Doppingbotrány a színházban – durva erkölcsi kérdéseket feszeget a darab
Szeptember 16-án mutatják be a Hatszín Teátrumban az Orlai Produkciós Iroda egyik legújabb előadását, amely a sportvilág farkastörvényeiről szól. A Tagadj tagadj tagadj című darab leleplezően őszinte képet fest elénk az élsportolók mindennapjairól, fanatizmusáról, áldozathozatalaikról, edzőjükkel való kapcsolatukról – és igen, a doppingolásról is.
Maga az előadás szándékosan nem ad jó vagy rossz válaszokat azokra a súlyos erkölcsi-morális dilemmákra, amiket felvet.
Elítélhető-e, ha valaki bármit megtenne azért, hogy valóra váltsa élete nagy álmát? És fordítva: a cél valóban szentesít minden eszközt, még akkor is, ha emiatt örök tagadásra kényszerülünk és másokon kell átgázolnunk? A darab kapcsán Lovas Rozivalés Ullmann Mónikával, a két főszereplővel beszélgettünk, akik sportoló- és edzőpárost játszanak.
Móni, Rozival ellentétben te még nem játszottál Orlai Produkciós előadásban. Hogy érezted magad ebben a közegben?
Móni: - Abszolút felszabadultan. Jó érzés dolgozni egy ilyen csapattal, ahol nem volt gát, bátran lehetett ötletelni, véleményt mondani, kérni bármit a másiktól, teljesen közvetlen hangnemben.
Meséljetek kicsit a karaktereitekről!
Móni: - Foglalkozását tekintve edző, de pszichológus is egyben. Összetett személyiség, az edzői akarat és a humánum is jelen van benne. Ez a nő uralkodó típus: vannak kész tervei és azokat véghez akarja vinni – én általában a másik oldalon, a szenvedő alany oldalán szoktam állni, és elviselem, hogy valaki megvalósítja rajtam a tervét. Azzal együtt, hogy mekkora újdonságot jelentett, nagyon megszerettem.
Rozi:
Van ugyan valamennyi közöm hozzá, mert kiskoromban engem versenyzőnek neveltek – teniszeztem –, de ez nyilván fel sem ér ahhoz, amikor valaki olimpiára készül. Az is érdekes, hogy ritkán találkozik színházban ilyen témával az ember. Vagy egyáltalán azzal a jelenséggel, hogy ennyire konkrét cselekvésformát próbálunk színházi eszközökkel megmutatni. Szerintem a szövegkönyv is remek lett. Jól esett ennyire filmszerűen közvetlen szöveggel dolgozni.
Móni: - Mondtuk is néhány próbán: ha itt lenne a kamera és közeliznénk, akkor ez most kész lenne. Csodás lett a díszlet, pedig eleinte nem igazán tudtuk elképzelni, hogyan jelenítünk meg egy olimpiai futószámot vagy egy országos versenyt. A mi szakmánktól teljesen idegen ez a fajta abszolút módon mérhetőség. Nyilván nekünk is megvan a magunk életformája: én is másképp étkezem, ha aznap játszom, pihenek, átmondom a szöveget nap közben, már az esti előadáson jár az eszem. Tulajdonképpen ez is fegyelmezettség, de amit a versenysportolók csinálnak, azzal összehasonlíthatatlan. Nagyon tisztelem és szeretem őket, sok sportoló barátom is van.
Rozi: - Én a darabtól függetlenül is nagy rajongója, tisztelője vagyok ezeknek az embereknek. Személyes ügyemmé vált, hogy hiteles képet adjunk arról, mi történhet egy sportoló fejében, szívében.
Pont emiatt a tisztelet miatt nem volt számodra illúzióromboló, ami a darabban történik? Meglehetősen durva erkölcsi kérdéseket feszeget…
Rozi: - Igen, de nem ítéletet mondunk. Ezt amúgy sem tartom szerencsés színházi hozzáállásnak. Szeretek közel kerülni a témához, kellően megismerni, meglátni benne az embert, a céljait, egy helyzetet, egy dilemmát. Annyira könnyen ítélkezünk, holott fogalmunk sincs, mennyit dolgoznak ezek a sportolók, mindent feláldozva, amit csak lehet. Nyilván vannak nem tiszta és erkölcsileg megkérdőjelezhető döntéseik, de azokba sem feltétlenül egyértelműen kerülnek bele. Mindenesetre ott van mögötte az a mérhetetlen mennyiségű munka, és amit már letettek az asztalra, még akkor is, ha soha nem lesznek olimpiai dobogósok.
Mitől tabudöntögető az előadás? Magától a dopping-témától, vagy amiatt is, hogy színházban mutatjátok meg?
Rozi: - Nem szokás erről beszélni, talán még a sport berkein belül sem. A próbafolyamat előtt és közben sok emberrel beszélgettem, sok mindennek utánaolvastam, filmeket, dokumentumfilmeket, riportokat nézegettem orvosokkal, sportorvosokkal, sportolókkal, sportújságírókkal, edzőkkel, doppingszakértőkkel. A legfontosabb tapasztalat az volt, hogy még a sportolók között sem mindig tiszta a kép, hajszálvékony mezsgyén mozog, mi igaz, mi nem, mi számít doppingnak, mi a nyilvánvaló és mi nem, mi bizonyítható és mi nem. Komoly orvostudományi kérdések ezek, amiről pedig a darabban szó van, az már egész pontosan génmódosítás.
Móni: - Edző és sportoló között elképesztően erős a kapcsolat. Ha egy sportoló szemszögéből nézzük: a leghőbb vágyad eszköze az edző. Az edzőéből pedig a sportoló a beteljesítetlen vágyak megtestesülése, lásd: ha én világbajnok futó voltam, de olimpiai bajnok nem lettem, akkor majd a tanítványomból azt csinálok. Egy olyan érdekszövetség ez, ami túlmutat szülő-gyerek, szerelmi vagy testvéri kapcsolaton. Ahhoz, hogy egy ilyen szoros kötelék kialakuljon, mindkét oldalról feltétel nélküli bizalom szükséges. Gyakorlatilag több időt is töltenek együtt, mint a családtagjaikkal.
Hogy érzitek, a ti szakmátokban, a művészvilágban mennyire van jelen a versenyszellem?
Móni: - Én annyira hiszem, hogy nincs! Ha valaki ott áll, egy személyiség, az nem pótolható. Ezért nem hiszek például a kettős szereposztásban sem – persze nyilván van, amikor szükséges. Nem ugyanúgy szólnak azok a mondatok, ha két különböző színész mondja őket…
Rozi: - Ha csak konkrétumokat nézünk: például hogy ki van társulatnál, ki kap szerződést, ki kap meg egy szerepet – nyilván lehetne bárki, de valamiért mégis ő az. Nem egy mérhető dolog, és rettenetesen szubjektív. Lehet igazságtalannak nevezni helyzeteket, de én ezt akkor sem versenyként fogom fel.
Móni: - Egyszerűen a szakmánk adottsága. Függhet attól, hogy egy igazgatónak milyen típusú színész jön be, de lehet szerencse kérdése is. Például ha végez egy osztály, sokuk jövője azon múlik, hogy éppen a következő évadban milyen karaktert keresnek egy bizonyos előadásban., vagy hogy egyáltalán milyen darabokat vesznek elő. Ha egy igazgató tehetségesnek tart egy végzős színészhallgatót, de ha abban az évadban nincs neki szerep a színházában, akkor nem fogja leszerződtetni. Ha pedig szerencséje van és szerepet kap, az már egyéni felelősség, hogy miként él a lehetőséggel.
Rozi: - Meg hát ez nem úgy megy, hogy ha korábban kelek fel és több répát eszem ma, akkor engem fognak szerződtetni. A legjobb módszer, ha teljesen önazonos az ember, lelkiismeretesen teszi a dolgát és nem akar más lenni, mint aki. Az pedig eldől, hogy ilyen formában kell vagy nem kell.
Mennyire volt könnyű ezzel a szakmátokra jellemző sajátossággal megbarátkozni?
Rozi: - Én a kaposvári egyetemen végeztem, Mohácsi osztályában, ami egy hihetetlenül jó közösség volt. A mai napig azt érzem: amint én oda bekerültem, megváltozott az életem. Bárki, aki nem színészettel foglalkozik, ugyanúgy nap mint nap küzd azzal, hogy elfogadja magát, megbarátkozzon a helyzetével, a saját képességeivel, lehetőségeivel. Minket ebben segítettek, és abban, hogyan bontsuk le a gátjainkat. Abba az alapanyagba, amit te hoztál, ami te vagy, még rengeteg tudás belekerülhet, de minden akkor működik, ha átmosódik azon a szűrőn, ami te magad vagy. És el kell fogadni, hogy nem mindenhol kell ott lenni, nem mindenben kell benne lenni, nem minden való nekem.
Móni: - Még egy gondolat a féltékenységgel, versenyzéssel kapcsolatban. Ha benne vagyunk egy előadásban, együtt, a többiekkel, fel sem merül, hogy megtörténjen ilyesmi, mert akkor egyszerűen nem lesz egységes a játék. Lehet, hogy születnek klassz egyéni teljesítmények, de ha utána azt mondják: „az előadás gyengén sikerült, de te jó voltál benne”, szerintem az azért nem a legjobb este. Ha egyéni produktumok mentén haladunk, nincs mese: szétesik és értelmetlenné válik. Ezt a fajta viselkedést egyébként nem is nagyon lehet megvédeni egy rendezővel szemben.
Rozi: - Bízom a színház, a szakma olyan szintű tisztaságában, hogy ami produktum megszületik, az egyenes, őszinte, jól működő, mondanivalót tartalmazó. Megbukik, ami vagy aki nem igazi.
Az előbb volt szó arról, hogy a sportolói teljesítménnyel ellentétben a színészi teljesítmény mennyire nem egzakt módon mérhető. Ti mikor érzitek azt, hogy egy szerepben, egy előadásban jók vagy a legjobbak voltatok?
Rozi: - Nincsenek állandó és független értékek. Az, hogy ma úgy érzem, jó voltam, nem garantálja, hogy holnap az leszek vagy tegnap az voltam. Nem mérhető a többiektől függetlenül sem, a kémia működésén annyira sok múlik. Még a közönség kémiája is elképesztő hatással van ránk, rengeteget vehet el vagy adhat hozzá a játékhoz. Szerintem egy belső hang jelzi nekünk, ki mikor, mitől alszik jól előadás után. Például Csomós Mari, aki mögött azért már van némi tapasztalat, a mai napig úgy jön le a színpadról, hogy iszonyú fontos neki minden egyes jelenet. Ő nem tud nyugodtan pihenni anélkül, hogy ne érezné azt: jó volt. Ezen kívül talán van néhány fontos és meghatározó személy az életünkben, akinek a szavára lehet hallgatni. Mindenkiére nem szabad, sőt minden leírt szóra sem.
Móni: - Számomra a rendező jelenti az origót. Kezdetben senki mástól nem kapok visszajelzést, hogy jó-e, amit csinálok, csak tőle, aki minden nap jelen van a próbán, és egy átfogó szándéka van az előadás egészével kapcsolatban. Jó esetben nézi még az előadásokat is, ami szintén sokat számít, de utána a partner marad, akire hagyatkozhatok, és persze a nézők.
Szerintetek vonható bármilyen párhuzam a színész-rendezői és a sportoló-edzői viszonyok között?
Rozi: - A régi nagy kaposvári hőskorszakból jut eszembe például Babarczy, aki rengeteg színészt kinevelt és akikkel “hűségesek” voltak egymáshoz, de Várkonyiék a Vígszínházban is hasonlóan hosszú távra terveztek a művészekkel. Amikor Ruttkai bekerült oda tizennyolc évesen, lehetett arra számítani, hogy húsz év múlva is fogni fogják a kezét és a tehetségének, korának és élethelyzetének megfelelő szerepeket fog játszani. Ez lehetett hasonló állapot, nyilván a színház nyelvére lefordítva. Manapság, amikor egy igazgató jó, ha kitölti a mandátumát, mert épp nem váltják le valamiért, vagy nem zárnak be hirtelen egy színházat, a színészek képtelenek úgy hosszú távra tervezni, ami egy okosan felépített karriert, művészi pályát határozna meg. Vigyázni kell magadra, mert más nem teszi.
