KULT
A Rovatból

Háromévesen ügynököt akart, 22 évesen idegösszeomlást kapott, majd otthagyta a reflektorfényt, hogy családot alapítson – Keira Knightley 40 éves

Túlságosan hirtelen lett világsztár, ezt pedig elmondása szerint nem tudta kezelni. A hírnevet gyűlöli, nincs is fent semmilyen közösségi médián, a színészet azonban örök szerelem a számára.


Keira Christina Knightley 1985. március 26-án született London délnyugati részén, Teddingtonban. A szülei, a skót Sharman Macdonald és az angol Will Knightley mindketten színpadi színészek voltak, az anyja emellett még drámaíró is, illetve van egy Caleb nevű bátyja. Úgy volt, hogy a Kiera nevet kapja, a Kira angolosított formáját, méghozzá a szovjet műkorcsolyázó, Kira Ivanova után, akinek az apja nagy rajongója volt. Az anyja azonban rosszul írta le a nevet az anyakönyi kivonathoz, az e-t az i elé tette, és végül így is hagyták.

A család komoly anyagi gondokkal küzdött a bátyja születése után, ezért Will csak akkor egyezett bele egy második gyermekbe, ha az anyja előbb elad egy színdarabot. A szülei változó mértékű sikerei azonban nem tántorították el Knightley-t a szakma iránti kíváncsiságától. Ráadásául az anyja már nagyon korán bevezette a gyermekeit a színház és a balett világába.

Keira elárulta, már gyerekkorában színésznő akart lenni, és már 3 éves korában szeretett volna magának egy ügynököt, de a szülei azt mondták, hogy várjon még ezzel pár évet.

Hatéves volt, amikor diszlexiát diagnosztizáltak nála. „Mindig is szerettem a szavakat, ami furcsa dolog, tekintve, hogy valójában nem tudtam elolvasni őket. Mire 11 éves lettem, szerencsére úgy ítélték meg, hogy kellőképpen le tudtam ezt küzdeni” – magyarázta Keira, aki még mindig lassan olvas, és nem tud hangosan felolvasni.

Ennek ellenére céltudatos volt abban, hogy színésznő lehessen. Hatévesen már volt ügynöke, s ez vezetett ahhoz, hogy számos kisebb szerepet kapott tévés drámákban. Emellett számos helyi amatőr színpadni produkcióban játszott, amelyek között szerepelt az After Juliet című darab is, amit az édesanyja írt. Knightley az Esher College-ban kezdte meg a főiskolai tanulmányait, de egy év után otthagyta, hogy a színészi karrierjére koncentrálhasson. Az édesanyja barátai arra biztatták, hogy jelentkezzen egy drámaiskolába, amit ő anyagi és szakmai okokból visszautasított.

Túl gyors siker

Nyolcévesen kapta meg első mozgóképes szerepét az 1993-as Screen One című sorozat Royal Celebration című epizódjában, az első mozifilmje pedig az 1995-ös Halálos kötődés című, egyébként elég gyenge romantikus dráma volt Stephen Dorff és Gabrielle Anwar főszereplésével. Majd jött a nagy lehetőség: 13 évesen szerepet kapott a Star Wars I. rész: Baljós árnyakban. A szülei megpróbálták meggyőzni, hogy ne jelentkezzen a meghallgatásra, de ő mégis elment rá, mivel nagy Star Wars-rajongó volt. Ki is választották őt Amidala hercegnő hasonmása, Sabé szerepére, a döntésben így nagy szerepet játszott, hogy Keira feltűnően hasonlított Natalie Portmanre. Később mindketten bevallották, hogy a saját anyjuk sem tudta megkülönböztetni őket egymástól az Amidala-jelmezben és -sminkben. Sőt, Knightley azt is hozzátette, hogy minden egyes nap sírt a forgatáson, annyira kényelmetlenül érezte magát a királynői hacukában.

Sabé csak egy apró szerep volt, igaz, egy hatalmas filmben, de az áttörésre még így is várni kellett pár évet. 2002-ben viszont az is megtörtént, méghozzá a Csavard be, mint Beckham című focis vígjátékban. Knightley három hónapig edzett, hogy felkészüljön a szerepére, de jól tette, mivel a film Golden Globe-jelölést kapott, az arcát és a nevét pedig rengetegen megjegyezték.

Például a 2003-as A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka alkotói is, akik felkérték őt Elizabeth Swann szerepére, amivel világszerte ismertté tették őt. Mindössze 17 éves volt a forgatáskor, és 18, mire bemutatták a filmet. Keira mindenesetre azon tűnődött, hogy vajon sikeres lesz-e a film, amely egy vidámparki látványosságon alapult, ráadásul a kalóztörténetek akkortájt nem voltak népszerűek. „Emlékszem, amikor a forgatáson voltam, azt gondoltam: »Oké, mi ez? Jó lesz ez egyáltalán?«” - mesélte.

A film végül jó lett, sőt, egyben kasszasiker is, mivel több mint 650 millió dollárt hozott a mozikból szerte a világon. Még ugyanabban az évben, 2003-ban jött az Igazából szerelem is, egy újabb nagy siker, amiben neki is emlékezetes mellékszerepe és jelenete volt (ahogy kb. minden más színésznek is).

Ezek után már nem volt megállás, és bár befigyelt egy-két bukás is a karrierjébe (pl. a 2004-es Arthur király vagy a 2005-ös Domino), a Büszkeség és balítélettel (szintén 2005-ből) azonban újra anyagi és kritikai sikert aratott.

A film egyben elindította őt a kosztumös filmek útján, amelyekre előszeretettel mondott igent a következő években (pl. Vágy és vezeklés, Selyem, A hercegnő, Az irányítás határai, Veszélyes vágy, Anna Karenina stb.)

A Büszkeség és balítéletben Elizabeth Bennet szerepéért ráadásul 21 évesen megkapta az első Oscar-jelölését a legjobb női főszereplők kategóriájában. Ekkor egyébként jó néhány, a tehetségében addig kételkedő kritikust maga mellé tudott állítani: „Sokáig mindenki azt mondta: »Ó, ő csak egy csinos pofi, de egyáltalán nem tud színészkedni.« Én pedig úgy voltam vele: »Hát, talán igazuk van, nem tudom.« Így legalább egy időre elhallgattattam őket.” A Büszkeség és balítélet rendezője, Joe Wright pedig ezzel kapcsolatban azt nyilatkozta: „Azt hiszem, egy ideig alábecsülték őt, ő viszont meg akarta ezt cáfolni, amikor eljátszotta Elizabeth-et. Biztos akart lenni benne, hogy okkal kapja meg azt a fajta figyelmet, amit megérdemel. Ő nem különösebben van oda ezért az egész celebes hülyeségért. Keira valójában nagyon szereti a színészi mesterséget, és csak a lehető legjobban akarja művelni.”

Sokáig kereste önmagát

Ebben az időszakban tért vissza Keira A Karib-tenger kalózai második és harmadik filmjében (2006: Holtak kincse, 2007: A világ végén) is, ami újabb hatalmas kasszasikereket írt a filmográfiájába. A gyors felemelkedés azonban nem volt könnyű a fiatal színésznőnek, aki már a húszas évei közepén visszalépett a nagyobb szerepektől. Egy 2018-as interjúban elárulta, hogy 22 éves korában idegösszeomlása volt, később pedig poszttraumás stressz szindrómát diagnosztizáltak nála a karrierje során rá nehezedő nyomás miatt. Emiatt akkor három hónapon keresztül nem mozdult ki a lakásából, egészen 2008 elejéig. Hipnoterápiára volt szüksége ahhoz, hogy megelőzze a gyakran rátörő pánikrohamokat, és hogy részt tudjon venni a BAFTA-díjátadó gálán, amelyen őt is jelölték a Vágy és vezeklésért. „PTSD-m és pánikrohamaim voltak” – mondta. „Szó szerint egy évig nem tudtam dolgozni, és fogalmam sem volt, hogy elmúlik-e ez valaha. Szerencsére sziklaszilárd hátterem volt már akkor is. A családom és a kicsi, de nagyon közeli baráti köröm felkarolt, és azt hiszem, nélkülük egészen más lett volna a történet vége... Végső soron nem akartam, hogy a média és a lesifotósok nyerjenek. Az egyetlen dolog, amit szeretnék csinálni, az a filmkészítés.”

Knightley épp ezért innentől kezdve inkább a kisebb, független filmek felé fordította a figyelmét. Például a már említett kosztümös darabok mellett jött a Ne engedj el! (2010), a Tegnap éjjel (2010), a Míg a világvége el nem választ (2012), vagy épp a 2013-as Szerelemre hangszerelve az Egyszer (2006) rendezőjétől, John Carney-tól.

„Nagyon szerettem volna valami olyat csinálni, amiben van remény, mert addig nem volt” – magyarázta Keira egy interjúban. „Úgy értem, nem nekem, hanem a karaktereknek. Szóval ez jó ötletnek tűnt. Ez egy teljesen más színészi és filmkészítési stílus. Ráadásul szórakoztató volt, és kihívást is jelentett.”

E film kapcsán robbant ki akkoriban egy kisebb botrány, amikor három évvel a Szerelemre hangszerelve bemutatása után a rendező, John Carney egy interjúban kritizálta Knightley színészi játékát. „Nem akarom ócsárolni Keirát, de tudod, nehéz filmszínésznek lenni, ami megkövetel egy bizonyos szintű őszinteséget és önelemzést, amire szerintem ő még nem áll készen, és azt hiszem, erre még a filmben sem állt készen” – mondta a Sing Street direktora.

Ezt követően néhány rendező, aki korábban együtt dolgozott Knightley-val, a közösségi médiában a védelmébe vette őt, mondván, mindig kifogástalan munkával és odaadással járult hozzá a projektjei sikeréhez, minőségéhez. Carney pedig később bocsánatot kért a megjegyzéséért. „Szégyellem magam, hogy ilyeneket mondtam, és próbálok elszámolni azzal, amit rólam mondanak” – írta a Twitteren. „Azzal, hogy megpróbáltam lyukakat ütni a munkámon, végül mást hibáztattam. Keira semmi mást nem tett, csak profi és elkötelezett volt a film során, és óriási mértékben hozzájárult a sikerhez.”

Keira pedig ezután újra megmutatta mindenkinek, mit tud, mivel 2015-ben megkapta a második Oscar-jelölését is a Kódjátszma (2014) című filmben nyújtott alakításáért. Ebben Joan Clarke-ot, egy kriptoanalitikust alakított, aki Alan Turinggal (Benedict Cumberbatch) dolgozott együtt a német hírszerzési kódok dekódolásán a brit kormány számára a második világháború alatt.

A legragyogóbb fény az életében

Keira a színészethez és a filmezéshez való hozzáállását nem sokkal később nagyban befolyásolta az, hogy édesanya lett, de ne ugorjunk ennyire előre!

A hírnévvel való kapcsolatát már ismerjük: nem szereti. Így az sem meglepő, hogy a szerelmi viszonyait sem élte meg sosem a bulvárlapok kereszttüzében, nem övezték nagy botrányok a magánéletét, amit mindig próbált titokban tartani, vagy legalábbis nem kitolni a reflektorfénybe. A karrierje elején szakmabeliekkel randizott, a tinikori szerelme például a színész Del Synnott (Virtuális szex, Murphy törvénye, Blitz) volt, akivel 15 és 18 éves kora között járt, 2000-től 2003-ig. Állítólag egy évig együtt volt Adrien Brodyval is, mivel összeszűrték a levet a 2004-es A fiók című közös filmjük forgatásán. Az viszont bizonyos, hogy 2004 és 2005 között Jamie Dornan (A szürke ötven árnyalata-filmek, Belfast), 2005 és 2010 között pedig Rupert Friend (Egy kis szívesség, Obi-Wan Kenobi, Társ) volt a szerelme.

2011-ben aztán találkozott az angol zenésszel, James Rightonnal, miután egy közös barátjuk bemutatta őket egymásnak egy vacsorapartin. „Tim nevű haverunk volt az összekötő kapocs, nem pedig Alexa Chung, ahogy az emberek folyton mondják. Nagyon részegek voltunk” – emlékezett vissza Knightley, majd hozzátette: „James az a fajta ember, aki a legragyogóbb fény lesz minden szobában, míg én a sarokban szoktam ülni. És sokkal kedvesebb nálam.”

Gyorsan szerelem szövődött köztük, 2012 májusában pedig már el is jegyezték egymást. Az esküvőre 2013. május 4-én került sor: egy apró, mindössze 11 fős ceremóniát tartottak a dél-franciaországi Mazan nevű kisvárosban.

Később pedig Knightley édesanyjánál volt egy fogadás egy nagyobb társaság számára. A nászútjukat Korzikán tartották.

Azóta két közös lányuk született, Edie 2015-ben, Delilah pedig 2019-ben, a család pedig a londoni Canonburyben él. 2024 augusztusában Knightley nyilvánosságra hozta, hogy az egyik lányánál hozzá hasonlóan diszlexiát diagnosztizáltak hatéves korában. „Van egy diszlexiás gyerekünk” – mondta, hozzátéve, hogy „a memóriája viszont elképesztő”. Jimmy Fallon talkshow-jában azonban elárulta tavaly decemberben, hogy miért nem akar több gyereket. „Ismered azt, amikor azt mondjátok: »Ó, olyan aranyosak. Nem kéne még egy?« Aztán arra gondolok: »Végül is végig tudnám csinálni a terhességet harmadszor is. Sőt, még a szülést is túlélném. De egyszerűen képtelen vagyok több Peppa Malacot nézni!« Szóval nincs több gyerek.”

Hova tovább?

A karrierjében Knightley továbbra is visszafogott: kerüli a nagyobb költségvetésű projekteket, nem valószínű például, hogy egy Marvel-filmben drukkolhatunk neki a közeljövőben. Az utóbbi 10 évben a legnagyobb szabású projektjei az Everest (2015), a Váratlan szépség (2016) és A diótörő és a négy birodalom (2018) volt, de ezekben is inkább mellékszerepet játszott. Láthattuk viszont főhősként a Colette-ben (2018), a Hivatali titkokban (2019), az Egy háború margójára (2019) című romantikus drámában, a Rendbontókban (2020), a Csendes éjben (2021), vagy A bostoni fojtogatóban (2023), tavaly pedig ő is beadta a derekát, és bevállalta egy sorozat főszerepét, ez volt a Fekete galamb című netflixes, akciódús kémsztori.

Legközelebb pedig (valamikor idén) a The Woman in Cabin 10 című, luxushajón játszódó horror-thrillerben próbálja ki magát, amelyben Guy Pierce, Kaya Scodelario és Hannah Waddingham (Ted Lasso) lesznek a partnerei.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Fishing On Orfű - zseniális koncertek, átható energiák, „mocskos Fidesz”
Ábeli magasságokba emelkedett a kormánypárt szidalmazása a fesztiválon, a legváratlanabb helyzetekben kezdte skandálni a tömeg, ami sokszor a fellépőket is zavarba hozta. De a Fishing persze idén sem a politikáról szólt, hanem a zenéről és a közösségről.


12-13 éve járunk "fishingezni", de ez az a fesztivál, amit nem lehet megunni. Sőt, igazából csak várni lehet, hogy mikor jön már a következő. Már amikor Orfű felé kanyarog a kocsi vagy a busz a Mecsek mesebeli útjain, akkor érzi az ember: itthon van. Aztán feltűnik a tó szikrázó vize, a nádas, a stégek, a hatalmas pezsgés, ami csak erre a pár napra jellemző ezen az egyébként nyugodt és békés üdülőövezetben. De ebben a négy napban mindenhol vidám, közvetlen, laza, jófej emberek vesznek bennünket körül.

Nem tudom, hogy a hely teszi, vagy a zenei koncepció, vagy valami más, csak az biztos, hogy a Fishing jóval több, mint egy fesztivál. Egy közösség, állandó visszatérőkkel, és folytonos megújulással, amibe ugyanolyan természetességgel csatlakoznak be a 60 évesek, mint a 16-17 éves fiatalok.

Zeneileg is ez korosztályokon átívelő kapocs a Fishing legjellemzőbb tulajdonsága.

Évről-évre olyan előadókat és zenekarokat szerettet meg az újabb és újabb fiatal generációkkal, akiket különben talán nem is ismernének, vagy akikért addig csak a szüleik rajongtak. Miközben ez fordítva is igaz: a szülők találkozhatnak azokkal a fiatal tehetségekkel, akikről eddig még nem is hallottak. Ahhoz, hogy ez működjön, persze kell egy minőségi szint, és kell a közönség nyitottsága.

Tehetséges fiatalokban idén sem volt hiány. Már a délután hatos sávban teltházat produkált például a nagysátorban a Hűvös, de ugyanígy, a hatalmas kánikula ellenére ötkor berobbantotta a bulit az Aurevoir. A fő előadók, az Esti Kornél, a 30Y, a Belga és a Quimby egytől egyig hibátlan bulit vezényeltek le, de például a Carson Coma és a Csaknekedkislány is emlékezetes perceket okozott. Utóbbiak a fesztivál nagyszínpados záróelőadóiként először állhattak ott, és kicsit meg is illetődtek ettől, de bizonyították, hogy fiatal zenekarok is képesek betölteni ezt a hatalmas teret, új dinamikákat hozva.

Az idei év újdonságát még egy visszatérő rigmus jelentette: a legváratlanabb időpontokban és helyeken kezdte el skandálni a közönség, hogy "mocskos Fidesz".

„Ilyen lehet egy Ismerős Arcok koncerten” - reagált egy kicsit zavarban a Carson Coma frontembere, Fekete Giorgio, pedig amúgy tőlük igazán nem állnak távol a politikai utalások a dalszövegeikben. De még Lovasi egyszemélyes produkciója alatt is felhangzott a rigmus, aki megköszönte, hogy „tartalmasan töltötte ki a közönség a pillanatnyi intermezzot”.

Nem tudni, hogy ez csak divat, vagy az ide is begyűrűző elégedetlenség, mindenesetre a Pride betiltása kapcsán maguk a fellépők sem titkolták a véleményüket, a Quimby dobosa például látványosan egy kirúzsozott Orbánt ábrázoló szivárványszínű polóban nyomta végig a koncertet.

De a fesztivál persze idén sem a politikáról szólt, sokkal inkább az önfeledt örömről, bulizásról, nagy beszélgetésekről, amihez a szervezők mindent biztosítottak, amire csak szükség lehetett. A helyszín évről-évre fejlődik, mióta a Fishing keménymagja megvette, már teljesen felszerelt például a játszótér, és egyre több a fantasztikus kilátást biztosító kilátópont, ahol egy fröccsel leülve órákat is eltölthet az ember. Még kulturáltabbak lettek a vizesblokkok is,

ahogy a CSNK frontembere megjegyezte, ez az a fesztivál, ahol a mosdóban is mindig van szappan.

És akkor a gasztronómiáról nem is beszéltünk. Bár a pécsi Bohémia hamburgerei továbbra is fájóan hiányoznak, és a 15 ezer Ft-os fine dining menü nem tűnt nagy sikernek (igaz, nem kóstoltuk), de a sima étel- és italkínálatban is bárki megtalálhatta a kedvére valót. A decinként 600 Ft-ért mért villányi rosé pedig még mindig kiváló ár-érték arányt nyújt, ami fröccsként, 1 literes palackba töltve az egyik legnagyszerűbb fesztivál-találmány.

Ráadásul odakint is fantasztikus gasztronómiai csodákra bukkanhat az ember. Akkor is, ha nem az egyébként egészen különleges és szuper vezetett sör- vagy bortúrák egyikére fizet be, ahol zenészek társaságában kóstolgathatjuk a finomságokat. De ott a tó túlpartján az AN-2, ahol kacsamájas lecsóval várták a betévedőket, vagy a Malom, ahol elképesztően finom pisztáciás csigáért állt a sor.

A négy nap után a legtöbb fesztivállal ellentétben innen úgy megy haza a legtöbb ember, hogy minden fáradtsága ellenére úgy érzi, feltöltődött energiával. Valahogy majd csak kibírjuk 2026-ig.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
„Ez egy nagyon kemény időszak nekünk” – a megszűnő Bánkitó Fesztivál alapító-igazgatójával beszélgettünk
A Bánkitó Fesztivál egy kis közösség számára indult, de mára Magyarország legnagyobb kisfesztiválja lett. Idén egy fillér állami támogatást sem kaptak, és Schönberger Ádám szerint a mostani gazdasági válságban nem láttak kiutat, ezért döntöttek úgy, ez lesz az utolsó.


Nemrég bejelentették, hogy 2025-ben utoljára rendezik meg a Bánkitó Fesztivált. Az eseményt 16 évvel ezelőtt civilek hozták létre azzal a céllal, hogy megalkossanak egy családias, emberközpontú fesztivált egy olyan közegnek, ahol minden szubkultúra tagja jól érezheti magát. 


A szervezők nemrég közölték, hogy idén utoljára tarják meg az eseményt. Közleményükben többek között arról írtak, hogy Civil szervezetként már nem fenntartható az a fesztiválforma, melyet eredetileg létrehoztak, illetve, hogy egy másik politikai és gazdasági környezetben talán máshogy alakult volna. Emellett arra is kitértek, hogy olyan kompromisszumokat kellett volna hozniuk, amit már nem szerettek volna. Hogy ez pontosan mit jelent, arról Schönberger Ádám alapító-igazgatóval beszélgettünk.

– Hogyan indult a Bánkitó Fesztivál, mi volt a koncepciótok?


– A fesztivált 16 évvel ezelőtt hoztuk létre, amikor még nem voltak kis fesztiválok. Korábban 3-4 éven keresztül szerveztünk már programokat a Művészetek Völgyében, igazából ott született meg az ötlet, hogy nagyon izgalmas lenne, ha csinálnánk egy saját fesztivált.

A koncepció az volt, hogy egy kisebb, családias, emberközpontú eseményt hozzunk létre, ami nem feltétlenül arról szól, hogy milyen nagy zenekarok lépnek fel.

Tehát alapvetően egy közösségi eseményt szerettünk volna megalkotni annak a csapatnak, akikkel egyébként év közben is találkoztunk. Merthogy nekünk volt egy esti bázisunk a Sirály nevű hely a Király utcában. Ez volt az első ilyen foglalt ház úgymond - ami amúgy elég sokáig, hat éven keresztül működött - és ennek köszönhetően nagyon sok civil közösségi szubkulturális kapcsolatunk volt. A másik fontos dolog, hogy a fesztivált a zsidó ifjúsági kulturális szervezet, a Marom Klub Egyesület által szerveztük meg. Az az időszak, amikor elindult a Bánkitó, azért is volt érdekes a magyar zsidóság történetében, mert az akkori 18-20-22 évesek közül sokan akkor szembesültek vele először, hogy ők kicsodák, hova tartoznak, akkor kezdték el keresni, hogy számukra mit jelent a zsidóság. Ebben is szerettünk volna segítséget nyújtani ezzel az eseménnyel a közösségnek, viszont fontos kihangsúlyozni, hogy a Bániktó soha nem egy vallási rendezvény volt. Már csak azért sem, mert a Sirályban működött egy színház is, ráadásul ez volt az alternatív zene központja, mindemellett a Marom Egyesülettel nemcsak a zsidó, hanem más kisebbségi kultúrákkal is foglalkoztunk. Nagyon szoros kapcsolatban álltunk például az LMBTQ közösséggel, egy idő után kiegészültünk a nagyon komoly szubkulturális erővel rendelkező biciklisekkel. A Bánkitóval pedig megpróbáltuk mindezt egyesíteni. 


– Milyen volt az első fesztivál?


– Pont a napokban néztem vissza az első sajtóanyagunkat, és azt kell mondjam, hogy tulajdonképpen nem nagyon változtunk az elmúlt 16 évben.

A mai árakhoz viszonyítva durva, de 1500 forint volt a napijegy, volt összesen három színpad volt - ha lehet annak nevezni - két igazi, meg egy chillesebb, és egy táborhely. Ennyi, így indultunk, nagyjából 500 fővel, körülbelül minden szubkultúrából 30 ember.

Aztán ez a koncepció nagyon sikeres lett.

– Mikor indult be úgy igazán, mi volt a csúcspont szerinted?


– Azt gondolom, hogy a Covid előtti év, 2019 volt a csúcs. Akkor már ilyen 12-13 ezer ember jött el a fesztiválra, és nagyon jó kis esemény volt az.


– Mi a legjobb élményed az elmúlt 16 évből a fesztiválokat tekintve?


– Abszolút ez a 2019-es Bánkitó. Az egy olyan szintű csúcspont volt, hogy nagyon nehéz lenne überelni, talán nem is lehet. Akkor sikerült minden olyan építményt összeállítani, amit mi elképzeltünk. Nagyon jól sikerültek a művészeti projektek, a színházi projektek is, konkrétan létrehoztunk egy előadást az akkor alakuló, ma már csak nyomokban fellelhető Narratíva Független Társulatnak.

Sikerült összerakni egy nagyon komoly és jó zenei kínálatot olyan zenekarokkal, akik először jöttek Magyarországra külföldről, tehát itthon nálunk ismerték meg őket és azóta is visszajárnak klubokba, fesztiválokra. Nagyon jó visszajelzéseket kaptunk a szakmától is, sokan eljöttek, azt gondolom, hogy ez a fesztivál 2019-ben érkezett meg igazából.

2020-ra egy ennél nagyobb volumenű eseménnyel készültünk, azt gondolom, hogy az lehetett volna egy ilyen végső nagy dobás, de ugye ekkor jött a Covid, ami hát elképesztő nagy sokk volt nyilván emberileg is, meg a szakmának is... teljesen megváltoztatta a világot. De visszatérve az eredeti kérdésre: sok mindent szerettem még és sok kedvenc pillanaton van a Bánkitóról, egyet még megemlítenék. A fesztiválnak mindig volt egy központi témája, ez 2017-ben a korrupció volt. Az is elképesztő jó volt, erre húztuk fel az egész kampányt, készültek álhírek, álvideók arról, hogy egy NER közeli befektető megvette a fesztivált...óriási volt. És sokan el is hitték egyébként.


– A közösségetek rendszeresen foglalkozik különböző társadalmi ügyekkel. Csak, hogy párat említsek: az LMBTQ+ csoportok kihívásai, a családrendszert érintő változások, a nők jogai, a tanárok helyzete. Többnyire a kormánnyal szemben kritikus álláspontot fogalmaztok meg, ez látszik az előbb említett központi témák kiválasztása kapcsán is. Milyen reakciók érkeztek erre a kormány oldaláról?

– Ez nagyon érdekes, mert elég kettős tapasztalásunk van. Korábban a Sirály volt a székhelyünk, ami aztán bezárt, így a következő bázisunk az Auróra lett. Na most az Aurórát például többször is bezárták, volt, hogy rendőröket küldtek ki, tehát azért itt voltak elég komoly dolgok. Éppen ezért arra is fel voltunk készülve mindig, hogy majd a fesztiválnak is keresztbe tesznek, emiatt sokkal jobban figyeltünk mindenre, hogy biztosan semmi gond ne legyen. De a fesztivált valamiért soha nem piszkálták.

Alapvetően egészen az idei évig nem láttam azt, hogy a politika bele akart volna szólni, vagy korlátozni akarta volna ezt a közeget, egyszerűen eddig még nem jutottak el erre a szintre.

Azt természetesen mi is látjuk, hogy fokozatosan elkezdődött a szabadság különböző formáinak korlátozása, de szerintem a kormánynak eddig fontosabb volt a látszat, hogy azt mutassuk, hogy ebben az országban igenis szabadon lehet élvezni az életet. Most viszont már azért mi is érezzük, hogy ebben is elkezdődött egyfajta változás.


– Ennek is van köze ahhoz, hogy az idei lesz az utolsó fesztivál? Abban a közleményben, amiben ezt bejelentettétek, úgy fogalmaztatok, hogy súlyos kompromisszumokat kellett volna kötnötök és ezt már nem akartátok vállalni.


– Azt nem mondom, hogy a politika miatt kell “bezárnunk az ajtót”. Azt már korábban említettem, hogy a Covid után volt egy hatalmas visszaesés, ami pénzügyi nehézségeket okozott. Ennek alapvetően ugye nincs semmi köze a politikához. Viszont

a politika ott csatlakozik be problémaforrásként, hogy idén például már nem kaptunk támogatást.

A Nemzeti Kulturális Alap minden évben hirdet pályázatot, és így lehet támogatásokhoz jutni. Eleve egy meghívásos pályázatról volt szó, nagyon jól megalapozott fesztiváloknak, és idén először - úgy, hogy egyébként semmi változás nem történt a korábbi eseményeinkhez képest - nem ítélték meg nekünk a pályázott összeget. Ugyanakkor nagyon furcsa, hogy vannak olyan fesztiválok, amelyek mondjuk tavaly alakultak, és ők megkapták a támogatást. Nyilván azt azért érdemes megjegyezni, hogy a Covid óta van egy gazdasági válság Magyarországon, ez mindenhol látszik. A kormány részéről pedig várható volt, hogy a kulturális támogatási rendszerbe is belenyúlnak. Azt látjuk, hogy azért azokat, akik az ő köreikhez tartoznak, próbálják a lehető legjobban támogatni és így kevesebb jut mindenki másnak, aki nem része ennek. Tehát a mostani gazdasági helyzet miatt nem is kell feltétlenül ellenségesnek lenni, vagy nem kell, hogy szúrd valaki szemét ahhoz, hogy kimaradj a támogatásokból. Hasonló irány mutatkozik a szponzorációk tekintetében is. Anyagi szempontból elég nehéz helyzetbe kerültünk, és amikor azt írjuk, hogy nem akarunk kompromisszumokat kötni, akkor arra gondolunk, hogy nem tudjuk már megvalósítani az elképzeléseinket, így nem szeretnénk egy olyan fesztivált megrendezni, ami szerintünk nem méltó a Bánkitóhoz.


– Miért nem emeltétek meg az árakat? Vagy az sem lett volna már megoldás?


– Ha ebbe a helyzetbe kerül egy fesztivál, akkor két út van: megemeled a jegyárakat, vagy valahogy ráveszed az embereket, hogy minél többen jöjjenek. A kettő együtt abszolút nem működik, nekünk viszont mindkettőre szükségünk lett volna.

Egy olyan helyzetben, ahol pénzügyi válság van, és az emberek kétszer is meggondolják, mire költsenek, esélytelen kivitelezni egy ilyen kísérletet.

Ráadásul amikor elkezdtük, akkor is arra törekedtünk, hogy nem lehúzni szeretnénk az embereket, hanem elérhető árakat szeretnénk biztosítani, így azt gondoljuk, hogy van egy lélektani határ, ami fölé nem lehet menni. Egyébként egy érdekesség, hogy a Covid előtt még a legdrágább jegyből adtuk el a legtöbbet. Ezeket ugye azok vették, akik közel a fesztivál időpontjához döntötték el, hogy mégis jönnek. 2019-ben az emberek megengedhették azt a luxust, hogy akár a drágább jegyet is kifizetik, így mi is számolhattunk azzal, hogy az utolsó pillanatokban még felpörög a jegyeladás. Most ez abszolút megfordult, és inkább az olcsóbb jegyeket veszik, amiket már akár hónapokkal a fesztivál időpontja előtt lehet megvásárolni.


– Mivel készültök az utolsó fesztiválra, lesz emiatt valami különlegesség? 


– Sajnos nem tudom azt mondani, hogy az utolsó akkora lesz, mint a legnagyobb 2019-es fesztiválunk, de közben meg mindent, amit csak lehetett belepakoltunk.

A legjobb zenekarok lépnek majd fel, akiknek egyébként nagyon hálásak vagyunk, mert ők már tudták, hogy ez lesz az utolsó Bánkitó, így abszolút partnerek voltak. Nekik köszönhetően egy kompromisszummentes Line Up-ot tudtunk létrehozni.

Velünk lesz például a Carson Coma, akik tulajdonképpen majdhogynem nálunk alakultak, hiszen korábban mind önkéntesek voltak a fesztiválon, és ott találkoztak az első menedzserükkel. De a színházi programok is nagyon gazdagok lesznek, és visszahoztuk így a végére az elektronikus zenét is, amit egy picit elhanyagoltunk az utóbbi években. És nagyon szeretnénk, ha minél többen eljönnének azok közül, akik korábban jártak nálunk, esetleg anno együtt szerveztük, önkéntesek vagy partnerek voltak.


– Mik a terveitek a jövőre nézve? Folytatjátok ezt valahogy későbbiekben esetleg?


– Most rendezni kell a sorainkat, venni egy nagy levegőt, és helyretenni mind pénzben, mind lelkileg mindent. Azért ez egy nagyon kemény időszak nekünk. Nem látunk most előre, nem látunk perspektívákat. De itt egy csomó ember, egy egész civil szervezet a háttérben, aminek továbbra is lesznek különböző programjai az Aurórában.

Amikor kitaláltuk a Bánkitó Fesztivált, erre a közegre építettünk, így el tudom képzelni, hogy majd ebből a közegből újra kinövi magát valami.

Nyilván sokat számít, hogy mennyire változik a gazdasági és a politikai helyzet, mert szembeszélben az ember nem tud belevágni egy új dologba.



Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET: