A diáktüntetésről... háromgyerekes anyaként
Háromgyerekes anya vagyok, feleség vagyok, diplomás, dolgozó nő vagyok, ember vagyok, és nem utolsósorban büntetlen előéletű magyar állampolgár. Mindezen komplex tulajdonságaim ismeretében, úgy éreztem, muszáj véleményt nyilvánítanom a pénteken megtartott diáktüntetés vonatkozásában.
Azt gondolom, nagyon sok ember fejében kicsit összezavarodott a kép, hogy miről is szól ez az egész. Nyilván nem tisztem senki meggyőződését befolyásolni, inkább csak azt szeretném, ha a diákokat „lusta, tanulni nem akaró disznóknak”, „ingyen tudáshoz jutó, aztán külföldre elhúzó szégyenteleneknek”, „a jobboldal által pénzelt senkiháziaknak”, ne adj isten, „Soros-bérenceknek” tituláló, a tüntetés értelmi szerzőjét pedig „két büdös pofonnal jutalmaznám” hozzáállású, jóindulatú fröcsögők kicsit magukba szállnának, és utánanéznének, mi a mozgatórugója ennek az egész megmozdulásnak. Hogy mi is a probléma valódi forrása.
Abban megegyezhetünk, hogy szülőként mindenki azt szeretné, ha a gyermekéből értelmes, talpraesett, széles látókörű, őszinte ember válna, aki nem főpróbának fogja fel ezt az Élet című drámát, ahol ráadásul ő csupán mellékszereplőként lép fel. Mert az Élet színdarabjában nincs lehetőség ismétlésre. Nincs újrafelvétel, csak újabb felvonások. Ha legördült a függöny, itt nincs visszataps. Vagyis nem mindegy, hogyan éled meg, és mivel töltöd ki azt, ami neked megadatott.
Most jött el az a pillanat, amikor a gyermekeink úgy érzik, muszáj a saját sorsukat a kezükbe venniük. Mert valami olyan felé sodródnak, ahonnan nem lesz visszaút.
Mit csinálunk mi ehelyett? Azt szajkózzuk az iskola minden fázisában, hogy „Tanulj, fiam, hogy ember legyen belőled!” Nem mellesleg, a gyermek is ember, önálló kis személyiség, saját, egyre jobban kibontakozó identitástudattal. De mi az, hogy Ember? Ki az az Ember? Egy robot, aki reggel héttől este nyolcig nonstop nyomja magába a tananyagnak kikiáltott információkat, bólogató báb, aki betanulja az okos bácsik és nénik által előírt bölcsességeket, és feltétlenül, beleszólási jog nélkül elfogadja, amit előírnak neki! Tanulj, menj haza, ebédelj, írj leckét, menj edzésre, menj haza, megint tanulj, oszt’ aludj egyet, és kezdd elölről…
Hangsúlyozni szeretném, hogy sem a diákok, sem a pedagógusok NEM azt látják a probléma gyökerének, hogy tanulni kell. Alapvetően a diákok célja sem a lógás, vagy az, hogy suttyók maradjanak. Hiszen ezt mi, felelős szülőként nem támogatnánk. Itt a probléma egészen mélyen gyökerezik. Mondhatni, évtizedek óta növeszti szerteágazó mellékgyökereit, és most nőtte ki az ültetődézsát. A gyereket pedig felfoghatjuk fának, akinek az ágait nagyon sokan próbálják nyesegetni, és olyanok is, akik nem szakavatott „kertészek”. Mi történik ilyenkor? Elsatnyul a fa, lehullanak a levelei, elszáradnak az ágai. Ezt akarjuk a gyerekeink jövőképének?
Nem hallgatunk okos emberekre sem, olyanokra, mint Dr. Vekerdy Tamás, akinél bölcsebb, tapasztaltabb és szakavatottabb személy nem létezik a gyermeki lélek és szükségletek vonatkozásában. Aki már évtizedek óta foglalkozik a gyerekek legégetőbb problémájával, az elavult oktatási rendszerrel, és annak, a gyermek későbbi életére is kiható, káros következményeivel. Érdemes rápillantani erre vagy erre a linkre, hogy legyen valami fogalmunk arról, mi az ő véleménye, és miben látja a megoldást.
Egy biztos, nem mehetünk el a téma mellett, egy vállrándítással elintézve az oktatás ügyét. Hiszen a saját bőrünkön tapasztaljuk nap mint nap, aminek köszönhetően most a gyerekek arra a lépésre kényszerültek, hogy a saját kezükbe vegyék a sorsuk alakítását. Három gyermekem közül kettő még a közoktatásban tanul, a harmadik pedig első évét végzi az egyetemen. Sajnos az évek során jóval több negatív tapasztalatot gyűjtöttünk be, mint pozitívat.
A kisebbik lányom 12 éves, hatodik osztályba jár. Jó tanuló, emellett kiválóan zongorázik. Rengeteget gyakorol, szinte állandóan versenyre készül. Konzervatóriumban szeretne tanulni, és tudatosan dolgozik a célja elérésén. Ugyanakkor az iskolából eredő délutáni kötelezettségek (a napi hat-hét óra intenzív figyelés után) olyan leterheltséget jelentenek, hogy időnként
mérlegelni kényszerülünk, mit fogjon rövidebbre:
a leckeírást/tanulást vagy a gyakorlást. A szülők többsége értelemszerűen a tanulásra helyezi a hangsúlyt. Viszont így éppen azok a hasznos elfoglaltságok vesznek ki a gyermek életéből, amik egészséges gyermekkort biztosíthatnának számára. Nem tud GYERMEK legyen. Hiszen mi a gyermek legfontosabb tevékenysége? A játék. A szabad levegőn történő, felszabadult futkározás, labdázás, kutyasétáltatás, cicasimogatás, fáramászás. Vagy egy jó társasjáték, kártyázás, vagy éppen olvasás a kanapéra kucorodva.
Mikor tudja ezt egy mai diák megvalósítani? Esetleg szünetekben, hiszen iskolaidőben még hétvégén sem jut idő semmi ilyesmire. A mai gyerekeknek egyszerűen nincs idejük gyermeknek lenni.
Reggelente fáradtak, a túlterheltség miatt gyakran jelentkeznek a kimerültség jelei, sokszor kedvetlenek, nincs idejük kiengedni magukból a feszültséget.
Nulladiktól nyolcadik, sőt kilencedik óráig egyformán intenzíven kell(ene) figyelniük a tanórákon, délután pedig folytatódik a szóbeli anyagok tanulásával, leckeírással, különórákkal, sporttevékenységgel, és még sorolhatnám. Melyik felnőtt tudná mindazt végigcsinálni, amit a mai oktatási rendszerben tanuló kamaszoknak kell?
Én a hetvenes évek végén kezdtem az általános iskolát, és 1990-ben érettségiztem. De még gimnáziumban is sokkal több mindenre volt időm, mint a mai gimnazistáknak. Tudtam játszani, sportolni, sőt, kikapcsolódni is. Az osztálytársaim nemkülönben. Ellenben korunk gyermeke egy elvárásokkal teli, versenyistállóhoz hasonlítható közegben szocializálódik, ahol a jegyek átlaga a mértékadó, és az elitgimnáziumba jutás a cél. A gyerekekre óriási nyomás nehezedik, kimerültek, túlterheltek, ergo motiválatlanok. Nincs kedvük tanulni. Amihez – valljuk be őszintén – a tananyag hossza és összetétele sem hozza meg a hangulatot. A gyerek belekerül egy ördögi centrifugába, amiben vagy kínkeservesen benne tud maradni, vagy kipörög, és elveszik a nagy magyar éterben.
Hadd illusztráljam még egy személyes példával, miből is áll egy középiskolás diák napirendje. A fiam 17 éves lesz, nyelvtagozatos gimnáziumba jár. Egy Budapesthez közeli városban lakunk, ahol csak egyházi középiskola van, aminek az általános iskolai részében bőven elég volt megtapasztalni az álszentséget és a megbélyegzést. Mivel angol nyelvet a környék középiskoláiban nem lehet első nyelvként tanulni, gimnáziumot Budapesten választottunk. A fiam reggel hat után néhány perccel elindul, nyolcra éppen beesik. Órák után rohan a nagyszülőkhöz. Ebéd, kis tanulás (ha épp' nem alszik el), majd heti négyszer rohanás fociedzésre. Edzés után a vonaton tanul (míg nem koppan a feje a könyvön), fél kilencre ér haza, itthon folytatja. Aztán zuhanyozás, alvás. Másnap kezdődik minden elölről. A hétvége kómás alvással, illetve tanulással telik. Barátokra, kikapcsolódásra idő: nincs. Élete (kis túlzással): nincs.
Szerintem sokan vagyunk, akik hasonló történeteket oszthatnánk meg. De ez nem volna szükségszerű, ha módszeresen megpróbálnánk tanulni, példákat átvenni nálunk fejlettebb és hatékonyabb oktatási rendszerrel rendelkező országoktól. Ehelyett lustának, élhetetlennek bélyegezzük a gyerekeinket, és még rájuk teszünk egy plusz terhet, azzal, hogy karikás ostorral a kezünkben hajszoljuk az ötös érdemjegy felé. Hogy „elit” egyetemre kerüljön. Itt jegyezném meg, hogy a nagylányom elsőéves egyetemista, egy tárgy híján színötös érettségi átlagot produkált, emelt szintű nyelvi érettségivel, két középfokú nyelvvizsgával. Nem jutott be államilag finanszírozott képzésre...
Emberek! Gondolkozzatok el egy kicsit! Biztosan jó ez így, ahogy van? Biztos, hogy Soros-tervezéssel, meg libsizéssel, avagy fidesznyikezéssel és orbanisztánozással kell töltenünk az időnket? Ahelyett, hogy összefognánk, okos ember módjára, megfontoltan, félretéve a mögöttes gondolatokat, és együtt gondolnánk át, hogyan változtathatnánk ezen a katasztrofális helyzeten, amelyben a diákok arra kényszerültek, hogy tüntessenek az oktatási rendszer ellen? Tudom, átköltöztem Utópiába. De mégis... talán... egyszer majd...
