Az AppleTV+ sorozata visszatért: mestermű vagy látványos katasztrófa az Alapítvány harmadik évada?
Isaac Asimov nevét minden sci-fi rajongó ismeri, hiszen ő volt az, aki a tudományos fantasztikumot a filozófia, a történelem és a tudomány határmezsgyéjére helyezte. Az Alapítvány és a Robot-történetei nélkül ma nem létezne a műfaj, legalábbis nem abban a formában, ahogyan megszoktuk.
A harmadik évad nyitóepizódja alapján továbbra is kijelenthető: bár ez a sorozat nem Asimov műveinek hű adaptációja, önálló alkotásként látványos, magával ragadó és sokszor kifejezetten szórakoztató.

Már az első évadban nyilvánvalóvá vált, hogy a készítők teljesen kiforgatták az eredeti karaktereket, hogy sorozat-kompatibilis narratívát építhessenek köréjük. Nem véletlenül, hiszen korábban is sokan állították, hogy az Alapítvány megfilmesíthetetlen. A könyvekben nincs klasszikus értelemben vett főszereplő, az időben való ugrások akár több száz évesek, a cselekmény inkább társadalmi esszé, mint történet, és nincs hagyományos átívelő szál sem. Goyer és Josh Friedman író/alkotópáros azonban mégis létrehozott egy közel koherens, sorozatformátumra szabott narratívát, bár nagyon sokat kellett hozzáadni.
Ők alkotják a stabilitás magját, biztosítva, hogy az államgépezet soha ne szakadjon meg. Ennek a dinasztiának a bukását jósolja meg Hari Seldon (Jared Harris), akit Gaal Dornick (Lou Llobell) kíséretében száműznek a Birodalomból. Viszont a Cleonok engedélyezik a tudósoknak, hogy a Terminus bolygón létrehozzák az álmukat, a tökéletes társadalmat: az Alapítványt. A tudás és stabilitás zálogát a galaxis jövőjére nézve.
Az első évad tempója és struktúrája felvillantotta, hogy mire számíthatunk a későbbiekben: időugrások, halhatatlan vagy lassan öregedő szereplők, körülöttük folyamatosan változó történelmi díszletek, miközben a központi narratíva, a Birodalom lassú hanyatlásnak indul. A második évad tovább bonyolította a szálakat, új szereplőket vezetett be, és a politikai intrikáknak köszönhetően egyre inkább egy Star Trek-be oltott Trónok harcává vált.
A lezárás kifejezetten zavaros, de a felépítés során mindig akadtak erős jelenetek, gondolok itt Lady Damerzel (Laura Birn) örökkévaló robotjának eredettörténetére, vagy a Cleon-dinasztia bukásának lépéseire. A „mentalisták szigetén” játszódó Gaal-történetszál a második évadban kifejezetten fárasztó, és Lou Llobell játéka sosem volt eléggé meggyőző, remélem, a folytatásra megugorja az elvárt szintet a brit színésznő.

Innen indul a harmadik etap, amely rögtön az Alapítvány legújabb válságával nyit. Ez a krízis már nem feltétlenül kiszámítható a pszichohistória segítségével, ahogy azt Hari Seldon hitte. A Birodalom egyre gyorsabban közelít bukása felé, miközben a második Alapítvány is épül-szépül. Az évadnyitó egyik legnagyobb dobása az igazi átívelő főellenség, The Mule színre lépése. Ő egy olyan mutáns, aki képes mások elméjét irányítani pusztán a szavaival, és első ránézésre túlontúl erősnek tűnik. Kérdés, hogyan tudják majd a cselekménybe illeszteni anélkül, hogy minden más feszültséget kiölne a történetből.
A pszichohistória itt szinte csak parasztvakítás, egy gép pontokból előrejelzéseket ad, négydimenziós tárgyakról beszélnek háromdimenziós térben, mindezt anélkül, hogy valódi tudományos alapot éreznénk mögötte. Inkább csak el kell fogadnunk, amit mondanak, anélkül, hogy megértenénk a miérteket és a hogyanokat. Ez nem feltétlenül hátrány, hiszen az Alapítvány sorozat soha nem akart klasszikus sci-fi lenni ebben a formájában, sokkal inkább grandiózus űropera, ami a látvánnyal és a politikai drámával hat a nézőre. A probléma abból adódik, ha valaki nem ezt szerette volna egy Alapítvány adaptációtól…

A színészek továbbra is elsőrangúak. Jared Harrist még akkor is öröm nézni, amikor áltudományos monológokat kell mondania, a Cleon-klónokat alakító Lee Pace, Terrence Mann és Cassian Bilton hármasa pedig most is a sorozat egyik legerősebb tartópillérének tűnik. Különösen izgalmas látni, ahogy Pace karaktere készül a visszavonulásra, Mann, az idős klón, az elmúlás küszöbén egzisztenciális válsággal küzd, míg Bilton fiatal klónja belép a galaktikus politikai játszmákba. Ez a triumvirátus mind cselekmény szinten, mind színészileg briliáns, és még az Asimov-rajongók számára is élvezhető vonulat lehet, annak ellenére, hogy az alapműben nem létezik ilyen formában a Birodalom.
A The Mule-szál valószínűleg át fogja írni az eddigi Birodalom vs. Alapítvány narratívát, hiszen a karakter már most komoly fenyegetésként tűnik fel. Az viszont személyes csalódás, hogy a svéd Mikael Persbrandtot lecserélték a dán Pilou Asbækra. Persbrandt visszafogott, baljós jelenléte sokkal fenyegetőbbnek hatott a második évadban. Asbæk általában túljátssza a szerepeit, ám itt, a sorozatban eddig sem volt szükség túlzott gesztusokra – elég a monumentális, fenyegető jelenlét.

A sorozat erőssége továbbra is a látványvilág. Az Apple láthatóan nem spórolt semmin, minden díszlet, CGI, kosztüm és kameramozgás moziba kívánkozik. Az akciójelenetek – bár ritkák – lenyűgözőek és feszesek, jellemzően az évad elejére és végére szokták a nagyobb összecsapásokat időzíteni, és ez várhatóan most sem lesz másként.
Az Alapítvány sorozata egy monumentális, grandiózus, néhol kaotikus, de mégis lenyűgöző űropera. Lehet, hogy el is távolodott Asimov eredeti filozófiai sci-fijétől, de önmagában is teljes értékű, izgalmas, szórakoztató alkotás. Minden hibája ellenére nézeti magát, a látvány lenyűgöző, a színészek erősek, a történet pedig folyamatosan mozgásban tartja a nézőt, még ha néha csak kapkodjuk is a fejünket a rengeteg új szereplő és időugrás miatt. Az biztos, hogy amíg a Cleon-klónok vannak, én boldogan vissza fogok ülni a képernyő elé minden héten.