Az új Woody Allen-film keményen az arcunkba tolja, miért nem vagyunk boldogok
Első randira semmiképp ne válaszd. Inkább másodikra se. Ha nevettetős limonádét néznél, akkor se. Ha a legutóbbi Woody Allen filmhez, a Café Societyhez hasonló keserédes szerelmi történetre vágysz, akkor se.
Ha komolyan el akarsz gondolkodni azon, mi a boldogtalanság, s ebből következően a boldogság legfőbb forrása, akkor nézd meg. De nem fogsz a térdedet csapkodva vihogni.
Az '50-es évekbe visszarepítő Az óriáskerék végig egy vidámparkban játszódik, de ennek a vidámparknak a legkevésbé sincs örömteli, felszabadító hangulata. Sokkal inkább a hanyatlás, az elmúlás és a kétségbeesett emberek kitartó boldogságkeresése árad belőle.
Ginny (Kate Winslet), a megkeseredett anya és feleség egyértelműen elviszi a filmet drámai alakításával. Valaha színésznő volt, nem mondhatni, hogy híres, azt sem, hogy sikeres, de a színpadi csillogás elvesztése örök traumaként él benne, és ebbe képtelen beletörődni. Korábban megcsalta élete szerelmét, volt férjét, aki ezt megtudván elhagyta őt, Ginny pedig emiatt szétesett, így kirúgták a színtársulatból. Ezek után - a volt férjétől született kisfiával együtt - itt, Coney Island vidámparkjában rendezkedett be egy minden csillogástól és rivaldafénytől mentes, poros és egyszerű életre új férjével. Migréntől szenved, ahogy nap mint nap hallja a céllövölde dobolásra emlékeztető puskadörrenéseit.
A férjét Humptynak hívják (Jim Belushi). Megvan az az angol gyerekdal, ugye, a Humpty Dumpty? Egy esetlen, önállóságra képtelen, bukdácsoló tojásról szól, akit még a király lovasai és emberei sem tudnak a vágyott helyére segíteni - röviden: menthetetlen eset. Ez a Humpty is pont ilyen. Ginnyvel a kölcsönös lelki nyomor kapcsán kerültek közel egymáshoz. A nő mint jóval erősebb egyéniség, kihúzta őt az alkoholizmusból és a szétesettségből, legalábbis egy bizonyos szintig, egy bizonyos időre. Mindeközben persze maga Ginny is a pohárhoz nyúlt összetört élete miatt, és nyilván amiatt is, hogy új férjével egyáltalán nem azt a szerelmet és női kiteljesedést éli át, amit szeretne. Sokkal inkább bajtársak ők, mint házastársak.
Humpty, a vidámpark körhinta-üzemeltetője erős, kemény, testi fenyítést alkalmazó mintaapának és férfiembernek szeretné hinni magát - de amint felüti a fejét valami gond, kétségbeesetten rohan Ginnyhez, könyörögve neki, hogy ne hagyja magára, mert nélküle semmire sem képes.
Ginny kisfia piro- és mozimániás. A tüzet és a filmeket bámulva valami kolosszálisra, innen messzire elrepítő érzésre vágyik - akcióra, happeningre, izgalomra. Mindarra, ami nincs meg az életében.
Bezzeg megvolt az izgalom a sok év után betoppanó szőkeség, Carolina (Juno Temple) életében. Humpty csodaszép lányát úton-útfélen megcsodálják a férfiak, nem tudván, hogy épp a halál elől menekül, miután komoly veszélybe keveredett egy olasz maffiózó feleségeként. Nem akart ő bajba kerülni, de szerette az olaszt. Meg hát másra vágyott, többre, mint fogalmaz.
A történetet pedig a tengerparton vízimentőként dolgozó művészlélek, Mickey, azaz Justin Timberlake narrálja.
Első pillantásra mintha ő lenne az állóvízbe dobott kő, de a film végére rájövünk, hogy a látszat csal, és tulajdonképpen egyáltalán nem az forgat fel mindent fenekestül, hogy egy jóvágású vízimentős viszonyt kezd egy házas nővel. Mickey semmiben sem különbözik a többi szereplőtől: ő is másra vágyik, más akar lenni, mint ami jutott neki. Folyton artisztikus beállítottságáról beszél, bújja a könyveket, és szentimentális kirohanásaival nem győzi hangsúlyozni, hogy íróként szeretné megvalósítani önmagát.
Miért boldogtalan minden egyes szereplő? Mert mindig másra vágytak és vágynak, mint amijük van. A feleség a másik férfira és a múltjára, a férje a férfiasságra, a kisfiuk az izgalomra, a vonzó lány a becsületes mintaéletre, a vízimentő az írásra... röviden: mindenki egy másik életre vágyik, de amikor egészen másféle életük volt, akkor az sem volt jó.
Ismerős? Mindannyian átéltük már ezt az érzést egyszer vagy kétszer - lehet, hogy épp most is. A boldogsághoz vezető út, amit Simone Weil tökéletes egyszerűséggel megfogalmazott, hogy megtanulunk vágyakozni az után, ami a miénk. És ez néha kemény feladat, de cseppet sem lehetetlen. Ha mégsem találunk az életünkben őszinte örömöt, akkor teremtsük meg, mert más nem fogja megtenni ezt helyettünk.
Az óriáskerék című filmhez hangulat kell, mély, gondolkodós hangulat. Amikor nem bánod, ha egy film kicsit lehúzza a lelkedet, de cserébe adhat neked egy fontos visszajelzést saját magadról, vagy akár a szeretteid, a hozzád közelállók életéről.
A színhelyül szolgáló vidámpark időnként leálló, szerelésre szoruló, ám aztán újra körbe-körbepördülő körhintája, és a film címét is ihlető óriáskerék fontos elemek a változó állandóság érzékeltetésében. A rajtuk ülő emberek folyton mozgásban vannak, pörögnek ugyan, de mégsem léphetnek ki egy bizonyos pályáról. Ugyanazokat a köröket róják újra és újra. Csak ha kiszállnak az egészből, akkor van esélyük a változásra.
