Forgács Gábor lányának levele könnyekig hatotta a búcsúztató résztvevőit
Búcsút vettek Forgács Gábortól, a november 4-én elhunyt humorista-színésztől. Péntek reggel a családja, a barátok, tisztelők gyűltek össze a Fiumei úri sírkert szóróparcellájánál – írja a Blikk.
A 76 éves művész hosszan küzdött a betegséggel, de ameddig bírta, dolgozott. Utolsó napjait egy hospice-házban töltötte, előtte azonban elmondta lányának, mit szeretne, hogyan búcsúzzanak tőle.
A temetőben Forgács Gábor lányának, Győrfi-Forgács Beának a levelét Haagen Imre színész olvasta fel, a jelenlévők pedig megrendülten hallgatták a megható szavakat.
„Hányszor búcsúzunk még, Pocak? Ez is annyira Rád vall… Legalább négyszer csináltál úgy, mintha… Ilyenkor mindig mondták, hogy búcsúzzak el, mert vége. Most úgy tűnik, tényleg” – írta.
„Már annyiszor sikerült felállnod, annyiszor küzdötted le, annyiszor jöttél vissza a halál torkából. Úgy emlegettek, hogy főnix madár… ”
Felidézte azokat a pillanataok is, amikor édesapja elmonda kívánságait:
„Szerintem nincs még egy ember a földön, aki ilyen konkrét utasításokat adott a temetését illetően. Amikor elkezdted mondani az ukázokat (nyilván bőgten), de azt mondtad: „Életem, innen még senki nem jutott ki élve”. Amikor furcsa mód ettől a mondattól nem hagytam abba a sírást, így folytattad: „Bucikám, te szerencsés vagy, mert 48 évesen még van apád, Nekem jóval kevesebb adatott meg az én apámmal”.
Azt is elmondta, miért az a zene szólt a temetésen, többek között Charlie dala. Az énekes „egyszer azt mondta neki, hogy szerinte apunak énekesnek kellett volna lennie, mert olyan tehetsége van. Még az utolsó héten is sokszor említette Charlie nevét és ezt a történetet” – mesélte Bea a lapnak.
Őszintén beszélt az érzéseiről is:
„A legváratlanabb pillanatokban sírom el magam, de az autóban elkezdtem vele beszélgetni. Amikor egyedül vagyok, rendszeresen kapom magam azon, hogy mesélem neki, hogy mi történt és szinte hallom, ahogy válaszol, hogy "drága, egyetlen szaporulatom” – mert viccesen gyakran így hívott – ne bőgj".
A búcsúztatót azzal zárta:
„Te soha nem voltál elégedetlen, pedig lehettél volna. Tényleg a taps és nevetés volt a Te Kossuth díjad… És amikor nem az, akkor a kollégák szeretete és elismerése. Amikor már kevesebb színpad volt, akkor a szinkron lett a kiteljesedés. Azt vallottad, hogy „tanulj meg vágyni arra, amid van” És Te elégedett voltál. Sőt nem csak elégedett, hanem boldog. Mert eldöntötted. Ha valami nem úgy alakult, ahogy tervezted, akkor újraterveztél, és újra eldöntötted, hogy annak örülsz, ami van.”
