A Breaking Bad alkotója visszatért: a Pluribusban megmutatja, mi történik, ha tényleg világbéke lesz – na de az UFO-k mit csinálnak itt?
Vince Gilligan neve immár biztos garancia a magas színvonalra. A Pluribus, az Apple TV+ új sci-fi sorozata sem cáfol rá erre a hírnévre.
Így amikor kiderült, hogy ismét egy teljesen új történetbe vág bele, ráadásul az Apple-lel karöltve, a rajongók joggal kezdtek el izgatottan találgatni. Az elvárások tehát az egekben voltak, ami nem mindig szerencsés egy premier előtt álló sorozat esetében. A Pluribus azonban nemcsak megfelel ezeknek az elvárásoknak, hanem sok szempontból meg is haladja őket.

A széria elejét tekintve kissé spoileres lesz a cikk, de csak azért, mert nem lehet róla nem beszélni, annyira különleges. Már a nyitójelenetével magával ragad: egy hatalmas digitális számláló ketyeg vissza, ez azonnal beindította a Függetlenség napja-reflexeimet. Főleg, amikor a tányérantennás nyitányt láthattuk, rögtön a számláló után.
A tudósok rejtélyes, idegen jeleket fogtak a Naprendszeren kívülről. Szépen lassan kibontakozik a fenyegetés, ami egy inváziós sci-fi alaphangját idézi meg. Aztán jön a csavar: a földönkívüli jel nem fegyver, nem üzenet, hanem biológiai recept. Egy újfajta életforma „útmutatója”, és innen már sejthető, hogy a Pluribus nem csupán látványos apokalipszist ígér, hanem mélyebb filozófiai kérdéseket is felvet.
A történet középpontjában Carol (Rhea Seehorn – a Better Call Saul Kim Wexlere) áll, aki egy kiégett, keserű hangulatú ponyvaíró. Egyik pillanatról a másikra egy apokaliptikus eseményben találja magát, ahol az emberiség tetemes része különös „fertőzés” áldozatává válik, a többiek pedig meghalnak.
Innen a cím: Pluribus, ami leggyakrabban az „E pluribus unum” mottóban fordul elő, vagyis „Sokból egy”. A „fertőzés” túlélők kollektív elmét alkotnak, amelyben mindenki osztozik a tudáson, az emlékeken és az érzéseken. Nincs többé magány, nincs bűn, nincs erőszak. Egy tökéletes, békés világ születik, legalábbis látszólag. Carol azonban kívül reked az új rendből, és úgy tűnik, ő az egyetlen, aki megőrizte önálló akaratát. Vagy lehet, hogy csak ő sejti így?

Innentől nincs spoiler. A sorozat ezen a ponton átlép a klasszikus sci-fi határain: a Pluribus nemcsak a túlélésről, hanem az egyéniség és a közösség közti határ elmosódásáról szól. Rengeteg dolgot el lehet mondani róla, elképesztően bőséges az értelmezési lehetőségeinek tárháza. Gilligan eljátszik a gondolattal, mi történne, ha az emberiség tényleg eggyé válna, ha minden tudás, minden tapasztalat, minden gondolat közös lenne.
Mi marad az egyénből, ha megszűnik a különbözőség? Vajon lehet-e szabad az, aki minden pillanatban másokkal „össze van kötve”? Hol van a szabad akarat? Egyáltalán mit akarnak az idegenek? Egy igazi invázió első lépései ezek? Gilligan rendezése lassú, kimért tempójú, de minden képkockájában ott bujkál a feszültség. A Pluribus nem akciódús sorozat, inkább filozofikus sci-fi, amely lassan építkezve, párbeszédekben, csendekben és apró gesztusokban fejti ki hatását.
A néző egyszerre együtt érez és fél, mert amit lát az egyszerre csodálatos, rémisztő, és láthatóan nincs kiút.

Az első két epizód alapján a sorozat tematikailag hihetetlenül gazdag. Felfedezhetők benne a Covid-járvány utáni kollektív trauma lenyomatai, a mesterséges intelligencia gondolata és az adatmegosztás veszélyeire utaló párhuzamok, sőt még a spirituális egyesülés elmélete is. Gilligan mintha azt kérdezné: vajon az emberiség valóban fejlődik, ha megszűnik az egyéniség vagy épp ellenkezőleg, elveszíti legfontosabb lényegét, az önállóságot?
A Pluribus látványvilága lenyűgöző. Az AppleTV+ nem spórolt a produkción: a díszletek, a vizuális effektek, a fénykezelés mind-mind azt a benyomást keltik, mintha egy nagyszabású mozifilm epizódjait néznénk. Rengeteg statiszta, hihetetlen látképek, észrevehetetlen vizuális effektek. A világvége-jelenet, amelyben Carol megtapasztalja a fertőzés első hullámát, egy igazi egysnittes autóút képében mutatták be. Ez a feszültség mintapéldája: Gilligan szinte hitchcocki precizitással építette fel Carol pánikját és harcát a barátja életéért.

Ugyanakkor a sorozat nem mindenkinek lesz könnyen befogadható. Tempója komótos, sokszor zavarba ejtően elmélyült, nagyon beszélgetős és inkább kérdéseket vet fel, mint válaszokat ad. De épp ettől válik különlegessé. A Pluribus nem a gyors fogyasztásra készült sorozatok közé tartozik (hasonlóan a Better Call Saulhoz és a Breaking Bad némely epizódjához), hanem egy olyan alkotás, amely elgondolkodtat, vitára késztet, és jó eséllyel még napokkal a megtekintés után is visszhangzik a néző fejében. Erről fogunk még sokat beszélgetni.
A Pluribus bátor, rétegzett és vizuálisan lenyűgöző sorozat, amely a sci-fi keretein belül egzisztenciális kérdéseket feszeget. Tényleg különleges alkotás. Az első két rész alapján nem csupán egy idegen invázió történetét látjuk kibontakozni, hanem az emberi természet mélyére való utazást is, egyfajta tükörbe nézést, ahol a kérdés már nem az, hogy mi jön „kívülről”, hanem mi rejlik bennünk.
De ne aggódjunk, azért akad egy-két bumm. A Pluribus ezeknek a pillanatoknak a sorozata, hipnotikus, nyugtalanító és felejthetetlen. Ezt még oda fogjuk tenni Gilligan szuper művei közé, ha így folytatja.
