KULT
A Rovatból

„Ezekre a minőségi sorozatokra az ember Magyarországon nem mondhat nemet” – Interjú Lengyel Tamással

Lengyel Tamás jelenleg a képernyőn egyik legfoglalkoztatottabb színész. A nemrég indult RTL+ streamingszolgáltató három nagy produkciójában is szerepel. Ezekről, szakmáról és társadalmi kiállásról is kérdeztük.


Lengyel Tamás megcsinálta az RTL-es „Grand Slamet”, vagyis a debütáló RTL+ streamingszolgáltató mindhárom induló sorozatában fontos szerepet kapott. A Nagy Fehér Főnökben a gyűlölködő és rasszista, de különféle kisebbségekkel körbevett Csikós Nándit, a Ki vagy te című produkcióban pedig egy verbálisan abuzáló, hideg „szektavezér”-szerű fotómestert alakít. De jutott egy hálás szerep neki A Király című Zámbó Jimmy-életrajzi sorozatban is. Ezekről a munkákról, a magyar sorozatok helyzetéről és társadalmi szerepvállalásairól is beszélgettünk vele.

– Ha a Munkaügyeket, a Válótársakat, A mi kis falunkat, A Nagy Fehér Főnököt, A Ki vagy te-t említjük, és hozzátesszük még a TikTokot, az „alternatív” kormányinfókat, közéleti megnyilvánulásaidat – színházi munkáidról nem is beszélve –, az embernek az az érzése, hogy az országban nem nagyon van olyan – kortól, társadalmi helyzettől, érdeklődéstől függetlenül –, aki ne ismerné Lengyel Tamást...

– Azért ez nem így van. Úgy tűnik, van egy közönség, akinek van fogadókészsége rám, tudják, ki Lengyel Tamás, mit csinál, és ezt követik, akár még tetszik is nekik. De most is BKV-val jöttem; az a fajta ismertség, amit mondtál, kicsit azt feltételezi, hogy nem tudok végigmenni az utcán sem... Múltkor bementem a benzinkútra, és azt mondta a pénztáros a pultnál, hogy „Téged valahonnan ismerlek”. Egy szélesebb rétegnek így vagyok ismerősebb. Számomra fontosabb, hogy most már lehetőségem van azokat a dolgokat csinálni, amik szórakoztatnak, és amikről azt gondolom, jól sikerülhetnek.

– A sok új, most bemutatott produkcióból kiindulva volt egy igen elfoglalt egy-másfél éved...

– Jellemzően annyira szerencsés vagyok, hogy 2014 óta, amikor a Válótársak első évada kijött, elég sűrű napjaim vannak. Persze ez kulminálódott az elmúlt időszakban. Kicsit mintha ez bizonyítaná, hogy élek. Sok minden felkelti az érdeklődésemet, nehezen mondok nemet, és néha én is egyszer csak úgy észreveszem, hogy minden napom munkával telik. De egy Jimmy-sorozatra, egy Nagy Fehér Főnökre, A mi kis falunkra, vagy egy Válótársakra Magyarországon az ember nem mondhat nemet. Főleg azért, mert ezek mind minőségi sorozatok. És van egy kis félelmem is, hogy ha az ember nincs ott a munka közelében minden pillanatban, amikor lehetősége van, előfordulhat, hogy előbb-utóbb elvesznek a lehetőségek is.

– Azt azért jól gondolom, hogy nem teljes az átfedés a sorozataid nézőközönsége között? Az újabbaknál ráadásul a platform is meghatározó lehet.

– Persze! A Ki vagy te a fiatal felnőtteket szólítja meg, mintákat és ellenpéldákat szolgáltat. És A Nagy Fehér Főnökkel és A Királlyal együtt azt a minőségi sorozatgyártást célozzák be, ami egy kicsit a környezet elvárása is, amióta be van csatornázva hazánkba is a Disney, a Netflix vagy az HBO Max. A magyar kereskedelmi csatornák nem tudnak olyan büdzséből sorozatokat létrehozni, mint a nagy streaminszolgáltatók, mégis a néző elvárása az, hogy úgy működjenek, úgy meséljenek történeteket és olyan látványuk legyen, mint a „nagyoknak”. Korábban még sok minden elfért az otthoni – akkor még kizárólag hagyományos tévés – palettán. Úgy érzem, ma a versenybe már kizárólag úgy lehet beszállni, ha minőségi tartalmat gyártasz. Ma már egyre kevesebben tévéznek lineárisan, folyamatosan nő az on demand tartalomfogyasztás, ezért állandóan meg kell küzdeni a nézők figyelméért. Ezeket a produkciókat mind ilyen irányú, nagyon pozitív törekvéseknek látom.

– Egyszer úgy nyilatkoztál A mi kis falunk és Gyuri szerepe kapcsán, hogy amikor ott feltetted a bajuszt és a melegítőt, az számodra a szabadság földje volt. Minden, amit benned a kontroll visszafog, az Gyuriban nincs meg. Mi a helyzet A Nagy Fehér Főnök főszereplőjével? Nála hogyan alakult át Lengyel Tamás Csikós Nándivá, és milyen szerepe van az életedben?

– Ő egy elég kirekesztő pasi, szélsőséges nézetekkel – itt tehát pont az ellenkezője érvényesül. Azokat a mondatokat, amiket Csikós mond, nagyon nem esett jól kimondani, sőt bizonyos helyzetekben kifejezetten rémisztő is volt. Inkább szemérem, az egyet nem értésből fakadó gátlás volt bennem, amit le kellett küzdenem ahhoz, hogy annyira szélsőségesen tudjak fogalmazni, ahogy Nándi teszi.

Mert szemérmesen nem lehetett volna cigányozni vagy buzizni, úgy nem lett volna hiteles a karakter. És főleg: úgy nem jött volna létre az az ív, ami a karakter fejlődését a későbbiekben jellemzi, és ami tulajdonképpen egy feladata ennek a sorozatnak.

A castingra csak egy kis részét kaptam meg a figurának, pont a legszókimondóbbakat. Én pedig fel is hívtam a casting directort, hogy ez mégis mi?! Akkor meséltek a figuráról, és később persze megkaptam a könyvet – az megnyugtató volt, mikor az egész figura és a történet fejlődési ívét láttam. Egyébként ezért is tartom nagyon jónak a sorozatot, mert nem didaktikusan változnak a szereplők, hanem lassan és kis mértékben, a megváltozott viszonyok alapján. Ezért nagyon furmányos is a mondanivaló. Mert aki elkezd jönni a Nándival, és azt mondja, hogy végre van egy karakter a magyar médiában, aki vállalja a véleményét és ki meri mondani az általa valósnak vélt igazságokat és problémákat, az esetleg szembesül azzal, amivel majd Nándi is. Vannak olyan fordulatok a sorozatban, amik nem csak azoknak meglepőek, akik esetleg előítéletekkel ülnek le megnézni.

– Az első részekben Nándi nagyon sok durva dolgot mond, nyelvileg nem finomkodva, nem hogy nem „píszí”, de kifejezetten sértő módon. Ezt honnan tudtad előszedni magadból? A te gondolkodásmódod, véleményed finoman szólva nem ez. Le kellett ásnod kommentszekciók legmélyére, vagy elég volt csak a mindennapok valóságában élni?

— Ahhoz, hogy el tudj játszani egy gyilkost, nem kell embert ölnöd. Nándinak rossz gyerekkora volt, rossz volt a viszonya az apjával, ő maga pedig egy eléggé elkeseredett, céltalan csávó, akinek nincs más öröme az életében, mint a kocsmában piálni a haverjaival, és a Tippmixet írogatni. Minden ember sokszor volt már dühös és elkeseredett, velem is előfordul, hogy elsőre mondjuk mást hibáztatok a dolgokért. Ezeket az indulatokat, általános emlékeket kell megkeresni, és rá lehet fűzni Nándi karakterét.

– Ezzel szemben ott van Brian Fox a Ki vagy te című sorozatból. Míg Nándi egy összetett, drámai és egyben kicsit komikus karakter, addig Brian egy kifejezetten abuzív személyiség, verbálisan bántja, sőt megalázza a körülötte lévő fiatalokat. Milyen érzés volt egy olyan embert játszanod, amilyennel bevallottan, korábbi elmondásaidból tudhatóan találkoztál már pályafutásod során?

– Brian Fox tele van titokkal, terhekkel, ami miatt ilyen ember lett.

Ettől a lehetőségtől azt reméltem, hogy mások is megismerhetik azt a nyelvi és magatartásbeli terrort, aminek az elszenvedője volt sok ember a Vígszínházban.

Azt gondoltam, ha hitelesen el tudom játszani, akkor ebben felismerhető lesz az, amiről 71 ember beszélt az elmúlt három évben. Örültem, hogy én lehettem, aki erről mesélhetett. Remélem, ez a sorozat feszes, gyors tempója mellett is átjött.

– Ez a feszesebb tempó, a kész sorozaton is érezhető pörgés jobban testhez állt a fiatalabb generáció színészeinek, mint neked?

– Ez attól függ, ki honnan érkezett. Aki egy napi sorozatból jött, annak ez a tempó valószínűleg megfelelő volt. Én a pályafutásomat egy olyan ellentmondással kezdtem, hogy egyszerre voltam a Radnótiban és a Jóban rosszban-ban, vagyis egy művészszínházban és egy napi szappanoperában. Utóbbiban nagyjából ez volt a tempó, ha onnan kerültem volna ide, akkor a Ki vagy te gyors tempójában semmi meglepő nem lett volna. A heti sorozat és a film világából kicsit vissza kellett szoknom. Voltak ugyanakkor a szereplőgárdában, akiknek ez volt az első vagy a második forgatásuk, nekik talán nem volt olyan meglepő ezzel lépést tartani.

– A most látható, fajsúlyosabb drámák (A Király, Ki vagy te) és egy szintén komolyabb témát érintő dramedy (A Nagy Fehér Főnök) mellett ott vannak a tematikában nem feltétlenül lazább, de formailag sokkal könnyedebb és viccesebb kormányinfó-paródiák. Ezek az évek óta futó, a közéletet kifigurázó projektjeid eleve hosszú távra voltak tervezve, vagy a siker és a közönség szeretet lendítette tovább?

– Két évvel ezelőtt, amikor az SZFE-t ledózerolták, öten (Rainer-Micsinyei Nóra, Horváth János, Molnár Áron, Janklovics Péter és én) elhatároztuk, hogy csinálunk egy közéleti műsort YouTube-ra, ahol ventillálni tudjuk azokat a problémákat, amik érintenek minket és az egész magyar közéletet. Erre találtunk egy együttműködő partnert, aki pont egy videós vállalkozást szeretett volna felfuttatni, és összekötöttük a kellemest a hasznossal. Egy idő után viszont nem tudtak erre több erőforrást fordítani. Így egyre több minden került ki a „repertoárból”, majd amikor jött a kata-törvény, teljesen kivonultak belőle.

Viszont én azt éreztem, hogy amit csinálunk, valamilyen szinten közszolgálat, amennyiben bizonyos problémákat felvillant, megmutat, kicsavar.

És azt is, hogy nekem is zsigerileg szükségem van erre, mert én nem tudok tüntetést összeszervezni, szöveget megírni, majd azt nagy tömeg előtt elmondani – nekem affinitásom ahhoz van, hogy egy ilyen műsort, akár egyedül is, legyártsak. És azokat a barátaimat, kollégáimat, akik nálam élesebb eszűek, esetleg szellemesebben írnak, kapacitáljam arra, hogy ezt érdemes csinálni. Van, aki szerint ez értelmetlen, mert csak egy szelep, amin keresztül a dühünket és haragunkat kiadjuk. És könnyen lehet, hogy tényleg egy szelep, mert ha nem csinálnám, előbb-utóbb valami felrobbanna a fejemben...

Amikor kiderült, hogy nem lesz több Hírcsárda-híradó, akkor tettem egy felajánlást a Hírcsárda íróinak, hogy megcsinálom egyedül, az összes kellékkel és technikai háttérrel, kizárólag csak a szövegre van szükségem. Remélem, az az átlag 70 ezres nézettség, amit most elérünk, elég ahhoz, hogy létjogosultsága legyen és a jövőben is folytatódhasson.

Az utóbbi hetekben azt tapasztalom, hogy nagyon sok anyázó és hazaárulózó üzenetet kapok – ami azt jelenti, hogy a tartalom kijutott a buborékból,

és eljutott azokhoz is, akikhez egyébként szerettem volna, ha eljut. Talán tükröt tudunk tartani eléjük, és hátha elérjük, hogy legalább néhányan kicsit szembenézzenek azzal, amit eddig gondoltak, sőt: hittek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
175 éve halt meg Mary Shelley, aki 18 évesen megírta a világ legfontosabb technofóbiás rémálmát, a Frankensteint
Mary Shelley 1816-ban, egy svájci villában írta meg a Frankenstein alapötletét. Az írónő halálának 175. évfordulóján Guillermo del Toro adaptációja uralja a díjszezont.


1851. február 1-jén pontosan 175 éve, hogy elhunyt Mary Wollstonecraft Shelley, de az általa 18 évesen papírra vetett rémálom ma elevenebb, mint valaha. Könyvéről generációk gondolták, hogy férfi találta ki, miközben az igazság az, hogy a Frankenstein egy érzékeny, bátor, nagyon fiatal lány fejéből pattant ki – egy svájci villa padlásán, egy esős nyáron, társasági játéknak indulva.

Míg a világ Guillermo del Toro friss Frankenstein-adaptációját ünnepli, amely a velencei filmfesztiválon 13 perces álló ovációt kapott és Jacob Elordit a csúcsra repítette, kevesen tudják, hogy

a kultikus szörnyeteg születése nem irodalmi csendélet, hanem egy valóságos, filmszerű nyitójelenet volt.

Egy jelenet, amely 210 évvel ezelőtt játszódott: vihar, kényszerű bezártság, a korszak legmenőbb és legbotrányosabb arcai, egy ártatlannak induló játék, és a végén két, máig uralkodó műfaj, a modern sci-fi horror és a vámpírmítosz startpisztolya dördül el.

Mary Shelley 1797-ben született Londonban. Anyja, Mary Wollstonecraft az egyik első komoly feminista gondolkodó volt (A nők jogainak védelme, 1792), de 11 nappal Mary születése után meghalt gyermekágyi lázban. Apja, William Godwin radikális filozófus és író volt. Mary így már kicsi korától intellektuális közegben élt, ahol gondolkodni, írni, vitázni lehetett – de a társadalom ezt nőként még mindig gyanúsnak találta.

Amikor Mary 16 évesen megszökött a már házas Shelley költővel (igen, botrány), a társadalom egy része végképp leírta őt.

Mégis: két év múlva már ott volt a kezében az első Frankenstein-vázlat. 1818-ban jelent meg a könyv – anonim módon. Nem véletlenül: női névvel senki nem vette volna komolyan.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Frankenstein Film (@frankensteingdt) által megosztott bejegyzés

Minden egy természeti katasztrófával kezdődött. 1816-ot a „nyár nélküli évként” jegyzi a történelem, miután az előző évi indonéziai Tambora vulkán kitörése hamuval és aeroszolokkal terítette be a Föld légkörét, drámai lehűlést okozva. Európában a nyár szokatlanul hideg, esős és viharos volt, Svájcban, a Genfi-tó partján hetekig szinte megállás nélkül zuhogott az eső. Ez a könyörtelen időjárás zárta össze a Villa Diodati falai közé a korszak egyik legfényesebb, legtehetségesebb és leginkább megvetett társaságát.

A központban a szupersztár költő, Lord Byron állt, körülötte a 18 éves Mary Wollstonecraft Godwin, későbbi férje, a szintén költő Percy Bysshe Shelley, Mary mostohatestvére, Claire Clairmont, valamint Byron személyes orvosa és útitársa, John William Polidori.

A napokig tartó bezártságban a társaság német kísértettörténetek francia fordításait, a Fantasmagorianát olvasta, amikor Byron egy este kihívást intézett hozzájuk. Mary Shelley a regény 1831-es kiadásának előszavában, amely a történet elsődleges forrása, így emlékezett vissza:

„»Mindegyikünk írjon egy kísértettörténetet« – javasolta Lord Byron.”

Mary napokig képtelen volt kitalálni bármit is, mígnem egy késő éjszakai beszélgetés után, amely az „élet elvének” természetéről és a kor tudományos szenzációjáról, a galvanizmusról folyt, egyfajta éber álomba merült.

„Villámként csapott belém a gondolat… Megvan! Ami engem megrémített, másokat is meg fog.”

A szemei előtt megjelent a „tiltott tudományok sápadt diákja”, amint térdel a maga alkotta, kiterített lény mellett, amely egy erőteljes gépezet hatására megmozdul, és „kínlódva, fél-élet jeleit” mutatja.

Polidori naplója megerősíti a verseny tényét: 1816. június 17-én azt jegyezte fel, hogy „a kísértettörténetek írását mindenki elkezdte, kivéve engem.” Azon az estén azonban nemcsak a Frankenstein, hanem egy másik modern szörnyeteg is megszületett. Byron egy töredéket írt egy arisztokrata vámpírról, de hamar elvesztette az érdeklődését. Az ötletet Polidori vitte tovább, és ebből a vázlatból alkotta meg 1819-ben A vámpír című novelláját, amelynek főhőse, Lord Ruthven lett

a modern, szalonképes, csábító vérszívó archetípusa, Drakula gróf közvetlen elődje.

Polidori később egy nyílt levélben volt kénytelen tisztázni a szerzőséget: „noha az alapötlet kétségkívül Byroné, a kidolgozás az enyém.”

Mary fantáziáját a tudomány is táplálta. A társaság hevesen vitázott arról, lehetséges-e holt anyagot újraéleszteni, a korban pedig szenzációnak számítottak Luigi Galvani és Giovanni Aldini kísérletei, akik nyilvános bemutatókon elektromos árammal rángattak meg frissen kivégzett bűnözők holttesteit.

A regényben Victor Frankenstein egy fiatal, megszállott tudós, aki életet teremt – de aztán megijed tőle, és magára hagyja. A teremtmény nem gonosz, csak elhagyott, egyedül van, és választ vár arra: miért hozták létre, ha nem kell senkinek.

Ez a kérdés ma is kísért: mikor nyúlunk bele életbe, génbe, gépbe úgy, hogy nem tudjuk, mit vállalunk vele?

Mary Shelley kérdése megelőzi korát, és minden korszak megtalálja benne a saját félelmeit:

a nácizmus eugenetikáját,

az atombomba hatalmát,

a robotok és mesterséges intelligenciák felelősségét,

a génmódosított gyerekek bioetikai dilemmáit.

A regény végül 1818. január 1-jén jelent meg Londonban, mindössze 500 példányban, a szerző nevének feltüntetése nélkül.

Bár a fogadtatás vegyes volt, a kor egyik legbefolyásosabb kritikusa, Sir Walter Scott „eredeti zsenialitásról” írt.

A történet ma ismét világsikert aratott. Guillermo del Toro 120 millió dolláros (kb. 38,6 milliárd forintos) költségvetésből készült filmje a velencei bemutató után a díjszezon egyik favoritjává vált.

„Ez az a film, amire 30 éve készülök” – mondta a rendező.

A teremtményt Jacob Elordi játssza, Victor Frankensteint pedig Oscar Isaac – már ez elég lenne, hogy megnézzük, de a film stílusa, mélysége, és a Shelley-szöveghez való visszatérése miatt is érdemes. Jacob Elordi olyan hús-vér szörnyet hoz, akitől nem félünk, inkább sajnáljuk. Mary Shelley regénye tehát újra él. Mert minden korszakban visszatér az a pillanat, amikor valami újat teremtünk – és csak később jövünk rá, hogy mit is csináltunk.

A főszereplő, Oscar Isaac arra kérte a nézőket, hogy a Netflix-premier ellenére próbálják meg nagyvásznon átélni a történetet: „Jó lenne közösségi élményként átélni… ideális lenne moziban megnézni.” A Teremtményt alakító Jacob Elordi, akit a kritikusok sorra díjaznak, egy díjátadón csak ennyit tudott mondani: „A pokolba. Erre tényleg nem számítottam”.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
„ICE, takarodj!” – Bad Bunny történelmet írt a Grammy-gálán, majd elküldte a francba a bevándorlási hivatalt
A 68. Grammy-díjátadón Bad Bunny lett az első, aki spanyol nyelvű lemezzel nyerte el az év albuma díjat. Az estét azonban a bevándorlási hivatal elleni éles kritikák határozták meg, több sztár is felszólalt, köztük Billie Eilish, és az év felfedezettje, Olivia Dean.


Nemcsak a zenéről, hanem a politikáról is szólt a február 1-jei Grammy-díjátadó, ahol Bad Bunny történelmet írt, miközben több sztár is éles politikai üzenetet fogalmazott meg a színpadon.

Az est legfontosabb díjait, vagyis a „Nagy Négyest” Bad Bunny (Az év albuma), Kendrick Lamar és SZA (Az év felvétele), Billie Eilish (Az év dala) és Olivia Dean (Az év felfedezettje) vihette haza.

Bad Bunny Debí Tirar Más Fotos című lemeze lett az első, túlnyomórészt spanyol nyelvű album, amely elnyerte a fődíjat.

A díjak átvételekor azonban a beszédek gyakran politikai üzeneteket hordoztak, amelyek elsősorban az amerikai bevándorlási és vámügyi ügynökség ellen irányultak.

„Mielőtt megköszönném Istennek, azt mondom: ICE, kifelé! Nem vagyunk vadak, nem vagyunk állatok, nem vagyunk idegenek – emberek vagyunk, és amerikaiak vagyunk”

– mondta Bad Bunny egyik köszönőbeszédében. Hozzá csatlakozott Billie Eilish is, aki az év dala díjának átvételekor fogalmazott meg kemény kritikát.

„Senki sem illegális egy ellopott földön… A francba az ICE-szel”

– mondta.

Az év felfedezettje, Olivia Dean szintén a bevándorlók mellett állt ki.

„Bevándorló unokájaként állok itt... a bátorság terméke vagyok”

– jelentette ki.

A politikai állásfoglalások mellett a díjátadó zenetörténeti mérföldköveket is hozott. Először nyert k-pop dal a Grammyn: a KPop Demon Hunters Golden című szerzeménye kapta a vizuális médiához írt legjobb dal díját. Steven Spielberg pedig elérte az EGOT-státuszt, miután a Music by John Williams című filmjéért megkapta a legjobb zenei filmnek járó elismerést. „Ez az elismerés igazolja azt, amit ötven éve tudok: John Williams hatása felmérhetetlen, művészete páratlan” – nyilatkozta. Kendrick Lamar eközben a Grammyk történetének legtöbbet díjazott rap előadójává vált.

A további kategóriákban Lady Gaga Mayhem című albuma lett a legjobb pop vokális album, a rock mezőnyében pedig a Turnstile (legjobb rockalbum), a Nine Inch Nails (legjobb rockdal) és Yungblud (legjobb rockelőadás) diadalmaskodott. A country zene területén új kategóriákat vezettek be, a kortárs country album díját Jelly Roll vihette haza, aki rendkívül érzelmes beszédben köszönte meg feleségének a támogatást. „Megöltem volna magam, ha te és Jézus nem vagytok” – mondta a színpadról.

via BBC


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A fogalmatlan Bridgerton fiú esete Hamupipőkével - megnéztük a Bridgerton család 4. évadának első részeit
Lilaakác, fánktornyok, színkavalkád, ármánykodás, szerelem és főszerepben egy bamba férfi, aki keresi az ő Hamupipőkéjét. Ilyen volt a Bridgerton család negyedik évadának első etapja.


2020 óta követhetik a Netflix nézői a Bridgerton család tagjainak történeteit, amelyek Julia Quinn írónő azonos című regényfolyamának főszereplői. A nyolc évad a család nyolc gyermekének szentel egy-egy felvonást. A sorozat egybefüggő, aki még nem találkozott vele, feltétlenül az első évadtól nézze. (Némi spoiler olvasható az írásban.)

Amikor 2024 tavaszán a Netflix leadta a Bridgerton család harmadik évadát, rajongók milliói kaptak a szívükhöz, atyaég, egészen 2026-ig kell várni az újabb évadig? Vágnánk már a centit, de ekkora mérőszalag nincs is!

Aztán eljött 2026, amikor végre nézhető a sorozat negyedik évada - annak is a fele. A Netflix nem tanul a rajongók panaszáradatából, ez az évad is két részletben érkezik. Az első négy epizód január 29-én került fel a streamingre, míg a többi február 26-tól látható. Ekkora mérőszalag pedig már létezik, úgyhogy lehet nyiszálni!

Minden évad előtt őrült találgatások folynak, a nyolc gyermekes Bridgerton család melyik tagja kerül a következő évadban rivaldafénybe. Talán az a Francesca, aki legutóbb férjhez ment? Julia Quinn eredeti könyvsorozatában pont Francesca alakja és története a leginkább megkapó és megható, sokan várták, hogy ő lesz fókuszban a 2026-os epizódokban.

Abban viszont nagy az egyetértés, hogy Francesca és férje között a sorozatban körülbelül annyi a kémia, mintha két plüssmackó ülne egy-egy fotelben. Nulla.

Eloise neve is előkerült, mint a negyedik évad főszereplője. A különc lány, aki nem kapkod férjet találni és sokkal inkább bújik könyvei mögé, sokak kedvence.

A negyedik évad befutója viszont Benedict Bridgerton lett, a család második fiúgyermeke.

Nagyvilági fazon, habzsolja az életet, buja estéken, orgiákon, alkoholmámorban úszó közegben érzi jól magát, és esze ágában sincs megnősülni. Ám édesanyja folyamatosan dünnyög a fülébe, és sóhajtozik, nem lesz ennek jó vége. Így esik, hogy Benedict úrfi végül megjelenik egy maszkabálon, ahol megakad a szeme egy igéző szépségű, ezüstruhás leányzón, akinek csodálatos a mosolya, kecses a járása, bár táncolni nem tud. És, aki akkor, amikor éjfélt üt az óra, hirtelen elszalad, a döbbent uraság kezében hagyva kesztyűjét.

Ismerős a történet? Persze, hogy az. Tökéletes Hamupipőke történet cipellő helyett kesztyűvel.

Sophie Baek, a nemesi születésű, ám gonosz mostohája által cselédsorba űzött (ugye, hogy Hamupipőke?) ifjú hölgy és a bosszantóan vaksi, bamba és teljesen fogalmatlan Bridgerton fiú később újra találkozik, ám szerelmük kibogozására még várni kell.

A Grimm testvérek mesebeli hercege hasonlóan béna volt: meg tudja vajon magyarázni bárki is, miért bajlódott a herceg egy fél pár cipővel, amikor csak a hölgy arcát kellett volna megnéznie, akivel egész este táncolt?

Nos, Sophie Baek legalább álarcot visel, ráadásul Benedict Bridgerton egyértelműen képtelen meglátni a cselédlányban az ezüstruhás kisasszonyt, így talán a történet jobban hihető a Netflix sorozatában.

Ez az első négy epizód egyébként egyértelműen rászegezi a fókuszt magára a családra, a többi mellékszereplő kevesebb hangsúlyt kap. Lady Danbury például a királynőt unja, a királynő pedig leginkább mindent. Lady Whistledown, azaz Penelope görcsösen igyekszik pletykatémákat találni, míg teljesen zsákutca azt a sztori is, amelyben a királynő új udvarhölgyét keresik. Már senki nem is emlékszik, kik voltak Mondrichék, értelmetlen a házaspárt a negyedik évadban is mellékszálakkal szerepeltetni.

Maga a Bridgerton család viszont, miután már szinte minden gyermek nagykorúvá cseperedett, szerencsére bőven elég izgalmat tud nyújtani.

Lady Violet és Lord Marcus szerelme meghatóan szép, a család legfiatalabb gyermeke, Hyacinth nem fér a bőrébe, annyira szeretne végre már felnőni. És Eloise... Nos, ő még mindig ugyanaz az Eloise, akinek vág az esze, mint a beretva és fütyül a társadalmi konvenciókra.

Meg kell említeni azt is, hogy a Shonda Rhimes producerhez oly jellemző woke-irányzatok ismét nagyon erősen képviseltetik magukat a negyedik évadban is. Julia Quinnek, a Bridgerton-könyvek szerzőjének teljes támogatásával egy laza nemváltás is megtörténik, miután a regénybeli Michael a sorozatban már Michaela lesz. És a negyedik évad főhőse, Benedict úr sem különösebben válogatós az első epizódban, amikor eltakarja őt a vastag dohányfüst.

Hogy mi a titka a Bridgerton családnak?

Sokan igyekeznek megfejteni ezt, pedig a válasz roppant egyszerű. Színes, szagos, romantikus álomvilág ez, békaszínű uszályos ruhákkal, lilaakáccal, méteres macaron- és fánktornyokkal, piruló orcával, estélyekkel, bálokkal, egyszerre mozduló párok keringőivel és sok-sok titokkal, pletykával és szerelemmel. Egy mese, ahová jó elbújni a hétköznapok elől.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A rajongók tiltakoznak, a stúdió magyarázkodik – a Star Trek: Csillagflotta Akadémia tényleg ekkora katasztrófa lenne?
A Paramount szerint ez forradalmi modern sci-fi a SkyShowtime-on, a rajongók szerint inkább baleseti jegyzőkönyv. TikTok-dialógusok, kánontiprás és kartonpapír-figurák: nem lehet megmenteni a legendát?
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. február 06.



A Star Trek: Csillagflotta Akadémia megérkezése akkora port kavart, hogy az ember már-már azt hihetné, valami radikálisan új, forradalmi irányváltásról van szó. A valóság ennél prózaibb és sokak számára jóval kiábrándítóbb.

A rajongói felháborodásokat a stúdió rendre politikai indíttatású támadásokkal magyarázza, ám ez az érvelés egyre kevésbé tűnik meggyőzőnek.

A Star Trek közönsége ugyanis nem tegnap lépett be a Csillagflottába: generációk nőttek fel az eredeti 1966-os sorozaton, az Új nemzedéken, a Deep Space Nine-on, a Voyageren vagy az Enterprise-on. Ezek a szériák sosem voltak mentesek társadalmi üzenetektől, sőt, sokszor kifejezetten bátran nyúltak érzékeny témákhoz, de mindezt gondolatébresztő tudományos fantasztikumba csomagolták, nem pedig aktuálpolitikai checklista látványos díszleteibe.

Az utóbbi évek Paramount-féle Star Trek-termései azonban sok nézőben azt az érzést keltették, hogy valami alapvetően félrecsúszott. A netflixes Discovery már indulásakor megosztó volt, de egy ideig én is néztem. A Picard három évadából legfeljebb egy fél szezon működött igazán, a Strange New Worlds pedig hiába próbált klasszikusabb hangvételt megütni, nem tudta maradéktalanul visszahozni a régi varázst, majd jó gyorsan földbe is döngölte azt amit két évad alatt felépített.

A Section 31 pedig aztán végképp kiverte a biztosítékot: egy drága, harsány, identitásában bizonytalan streaming film lett, amely inkább tűnt franchise-hasznosítási kísérletnek, mint szeretettel összerakott sci-finek.

A Csillagflotta Akadémia ebbe az egyre vitatottabb Alex Kurtzman „producerzseni” korszakába érkezik, és adna új reményt. Hát nem fog.

Az egyik legnagyobb problémám a dialógusokkal van. A karakterek olyan nyelvezetet használnak,

mintha egy középkorú marketinges próbálná kitalálni, hogyan beszélnek a Z generáció tagjai egy TikTok-kommentmezőben.

Ez a stílus nemcsak idegennek hat egy hatvanéves franchise univerzumában, hanem gyakran önmaga paródiájává válik. Nem felfrissíti a világot és modernizálja, hanem őszintén kellemetlen lesz. Ráadásul felmerül a kérdés: kinek is szól mindez? A fiatalabb közönség aligha rohan tömegesen egy több évtizedes sci-fi sorozat újabb iterációjáért, a régi rajongók pedig értetlenül állnak a tónusváltás előtt. Azokat elidegenítik, akik az igazi rajongók lennének, újakat pedig képtelenek bevonzani. Az eredmény egy furcsa vákuum, amelyben mintha nem létezne valódi a célcsoport. Ám szórakozás se sok.

A Csillagflotta Akadémia története időben messzire ugrik, a 32. század végére, ami kétségkívül kényelmes megoldás: így az alkotók gyakorlatilag bármit megtehetnek anélkül, hogy túl sokat kellene bajlódniuk a korábbi kánonnal. A Föderáció széthullott, a kolóniák elszigetelődnek, az univerzum újraegyesítésre vár, ez akár ígéretes kiindulópont is lehetne. Holly Hunter alakította Nahla Ake kapitány egy tragikus múltbéli döntés súlyát cipeli, miután ezekben a nehéz időkben elszakított egy gyereket az anyjától. Ugrunk egy jó pár évet az időben, közben a krízis megoldódott (elég szájbarágós COVID párhuzam), és a Föderáció megtalálja a fiút, Caleb Mirt (Sandro Rosta), aki felnőttként körözött bűnöző lett.

Holly Hunter válaszút elé állítja a férfit: Csillagflotta Akadémia vagy börtön.

Ez a dramaturgiai fogás azonban több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. A Csillagflotta hagyományosan a Föderáció elitje volt, a legkiválóbbak gyűjtőhelye, nem pedig egy kozmikus alternatív büntetés-végrehajtási intézet. A sorozat persze igyekszik erkölcsi leckét adni arról, milyen károkat okoz a családok szétszakítása. Csak éppen olyan finomsággal, mintha légkalapáccsal kopogtatnák a néző homlokát. A finomkodás sosem volt erőssége a Kurtzman produkcióknak.

Az első rész főgonoszát Paul Giamatti alakítja, ám a fenyegetés helyett inkább groteszk hatást kelt. Nehéz komolyan venni azt a jelenetet, amikor egy termetes, izomkolosszus harcos majdnem alulmarad a majd 60 éves 170 cm-es színésszel szemben egy kézitusában.

Lehet ezt idegen fajokra és különleges képességekre fogni, de a vizuális benyomás ettől még inkább komikus, mint félelmetes.

A sorozat egészére jellemző ez a disszonancia: drámai pillanatokat akar, de gyakran paródiába csúszik. Olyan, mint egy rossz szuperhősfilm, menő akar lenni, de helyette csak szánalmas. Joss Wheedon-féle párbeszédek működtek egy Buffy-ban, vagy egy FireFlyban, de itt nagyon nem önazonos ez a stílus a Star Trek 60 éves örökségével.

Narratív szempontból sem túl rózsás a helyzet. Az epizódok sodródnak egyik érzelmi kitörésből a másikba, miközben nehéz kitapintani egy valóban átgondolt, hosszabb ívű történetet. Itt nincs értelem, csak érzelmek.

A karakterek többnyire egyetlen tulajdonság köré épülnek, mintha egy produceri checklistát pipálnának végig.

Itt a félénk zseni, ott a minden helyzetben legyőzhetetlen harcos, amott a testpozitív öntudatra ébredt 17 éves tinilány hologram. A Star Trek mindig is sokszínű volt, de korábban a figurák személyisége nem merült ki egyetlen címkében. Spock sem pusztán „a félvér”, hanem belső konfliktusokkal küzdő, komplex személyiség volt. Ehhez képest az Akadémia szereplői gyakran kartonpapír-vázlatnak hatnak, mint egy Disney-sorozat a 2000-es évekből.

A kánonhoz való viszony különösen fájdalmas pont. Érzelmeket villogtató Vulkániak, akik humorizálnak, pacifista Klingonok, akik többapájú családokból származnak, sőt egy genetikai szabályokat felrúgó Jem’Hadar leszármazott is felbukkan.

Az alkotók megnézték a Star Trek lexikon borítóját (bele már nem sikerült lapozni) és senki sem mondta el nekik, hogy nem lehet egy Jem’Harad nő, mert ők genetikai úton szaporodnak, más fajokkal pedig végképp kizárt, hogy vegyüljenek.

Ezeknek az ellentmondások semmi köze a kreatív újragondoláshoz, pusztán hanyagság, ami egy ilyen múltú franchise esetében nehezen megbocsátható.

Mindez azért különösen keserű, mert a Star Trek valaha jóval több volt egyszerű tévésorozatnál. Az elsők között teremtett aktív rajongói közösséget, saját találkozókkal még a Comic Con aranykora előtt, és nem egy mérnök vallotta be, hogy gyerekkori inspirációként hatott rá Gene Roddenberry erredeti víziója.

Steve Jobs legendásan rajongott a franchise-ért, és állítólag külön kérte a mérnökeit, hogy az eszközeik úgy nézzenek ki és úgy működjenek, mintha az Enterprise-ról érkeztek volna.

Ehhez képest a Csillagflotta Akadémia inkább tűnik egy drága, identitását kereső mellékvágánynak, mint a jövőről szóló, optimista látomás örökösének. Itt van neon ugrókötél, neon fülhallgató, minden a jelenlegi technológiai szintet mutatja, csak neon. Semmi igazán forradalmi.

A legszarkasztikusabb megjegyzések sem tudják teljesen elfedni a csalódottságom: sokan nem azért kritizálják ezt a sorozatot, mert gyűlölnék a Star Treket, hanem éppen ellenkezőleg, mert túl jól ismerik, és fájó látni, milyen irányba sodródott.

Ez egy Star Trek sorozat, olyan emberek tollából, akik nem értik a Star Treket és olyan embereknek készült, akik nem szeretik a Star Treket

A Csillagflotta Akadémia nem pusztán egy félresikerült spin-off sorozat, hanem egy újabb állomás abban a korszakban, amelyben a franchise mintha teljesen elveszítette volna saját iránytűjét. Lehet, hogy egyesek számára könnyed „guilty pleasure”, de azoknak, akik a régi, gondolkodásra késztető, bátor tudományos fantasztikumot keresik, ez az akadémiai évfolyam inkább bukást érdemel, mint dicséretet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk