KULT
A Rovatból

Hétköznapi emberségek Itáliája – üdítően jó napjaink olasz mozija

Újraélednek az „aranykor” erényei a mai olasz filmben.


Boldog kiskamasz koromnak meghatározó része volt az olasz kultúrával való élő találkozás, ezen belül is a mozi, amely az 1960-as években még a neorealizmus és a commedia all’italianával kápráztatta el a világot. Ez volt egyben nagy epizódos filmek korszaka, ekkor értek művészetük csúcsára olyan legendák, mint Sophia Loren, Claudia Cardinale, Monica Vitti, míg a „férfikar” szólistái Marcello Mastroianni, Vittorio Gassman, Ugo Tognazzi, Nino Manfredi és Alberto Sordi voltak. A nagy művészfilmesek, Fellini, Antonioni, Pasolini mellett ott voltak azok a „kismesterek”, Monicelli, Comencini, Nanny Loy, akik hétköznapi történeteket és figurákat vittek filmre, hol kacagtatóan, hol tragikomikus hangnemben, de mindig nagy szeretettel és az olaszokra oly jellemző öniróniával mutatták be a nagyravágyó, ám valójában kisstílű életművészeket, a született balekokat, a javíthatatlan álmodozókat. Még ma is a fülemben csengenek ezeknek a filmeknek egyes mondatai, amelyeknek legfeljebb a szó szerinti tartalma lefordítható, az igazi olasz zamatuk aligha.

Bár naivság lenne azt gondolni, hogy az olasz mozinak az az „aranykora” valaha is visszatérhet, az idei, XX. Olasz Filmfesztiválon látott filmek mellett a magyar televízióban és mindenekelőtt a Netflixen bemutatott friss termés azt sugallja nekem, hogy a közel 60 évvel ezelőtti olasz film legfőbb erényeit a mai itáliai alkotók is képesek tovább vinni, és biztosan lesznek közöttük olyan művek, amelyek bekerülnek a filmtörténet arany lapjaira.

A Fesztivált nyitó Nyolc hegy (Otto montagne), amelyet Paolo Cognetti magyarul is megjelent regényéből a belga Felix von Groeningen és Charlotte Vandermeersch rendezett, az eltéphetetlen barátságról szól, amelynek szó szerint csak a halál vethet véget.

Alessandro Borghi és Luca Marinelli mintha maguk lennének a filmbeli Bruno és Pietro. A hegyipásztor Brunónak az aostai fenséges, olykor felszabadító, olykor félelmetes táj és minden élőlénye az élete, míg nagyvárosi Pietrónak kezdetben csak a vakációt jelenti. A közöttük kiskamasz korban kialakult összetartozást azonban minden távolság, minden egymás nélkül eltelt év csak tovább erősíti, nem állhat közéjük sem a társadalmi különbség, sem az egy nő iránti szerelmük, de még az sem, hogy miután mindketten megszakítják kapcsolatukat apjukkal, Bruno éppen Pietro boldogtalan, magányos apjának végakaratát teljesíti egy hegyi ház felépítésével. És persze nem kérdés, hogy Pietro maga ajánlkozik kőművessegédnek. Olyan barátság az övék, hogy bármikor képesek ott folytatni, ahol abbahagyták, még a két találkozást összekötő szavakra sincsen szükség. Bruno meg is találja a helyét ott, ahonnan elindult, még ha végül bele is pusztul, Pietrónak viszont sokfelé kell bolyongania a világban, mire rátalál önmagára, hazájától távol, Nepálban. Ahogy a keleti mondás tartja, a hegyi fiúnak elég volt a legmagasabb csúcsra feljutnia, hogy lássa mindazt, amihez a másiknak nyolc hegyet kellett megmásznia.

A Cannes-ban a zsűri nagydíját elnyert spirituális mélységű alkotás két és fél órás, nincsenek benne a nagy párbeszédek, különleges vizuális effektusok, még a hagyományos értelemben vett drámai csúcspontok is alig, a két főszereplő puszta lényükkel, valamint a lélegzetelállító alpesi és himalájai felvételek szinte röptetik az időt, a néző észre sem veszi, hogy vége a nagy utazásnak. Talán azért, mert a film időt hagy nekünk is elgondolkodni azokon a fontos, mégis sokszor elhanyagolt dolgokon, amelyek igazán emberré tesznek bennünket.

Látszólag egymástól független sorsok fonódnak össze Paolo Virzí Szárazság (Siccitá) című filmjében, amely egy klimatikus-egészségügyi katasztrófa főszereplőjévé teszi Rómát és lakóit.

Az Örök Városban három éve nem esett az eső, már közel a nap, amikor teljesen leáll a vízszolgáltatás. A rendező abszurd, ugyanakkor kegyetlenül ironikus képet fest arról, hogy ki hogyan éli meg ezt a válságot a sürgősségi osztály orvosaitól az önimádó influenszerig, a médiának behódoló hidrológustól a vízhiányban is medencés partikat rendező előkelőkig, a szomjúságtól deliráló taxistól az afrikai bevándorlóig. A film egyik főhőse egy a börtönből véletlenül kizárt elítélt (Silvio Orlando), aki végigbolyongja Rómát, egy családot keres, akikről senki sem tud semmit. Végül kiderül, hogy az ő lánya (Sara Serraiocco) a sürgősségi osztály várandós asszisztensnője, ő pedig a lány édesanyjának megöléséért tölti életfogytiglani büntetését. Viszontláthatjuk egy önelégült celeb szerepében Monica Belluccit is. A történet a tragikus események mellett nem nélkülözi a fekete humort sem az emberi önzésről, szűk látókörűségről, és amikor a film végén özönvízszerű eső zúdul Rómára, egyfajta isteni kegyelemre gondolhatunk, mert az emberektől aligha várhatjuk, hogy kilépnek már nem is létező komfortzónájukból.

A Szárazság alighanem az utóbbi évek legjelentősebb játékfilmje az emberiséget fenyegető veszélyekről, amelyeket ideje lenne már komolyan venni.

Ugyancsak Sara Serraiocco az egyik főszereplője Renato de Maria A könyörtelen (Lo spietato) című filmjének, amely a calabriai ’ndrangheta egy valóságos „bűnbánójának” történetén alapul. A filmbeli Santo (Ricardo Scamarcio), akinek munkát kereső apja Milánóba viszi családját, úgy lép a bűn útjára, hogy egy szilveszteri baklövés után az apa nem hajlandó érte menni a rendőrségre, megtagadja őt. A fiatalkorúak börtöne pedig jó iskola arra, hogy Santót befogadja földijeinek egyik klánja. És nincs megállás: lopások, betörések, emberrablások, heroinüzlet, közben egyre több, szinte gondolkodás nélkül elkövetett gyilkosság. Hiába a szerelem – Santót esküvőjéről hurcolják el a rendőrök, miközben a pap kétségbeesetten hadarja a házassági formulákat, hogy legalább a már várandós menyasszony becsülete megmaradjon – a gyerekek, az asszony kitartása, férjét már csak az érdekli, hogy minél magasabbra jusson, miközben szeretőt tart és olyan lila értelmiségi társaságba jár, ahol lenézik őt. A mélységesen hívő Mariangela még férje bűneit is magára vállalná, hogy megmentse az ő lelkiüdvét – Serraiocco legerősebb jelenetei éppen azok, amikor a sikertelen öngyilkossági kísérlettől eljut e küldetésig – végül, miután mindenkit elvesztett, eljut odáig, hogy vádalkut kössön, feladja az egész hálózatot, majd börtönbüntetése letöltése után egy isten háta mögötti franciaországi településen kezdjen új életet.

A film nem nélkülözi a vért, a durva jeleneteket, de ezeket a rendező nem hatásfokozóként alkalmazza, sokkal inkább annak illusztrálására, hogy a bűn világában az erőszak az élet elkerülhetetlen, természetes velejárója.

A Netflix és az olasz állami tv-csatorna, a RAI Uno közreműködésével ugyancsak számos figyelemre méltó film készült Itáliában a szeretet megtartó erejéről, miként arról is, hogy mennyire meg tudjuk nehezíteni saját életünket, emberi kapcsolatainkat.

A hagyományokhoz való ragaszkodás, a család összetartó ereje mozgatója a Lélegzetnyi friss levegőnek (Una boccata d’aria). Alessio Lauria filmjének középpontjában egy szicíliai testvérpár áll: Salvo (Aldo Baglio) Milanóban nyitott pizzeriát, Calogero (Giovanni Calcagno) otthon maradt a családi birtokon, amelynek sorsa kezükbe került apjuk halála után. A csőd szélén álló Salvónak jól jönne a birtok eladása, amelyre vevő is lenne, a helyi polgármester, aki magát „természetimádónak” állítja be, erről azonban öccse, a „mihaszna falusi bunkó”, hallani sem akar, ráadásul a két testvér egy kamaszkori sérelem miatt évek óta nem állnak szóba egymással. A találkozáskor még apjuk hamvainak szétszórásában sem tudnak megegyezni.

Lassan azonban eloszlik a gyűlölködés, Lillo kezdi levetkőzni kisebbségi érzéseit, és a végső lökést az adja meg, hogy a polgármester stadiont építene a birtok helyén a legfeljebb ezres lélekszámú falunak.

Ugyancsak az apai örökség körül bonyolódik Roberto Capucci filmje, a Testvéri szeretet (Mio fratello, mia sorella). A végrendeletben ugyanis az áll, hogy a tekintélyes fizikus professzor fia és lánya, Nikola és Tesla csak akkor juthat hozzá jussukhoz, ha egy évre összeköltöznek, holott látni sem bírják egymást. Az elvált, szigorú elvek szerint élő asszonynak van egy skizofrén fia, akit nagy csellista tehetségnek tartanak, és aki a Marsra akarja vinni a zenét. Fivére viszont a világ linkje, aki hol itt, hol ott keresi kenyerét szörf-oktatóként, lassan azonban kiderül róla, hogy hatalmas szíve van, aki ráadásul a fiúval is képes szót érteni.

A közelmúlt történelme is megjelenik a mai olasz filmekben. 2020-ban forgatták a Rózsa-szigetet (L’incredibile storia della Isola Rosa), amely Giorgio Rosa 1968-as kísérletének állít emléket: a fiatal, csodabogárnak tartott mérnök több elvetélt ötlet után az olasz Adria-partok közelében, de már a felségvizeken kívül egy tengeri platformon önálló „köztársaságot” hoz létre hozzá hasonló útkeresőkből, és „államát” az ENSZ-szel is el akarja ismertetni. Ebből egy groteszk, a politika és a nemzetközi jog útvesztőit kigúnyoló, a különcöket szerető mosollyal bemutató film lett, Sydney Sibilia rendezésében, Elio Germano főszereplésével.

Germano oknyomozó újságírót, Sara Serraiocco pedig az egyetemi lázadások emberi jogi aktivistáját játszik Gianni Ameliónak a fesztiválon is bemutatott filmjében, A hangyák urában (Il signore delle formiche). Aldo Braibanti költő és drámaírót, aki biológusként a hangyák társadalmát tanulmányozta, egyik tanítványa homoszexuális elcsábítása címén ítélték 1968-ban négy évig tartó per után 9 évi börtönbüntetésre. Annak idején szinte az egész haladó olasz értelmiség és a 68-as radikálisok is kiálltak mellette, végül 1971-ben szabadult ki.

A film vádirat egyrészt a mássággal, és nem utolsósorban a szabad gondolkodással szembeni toleranciahiányról, másrészt pedig az olyan társadalmakról, ahol hatalmasok, a befolyásos emberek minden bűnüket megúszhatják, a sebezhető kisembereknek azonban bűnhődniük kell.

„Ahhoz, hogy ez a szemlélet megváltozzon, civilizált emberi lényekként kell viselkednünk, akik nem ártanak másoknak, de kikövetelik maguknak a nekik járó jogokat. A társadalmak gonosszá váltak, fő hajtóerejük a gyűlölet. Szörnyű, hogy milyen gyakran hallunk védtelenek által elszenvedett fizikai erőszakról. Miért nem lázadunk fel ez ellen? Azt szeretném, hogy a filmem bátorságot adjon mindazoknak, akik félnek” – mondta egy korábbi interjúban Amelio.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
175 éve halt meg Mary Shelley, aki 18 évesen megírta a világ legfontosabb technofóbiás rémálmát, a Frankensteint
Mary Shelley 1816-ban, egy svájci villában írta meg a Frankenstein alapötletét. Az írónő halálának 175. évfordulóján Guillermo del Toro adaptációja uralja a díjszezont.


1851. február 1-jén pontosan 175 éve, hogy elhunyt Mary Wollstonecraft Shelley, de az általa 18 évesen papírra vetett rémálom ma elevenebb, mint valaha. Könyvéről generációk gondolták, hogy férfi találta ki, miközben az igazság az, hogy a Frankenstein egy érzékeny, bátor, nagyon fiatal lány fejéből pattant ki – egy svájci villa padlásán, egy esős nyáron, társasági játéknak indulva.

Míg a világ Guillermo del Toro friss Frankenstein-adaptációját ünnepli, amely a velencei filmfesztiválon 13 perces álló ovációt kapott és Jacob Elordit a csúcsra repítette, kevesen tudják, hogy

a kultikus szörnyeteg születése nem irodalmi csendélet, hanem egy valóságos, filmszerű nyitójelenet volt.

Egy jelenet, amely 210 évvel ezelőtt játszódott: vihar, kényszerű bezártság, a korszak legmenőbb és legbotrányosabb arcai, egy ártatlannak induló játék, és a végén két, máig uralkodó műfaj, a modern sci-fi horror és a vámpírmítosz startpisztolya dördül el.

Mary Shelley 1797-ben született Londonban. Anyja, Mary Wollstonecraft az egyik első komoly feminista gondolkodó volt (A nők jogainak védelme, 1792), de 11 nappal Mary születése után meghalt gyermekágyi lázban. Apja, William Godwin radikális filozófus és író volt. Mary így már kicsi korától intellektuális közegben élt, ahol gondolkodni, írni, vitázni lehetett – de a társadalom ezt nőként még mindig gyanúsnak találta.

Amikor Mary 16 évesen megszökött a már házas Shelley költővel (igen, botrány), a társadalom egy része végképp leírta őt.

Mégis: két év múlva már ott volt a kezében az első Frankenstein-vázlat. 1818-ban jelent meg a könyv – anonim módon. Nem véletlenül: női névvel senki nem vette volna komolyan.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Frankenstein Film (@frankensteingdt) által megosztott bejegyzés

Minden egy természeti katasztrófával kezdődött. 1816-ot a „nyár nélküli évként” jegyzi a történelem, miután az előző évi indonéziai Tambora vulkán kitörése hamuval és aeroszolokkal terítette be a Föld légkörét, drámai lehűlést okozva. Európában a nyár szokatlanul hideg, esős és viharos volt, Svájcban, a Genfi-tó partján hetekig szinte megállás nélkül zuhogott az eső. Ez a könyörtelen időjárás zárta össze a Villa Diodati falai közé a korszak egyik legfényesebb, legtehetségesebb és leginkább megvetett társaságát.

A központban a szupersztár költő, Lord Byron állt, körülötte a 18 éves Mary Wollstonecraft Godwin, későbbi férje, a szintén költő Percy Bysshe Shelley, Mary mostohatestvére, Claire Clairmont, valamint Byron személyes orvosa és útitársa, John William Polidori.

A napokig tartó bezártságban a társaság német kísértettörténetek francia fordításait, a Fantasmagorianát olvasta, amikor Byron egy este kihívást intézett hozzájuk. Mary Shelley a regény 1831-es kiadásának előszavában, amely a történet elsődleges forrása, így emlékezett vissza:

„»Mindegyikünk írjon egy kísértettörténetet« – javasolta Lord Byron.”

Mary napokig képtelen volt kitalálni bármit is, mígnem egy késő éjszakai beszélgetés után, amely az „élet elvének” természetéről és a kor tudományos szenzációjáról, a galvanizmusról folyt, egyfajta éber álomba merült.

„Villámként csapott belém a gondolat… Megvan! Ami engem megrémített, másokat is meg fog.”

A szemei előtt megjelent a „tiltott tudományok sápadt diákja”, amint térdel a maga alkotta, kiterített lény mellett, amely egy erőteljes gépezet hatására megmozdul, és „kínlódva, fél-élet jeleit” mutatja.

Polidori naplója megerősíti a verseny tényét: 1816. június 17-én azt jegyezte fel, hogy „a kísértettörténetek írását mindenki elkezdte, kivéve engem.” Azon az estén azonban nemcsak a Frankenstein, hanem egy másik modern szörnyeteg is megszületett. Byron egy töredéket írt egy arisztokrata vámpírról, de hamar elvesztette az érdeklődését. Az ötletet Polidori vitte tovább, és ebből a vázlatból alkotta meg 1819-ben A vámpír című novelláját, amelynek főhőse, Lord Ruthven lett

a modern, szalonképes, csábító vérszívó archetípusa, Drakula gróf közvetlen elődje.

Polidori később egy nyílt levélben volt kénytelen tisztázni a szerzőséget: „noha az alapötlet kétségkívül Byroné, a kidolgozás az enyém.”

Mary fantáziáját a tudomány is táplálta. A társaság hevesen vitázott arról, lehetséges-e holt anyagot újraéleszteni, a korban pedig szenzációnak számítottak Luigi Galvani és Giovanni Aldini kísérletei, akik nyilvános bemutatókon elektromos árammal rángattak meg frissen kivégzett bűnözők holttesteit.

A regényben Victor Frankenstein egy fiatal, megszállott tudós, aki életet teremt – de aztán megijed tőle, és magára hagyja. A teremtmény nem gonosz, csak elhagyott, egyedül van, és választ vár arra: miért hozták létre, ha nem kell senkinek.

Ez a kérdés ma is kísért: mikor nyúlunk bele életbe, génbe, gépbe úgy, hogy nem tudjuk, mit vállalunk vele?

Mary Shelley kérdése megelőzi korát, és minden korszak megtalálja benne a saját félelmeit:

a nácizmus eugenetikáját,

az atombomba hatalmát,

a robotok és mesterséges intelligenciák felelősségét,

a génmódosított gyerekek bioetikai dilemmáit.

A regény végül 1818. január 1-jén jelent meg Londonban, mindössze 500 példányban, a szerző nevének feltüntetése nélkül.

Bár a fogadtatás vegyes volt, a kor egyik legbefolyásosabb kritikusa, Sir Walter Scott „eredeti zsenialitásról” írt.

A történet ma ismét világsikert aratott. Guillermo del Toro 120 millió dolláros (kb. 38,6 milliárd forintos) költségvetésből készült filmje a velencei bemutató után a díjszezon egyik favoritjává vált.

„Ez az a film, amire 30 éve készülök” – mondta a rendező.

A teremtményt Jacob Elordi játssza, Victor Frankensteint pedig Oscar Isaac – már ez elég lenne, hogy megnézzük, de a film stílusa, mélysége, és a Shelley-szöveghez való visszatérése miatt is érdemes. Jacob Elordi olyan hús-vér szörnyet hoz, akitől nem félünk, inkább sajnáljuk. Mary Shelley regénye tehát újra él. Mert minden korszakban visszatér az a pillanat, amikor valami újat teremtünk – és csak később jövünk rá, hogy mit is csináltunk.

A főszereplő, Oscar Isaac arra kérte a nézőket, hogy a Netflix-premier ellenére próbálják meg nagyvásznon átélni a történetet: „Jó lenne közösségi élményként átélni… ideális lenne moziban megnézni.” A Teremtményt alakító Jacob Elordi, akit a kritikusok sorra díjaznak, egy díjátadón csak ennyit tudott mondani: „A pokolba. Erre tényleg nem számítottam”.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
„ICE, takarodj!” – Bad Bunny történelmet írt a Grammy-gálán, majd elküldte a francba a bevándorlási hivatalt
A 68. Grammy-díjátadón Bad Bunny lett az első, aki spanyol nyelvű lemezzel nyerte el az év albuma díjat. Az estét azonban a bevándorlási hivatal elleni éles kritikák határozták meg, több sztár is felszólalt, köztük Billie Eilish, és az év felfedezettje, Olivia Dean.


Nemcsak a zenéről, hanem a politikáról is szólt a február 1-jei Grammy-díjátadó, ahol Bad Bunny történelmet írt, miközben több sztár is éles politikai üzenetet fogalmazott meg a színpadon.

Az est legfontosabb díjait, vagyis a „Nagy Négyest” Bad Bunny (Az év albuma), Kendrick Lamar és SZA (Az év felvétele), Billie Eilish (Az év dala) és Olivia Dean (Az év felfedezettje) vihette haza.

Bad Bunny Debí Tirar Más Fotos című lemeze lett az első, túlnyomórészt spanyol nyelvű album, amely elnyerte a fődíjat.

A díjak átvételekor azonban a beszédek gyakran politikai üzeneteket hordoztak, amelyek elsősorban az amerikai bevándorlási és vámügyi ügynökség ellen irányultak.

„Mielőtt megköszönném Istennek, azt mondom: ICE, kifelé! Nem vagyunk vadak, nem vagyunk állatok, nem vagyunk idegenek – emberek vagyunk, és amerikaiak vagyunk”

– mondta Bad Bunny egyik köszönőbeszédében. Hozzá csatlakozott Billie Eilish is, aki az év dala díjának átvételekor fogalmazott meg kemény kritikát.

„Senki sem illegális egy ellopott földön… A francba az ICE-szel”

– mondta.

Az év felfedezettje, Olivia Dean szintén a bevándorlók mellett állt ki.

„Bevándorló unokájaként állok itt... a bátorság terméke vagyok”

– jelentette ki.

A politikai állásfoglalások mellett a díjátadó zenetörténeti mérföldköveket is hozott. Először nyert k-pop dal a Grammyn: a KPop Demon Hunters Golden című szerzeménye kapta a vizuális médiához írt legjobb dal díját. Steven Spielberg pedig elérte az EGOT-státuszt, miután a Music by John Williams című filmjéért megkapta a legjobb zenei filmnek járó elismerést. „Ez az elismerés igazolja azt, amit ötven éve tudok: John Williams hatása felmérhetetlen, művészete páratlan” – nyilatkozta. Kendrick Lamar eközben a Grammyk történetének legtöbbet díjazott rap előadójává vált.

A további kategóriákban Lady Gaga Mayhem című albuma lett a legjobb pop vokális album, a rock mezőnyében pedig a Turnstile (legjobb rockalbum), a Nine Inch Nails (legjobb rockdal) és Yungblud (legjobb rockelőadás) diadalmaskodott. A country zene területén új kategóriákat vezettek be, a kortárs country album díját Jelly Roll vihette haza, aki rendkívül érzelmes beszédben köszönte meg feleségének a támogatást. „Megöltem volna magam, ha te és Jézus nem vagytok” – mondta a színpadról.

via BBC


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A fogalmatlan Bridgerton fiú esete Hamupipőkével - megnéztük a Bridgerton család 4. évadának első részeit
Lilaakác, fánktornyok, színkavalkád, ármánykodás, szerelem és főszerepben egy bamba férfi, aki keresi az ő Hamupipőkéjét. Ilyen volt a Bridgerton család negyedik évadának első etapja.


2020 óta követhetik a Netflix nézői a Bridgerton család tagjainak történeteit, amelyek Julia Quinn írónő azonos című regényfolyamának főszereplői. A nyolc évad a család nyolc gyermekének szentel egy-egy felvonást. A sorozat egybefüggő, aki még nem találkozott vele, feltétlenül az első évadtól nézze. (Némi spoiler olvasható az írásban.)

Amikor 2024 tavaszán a Netflix leadta a Bridgerton család harmadik évadát, rajongók milliói kaptak a szívükhöz, atyaég, egészen 2026-ig kell várni az újabb évadig? Vágnánk már a centit, de ekkora mérőszalag nincs is!

Aztán eljött 2026, amikor végre nézhető a sorozat negyedik évada - annak is a fele. A Netflix nem tanul a rajongók panaszáradatából, ez az évad is két részletben érkezik. Az első négy epizód január 29-én került fel a streamingre, míg a többi február 26-tól látható. Ekkora mérőszalag pedig már létezik, úgyhogy lehet nyiszálni!

Minden évad előtt őrült találgatások folynak, a nyolc gyermekes Bridgerton család melyik tagja kerül a következő évadban rivaldafénybe. Talán az a Francesca, aki legutóbb férjhez ment? Julia Quinn eredeti könyvsorozatában pont Francesca alakja és története a leginkább megkapó és megható, sokan várták, hogy ő lesz fókuszban a 2026-os epizódokban.

Abban viszont nagy az egyetértés, hogy Francesca és férje között a sorozatban körülbelül annyi a kémia, mintha két plüssmackó ülne egy-egy fotelben. Nulla.

Eloise neve is előkerült, mint a negyedik évad főszereplője. A különc lány, aki nem kapkod férjet találni és sokkal inkább bújik könyvei mögé, sokak kedvence.

A negyedik évad befutója viszont Benedict Bridgerton lett, a család második fiúgyermeke.

Nagyvilági fazon, habzsolja az életet, buja estéken, orgiákon, alkoholmámorban úszó közegben érzi jól magát, és esze ágában sincs megnősülni. Ám édesanyja folyamatosan dünnyög a fülébe, és sóhajtozik, nem lesz ennek jó vége. Így esik, hogy Benedict úrfi végül megjelenik egy maszkabálon, ahol megakad a szeme egy igéző szépségű, ezüstruhás leányzón, akinek csodálatos a mosolya, kecses a járása, bár táncolni nem tud. És, aki akkor, amikor éjfélt üt az óra, hirtelen elszalad, a döbbent uraság kezében hagyva kesztyűjét.

Ismerős a történet? Persze, hogy az. Tökéletes Hamupipőke történet cipellő helyett kesztyűvel.

Sophie Baek, a nemesi születésű, ám gonosz mostohája által cselédsorba űzött (ugye, hogy Hamupipőke?) ifjú hölgy és a bosszantóan vaksi, bamba és teljesen fogalmatlan Bridgerton fiú később újra találkozik, ám szerelmük kibogozására még várni kell.

A Grimm testvérek mesebeli hercege hasonlóan béna volt: meg tudja vajon magyarázni bárki is, miért bajlódott a herceg egy fél pár cipővel, amikor csak a hölgy arcát kellett volna megnéznie, akivel egész este táncolt?

Nos, Sophie Baek legalább álarcot visel, ráadásul Benedict Bridgerton egyértelműen képtelen meglátni a cselédlányban az ezüstruhás kisasszonyt, így talán a történet jobban hihető a Netflix sorozatában.

Ez az első négy epizód egyébként egyértelműen rászegezi a fókuszt magára a családra, a többi mellékszereplő kevesebb hangsúlyt kap. Lady Danbury például a királynőt unja, a királynő pedig leginkább mindent. Lady Whistledown, azaz Penelope görcsösen igyekszik pletykatémákat találni, míg teljesen zsákutca azt a sztori is, amelyben a királynő új udvarhölgyét keresik. Már senki nem is emlékszik, kik voltak Mondrichék, értelmetlen a házaspárt a negyedik évadban is mellékszálakkal szerepeltetni.

Maga a Bridgerton család viszont, miután már szinte minden gyermek nagykorúvá cseperedett, szerencsére bőven elég izgalmat tud nyújtani.

Lady Violet és Lord Marcus szerelme meghatóan szép, a család legfiatalabb gyermeke, Hyacinth nem fér a bőrébe, annyira szeretne végre már felnőni. És Eloise... Nos, ő még mindig ugyanaz az Eloise, akinek vág az esze, mint a beretva és fütyül a társadalmi konvenciókra.

Meg kell említeni azt is, hogy a Shonda Rhimes producerhez oly jellemző woke-irányzatok ismét nagyon erősen képviseltetik magukat a negyedik évadban is. Julia Quinnek, a Bridgerton-könyvek szerzőjének teljes támogatásával egy laza nemváltás is megtörténik, miután a regénybeli Michael a sorozatban már Michaela lesz. És a negyedik évad főhőse, Benedict úr sem különösebben válogatós az első epizódban, amikor eltakarja őt a vastag dohányfüst.

Hogy mi a titka a Bridgerton családnak?

Sokan igyekeznek megfejteni ezt, pedig a válasz roppant egyszerű. Színes, szagos, romantikus álomvilág ez, békaszínű uszályos ruhákkal, lilaakáccal, méteres macaron- és fánktornyokkal, piruló orcával, estélyekkel, bálokkal, egyszerre mozduló párok keringőivel és sok-sok titokkal, pletykával és szerelemmel. Egy mese, ahová jó elbújni a hétköznapok elől.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Homer Simpson figyelmeztette a világot az orgiákra Epstein szigetén” - egy 26 éves rajzfilmepizód hirtelen egészen más értelmet nyert
A Simpsons alkotóját, Matt Groeninget Epstein egyik áldozata nevezte meg a bírósági iratokban. Ami kiderült, teljesen új megvilágításba helyezi a sorozatot.


Újra forr az internet egy 26 éves Simpson család-epizód miatt, a rajongók szerint ugyanis a rajzfilm egy hátborzongatóan pontos jóslatot tett Jeffrey Epstein pedofil-szigetéről – írta a New York Post. A vita most azért lángolt fel ismét, mert a kérdéses jelenet újra virálissá vált a közösségi médiában. A „The Computer Wore Menace Shoes” című,

2000-ben bemutatott részben Homer Simpson Mr. X álnéven pletykablogot indít, amivel felfedi Springfield sötét titkait.

Amikor azonban egy kitalált sztorija véletlenül igaznak bizonyul, elrabolják és egy titokzatos szigetre viszik, ahol azokat tartják fogva, akik túl sokat tudnak.

A rész végén Homer oldalán egy üzenet jelenik meg, ami „egy szigeten lévő őrült alakokról” szól, akik „titokban irányítják a világot”.

A rajongók azonnal párhuzamot vontak a jelenet és a néhai Jeffrey Epstein botránya között, aki a vádak szerint éveken át kiskorú lányokkal szembeni szexuális visszaéléseket és emberkereskedelmet folytatott a Karib-tengeri magánszigetein, Little Saint James-en és Great Saint James-en. „A Simpson család figyelmeztette a világot az orgiákra Epstein szigetén” – írta egy kommentelő az X-en.

Egy másik felhasználó szerint „a Simpson család beszélt el nekünk először az Epstein-aktákról”. A valóságban az epizód harmadik felvonása az 1967-es brit kultsorozat, a The Prisoner (A fogoly) paródiájaként adták el, amely szintén egy férfiról szól, akit egy elzárt szigeten tartanak fogva, miután túl sokat tudott. A részben még a sorozat eredeti főszereplője, Patrick McGoohan is vendégszerepelt.

Az összeesküvés-elméleteket tovább fűti a sorozat alkotóját, Matt Groeninget érintő állítás.

Epstein egyik legismertebb áldozata, Virginia Giuffre – aki 2025-ben öngyilkosságot követett el – egy 2019-ben nyilvánosságra hozott bírósági iratban azt állította, hogy Epstein arra kényszerítette, hogy masszírozza meg Groening lábát a milliárdos magángépén.

Giuffre arról írt, hogy undorodott a férfi „kérges lábkörmeitől”.

A kommentelők ezt bizonyítéknak tekintik. „Matt Groening beletette Epsteint a 'The Simpsons'-ba. Virginia Giuffre arról írt, hogy Epstein gépén volt Groeninggel, és masszíroznia kellett az izzadt lábát!!” – írta egy felhasználó. Fontos kiemelni, hogy Groening ellen soha nem emeltek vádat az üggyel kapcsolatban.

A sorozat készítői többször is reagáltak a „Simpsons-jóslatokra”. Matt Selman showrunner szerint a sorozat nem jósol, csupán a történelem ismétlődő mintázatait dolgozza fel, és a több száz epizód miatt statisztikailag elkerülhetetlen, hogy néha egybeessenek a valós eseményekkel.

Viszont, ha számításba vesszük, hogy a sorozat egyik agya rendszeresen összejárt a világ szexfüggő hatalmasságaival, a rajzfilm meghökkentő jóslatai talán nem is jóslatok voltak, csak bennfentes információk a jövővel kapcsolatban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk