A "Vajna Tímea-ügy" tűpontos látleletet adott ennek az országnak a lelkiállapotáról
Előrebocsájtom: egy öt napos, skóciai baráti látogatás számomra elég volt a szinte teljes lelki méregtelenítéshez. Egy országban, ahol tíz percre nem tudtam leülni úgy egy parkban, hogy legalább három arra járó vadidegen ne szóljon oda: "Élvezi a napsütést, kedves? Az Isten áldja meg!" (szó szerint idéztem), szóval egy ilyen országban könnyű volt lenyugodnom, és kilöttyenteni a belső, lelki méregpoharamat. Igaz, a laptopomat el se vittem, és a telefonommal is inkább a házigazdám másfél éves kislányát hagytam játszani. Az itthoni hírekbe, kommentekbe bele se néztem.
Aztán hazajöttem. És másnap reggel, ahogy kinyitottam a laptopomat, szembesültem egy döbbenetes halálhírrel: elhunyt Andrew G. Vajna. Az első reakcióm az volt, ami – őszintén remélem – mindenkié: magamban fejet hajtottam egy emberi élet előtt, amely véget ért. Ráadásul a hírek szerint "hosszú betegség", tehát valószínűleg sok szenvedés és fájdalom után, az elmúlás kegyetlen, hónapokig, talán évekig húzódó tudatában.
Nem ismertem Andy Vajnát – talán nem kegyeletsértés őt a mindenki által használt nevén említeni – de úgy gondoltam: itt nincs helye másnak, csak az együttérzésnek.
Mivel újságíróként elég hírérzékeny vagyok, sorra "pörgettem végig" a nagyobb híroldalakat, és belenéztem a komment-szekciókba is. Már ameddig egyáltalán kommentelhetőek voltak a hírek, ugyanis nagyon gyorsan, szinte mindenhol letiltották a hozzászólások lehetőségét. Nem csodálom, ugyanis ijesztően hamar elkezdett ömleni a megkeseredettség és a gyűlölet. Tovább kattintottam, megnéztem a halott feleségének, Vajna Tímeának az Instagram-oldalát. Bár egy-két óra elteltével ő is letiltotta a posztjai zömének kommentelhetőségét, a régebbi fotói alatt nem tette. Elkezdtem hát olvasni.
És úgy éreztem, hogy Vajna Tímea megözvegyülése nyomán gejzírként tört fel az Instagramon – és később már minden elérhető internetes felületen – egy országnyi frusztráltság. Nyomdafestéket nem tűrő szitkok, gyomorforgató trágárság, tapsikoló káröröm, csúnya, "övön aluli" poénok. Mint egy kisgyerek, aki az egész napos nyűgösségét egy minden elborító, orbitális hisztiben ordítja világgá, pocskondiázott, sikítozott, kézzel-lábbal rugdalt több ezer ember egy nőt, akinek aznap halt meg a férje.
Félreértés ne essék: mindenkinek meg lehet a véleménye arról, hogy Vajna Tímea szexuálisan kihívó, az anyagi nehézségekkel küzdő magyar embereket joggal bántó luxusfotói mennyire ízlésesek azokban a hónapokban, vagy akár hetekben, amikor a férje nagybeteg (a család biztosan sejtette, hogy közel lehet a baj). Igen, én is azt gondolom, hogy egy ilyen időszakban egy asszonynak a férje mellett van a helye, akár látszatból is, hiszen a férfi feleségül vette, ország-világ előtt felvállalta. Mindegy, milyen volt a viszonyuk, ebbe nem látunk bele, közünk sincs hozzá, de ilyenkor feleségként viselkedni, és nem Insta-lányként körbeszexizni a világot alapvető tisztelet és emberség kérdése. Igen, ezt a véleményt felvállalom.
De azt is felvállalom, hogy a Vajna Tímeát az elmúlt egy napban érő össztűz egyáltalán nincs arányban Vajna Tímea "bűneivel". Sőt, úgy érzem, még csak nem is Vajna Tímeáról szól. És sajnos nem is őt minősíti, hanem minket. Ez az "ügy" tűpontos látleletet ad ennek az országnak az általános lelkiállapotáról. A tehetetlen dühről, a mérhetetlen megosztottságról, a bántani akarásról. Amely éppúgy a tisztelet és az emberség hiányáról árulkodik, mint amivel az özvegyet vádoljuk.
Hozzáteszem, hogy azért bőven akadtak együttérző kommentek is (és gondolom, vagy inkább remélem, hogy nagyon sokan csendben maradtak, akármi is volt a véleményük). Andy Vajna régi barátnője, Dobó Kata például kizárólag szeretetteljes, támogató hozzászólásokat kapott a Vajnát gyászoló Instagram-posztja alá (egy koromfekete négyzetet tett csak ki, egyértelmű, hogy másképp képzeli el a publicitást, mint Vajna Tímea).
Ettől függetlenül úgy érzem, hogy nagyon nagy baj van a lelkünkkel. Vagy legalábbis annak a részével, ami az interneten látszik. Mintha mindegyikünk kezében ott lenne egy csőre töltött pisztoly, ujjunk a ravaszon, és alig várjuk, hogy történjen végre valami, ami feljogosít minket arra, hogy szabadon szétlőhessünk valakit, ráürítsük a tárat, nem számít, hogy csak egy magamutogató milliárdosfeleségről van szó, semmi többről, akkor is pusztuljon, szakadjon cafatokra, fürödhessünk a vérében, és mi elégedett örömmel az arcunkon végre megkönnyebbülhessünk.
Őszintén kérdezem (és akinek nem inge, ne vegye magára): megéri? Bármire és bárkire is vagyunk ennyire dühösek, még ha joggal is, ez a megoldás? Rúgunk, karmolunk, köpködünk, gyalázkodunk, mint egy sarokba szorított vadállat? Valóban ilyen emberek vagyunk, mi, magyarok? És senkit nem rémít meg a tudat, hogy ilyenekké váltunk?