„De nézd meg Kate Winslet homlokát!” - így (nem) viselem a ráncosodást
Úgy érzem, sok nőtársam szívéből írom ezt. Először is le kell szögeznem, hogy anyámnak és az anyatermészetnek hála jó géneket örököltem. Ahhoz, hogy negyvenesen nem nézek ki hetvennek, semmi közöm, én maximum romboltam a dolgom tíz évnyi dohányzással és egyéb önromboló életmóddal. Meg a stresszel, ami már úgy tűnik, az egyik hobbim. Anyunak szép bőre van, ezt örököltem, ende gut. Amikor harminc lettem, nem kiakadtam, hanem örültem, hogy húsznak nézek ki.
Bár egy barátom máig idézi egyik kifakadásomat, amiből kiderül, hogy foglalkoztatni kezdett az idő múlásának abszolút nem egzisztencialista, viszont annál felszínesebben hiú tematikája. Így zajlott a párbeszédünk:
- Olyan huszonnyolcnak. (ő)
- Úristen!!! Nemrég még azt mondtad, 23-nak, akkor most öregedtem öt évet?!
Fenti beszélgetésből az is kiderül, hogy sajnos, nekünk, nőknek mennyire számít, mit gondolnak rólunk mások. Vagy legalábbis, hogy mennyinek nézünk ki. Ez szomorú.
Öregedésem következő állomása harmincnyolc éves koromban következett be, amikor egy nehéz időszak után megjelent egy ránc a két szemöldököm között, mert annyit koncentráltam és néztem szigorúan. Most már két ilyen ránc van, a második a pandémiaránc nevet kapta. Amúgy alig látszanak. Közelről azonban ott vannak a szemem alatt a kis ráncok, a homlokomon több is, és a többi női önbizalomgyilkos.
A negyvenedik születésnapomon megérkezett az egzisztencialista válság is, amikor rájöttem, hogy már egy csomó év van mögöttem. Már nem kapaszkodhattam abba, hogy ugyan, biztos sokkal alacsonyabb a biológiai korom, mint a tényleges, mert a számok magukért beszélnek. Mindehhez hozzájön, hogy egy pillanatig sem érzem negyvenesnek magam, lélekben sokszor egy idétlen huszonéves vagyok. Ne hazudjunk magunknak, igenis jó néha a felelősség alól kibújva érezni a szabadságot! Ja, hogy most nem ilyen időszak van egy ideje. Ezért jönnek a ráncok, a szemetek.
Szóval mostani öregedéskrízisem úgy indult, hogy elkezdtem nézni egy sorozatot - nagyon jó kis széria -, amiben egyik kedvenc színésznőm, Kate Winslet szerepel. Hosszan tudnám ecsetelni, miért imádom. Elsősorban azért, mert isteni színésznő, csodás volt A felolvasóban, az Értelem és érzelemben, mindenben. És természetes. Van melle, van combja - tök igazságtalan, hogy ezt csak mi nők mondhatjuk, ha már egy férfi mondja, hímsovinisztának értelmezzük, olyan ez, mint amikor Kevin Hart azt mondja magára, hogy nigger - , szóval Winsletnek van tokája, műtetlen orra, meg ráncai. Annyinak néz ki, amennyi. Maga az organikus női természetesség. Hősöm.
Így nézett ki 2008-ban A felolvasóban:
Csakhogy most közelebbről nézem hétről hétre az arcát - egyébként szinte totál smink nélkül játszik, táskás szemekkel, annyinak néz ki, amennyi, amúgy 46 éves. Aztán egyik nap beütött a krach. Hiába utálom az általános jelenséget és a lélektani gondot, hogy másokhoz hasonlítjuk magunkat és egyből szarul leszünk, ha valakinek jobb vagy szebb, vagy menőbb, és az esetek 90 százalékában sikerül is magamhoz mérnem magam - most megbotlottam.
- Látod?
- Mit? - kérdezte, és jogosan szerette volna tovább nézni a részt.
- A homlokát!!
A férjem látott egy homlokot, aminél a sztori jobban érdekelte, és nem értette, mit akarok. Aztán elmagyaráztam neki.
Kate Winslet, a természetesség királynője, akit gyönyörűnek látok táskás szemekkel és sápadtan, KEVÉSBÉ ráncos a homlokán, mint én, pedig már jóval előbb szexelt DiCaprióval a Titanicban, mint hogy én női öntudatomra ébredtem volna. Csakhogy, elemeztem tovább a szituációt, miközben tisztában voltam vele, hogy felszínesen és ostobán hangzom, és vihar a biliben: az arcának TÖBBI része - és itt a férjem már a fejét fogta - TERMÉSZETES módon ráncos, mert nem tette ki magát annak, aminek sok hollywoodi sztár: hogy a mimikáját visszafogja pl. egy botoxszal.
Vagyis, foglaltam össze: szemránc pipa, száj körüli ráncok pipa. Homlokránc, szemöldökránc?! Mit csinál Kate Winslet?! Valamit tuti. És még így is természetesnek néz ki, és tudja ráncolni a homlokát. De öt évvel idősebb nálam! És ha ráncolja, miért nem ráncos???
Miniperformenszemet azzal zártam, hogy tuti nem jó az arckrémem, vagy valamit belelövetek egyszer a homlokomba, ami természetes, és ebben maradtunk. Persze az sorozatepizód hátralévő részét már úgy töltöttem, hogy a mobilomon elemeztem Kate Winslet mikro-közeli portréit. Vannak ilyen tökjó celebritity close-upok, mindenkinek ajánlom, aki egészségtelenül másokhoz hasonlítja néha magát, vagyis minden élő embernek, kivéve a Dalai Lámát, hogy nézzen meg néha egy ilyen képet, mert még a pórusaikba is belelátni. És látszik, hogy nincs mit tenni az idő ellen.
Tanulság: nincs. Kate Winslet titka az ő titka marad, és az ő dolga. Nekem meg maradnak a szaporodó ráncok, mert nem vagyok hollywoodi sztár. Amúgy a tanács hasznos, hogy fogadjuk el magunkat úgy, ahogy vagyunk - viszont baromi nehéz, mert a feltétele az önszeretet. Az meg egy külön cikk témája. A vicc az, hogy számomra az egyik legkedvesebb arc a nagymamám ráncoska, bájos arca. Imádom a gyönyörű idős embereket. A térdráncaim kifejezetten tetszenek. Imádok igénytelenül felöltözve, melegítőben dolgozni otthon. Lehet, hogy csak egy hajszál választ el attól, hogy ne érdekeljenek a homlokráncok és magamon is szeressem őket? Bár a férjem most vett egy normális tréninggatyát nekem, mert szerinte a "kőművesnadrág" nem állt olyan jól. Cserébe, majd ha túl szigorúak lesznek a ráncaim, lehet, hogy elmegyek egyszer kozmetikushoz. Végülis az is önszeretet.
