„A párizsi koncertünk előtt két órával égett le a Notre-Dame” – Ivan & The Parazol interjú
Magyar zenekarok csak nagyon szerencsés csillagzattal tudnak betörni a külföldi piacra, az Ivan & the Parazol azonban elég jó úton jár ezen a téren: nemzetközi karrierjüket legalább olyan tudatosan építik, mint a hazait.
Rendszeresen koncerteznek Európában és Amerikában, az alábbi interjúra is egy német-holland-francia-brit turné friss élményeivel érkeztek.
Exotic Post Traumatic címmel néhány hete jelent meg negyedik nagylemezük, amit május 3-án mutatnak be az Akvárium Klubban. Ennek apropóján beszélgettünk a zenekar énekesével, Vitáris Ivánnal és gitárosával, Balla Mátéval.
– Miért épp a ’60-as, ’70-es évek zenéje fogott meg benneteket ennyire, miközben mindannyian a rendszerváltás környékén, sőt inkább utána születtetek?
Iván: Mondok erre egy új narratívát. Nem konkrétan a ’60-as, ’70-es évek fogott meg bennünket, inkább ugyanaz a dolog, ami az ’50-es években Muddy Waterst, a ’60-as években a Beatlest, vagy a ’70-esekben a Queent. Az a rockzenének nevezett „energiaköteg” érdekelt, ami nagyon sokféle zenekarból és zenéből származik, közel sem csak az említett két évtizedből.
Ennek a sokszínű világnak ugyanúgy része a pszichedelikus rock, a blues, a gospel, a glamrock, vagy akár a metál is. Amikor elkezdetünk kísérletezni a próbatermünkben, ebből mind merítettünk, de most már egyre inkább úgy érezzük, hogy kialakult a saját rockzenénk, amit semmihez nem lehet olyan könnyen hasonlítgatni.
Máté: Valóban minden érdekel bennünket, ami ennek a műfajnak a kezdeteitől a mai napig történt.
– Magyarországon mennyire vagytok egyedülállóak ezzel az irányvonallal? Tudtok olyanról, aki a ti hatásotokra kezdett el hasonló zenét játszani?
Iván: Érezhető, hogy 1-2 évvel a mi indulásunk után más zenekarok is elkezdtek hasonló ihletforrásból meríteni. Ami persze jól esik, mert akár az is lehet, hogy mi hívtuk fel rá a figyelmüket, hogy létezik ez az örökség. Egyébként viszont a rocknak és a beatnek is nagy hagyománya van itthon, csak éppen most már kicsit máshová helyeződtek a súlypontok a könnyűzenén belül.
– A külsőségek, úgy mint a hosszú haj, a ruhák, vagy a színpadkép mekkora jelentőséggel bírnak számotokra magukkal a dalokkal összevetve?
Máté: Nem elsődleges, de szerintem mindannyian azt gondoljuk, hogy az embernek nagyon fontos kifejezőeszköze az is, hogyan jelenik meg. Ezzel tulajdonképpen ugyanúgy lehet kommunikálni azt, amit a körülötted lévő világról gondolsz, mint a zenével. Emiatt már az elejétől kezdve fontos számunkra, hogy akár a színpadon, akár az utcán úgy jelenjünk meg, aminek van egy kis plusz üzenete.
– Ha megtehetnétek, élnétek abban a korszakban, ahonnan a legtöbbet merítettétek?
Iván: Nem. A mondanivalónknak eleve az a lényege, hogy felejtsük el a múltba tekintő narratívát. Mi a múlt tapasztalatait próbáljuk a jövőre kivetíteni. A saját képünkre formálva és plusz töltetet hozzáadva. De konkrétan benne élni soha nem szerettünk volna.
Máté: Szívesen ellátogatnánk oda, de szerintem ugyanannyira megvoltak a hátrányai is, mint az előnyei. Bizonyos téren biztos több lehetősége volt akkor egy rockzenekarnak, más területeken viszont sokkal jobban meg volt kötve a keze.
Iván: Mondjuk Magyarországra visszatérni a rock n’ roll születése idején, na azt aztán semmi pénzért – számunkra ma már hihetetlen, milyen elnyomással kellett az akkori zenekaroknak és az országban élőknek szembesülnie.
Az akkori Amerika, Vietnam előtt, az lehet, hogy érdekes lenne. De ott is árnyaltabb a kép: ha fehérnek születünk az ’50-es évek Amerikájában, tök jó, ha viszont például a zenei stílust gyakorlatilag feltaláló fekete közösség egy tagja lennénk, az megint csak hatalmas szívás.
Minden kornak megvan a maga keresztje, a mostaninak is, de talán egy kicsivel könnyebb vinni mint 50 évvel ezelőtt...
– A külföldi karrieretek hogy áll jelenleg a magyarországihoz képest?
Iván: Ezt az egész építkezést úgy kell elképzelni, hogy csepp vagy a tengerben. Országonként százmilliós nagyságrendről beszélünk, ennek a közönségnek az elérése pont ennyivel kerül több időbe, pénzbe és energiába, mint a hazaié.
Tehát ha itthon mondjuk négy-öt évünkbe telt, hogy Budapesten klubokat töltsünk meg, és országszerte is turnézhassunk számottevő mennyiségű néző előtt, azt egy hasonló méretű országban vehetjük ugyanennyi időnek. De például a németeknél, akik hatszor ennyien vannak, vajon hány év?
Oké, jó esetben nem hatszor ennyi, de az is baj, hogy a magyar zeneipar nem piacvezető, hanem piackövető. Nem mi határozzuk meg a trendeket. Szerencsére néhány éve elkezdődött valami itthon, ma már az állam is jobban támogatja a külföldi építkezést, például a Hangfoglaló Program révén. Persze ettől még ugyanolyan lassú folyamat lesz, de legalább már látszik egy korábbinál biztatóbb jövőkép. Nemcsak nekünk, még jó pár másik zenekarnak is, akiknek hasonló ambícióik vannak.
