hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Szégyenszemre a 22 éves lányom tart el, mert nem hagynak dolgozni – nélküle már az utcán lennék”

Étteremtulajdonos, szállodaigazgató, rendezvényszervező, valamint két vidéki kocsmáros mesélte el, hogyan hatott rájuk a két és fél hónapja tartó újbóli lezárás.
Láng Dávid; címkép: Mika Baumeister/Unsplash - szmo.hu
2021. január 21.

hirdetés

November 11-én jelentették be a máig hatályos járványügyi korlátozásokat. Azóta általános rendezvénytilalom van érvényben, az éttermek kizárólag elvitelre és házhozszállításra készíthetnek ételt, a szállodák pedig csak üzleti vagy oktatási célból érkező vendégeket fogadhatnak.

A minap szinte az egész sajtót körbejárta a hír, hogy ez az állapot egészen pünkösdig fennmaradhat. Bár a kormány nem sokkal később tagadta, hogy ilyen döntést hoztak volna, abban gyakorlatilag minden szakmabeli egyetért, hogy még jó néhány nehéz hónap áll előttük.

Legutóbb szeptemberben, a határzár bejelentése után pár héttel készítettünk körképet az aktuális helyzetről, most pedig ismét megkérdeztünk néhány szereplőt a turizmus és vendéglátás területéről, milyennek látják a kilátásaikat.

„De jó, a tulaj személyesen hozza ki a kaját? ...ja, ez nem is olyan jó, ugye?”

„A tavaszi hullám kezdetekor kénytelenek voltunk mi is átállni házhozszállításra, de a Netpincér és a Wolt által felszámított költségek a 27%-os elviteles ÁFA-kulccsal együtt akkora terhet róttak ránk, hogy gyakorlatilag minden tartalékunkat lenulláztuk” – idézi fel Lévai Zsuzsi, a Halkakas Halbisztró tulajdonosa.

A fentieknek köszönhetően a forgalom 50%-a úgy ment ki a kezükből, hogy még semmi másra nem költöttek: se alapanyagra, se rezsire, se bérekre. A 2600 forintos fish & chips árából például 1300 forint maradt náluk, ebből kellett volna kigazdálkodniuk minden fennmaradó költséget.

hirdetés

Nagyon bíztak a kormányzati mentőcsomagban, de elmondása szerint inkább látványintézkedéseket kaptak valódi segítség helyett, amire alapozhattak volna. Ennek fényében különösen várták az újranyitást, ami után szeptemberig folyamatosan növekedett a forgalmuk. Ekkor azonban beütött a határzár és az újbóli krach – bár bezárniuk még nem kellett, a vendégszám megint durván visszaesett.

„A novemberi szigorításkor az volt az első gondolatom, hogy én ezt még egyszer nem tudom megcsinálni. Akkor még a 27%-os ÁFA volt érvényben, és pár hónap alatt nem tudtunk annyi tartalékot képezni, hogy kicsit is megérje újra kiszállításra átállni.”

Már el is mondta az alkalmazottaknak, hogy nem folytatják, amikor támadt egy furcsa megérzése.

„Másnap reggel azzal a sugallattal ébredtem, hogy nem szabad bezárnunk, mert valami történni fog. A rákövetkező napon pedig bejelentették, hogy az elviteles ÁFA 5%-ra csökken.”

Ez hatalmas segítség volt, egyben elindított benne egy olyan gondolatmenetet is, hogy ki kell próbálniuk a saját házhozszállítási rendszert.

„Rájöttem, hogy nem arra kell várnom, hogy az emberek maguktól megtaláljanak, hanem nekem kell odamennem hozzájuk és a szájukba rágnom, hogy itt vagyok, lehet tőlem rendelni, ha halat szeretnél enni.”

Elkezdett speciális halnapokat hirdetni, először saját lakóhelyén, Nagykovácsiban, illetve a környező budai kerületekben: a hét egy adott napján délig bárki leadhatta neki a rendelést, az étteremből hazafelé pedig ő maga szállította ki a halvacsorát.

Helyi Facebook-csoportokban kezdte hirdetni a lehetőséget, személyes hangvételű posztokkal szólítva meg az embereket. A dolog pedig bevált: novemberben és decemberben nagyon jól ment, és Zsuzsi a januárral kapcsolatban is bizakodó.

Egy jelenet különösen élénken megmaradt benne. Bekopogott egy családhoz, az apuka nyitott ajtót, aki ránézett, és így szólt: „De jó, a tulaj személyesen hozza ki a kaját? …ja, ez nem is olyan jó, ugye?” Ez tökéletesen összefoglalta a helyzet kettősségét.

„Először megijedtem, utána viszont összeszedtem az összes kreatív energiámat, hogy rájöjjek, hol van rám igény a piacon” – meséli.

Bár elmondása szerint ötször annyi munkával legfeljebb feleannyi bevételre tesznek szert, legalább felszínen tudnak maradni, és ha az érdeklődés nem csökken, tavasz végéig biztosan ki tudják húzni leépítés nélkül.

„Tisztában vagyok azzal, hogy akit most utcára raknék, az nagy valószínűséggel ott is maradna, ami hatalmas felelősség. Ráadásul nyolc éve csinálom ezt az éttermet, és nem fogom olyan könnyen adni.”

„Ott áll a pénzem a korábban beszerzett áruban, aminek lassan lejár a szavatossága”

„Tőlem három háznyira van egy bolt, amióta zárva vagyok, nyolcan-tízen is álldogálnak ott minden nap, nagyobb zajt csapva, mint korábban az én vendégeim” – meséli Hajnalka, aki egy kisebb sörözőt üzemeltet egy dél-békési kisváros központjában. A lezárások előtt ez elég volt a kényelmes megélhetésre, azóta viszont nullára csökkent a bevétele.

„Senki ne mondja nekem, hogy az higiénikusabb, ha a bolt előtt isszák az emberek a sört és a helyben kimért pálinkát, mosdólehetőség nélkül” – teszi hozzá, hangsúlyozva, hogy nem a boltos ellen irányul a kirohanása, hanem a rendszer ellen.

Felháborítónak tartja, hogy minden más üzletág működhet a kiskereskedelemtől a szolgáltatókig, a vendéglátósokat viszont teljesen ellehetetlenítik. „Ha nekik szabad, nekem miért nem?” – teszi fel a kérdést.

Egyéni vállalkozóként ráadásul semmilyen támogatásra nem számíthat. „Nincs egy vas jövedelmem sem, ott áll a pénzem a korábban beszerzett áruban, aminek lassan lejár a szavatossága. Egyedül az a szerencsém, hogy a testvéremnek van egy boltja, ahová áthordtam egy részét, és ő eladta. De ez egyedi helyzet, másoknak mindent ki kell dobniuk” – panaszolja.

Az egészben az a legnehezebb számára, hogy senki nem tudja megmondani, mikor nyithatnak ki újra. Alkalmi munkákat leszámítva addig máshova se mehet el dolgozni, mivel aligha fogadnák el, ha azt mondaná, „bocs, fogalmam sincs, meddig tudok maradni, hiszen a saját vállalkozásom az első.”

„Hogy mennyit bírok még ki? Másfél, maximum két hónapot. Ha addig se változik semmi, végleg bezárok és eladom a helyet. Örökké nem élhet az ember bizonytalanságban” – összegez.

Nála is nehezebb helyzetben van Anita, aki egy környékbeli, de még kisebb településen működtet kocsmát bérlőként.

„Ez egy épülő vállalkozás, alig két éve nyitottam, így semmi tartalékom nincsen. Van viszont lakáshitelem és egy ősrégi, rossz kocsim, amit megcsináltatni sincs pénzem. Ketten élünk a 22 éves lányommal, szégyenszemre ő tart el, nélküle valószínűleg már az utcán lennék” – sorolja.

A legnagyobb pofátlanságnak azt tartja, hogy nem engedik el a havi 50 ezer forintos katát, így azt a november 11-i bezárás óta is fizetnie kell. Erre jön még rá a bérleti díj – bár azt decemberre legalább már elengedték – és a rezsiköltség, ami annak ellenére se nulla, hogy nem tart nyitva.

Összesen már legalább 200 ezer forint kiadása volt a kocsma miatt azóta, hogy egyáltalán nem jön belőle bevétel.

„Egy falusi kocsmáról eleve ne képzelje senki, hogy dől belőle a pénz: normál esetben is épphogy arra volt elég, hogy hónapról hónapra épphogy megéljek, félretenni szinte semmit nem tudtam” – teszi hozzá.

A bezárás után próbálkozott más munkával, de annyira alulfizették – mindössze 6000 forintot kapott naponta –, hogy abból még a katát se tudta kigazdálkodni. A vállalkozását most már felfüggesztette, így legalább a havi 50 ezer forintot nem kell fizetnie, az eddigi veszteségekért azonban senki nem kompenzálta. És mivel nem megszüntette, csak szünetelteti, munkanélküli segélyre sem tud jelentkezni.

Anita is tapasztalja, hogy az eddig a kocsmába járók a bolt elé szoktak át, kenyér helyett már az alkohol teszi ki az ottani forgalom nagy részét. Az üvegeket pedig szétdobálják az utcán, aminek semmi következménye nincs.

„A plázákban tömegnyomor van, Kékestetőn is tömegek kirándulnak gond nélkül, ezzel vannak tele az újságok. Mi meg itt azon matekozunk, hogyan ne kopjon fel az állunk” – mondja kiábrándultan. Már a tavaly tavaszi újranyitás is nagyon nehezen ment neki, most pedig még bizonytalanabb abban, érdemes-e folytatnia.

„Tavaly ősz óta az idei őszre lövünk, addig aligha lesz értékelhető forgalom”

„2019-ben 1366 rendezvényünk volt, a tavalyi évről pedig még januárban is azt mutatta minden elemzés, hogy újabb rekordok fognak dőlni. Ez végül igaz is lett, csak épp negatív előjellel” – mondja Tatár György, az egyik legnagyobb hazai céges rendezvényszervező vállalkozás, illetve a https://www.cegeshelyszinek.hu és http://www.rendezvenyhelyszinek.hu ügyvezetője.

A bevételek visszaesése miatt már az első lezárás idején meg kellett válnia néhány munkavállalótól, a bő 20 fős csapat magját azonban akkor még meg tudta tartani.

A nyár alapvetően nem a céges rendezvények szezonja, de az újranyitás után így is egész sok megrendelést és ajánlatkérést kaptak. A szeptembertől decemberig tartó csúcsidőszak is erősen indult, aztán ahogy egyre nőtt az országban a fertőzöttek száma, úgy kezdték sorra visszamondani a már lekötött eseményeket is. Ezek között ráadásul több olyan volt, ami tavaszról került át őszre, de végül az új időpontban se tudták megtartani.

Az őszi korlátozások bejelentésekor Tatár már látta, hogy ezen egyhamar nem lesznek túl, így újabb alkalmazottakat kellett elküldenie. A cég létszáma most már az eredetinek alig a fele.

„Folyamatosan egyeztetünk egyrészt a megrendelőinkkel, másrészt a rendezvényhelyszínekkel és az alvállalkozókkal (catering-szolgáltatók, rendezvénytechnikai vállalkozások, előadóművészek stb.) de leginkább csak azért, hogy tartsuk egymásban a lelket és megbeszéljük, ki hogyan látja a helyzetet. A legrosszabb az, hogy senki nem tud semmi biztosat.”

Neki viszont mindenképp terveznie kell, ezért most arra készül, hogy szeptembertől talán már lehet értékelhető mennyiségű céges rendezvényre számítani, előtte viszont aligha. A piacvezető pozícióból fakadóan bízik benne, hogy át tudják vészelni ezt a lezárást is, addig azonban még jó néhány nehéz hónap vár rájuk.

Tatár a fentiek mellett egy kis szállodát is üzemeltet Balatonfüreden Boutique Hotel Annuska néven. Itt szintén minimálisra csökkent a forgalom, amióta csak üzleti, gazdasági, vagy oktatási céllal érkezőket fogadhatnak, ennek ellenére nem zárt be és nem bocsátott el senkit.

“Az volt a karácsonyi ajándék, hogy mindenkinek megtartottam az állását annak ellenére, hogy üzletileg nem értelmezhető mennyiségű vendégünk volt.”

„Bár az átoltottságtól és a járványügyi helyzettől függ, de az elvi esély megvan rá, hogy a nyári főszezon Balatonfüreden már rendben lesz. Biztosat viszont itt sem lehet tudni és 2 hónap nyilván nem tudja eltartani az évet” – teszi hozzá.

A leépítést mindazonáltal ezután is szeretné elkerülni, a helyzete pedig abból a szempontból szerencsésebb, hogy a szálloda méreteiből adódóan eleve kevés alkalmazottat foglalkoztat. Tavaly nyáron pedig azt tapasztalták, hogy a vendégek szívesebben jönnek az ehhez hasonló kisebb helyekre, ahol sokkal kevesebb a kontaktus lehetősége és a higiéniai előírások is könnyebben betarthatók.

„Fő feladatunk az optimizmus, felkészülés és a reménykedés”

„Mi a járvány kezdetén nagyon hamar reagáltunk a kialakult helyzetre, március közepén bezártunk és egészen augusztus közepéig nem is fogadtunk vendéget. Ekkor nyitottunk ki, de alig pár hét után jött a határzár, így szeptember közepén ismét úgy döntöttünk, hogy így nincs értelme nyitva tartani” – meséli Galla Gergő, a 179 szobás Barceló Budapest igazgatója.

Helyzetüket tovább nehezítette, hogy a járvány előtti időben szinte az összes vendégük külföldi turista volt.

Elmondása szerint 10-20 szobás kihasználtság miatt egyszerűen nem érte volna meg nyitva maradni, kompromisszumokat a minőség rovására – például, hogy egészségügyi okokból ne legyen teljes a reggeli, vagy a szobaszervíz – pedig nem akartak kötni.

A forgalomkiesés miatt már tavaly áprilisban radikális lépéseket kellett tenniük: „A főszezonra tervezett belsős csapat jelentős részét sajnos el kellett küldeni, illetve olyan is volt, aki magától választott más szakmát ebben a turizmus számára kiemelten nehéz helyzetben, így ma már csak alig többen mint 10-en maradtak teljes állományban”

– sorolja az igazgató. Ezt a létszámot már szeretnék megőrizni, de arra a kérdésre, ők mivel tudják hasznossá tenni magukat a bezárt szállodában, így felel:

„Fő feladatunk a szálloda műszaki állapotának megőrzése, az épület őrzése, amiben jómagam is részt veszek, és a folyamatos készenlét, készülés az újranyitásra. Emellett az is feladatom, hogy a kollégákban megpróbáljam tartani a lendületet, hogy megtalálják a munkában a kihívást, így folyamatokat optimalizálunk, rendszerezünk. Olyan feladatokat is próbálunk megoldani, amelyekre a főszezon forgatagában lehetetlen időt fordítani, de sajnos ezekből lassan egy év zárt állapot után egyre kevesebb van.”

A jövővel kapcsolatban próbál optimista lenni, már amennyire a rengeteg bizonytalanság megengedi: „Két héttel ezelőttig bíztunk a tavaszban, most bízunk a nyárban, aztán lehet, hogy ha áprilisban újra beszélünk, akkor már az őszben bízunk majd.”



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Éjszakás voltam... a haldoklók sikolyai... azt hittem, megőrülök” – két ápolónő elmondja, miért nem írják alá a szerződést

Gyöngyi és Csilla ápolónőként dolgoztak. Egyikük egy covid-osztályon, másikuk egy koraszülött intenzív osztályon. Nem írták alá az új egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló szerződésüket.
Fartek Patrícia interjúja, fotó: MTI/Balogh Zoltán - szmo.hu
2021. március 01.

hirdetés

Több egészségügyi dolgozó is elhagyta a hivatását március elsejével. Nem írták alá az új egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló szerződésüket. Vannak, akik több mint 20 év után álltak fel. A Szeretlek Magyarországnak két ápolónő beszélt arról, miért hozták meg ezt a nehéz döntést.

Gyöngyi egy covid-osztályon dolgozott ápolónőként. Nem írta alá az új szerződést. A hétvégén letelt az utolsó műszakja.

"Hogy mi zajlik bennem? Hetek óta gondolkodtam, mit tegyek. Félelem, düh… mi lesz a családommal, ha nem írom alá? De mi lesz velem, ha aláírom? Egyre feszültebb voltam, már nem volt kedvem bemenni dolgozni. Dühített. Mintha egyedül maradtam volna a döntésemmel. De az élet, a szerencse mellém állt. A barátnőm, aki szintén ápolónő, döntött, és büszke volt. Nem bírom tovább menjünk innen… segített megérteni, hogy magamat és a családomat kell néznem. Imádom a szakmámat, szeretem a betegeket, de nem bírom tovább. A covid-osztályra kerültem tavaly novemberben. Az első napom borzalmas volt, azt hittem, hogy megfulladok. Téptem le a ruhát és a maszkot, már az sem érdekelt, ha elkapom a vírust. De a pokol még csak ezután kezdődött.

Éjszakás voltam, jött a mentő és csak jött a mentő... a haldoklók sikolyai… azt hittem, megőrülök... Húztuk az oxigénpalackokat. Olyan nehezek voltak, hogy reggel már alig bírtunk menni. A halottakat dupla zsákba csomagoltuk. A szívünk szakadt meg, hiszen az előbb még láttam a könyörgő szemét, fogta a kezem. Szakadt rólunk a víz, az izzadtság csípte a szemünket, az arcunkat, már elviselhetetlen volt. Lelkileg összetörve, sírva mentem haza.

Jeleztük a vezetőségnek, hogy nincs védőruhánk: nem volt maszkunk. Kiégtünk, elfáradtunk, 12 órát voltunk a védőruhában pihenő nélkül. Nem tudtunk inni, vécéről csak álmodtunk. Azt mondta a vezetőség, ha nem bírjátok, betegállomány. De akkor miből élünk? És húztuk az igát megroggyanva tovább. Akkor jöttem rá, hogy senkit nem érdekel, ha betegen dolgozom, ha belerokkanok. A covid-pótlékainkat hol kaptuk, hol nem.

Aztán jött ez a megalázó szerződés, amit már nem bírtam megemészteni. Eddig is belém rúgtak. Ha aláírom, mi lesz, még a rabszolgájuk is legyek? Pótlék nincs, elvették. Covid-pótlék sincs, elvették. Hát most már ingyen dolgozzak? Belém rúgnak, és még adjam hozzá a nevemet is? Döntöttem, nem írom alá. Szabad ember akarok lenni. A hivatásomat szeretetből akarom végezni, és nem kényszer alatt.

Hogy most mi lesz? Pihenek, elmegyek a munkanélküli segélyért. Már tanulunk németül a barátnőmmel, júniusban utazunk Ausztriába. Már várnak ránk a kollégáink, akik hamarabb feladták. Megyünk, hátha több megbecsülést kapunk, ahol hagynak minket dolgozni".

hirdetés

Csilla diplomás ápolónő egy koraszülött intenzív osztályon. Illetve csak volt. 23 év és 6 hónap után szombaton kezdte meg az utolsó műszakját.

"Ápolónő vagyok akkor is, ha éppen nincs munkám vagy nincs "jogállásom". Sok éve dolgozom - illetve dolgoztam. A múltidő idegen, még nem áll rá a szám. Abbahagyom, nem írok alá. Nem fogadom el az új jogállást, mert nem értek egyet vele. Nem írom alá, mert vannak más lehetőségek is az életemben.

Mélyen elítélem, ahogyan ezt az egész jogviszonyváltást az állam keresztülverte rajtunk. Életbevágó döntésre kényszeríti az ápolói és egészségügyi társadalmat egy pandémia közepén gyorsan, gondolkodási idő nélkül. Térdre kényszerít bennünket. Egy segítő szakmát, egy olyan szakmát, amely nemcsak a két kezével, hanem a szívével, a lelkével is dolgozik.

Nem vagyok politikus, nem értek a nagy játszmákhoz. Én az elszenvedője vagyok ezeknek. Csalódott vagyok! Csalódott a vezetőinkben, a hangnemben, amit megütnek velünk szemben. Csalódott vagyok azért, mert kizsigerelnek bennünket a hivatástudatunkkal visszaélve. A mi szakmánkhoz kell, hogy pihenni tudjunk lelkiismeretfurdalás nélkül, hogy a kolléganőnknek ne kelljen miattunk dolgozni 250 órát, amikor szabadságon vaqy táppénzen vagyunk.

Létbiztonságra van szükségünk, hogy amikor a haldokló gyermek szüleit kell segítenünk, ne azon aggódjunk, hogy otthon nincs pénz a gázszámlára vagy kenyérre.

Sok minden hiányzik a mai ápolóknak, hogy azok tudjanak maradni, akik lelkesen beültek az iskolapadba, hogy ezt a hivatást űzzék. Ha találkoznak egy "rossz" ápolóval, gondolják végig, hogy hogyan és miért jutott idáig, hiszen ő nem utálatból választotta a szakmát! Próbáljanak meghallani minket!

Eltörlik a munkavállalói jogainkat. Igaz, kaptunk fizetésemelést, de a legtöbbünknek ez olyan embertelenül kevésről indult, hogy ma sem érjük utol az átlagot sem. Ha utol akarjuk érni magunkat, másodállás kell, amelyet most hirtelen és nem megfelelő körültekintéssel kezdtek el szabályozni.

Az indoklás az, hogy az egészségügyi dolgozó ne zsigerelje ki magát. Persze kiderült, hogy ha rengeteg ápoló nem ápol másodállásban, dugába dől minden, mentők és intenzív osztályok kapacitása szűkül jelentősen. Kaptunk is engedélyt azonnal arra, amit korábban nem dönthettünk el mi önmagunkról: dolgozhatunk akár 250 óránál is többet.

Sztrájkolni nem sztrájkolhatunk, a kollektív szerződések január 1-jén megszűntek. A felmentési, felmondási feltételek számunkra hátrányos irányba változtak. Az oszd meg és uralkodj elvén széthúzták az orvos és a nővér társadalmat. Ez nagyon sokat fog ártani a szakmának. Nincs értelmezhető mennyiségű új, magasan képzett ápoló.

A szakma elöregedett. A következő öt évben az ápolók, aneszteziológusok nagy része nyugdíjba megy. A 10-20 éve dolgozók pedig sorban hagyják el az egészségügyet vagy az országot.

A jövő számunkra elég sötéten fest. Nincs velünk lojális érdekképviseletünk, akik hathatósan fel tudnak és mernek lépni a nevünkben. Nincs megfelelő infrastruktúra, csak omló kórtermek és büdös öltözők. Nincs értelmezhető módon kiadott szabadság, sok helyen egy éve szinte semmilyen szabadság sincs. Nincs emberi időbeosztás a létszámhiány miatt. Állandó a variálás az emberekkel, hogy ki, hova, mikor, stb. Nincs elegendő frissen végzett ápoló.

Nem vesznek minket komolyan, sőt lassan emberszámba sem.

Pedig ez az egész az emberekről szól. Emberekről az egészségügyben. Betegekről és gyógyítókról. Az egészségügy nem csak egy sakkfigura egy táblán, ezért el kellene kezdeni figyelni rá, hogy mi történik benne!"


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„9 éve kezdődött, a mai nappal véget ért” – megrendítő sorokkal köszönnek el hivatásuktól az egészségügyi dolgozók

„Kegyetlenül megbecstelenítették a méltóságunkat, a szabadságérzetünket és az igazságérzetünket. Belekényszerítettek egy döntésbe, amit soha sem akartunk meghozni” – írja egyikük, aki nem kért a kötelező jogviszonyból.
A címkép illusztráció: Pixabay - szmo.hu
2021. március 01.

hirdetés

"Letelt az utolsó műszakom", "9 éve kezdődött, a mai nappal véget ért", "34 év és 7 hónap után nem írtam alá" - ilyen és ehhez hasonló posztok jönnek szembe a közösségi oldalakon. Egészségügyi dolgozók sora hosszú évek után adta fel március 1-jével a hivatását. Nem írták alá az új egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló szerződésüket.

"A mai nap a hátam mögött hagytam a szakmát, utoljára vettem fel a zsilipruhát, a Covid-védőruhát, utoljára léptem be annak az épületnek a kapuján amit a második otthonomnak tekintettem. Utoljára találkoztam a kollégáimmal, mint kollégák. Pár nap múlva egy teljesen új területen, teljesen más munkakörben fogok dolgozni. Akik ezt a hivatást választják, azok tudják hogy ezt a munkát alázattal, szeretettel lehet csak csinálni"

- írta egy Facebook-csoportban egy távozó egészségügyi dolgozó.

"A mai és holnapi nap igazi, történelmi gyásznap az egészségügy és a társadalom számára.

Számtalan kolléga (orvos, egészségügyi szakdolgozó, egészségügyben dolgozó- nem eü.végzettségű) utolsó munkanapja közalkalmazottként, és lehet, hogy legutolsó az egészségügyi pályáján. Sok ember ugrik vakon most a semmibe, a bizonytalanba-akár aláírt, akár nem. Ami most biztos: maga a BIZONYTALANSÁG.

Mindenki búcsúzik, keserves, véres kínkönnyeket sír a lelkünk. Megerőszakoltak mindannyiunkat. Kegyetlenül megbecstelenítették a méltóságunkat, a szabadságérzetünket és az igazságérzetünket. Belekényszerítettek egy döntésbe, amit soha sem akartunk meghozni"

- írja egy másik egészségügyi dolgozó.

hirdetés

Kiss László egy pszichiátriai szakkórház rehabilitációs osztályán dolgozott ápolóként. 29 év az egészségügyben. Ő sem írt alá.

"Természetesen hosszas vívódás után hoztam meg a döntésem az ESZJ elutasításáról. Az egyéni és kollektív jogfosztás verte ki nálam a biztosítékot, úgy gondolom alapvető jogaimat korlátozza a kormányzat, ráadásul egy félig kész törvénnyel, amelynek nem lényegtelen "töltelékeit" az aláírás után készítik el.

Szégyenletes, hogy egy egészségügyi vészhelyzetben, - amikor az ágazat dolgozói egyébként is a pandémia leküzdésére koncentrálnak - terhelik rá a döntés felelősségét a munkavállalókra.

Úgy gondolom, hogy

jelen helyzetben csak ezt a döntést hozhattam meg, már nem magamért, hanem a jövő egészségügyében dolgozókért"

- mondta a Szeretlek Magyarországnak.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Bevállaltam a kínai vakcinát, pedig ezt az oltóanyagot szerettem volna a legkevésbé

Kolléganőnk megkapta a Sinopharm-vakcina első dózisát - elmeséli, mennyire volt dilemma visszaigazolnia, hogy kéri ezt az oltást, és milyen volt maga a procedúra.
Fotó: MTI/Rosta Tibor - szmo.hu
2021. február 27.

hirdetés

„Oltás COVID ellen Sinopharm-vakcinával” – ezzel a címmel esett be egy e-mail a postafiókomba kedd délután. Feladója a háziorvosom volt. Több mint 10 éve már, hogy a páciense vagyok, jól ismerjük egymást. Kezdetben azért is jegyzett meg magának, mert nem sok Hodgkin-kóron átesett fiatal lehetett a praxisában, akkoriban valószínűleg én voltam az egyetlen.

Amióta kitört a járványhelyzet, számomra ő volt az egyik, ha nem az egyetlen világítótorony. Ha megfogalmazott egy-egy posztot az aktuális helyzetről, mindig nagyon tárgyilagos volt, pont úgy írt, hogy a laikusok is megérthessék, és érződött rajta, hogy tájékozott a témakörben. És most egyszerre szembetaláltam magam egy általa írt mesterművel, ami nem másról szól, minthogy mit kell tudnia a Sinopharm-vakcinával való oltásra kiválasztott pácienseinek. Köztük nekem. Merthogy ezek szerint én is a kiválasztottak közé kerültem.

Miért pont én?

Talán mert sokan elutasítóak az Európában még nem jóváhagyott oltással szemben? Talán mert Kínában sem adják ezt 60 év felettieknek – bár idehaza a hivatalos ajánlás szerint 18 év felett bárkinek adható? A legvalószínűbb, hogy azért, mert van a múltamban daganatos betegség, ami miatt az átlagosnál gyengébb lehet az immunrendszerem. Költői kérdéseimre a levélből nem érkezett válasz, de minden másfajta kételyre igyekezett reagálni a tájékoztató.

hirdetés
Leírta például, hogy ugyan a Sinopharm technológiája nem olyan modern, mint a többi itthon alkalmazott oltásé, de bevált technika, régóta használatos.

Ahogy azt is írta, hogy lehet, hogy pont ez az elölt vírust tartalmazó oltás lesz hatékonyabb a vírusmutációk ellen, mert másfajta immunválaszt vált ki – de biztosat erről megfelelő kutatási eredmények, publikációk hiányában nem lehet mondani.

Kitért arra is, hogy Sinopharmmal oltottak már Kínában, az Egyesült Arab Emirátusokban és Szerbiában is, és sehol sem számoltak be súlyos mellékhatásokról. Nagyon fontos információként kezeltem azt, hogy milyen sebességgel halad az oltás az egyes oltóanyagokkal a praxisban: „A Pfizer és a Moderna oltóanyagával a legidősebbeket kezdtük oltani, életkor szerint haladunk lefelé. Jelenleg az 1940-es születési évnél tartunk. Változatlan oltási tempó mellett kb. két születési évet haladunk hetente, de kb. az 1950-es születési év után már csak egyet. Az oltási tempó mindkét irányba változhat: lassulhat is, gyorsulhat is, nem tudjuk.”

Gyors fejszámolás, 1976-os születésűként még legalább 18 hetet kellene várnom jelen állás szerint egy Pfizer vakcinára, ha csak azt tartom elfogadhatónak. Az még több mint négy hónap. El tudom kerülni addig a megfertőződést? A levél azt is világossá tette, hogy ha visszaigazolom, hogy vállalom a Sinopharm-vakcinát, akkor lekerülök az oltási listáról – ha elutasítom, akkor rajta maradok, de nem leszek védett továbbra sem.

Kell-e nekem a kínai?

Amikor regisztráltam a COVID elleni oltásra, nem gondoltam, hogy majd pont ilyen döntési helyzetbe kerülök, hogy válaszolnom kell, elfogadom-e a kínai, hatásosságáról még nem teljesen meggyőző vakcinát. Miután elolvastam a háziorvosom tájékoztató levelét, két napig oltásokkal álmodtam. És csak ilyen hír ömlött rám mindenhonnan. 4000 felett a napi új fertőzöttek száma, oltasson, aki csak tud – a kínai vakcinát Zacher Gábor sem ajánlja. De kiben bízzak én? Mire alapozzam a döntésemet?

A korábbi kezelőorvosomat hívtam fel, aki a nyirokrákból meggyógyított. Először ő is elmondta, hogy a baj az, hogy keveset tudunk a kínai vakcináról. De közben már millió embert beoltottak vele, nem tűnik problémásnak.

A magyarországi számok exponenciálisan nőnek, a helyzet egyre rosszabb lesz, aligha lehet megúszni a koronavírussal való találkozást. Minden vakcina jobb, mint a COVID. Szóval ő azt mondja, oltassak, azzal járok most jobban.

Gyorsan vissza is jeleztem, mielőtt még meggondolhattam volna magam. Azért akadtak pontok, amikor meginogtam, mert persze pont az oltás előtti napon kellett kiderülnie egy vakcinákról okoskodó Facebook-csoportban, hogy a Sinopharm fecskendőjének tűje csak 15 mm-es, mikor 25 mm a standard általában, biztos-e, hogy jó helyre jut el az oltóanyag. Biztos az volt, hogy péntek délután fél 4-kor jelenésem volt a háziorvosi rendelőben.

Tudomásul veszem, hogy nem egyértelmű

Az adminisztrációs körök sokkal hosszabbak, mint maga az oltás. Először ki kell tölteni mintegy négy oldalnyi dokumentumot. Itt kell nyilatkozni például arról, hogy tudomásul veszem, hogy nem bizonyított még a vakcina hatásossága – ennél a mondatnál kicsit megremegett a kezem, hogy valóban pipát rakok-e mellé, mert hát magát a tényt tudomásul vehetem, de azt kevésbé értem, hogy akkor miért is van már bevetésen ez a vakcina. Oké, 550 000 ember juthat így oltáshoz, reméljük, ez sokakat valóban szövődményektől, betegségektől, netán haláltól ment meg.

Második lépésként a háziorvos nézi át a kitöltött lapokat, esetleg plusz kérdéseket tesz fel, majd eldönti, hogy alkalmas vagyok-e az oltakozásra – csak hogy ezt a csodálatos szót is használhassam. Majd harmadik körben jön maga az oltás, szabadon választott karba, valóban kicsi tűvel, de profi technikával beszúrva. Végül záró mozzanatként fél órát kell még eltölteni a váróban, hogy biztosra menjünk, nincsenek hirtelen fellépő mellékhatások.

Ebben a praxisban egész könnyen összegyűlt a pénteki oltakozó csoport, és aki visszaigazolt, az valóban meg is jelent – tudom meg az asszisztenstől. De hallani, hogy nem mindenhol volt ez sima ügy, a Sinopharm-vakcina a legkevésbé népszerű az összes közül. Na nem mintha kívánságműsor lenne, hogy melyiket szeretnénk. Amelyikből jut.

A 70 feletti szüleimnek egy vidéki városban például még eddig semmilyen – ők novemberben átestek a fertőzésen, abban reménykedünk, hogy még egy darabig kitart a védettségük. Pont a családban megtapasztaltak miatt lettem még biztosabb benne, hogy én ezt a vírust inkább elkerülni szeretném, mint megküzdeni vele.

Még nem telt 24 óra sem, mióta megkaptam az oltást, de eddig az egyetlen dolog, amit érzek, hogy az oltás helye érzékenyebb, ha emelem a bal karom, akkor ott nehézkesebbnek tűnik. De nem kezdtem kínaiul beszélni, nem nőtt zöld fülem, és nem ájultam el – egyelőre. Reméljük, ez így is marad.

A folytatás? Elvileg négy hét múlva második kör. Biztosat azért nem tudok, mert a rendelőben sem tudták megmondani, hogy a mi második adagunk félre van-e téve, vagy majd ezután kell megérkeznie Kínából. Ha azt is belém szúrták, akkor onnantól számítva két hét múlva teljesedik ki a védettség, szintén elvileg. Mert hát ugye a hatásossági vizsgálat nem elég jól dokumentált. Most mi félmillióan (vagy negyedmillióan) itt Magyarországon egész jó mintát adunk a Sinopharm gyártóinak.

Vakcinákkal álmodás helyett leginkább azt szeretném, ha úgy két hónappal idősebben ébrednék, és azt tapasztalnám, hogy minden rendben. Az oltás megóvott a fertőzéstől, én sem fertőztem gyanútlanul másokat, mellékhatások sem jöttek elő, és több millió magyar is védetté vált, a nyárnak pedig egy megkönnyebbült nagy sóhajjal vághatunk neki. De ha most körbenézek, hogy mi az aktuális valóság, akkor mindez tényleg csak egy szép álomnak látszik.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Volt pofájuk! Elfogadhatatlan feltételekhez kötöttek egy évtizedek óta esedékes bérrendezést egy járvány közepén.”

Egy rezidens mesélte el, miért nem írta alá az új egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló szerződését, és mindennek milyen következményei lehetnek rá nézve.
Fartek Patrícia, A címkép illusztráció: Pixabay - szmo.hu
2021. március 02.

hirdetés

Hétfőn több egészségügyi dolgozó is távozott a munkahelyéről, ugyanis nem írták alá az új egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló szerződésüket. Lapunknak korábban két ápolónő mesélte el, miért döntött így.

De nemcsak azok mondtak búcsút az új szerződés miatt a hivatásuknak, akik már évtizedeket húztak le az egészségügyben. A Szeretlek Magyarországnak egy fiatal rezidens mesélt arról, hogy ő sem írta alá az új szerződést.

"Nem írtam alá, mert elvesztették a bizalmamat. Egy évtizedek óta esedékes bérrendezést elfogadhatatlan feltételekhez kötöttek, mindezt egy járvány kellős közepén. Volt pofájuk"

- kezdi a neve elhallgatását kérő rezidens, aki 2019 szeptemberében lépett be a 3 éves háziorvos rezidensképzésbe.

"185.000 Ft nettóért dolgoztam havonta. Ezt azért mondom el, mert ennyiért is hajlandó lettem volna maradni. Valamiért sok ember azt hiszi, hogy többet keresett egy orvos, pedig nem, tényleg ezért tanultunk minimum 6 évet az egyetemen.

2020 januárjától kaptam a Hiányszakmás Rezidensösztöndíjat, ez 150.000 Ft nettó bérkiegészítést jelentett havonta. Így volt egy ösztöndíjszerződésem és egy háromoldalú szerződésem az ÁEEK-kel és a képzőhelyemmel (egyetem).

hirdetés
Mindkettőben úgy fogalmaznak, hogy ha megszűnik a jogviszonyom, akkor vissza kell fizetnem a képzési díjat (kb. 70.000 Ft/hó) és az ösztöndíjat, mindezt jegybanki alapkamattal emelve. Másfél éve vagyok a rendszerben, ez az én esetemben 3,5 millió forintot jelent.

A háziorvosi képzésnél csak hosszabb szakképzések vannak, tehát a szakorvosjelöltek kénytelenek voltak aláírni, hiszen iszonyatos adósságot ró ránk az állam. A szakképzés különböző helyeken teljesítendő osztályos orvosi munkából áll, például gyermekgyógyászat, sürgősség, belgyógyászat, illetve a többségnek van egy állandó osztálya, ahova a gyakorlatok alatt is visszajár ügyelni, és ez a gyakorlata a leghosszabb.

A törvényt három nappal a béremelések bejelentése után hozták meg, ebben még például szerepel a két éves kirendelhetőség (egy év az eredeti, de ez meghosszabbítható ugyanarra a feladatra még egy évvel). Utólag kormányrendeletekkel finomították két hónapra, ezt haladásként könyvelték el egyesek, pedig tudjuk jól, hogy mindez percek alatt módosítható.

Amikor azt mondom, hogy két hónapos kirendelés, akkor ezt úgy kell elképzelni, hogy ha 10 nap múlva én Nyíregyházán kellek, akkor kezdjek valamit az albérletemmel, a macskámmal, találjam ki, hogy keresek-e ott is lakást magamnak vagy szállóra kerülök (amelyek állapota *khm* kérdéses), keressem meg, hogy ki fizeti az utazást, oldjam meg az ingázást, dobjam a másodállásomat, rutinomat, ürítsem ki hűtőt, természetesen senkitől ne várjam, hogy meghosszabbítják például az éves könyvtár-, kondi- vagy a BKV-bérletemet, ja és a gyereked-pasid-csajod-kutyád-macskád senkit nem érdekel (mindezt "békeidőben").

Nem tetszik? Felmondhatsz. Hoppá, mégsem, november óta felmondási moratórium van az egészségügyben. A felmondási idő pedig amúgy is majdnem lefedi a kirendelés idejét.

Ami böki a csőrömet, az az, hogy orvos létemre ezzel elveszik a szabad munka- és lakhelyválasztás lehetőségét. Mikor lett kevesebb jogom, mint annak, aki nem az egészségügyben dolgozik? Nem vagyok katona sem, hogy így bánjanak velem.

A kirendelés időtartama alatt eltérő foglalkoztatás esetén telik az a bizonyos 44 nap (ez mit jelent? sebészkednem kell?), de ha háziorvosi rendelőbe kellek, akkor az vajon beszámítható a szakképzésembe vagy sem? Utóbbi valószínűbb, tehát ennyivel lesz hosszabb a szakképzésem. Ennek lepapírozása természetesen mind az én feladatom lenne.

Mindez még hagyján, de az új szabályok minden egészségügyi dolgozóra vonatkoznak mostantól. Eközben az ápolóinkkal és a többi dolgozóval közölték, hogy nem kapnak semmit! Engem mentősök tanítottak vért venni, artériát szúrni. A nővérek tartják életben a betegeket, és rajtuk múlik minden méltóságuk. Szociális munkásoknak köszönhettem, hogy az osztályok tovább tudtak működni. Sorolhatnám, de minek, nem érti az, akinek kellene...

Ebből akkora feszültség lett mindenütt, hogy egyes osztályok a bejelentés napján leálltak. Több webinárium is volt azóta, ahol jogászok hangoztatták, hogy micsoda fantasztikus fizetés ez... Először is nem követi az inflációt. Másodszor pedig, ha arra a bizonyos 16 év után járó 7 számjegyű fizetésre gondolnak, akkor közölném, hogy a legfiatalabb orvos is 40 éves lesz, mire eléri és legalább egy szakvizsgát produkált. A második szakvizsgát (ami szükséges a rendszer napi szintű működéséhez, illetve az első szakvizsgán túl + 3-5 év) havi 40.000 forinttal hálálják meg, amire nagyon találóan írta egy kolléga, hogy "öregedni érdemesebb, mint tanulni".

A COVID-osztályos kirendelésekről annyit, hogy rezidenssel bármit megtehetnek. Nálunk nem "kirendelés" vagy "polgári szolgálat" a becses neve, hanem "gyakorlati hely módosítása", ezt akárhányszor megtehetik, legfeljebb vizsgánál leszel gondban, hogy hopsz, nem sikerült bejárni arra a helyre, ahol szakvizsgáznod kell. Olyannyira gyakori, hogy én "csak" 2 hónapot voltam kirendelve COVID-osztályra, mások 3-4 hónapot - ettől függetlenül más gyakorlati helyeken is volt COVID-pozitív betegem, de azért nem kaptam COVID-pótlékot (46.000 Ft/hó).

Decemberben én is koronavírusos voltam, COVID-osztályon dolgoztam, és a mai napig nem kaptam 100 %-os táppénzt.

A hálapénzt kivezetik, szuper. A fizetést emelik, de a közalkalmazotti státusz miatt olyan "védelmi rendszerektől" esünk el, amilyen például az ügyelet utáni pihenőidő, a sugárzás miatti pótszabadság, a műszakpótlék. Eljutottunk oda, hogy az éjszakai munkáért még te fizetsz, mert a másnapot nem honorálják.

A szerződés aláírásáról keveset tudok, mivel már teljesen belefáradtam a Közlönyök olvasásába.

A szerződés első ránézésre korrektnek tűnt, de valójában egy biankó szerződés, március 1-ig kellett aláírni, minden mást március 8-ig közölnek.

Eleinte január végére vártuk, ebből nálunk február 18. lett, ráadásul a tervezetet egy kizárólag egyetemi gépekről elérhető tárhelyre küldték, amit olyan ritkán nyitunk meg (főként átmeneti ott- vagy vidéken dolgozóként), hogy a jelszavakat, jogosultságokat törli a rendszer. Miután kértük az illetékeseket, hogy küldjék már el e-mailben a tervezetet, azt mondták nem, azt nem szabad. Érdekes módon a kirendelésekről SMS-t kapunk és értesítést a fő e-mail címünkre...

Az első aláírók 19-én mentek, pénteken, aznap este pedig már változott a fizetési besorolásuk, mert kijött egy Közlöny, ami miatt másképp lesz számolva. A szerződést nem adták kézhez, viszont scannelve elküldték.

Az alá-nem-írókat is várták, nyilatkozatot kellene tenni, mert csak. Mivel a törvény erejénél fogva szűnik meg a státuszom, erre semmi szükség, sőt, egyesek szerint ezt akár felmondásként is értékelhetik.

Február 26-án telefonon kérdezték, hogy alá tervezem-e írni, s ha nem, küldjek nyilatkozatot. Nem nyilatkoztam semmiről. Másnap este már kirendelték a kollégáim egy részét az emelkedett esetszámok miatt újra megnyíló kórházakba.

Három hónapja próbálom kideríteni, hogy mi lesz velünk, alá-nem-író rezidensekkel, egyelőre úgy tűnik, hogy az ösztöndíj visszafizetése a sarkalatos problémám, erre elvileg kérhetek majd 12 hónapos részletfizetést, addig is keresek állást, másodállásomat folytatom.

Mivel itthon nem szakvizsgázhatok a jogviszonyon kívül, elfogadtam, hogy nagy valószínűséggel külföldre kell mennem. A diplomához két nyelvvizsgát kell letenni, nem tudom, mit vártak, mi fog történni?

Tavaly bejelentették a praxisközösségeket, így nemcsak azt nem tudom, hogy mi lesz velem ősszel, de azt sem, hogy hosszútávon hogyan tervezzek. Azokért is ki akartam állni, akik most nem tehetik meg, hogy otthagyják a munkát, az osztályt.

Az a rengeteg munka és iszonyatos humánerőforrás-hiány már olyan mértékű, hogy emberéleteket követel, erre bejött a járvány is. Majd ez. Kimerültek vagyunk, a szabadságainkat többnyire karanténban töltöttük, ez hatással lesz az egészségünkre is, ennek elvesztését senki nem tapsolja meg.

Sokan ezek ellenére is aláírtak, de ha csak minden tizedik dolgozó állt is fel, az egész eszement változás legnagyobb vesztese marad a beteg. Nem fogjuk tudni ki maradt, melyik sürgősségi vagy intenzív osztály dőlt be, ki látja el a kórházban - ha lesz mentő, aki behozza".

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: