, de még most sem tudja pontosan, mi a baja. Az egészségügyi rendszerrel való küzdelme során egy, az orvosok szerint ál-negatív gyorsteszten kívül nem sikerült semmi érdemi információt szereznie. Az állapota hol jobb, hol rosszabb, a legmélyebb pont az oxigénhiányos állapot volt.
"Március közepén kezdtem el köhögni. Nem igazán aggódtam. Sőt kifejezetten valószínűtlennek tartottam, hogy ez korona lenne… Most öt héttel később, meg már őszintén remélem, hogy az.
Mivel épp kisgyerekkel vagyok itthon, és a férjem is home office-on van, úgy döntöttünk, biztos, ami biztos, inkább szigorúan izolálódunk. Részünkről ez kis (néha közepes) áldozattal jár csak, viszont ha egy minimális esély is van rá, hogy mégis ez a hülye korona okozza a száraz köhögésem, ne adjuk tovább.
Körülbelül két és fél hét múlva vált hurutossá a dolog. Igazából kezdtem megkönnyebbülni, hogy akkor biztos nem korona – hiszen tévesen azt gondoltam, hogy csak száraz köhögés lehet a covid tünete.
És bevallom, hülyének is éreztem magam, hiszen a környezetem céltáblájává váltam, mert „pánikolok”. És minél jobban magyaráztam, annál kevésbé hittek nekem, hogy semmi aggódás nincs bennem, csak kert is van, élelmiszer-házhozszállítási időpontom is van, nem kerül szinte semmibe, hogy ne fertőzzek meg senkit az „akármimmel”. Igazából ezt az állandó gúnyolódást és cöccögést viseltük rosszabbul, mint magát a bezártságot.
Sőt, annyira belém beszélték, hogy „hisztizek”, hogy szinte szégyelltem magam, és biztos csak beképzelem, hogy vissza-visszatérően nem érzem főzés közben se a fűszerek, se az olaj szagát. Vagyis csak tompán. Sőt néha csak a só ízét éreztem az ételekben. De biztos csak túl régiek a fűszerek. Biztos csak béna szakács vagyok… Kis ízületi fájdalom, meg fejfájás pedig megesik az emberrel amúgy is.
Úgy a harmadik hét körül viszont rám tört egy krónikus fáradtság. Nem egész nap, de hullámokban. Délelőtt egy óra hidegrázás, délután egy óra olyan kábult álmosság, hogy ha szórakozóhelyen lennék, azt hinném tettek valamit az italomba. De biztos csak a hormonok. A front. A kialvatlanság.
De húsvét vasárnap vettem észre, hogy ez a furcsa kimerültség már naponta többször is lecsap rám, és egyre hosszabb ideig van rajtam. Délutánra pedig már hatalmasakat kellett sóhajtanom minden mondatom végén, ha beszéltem.
Először egy ismerős orvossal beszéltem, aki kikérdezett, és mondta, hogy ez egy korona típusú vírus okozta megbetegedésnek tűnik. És meglepődne, ha egy pandémia közepén én egy másik koronavírusba futottam volna bele, és nem a COVID-19-be. De mondta, hogy ne aggódjak, 30 éves vagyok, nem dohányzom, nincs egyéb betegségem, valószínűleg kihordom lábon.
Normál esetben a nehézlégzésem miatt egy véroxigén-vizsgálatot javasolna, de most inkább ne menjek be emiatt. De ha súlyosbodik a nehézlégzésem, akkor azonnal mentő.
Én ettől amúgy meg is nyugodtam, hogy valószínűleg pár nap, és kiheverem. De lelkiismeretes állampolgárként gondoltam, kell a statisztika a központban. Itt kezdődött egy kafkai regény, amelyben illetékestől illetékesig küldtek. De szeretném hangsúlyozni, hogy majdnem mindenki extrém segítőkész és kedves volt. Csak ettől még vakon bolyongtam a rendszerben ide-oda.
Először az helyi ügyeletet tájékoztattam. Ott továbbküldtek a mentőkhöz, hogy nekik kell szólni. A mentők közölték, hogy nem őket kell hívni, de ha már beszélünk, alaposan kikérdeztek. A diszpécser hölgy rohamkocsit akart értem küldeni, hisz „aki nem kap rendesen levegőt, azt be kell vinni”. De visszautasítottam. A lelkemre kötötték, hogy beszélek a háziorvosommal.
Kedden felhívtam a háziorvost, aki ki is írt tesztre. Amikor pedig rákérdeztem, hogy tényleg létezhet, hogy a koronavírus hetekig csak köhögést okoz, és utána egyszer csak ilyen tünetek törnek rám, megerősítette, hogy a legtöbb enyhe tünetekkel járó lefolyás így néz ki. Lassan rosszabbodik, és sokáig tart. Algopyrint, paracetamolt és köptetőt ajánlott, pedig már pont kezdtem jobban lenni. Na de aznap délután egy olyan szédüléses gyengeség jött rám, hogy létezni is rossz volt. Jó hideg volt aznap, így bebugyolálva feküdtem a tágra nyitott teraszajtó mellett, és mégis kevésnek éreztem a levegőt.
Nagyon billegett, hogy hívjuk-e a 104-et. De szerencsére „alig” hat óra után elmúlt. Ezeket a hullámokat úgy tudnám leírni, hogy még a kertből beáramló levegőt is olyan elhasználtnak és nehéznek éreztem, mintha egy zsúfolt kis osztályteremben nem szellőztettek volna napok óta.
A kimerültségemet pedig nem a „nem aludt a gyerek egész éjjel” jellegű volt, hanem inkább, mint amikor megy fel az ember láza, és elhagyja minden ereje. Csak épp lázam nem volt – 37,2 fok volt a rekord. És mindehhez társult egy állandó kábultság – ami egy hol gyenge, hol kellemetlenül erős részegséghez hasonlított.
Igazából jó is volt, hogy nem volt erőm még a telefonomat se görgetni, mert most az ismerősöktől már nem csak olyan üzenetek jöttek, hogy „biztos csak megfáztál”, hanem páran elkezdtek temetni, és azzal riogattak, hogy ha nem rohanunk kórházba, holnapután már lélegeztetőgépen leszek.
Csütörtökön meg is érkezett a mentő, aki a teraszon levette mintát a gyorsteszthez. Mondta, hogy ő nem értékelheti, és nem is tájékoztathat, de nem fogja eltakarni a tesztet. Vártunk öt percet. Negatív. De mivel ránézésre is elég rosszul néztem ki, és csak hatalmas sóhajtások árán jutottam levegőhöz, nem hivatalosan megemlítette, hogy ő még sose látott olyat, hogy ez a teszt pozitív lenne, és ő a helyemben elmenne egy röntgenre.
A háziorvosom is ebben erősített meg. És csodálkozott, hogy vérmintás gyorsteszttel vizsgáltak, pedig ő a nyálkahártyából levett mintából történő tesztelésre írt ki. A bürokratikus csavar pedig az, hogy ennek az eredményéről őt nem tájékoztatják. (Állítólag ügyfélkapun lehet megnézni a saját eredményünket, de eddig egyetlen betege se kapta meg az eredményt.)
Viszont ezzel, hogy lett egy negatív tesztem, felmerült egy nyugtalanító kérdés. Mi van, ha a teszt mégis jól működött? Mert attól, hogy nem koronavírus, én még továbbra se kapok rendesen levegőt napi több órán át. És itt mattot adott a rendszer.
Kéne egy tüdőröntgen. A háziorvos is és az orvos ismerősünk is ezt javasolta. A magánúton történő „nyálkahártyás” tesztelést se javasolták, mert amilyen drága, legalább olyan megbízhatatlan. Ám a tüdőm egyre aggasztóbb állapotáról továbbra se adna információt.
- A helyi SZTK-ban nem fogadtak, mert „a teszt nem megbízható, és a tünetei alapján Ön koronagyanúsnak minősül".
- Magánklinika hajlandó lett volna fogadni, ha igazolom, hogy volt negatív tesztem, de ez egyelőre bürokratikus akadályokba ütközött.
- A helyi tüdőgondozó izolált osztályán nem fogadtak, mert negatív lett a tesztem.
- A körzetes kórház sürgősségi osztályán se tudták, hogy hova kapcsoljanak, egy ideig mellékről mellékre pattogtam, míg kapcsolták az ottani covidos osztály főorvosát. Ő pedig érthető okokból nem tudta felvenni a telefont, így a vonal megszakadt.
Továbbra is jelzem, hogy mindenki meghatóan segítőkész volt, csak nincs a rendszer felkészülve, hogy koronavírusos tüneteket produkáló, de negatív gyorsteszttel rendelkező beteget kivizsgáljon, hogy akkor mégis mi baja lehet. De persze már közben felmerült tüdőgyulladás, tüdőembólia, hipoxia és egyéb nagyon rosszul hangzó diagnózisok lehetősége.
