Veiszer Alinda: Több olyan emberre lenne szükség aki a másikat is meghallgatja
- Mitől lehetne jobb hely Magyarország?
- Például attól, ha nem zárkózna be mindenki a kis skatulyájába, és nem lenne eleve elutasító egy sor más gondolattal szemben. Óriási hiba, hogy mindenki azonnal bélyeget süt a másikra, és olyan dolgokról alkot véleményt, amelyekről fogalma sincsen. De a legrosszabb szerintem a politikai beskatulyázottság.
- Ezen mit értesz?
- Nincs átjárhatóság táborok között. Persze ehhez az is kellene, hogy a mindenkori értelmiség ne az államtól remélje az ügyei megoldását. És akkor nem lennének mindig ellenszenvesek azoknak, akik ezt nem kapják meg. A mindenkori állam hibája az, hogy diszkriminál, és a saját értelmiségét juttatja előnyökhöz, a másikét meg szíve szerint kiirtaná. Ezt el kell felejteni.
Jobb ország lennénk attól is, ha valóban arról mondanánk véleményt, amit láttunk, amihez közünk van.
Semmilyen körülmények között nem támogatom azt az egyre terjedő tendenciát, hogy úgy írunk színházi előadásokról, hogy nem láttuk, úgy írunk szerzőről, műről, konferenciáról, vagy bármi másról, hogy nem ismerjük, nem voltunk jelen, csak mondjuk a stáblista alapján alkotunk véleményt. Például a Katona József Színház darabja, A bajnok kapcsán micsoda balhé alakult ki, miután azok kritizálták, akik egyébként nem is látták az előadást.
Attól is jobb hely lehetnénk, ha inkább az értékek lennének központban, és akármilyen közhelyesen hangzik, a teljesítmény és a tudás számítana.
Ha el tudnánk ismerni, hogy aki ideológiailag egészen mást gondol a világról, azt is legitimálhatja a teljesítménye, és nem lehet legyinteni rá.
Junior Prima és Prima Primissima díjas műsorvezető, újságíró. Elnyerte többek között az MTA Akadémiai Újságíró díját, 2013-ban pedig a Tehetség Nagykövetének választották.
2004-ben tűnt fel a Magyar Televízió Riporter kerestetik című műsorában, majd az Este és a Kultúrház is a riporterei közé válogatta. Országos ismertségét a Zárórának köszönheti – a köztévé portrésorozatát hat éven át vezette, és a műsor válogatott beszélgetéseiből 2010 karácsonyára egy önálló kötetet is megjelentetett.
2011 októberétől decemberéig a Duna2-n vezetett műsort.
Pár év szünet után - amely alatt könyveket publikált és elindította a K:P című vitasorozatot a Katona József Színházban - 2015 szeptemberében a HírTV-n önálló műsort kapott Alinda címmel.
- Mit gondolsz, hogyan lehetne lebontani a falakat, az ideológiai és politikai dobozokat?
- Pontosan nem tudom, de azt látom, hogy erre kezdeményezések születnek. Akik le akarják bontani a falakat, azokat rendszerint naivnak hiszik. Pedig nincs más megoldás. Úgy tapasztaltam, az én generációm újságírói között elindult a párbeszéd, senki sincsen kirekesztve ebből pusztán a véleménye miatt, még akkor sem, ha az emberek konfrontálódnak egymással.
A nálunk idősebbeknél, például a szüleim korosztályánál ezt már nem látom. Ott olyan markáns a bezárkózás, hogy már nem is akarják egymást meggyőzni, mindenki ápolgatja a maga sérelmeit, és a többieket az ehhez való viszonyulásuk alapján osztja barátra és ellenségre. Feketékre és fehérekre, jókra és rosszakra.
- Lehet ezt megfelelően kezelni?
- Lehet. Én is hordoztam magamban 15 évig egy politikai alapú sértődést. Valaki visszaélt a hatalmával, úgy éreztem, hogy el akar lehetetleníteni. 15 év után elhívott ebédelni, megbeszéltük. Elfelejtem? Nem. De képes vagyok tovább lépni, és értékelem, hogy ha ennyi idő után is, de beszéltünk róla.
A műsoraimban mindig fontosnak tartottam a meghívottak sokféleségét, hogy azokkal is beszélgessek, akikkel nem értek egyet valamiben. A média felelőssége is, hogy ugyanolyan kritikusan álljon mindenkivel szemben, ne alkalmazzon kettős mércét.
VIDEÓ: beszélgetés Jankovics Marcellel, a Magyar Művészeti Akadémia alelnökével:
Azt látom, hogy a huszonévesek meglehetősen apolitikusak. Lehet, hogy ez lesz esetükben a közös nevező, mert legalább a politika nem ver közéjük éket.
Ha alulról építkezünk, akkor jó lenne, ha a politika kivonulna a kultúrából.
Nem az állam, mert állami, önkormányzati támogatásra a magyar kultúrának szüksége van - de erre a disztribútor szerepre kellene szorítkoznia a politikának. Ehelyett félművelt vezetők próbálnak a hatalmukkal visszaélve politikai alapon pénzt osztani. Itt is érvényesül a szekértábor-logika - és nem a teljesítmény. Persze a kultúra esetében ez még nehezebb, hiszen szubjektív műfaj, de azért mégis tudjuk valahol mélyen mindannyian, mi a minőség.
A magánszektornak pedig sokkal nagyobb felelősséget kellene vállalnia társadalmi és kulturális ügyekért.
- Most semmiféle olyan nyomást nem érzel műsorkészítés közben, mint néhány éve?
- Soha nem engedtem semmilyen nyomásgyakorlásnak, de az MTV-ben évekig dolgoztam úgy, hogy nem is kértek tőlem ilyet. A legkülönféleképp gondolkodó emberekkel beszélgettem. A végén, amikor megjelentek a tiltások, szerintem mindannyian éreztünk bizonyos elvárásokat, de erre mi úgy reagáltunk, hogy csak azért is meghívtuk azokat, akiket a tiltók nem nagyon akartak. Kulka Jánost vagy Závada Pált. Szóval elég hamar kiderült, hogy nem vagyunk cenzúrázhatók.
De így végiggondolva, döbbenetes, hogy a politikai ilyen erősen befolyásolja az életünket. Elveszi az állásodat, és új helyzetet teremt, amelyben újra állásod lehet. Huszadrangú szempont a rátermettséged vagy a felkészültséged.
Most semmilyen nyomást nem tapasztalok, és ez szuper. Csak annyiban nehezedik ránk a műsorkészítés súlya, hogy nézett legyen az Alinda. Folyamatosan egyensúlyozunk, hogy olyan adásokat készítsünk, amelyeket a nézők érdekesek találnak, és amelyek fontosak is valami miatt.
- Ezek szerint meg sem fordul a fejedben, hogy külföldre költözz, mint néhány éve?
- Azt nem mondanám. Folyamatosan lebeg felettünk, hogy eljöhet ez a pillanat is.
- Miért?
-Az, hogy egy csatornán olyan műsort készíthetek, amelyet szeretek, amelyben hiszek, és amelynek szerkesztése során nem tapasztalok cenzúrát, sőt sokkal inkább partnerként kezelnek, mint eddig valaha bármikor, szerencsés helyzet. De nem tudhatom, meddig tart. Remélem, sokáig.
Azt azonban nem láthatom, hogyan alakul a jövő. Az a legszomorúbb az én generációmban, hogy nem lehet tíz-húsz évre előre tervezni, annyi mindent határoz meg a politika. Emiatt folyamatosan ott lebeg, hogy talán el kellene menni máshova kicsit nyugodtabb polgári életet élni, napi politikai csatározások nélkül.
- Akkor fordítsuk meg a dolgot: mi az, ami itthon tart?
- Jöhetnék a szokásos dumával, hogy család és barátok tartanak itthon, csakhogy nekem a fél családom kiköltözött egy időre Angliába. Valójában a munkám tart itthon, hiszen azt csinálom, amit szeretek. A férjemet és engem is az tart itthon, hogy magyar nyelven vagyunk képesek jól fogalmazni. Ezt a kultúrát ismerem annyira, hogy egy szövetben látom. Rengeteg időt emésztene fel máshol elölről elkezdeni megtanulni. Újságíróként talán nem is tudnék máshol dolgozni, hiányozna.
Szeretek vitatkozni, és szeretek gondolkodni. Lehet, hogy a tenni akarás tart még itthon, elképzelhető, hogy külföldön unnám magam. Még az is lehet, hogy ez a forradalmi légkör tart itthon, mert már nem érezném jól magam nélküle. Az ország helyzete ugyanis nem megnyugtató.
- Ezt min tudod lemérni?
- Valamelyik nap leültem a tévé elé, megnéztünk egy focimeccset, utána a híradókat, a háttérműsorokat, s borzasztó volt. Rövid idő alatt szó esett Iványi Gáborról, és arról, hogy mi a helyzet a metodista egyházzal, hogy mi történik az egészségügyben, hogyan halnak éhen a sok műszakban teljesítő emberek, azután arról is, hogy nem lehet forgatni a parlamentben, csak egy kétszer 50 méteres helyen, ami nonszensz.
David Cameron brit miniszterelnök, amikor megérkezik valahová, az első dolga, hogy odalép az újságírókhoz, két kérdésre válaszol, és megy tovább. Akkor is válaszol, ha ez kellemetlen kérdés.
Nálunk a miniszterelnök és az összes politikus menekül a kamerák és a felelősségvállalás elől; és egyébként is ellenségként kezelik a médiát. Nekem hiányzik az újságírószakma egységes fellépése is: nem mehetünk be a parlamentbe? Akkor nem számolunk be semmiről!
Hiányzik a szakmai minimum.
A parlamenti, valamint a vs.hu és az MNB körül kialakult botrány is példa arra, hogy azok véreznek el, akik becsülettel próbálják képviselni a hivatásukat, és nem azok, akik miatt ez a helyzet kialakult. Káosz van, nincsenek igazodási pontok, amelyek alapján meg lehetne mondani, mi helyes és mi nem. Nincsenek tiszta ügyek.
- Látsz mégis valahol pislákoló fényt? Pozitív kezdeményezéseket?
- Az újságírók közti beszélgetést mindenképpen annak tartom, hiszen legalább leülnek egymással beszélgetni, még akkor is, ha ennek időnként anyázás a vége. Egyfajta értékrend kezd kikristályosodni: vannak dolgok, amelyekben egyetértünk, elismerjük egymás kvalitásait, annak ellenére, hogy mondjuk a menekültügyben nem értünk egyet.
Előremutatónak tartom az is, hogy összefogtak a pedagógusok. Megálljt tudtak parancsolni, és azóta érezhetően lépéskényszerbe került az oktatási tárca, ami persze nem garantálja, hogy jókat fog lépni, de nem hagyhatta figyelmen kívül a megmozdulókat.
Az is egy stratégia, amit Röhrig Géza csinál, hogy mindenkivel szóba áll, de ezt is csak konzekvensen lehet. Több olyan emberre lenne szükség aki a másik álláspontját is meghallgatja. Szándékaim szerint az Alinda is ezt a célt szolgálja.
- Ebben mi a legnehezebb?
- Az, hogy sajnos vannak, akik nem jönnek el a műsorba beszélgetni. „Én oda nem megyek el, mert a múltban megbántottak”, „Én oda nem megyek el, mert már nem jobboldali.” Ott vagy a senki földjén, ahol a belgák állnak, és közben azt mondják, hogy „Én téged kedvellek, de ez a csatorna ilyen, meg az a csatorna olyan.” És akkor ott állsz, hogy szuper, hogy a teljesítményed századrangú, ellenben a politikai tényező elsőrendű kérdés. Megint a skatulya.
- A műsor indulása előtt úgy nyilatkoztál, hogy az Alindában szekértáboroktól független párbeszédet szeretnél. Sikerült megvalósítanod a terveidet?
Ezen az úton járunk. Már sok embert elhívtunk a műsorba, és olyanok is leültek velem beszélgetni, akik – mint azt elmondták – soha nem gondolták volna, hogy egyszer eljönnek a Hír Tv-be. Ez nagyon jó jel, ám a célunk az, hogy egyszer se halljuk a szerkesztés során, hogy ebbe a tévébe azért nem megyek mert... – de téged nagyon szeretlek. Erre már nem vagyok kíváncsi. Ha valaki kedveli, amit csinálok, ha becsüli a felkészültségemet, ne adj isten, tisztel érte, akkor jöjjön el beszélgetni. Ha nem jön, akkor ezek csak üres szavak, nem érdekelnek.
VIDEÓ: Beszélgetés Orbán János Dénes íróval, költővel:
Fontos, hogy úgy érezzem, a nézőknek adtam valamit. Fontos, hogy megmutathassak valakit egy másik oldaláról, mint mondjuk Gálvölgyi Jánost, vagy felelősségre vonjak, mint Orbán János Dénest, vagy csak megmutassak, mint mondjuk Babát a menekültválság idején. Egy egész hetet szenteltünk a később Oscar-díjat nyert Saul fiának, mert azt gondoltuk, harminc évente van egy ilyen komoly elismerés, amely részben magyar siker, ezért a lehető legalaposabban körbe kell járnunk.
És folyamatosan, hétről- hétre visszatértünk az oktatás kérdésére, mindig más nézőpontból. Jövőre is jó lenne valahogy így folytatni. Már most alakul a lista- van rajta színész, író, tudós, újságíró, aki megint könyvet ír, de az egészségüggyel is biztosan sokat foglalkozunk majd.
Nagyon szeretném, ha az út egyszer csak teljes szélességében járható lenne, ha picit sem a frusztrációk és megbélyegzések alakítanák a vendégkört, hanem én, mi állíthatnánk fel a korlátokat, és dönthetnénk el, hogy kit vagy mit szeretnénk beengedni a teljesítménye alapján, és kit nem.
Szeretném, ha azok is eljönnének, akik eddig még nem voltak az Alindában, jobbról és balról is. Ha ez sikerülne, akkor komolyabban gondolnám, hogy van remény.
