Úgy teszünk, mintha ez iskola lenne, pedig nem az
Egy budapesti gettóiskolában dolgozó tanárnő fakadt ki a Facebookon, mert nem hiszi, hogy bárhová is vezetne az a deszegregációs ítélet, ami másodfokon mindössze arra kötelezi az Emberi Erőforrások Minisztériumát – némi bírság megfizetésén kívül -, hogy a szegregáltan működő iskolákkal készíttessen deszegregációs tervet.
A tanárnő az alábbi interjúban elmondja, miért érzi teljesen tehetetlennek magát abban a szegregált iskolában, ahol több mint egy éve tanít, és azt is, szerinte miért ferdítés Budapesten arra hivatkozni, hogy egy gettóiskola a “helyi sajátosságok miatt” van tele hátrányos helyzetű, problémás diákokkal.
“Napok óta gyúrom magamban, de nem csillapodik a dühöm. Illetve nem is tudom, hogy ez pontosan mi; talán nem is düh, hanem tehetetlenséggel vegyes frusztráció.
– kezdi február 22-én közzétett Facebook-bejegyzését egy budapesti gettó iskolában tanító tanárnő egy héttel azután, hogy a bíróság másodfokon is kimondta: az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) a felelős, amiért 28 általános iskolában, köztük 11 fővárosiban szegregáltan oktatnak roma tanulókat. A per több mint tíz éve indult, az érintett iskolákból még 13 működik jelenleg is szegregáltan – az egyikben dolgozik Ágnes
Dühe és frusztrációja persze nem ennek szól, hanem annak a körülménynek, hogy a másodfokú ítélet szinte semmilyen komoly intézkedésre nem kötelezi a minisztériumot a szegregáció megszüntetésével kapcsolatban. Az Emmi-re kiszabott 50 milliós bírságon kívül mindössze egy deszegregációs tervet kell elkészítenie az érintett iskoláknak fél éven belül, a helyi sajátosságok figyelembevételével.
“És nekem ez valahogy megint a probléma elsikálásának tűnik, ahol majd meg lehet állapítani, hogy a helyi sajátosságok teszik lehetetlenné, hogy megvalósuljon az integrált oktatás.” – írja Ágnes, aki szerint ez az intézkedés az iskolájában tanuló gyerekeken az ég világon semmit nem segít.
A tanárnő mindezek mellett a szegregált iskolában átélt élményekről is őszintén ír a bejegyzésben, ezért úgy döntöttünk, interjút készítünk vele. Az interjút azonban csak úgy vállalta, ha nem derül ki belőle, melyik budapesti iskolában szerezte a tapasztalatait. Egyfelől, mert úgy érzi, így beszélhet teljesen őszintén az ott tapasztaltakról, másfelől mivel még mindig az intézményben dolgozik, szeretné elkerülni a nyílt konfliktust a kollégáival és a feletteseivel. Hasonló okokból nevét is megváltoztattuk.
Mióta dolgozik a szóban forgó iskolában és mit tanít?
Nem olyan régen, bár itt ez már réginek számít. Ez a második tanévem itt, és idegen nyelvet tanítok, ami egy szegregált iskolában – hacsak nem angol vagy német – senkit nem érdekel, teljesen felesleges.
Mi vitte önt ebbe az iskolába?
Tulajdonképpen a véletlen. Egy hirdetésre jelentkeztem, de azért az interjún már lejött, hogy miről van szó. Nagyon sokáig vacilláltam rajta, hogy elvállaljam-e, de aztán úgy döntöttem, megpróbálom.
Amúgy is bennem volt, hogy én jobb családba születtem, jobb körülmények közé, és ezt valahogy vissza kéne adni. De az véletlen, hogy épp ide kerültem. Itt kerestek épp óraadó idegennyelv tanárt, amikor én kerestem a lehetőséget, hogy életemben először iskolában taníthassak. (Ágnesnek van tanári végzettsége, de sok évig teljesen más területen dolgozott.)
Vissza tud emlékezni arra, mi volt a fejében, mikor elkezdett dolgozni az iskolában? Valamiféle misszió, például, hogy lendületet vigyen az iskolába?
Nem mondom, hogy nem ugrottak be ezek a klasszikus amerikai filmek a gettóiskolákba érkező lelkes tanárokról, akik megmentik a kallódó gyerekeket. De én azért nem vagyok egy Teréz anya típus. Nincs bennem iszonyú nagy elhivatottság. Sejtettem, tudtam, hogy ez milyen suli, láttam a gyerekeket, láttam a hangulatot, láttam, hogy zárják a kaput tanítás után, mert egyébként nincs ember, aki tanítási időn kívül is bent maradna.
Elterveztem azt is, nagyjából hogy néz ki majd egy órám, de amikor bementem, az első tíz percben omlott össze az, amit gondoltam, hogy csinálni fogok.
