"Szabadságra jöttem a sorsomból" – ezt keresi egy magyar Londonban
Gábor a zenei promóció világában dolgozott, amíg Magyarországon élt, de a biztos megélhetésért elhagyta az országot. Gyerekkora óta vágyott Nagy-Britanniába. Most ott él.
A kiköltözésről, a kinti munkavállalásról beszélgettünk vele.
– Mi késztetett arra, hogy elhagyd az országot, és miért épp Nagy-Britanniába költöztél?
– Alap frázis nyavalyogni, hogy otthon képtelenség boldogulni, és a többi, de ha lehet, nem állnék be a sorba, a privát problémákat nem szeretném a mindenkori vezetés számlájára írni – ahogy sokan teszik. Másfelől nem is feltétlen igaz ez a kijelentés, viszont kár tagadni, hogy Magyarországon jóval nagyobb hendikeppel indul egy potenciális munkavállaló a halpiacon, mint például itt, és a vállalkozók szekere is könnyebben lódul meg errefele. A fizetések reálértékéről ne is beszéljünk.
Le a kalappal azok előtt, akik otthon helyt állnak. Őszintén mondom. Mi, akik itt vagyunk, megléptünk a nehezített pályáról, vagy legalábbis kicsit szabadságra mentünk a sorsunkból.
Isten bocsássa ezt meg, másnak nem kell. Nekem egyébként volt egy elég biztos állásom a zenei/kulturális promóció világában, és ha mindennemű juttatást összeadtunk – koncertjegyek, lemezek, egyéb kiadványok, fogyasztás – kijött egy korrekt ellenérték, csak pont a készpénz nem volt annyi, amennyi a magánéleti továbblépéshez, az életkoromnak megfelelő körülmények kiépítéséhez elég lett volna.
És hogy miért Nagy-Britannia... részemről azért, mert kiskorom óta vágytam ide. Az csak plusz, hogy itt nem számít luxusnak, ami otthon igen.
– Honnan ez a brit-mánia?
– Ha volt valami brit sorozat vagy film a tévében, annyira lekötött a képernyőről áradó hangulat, hogy a sztorira nem is bírtam figyelni. A téglafalak, az ég és a fű színe, az épületek… nagyon bejöttek. Valahogy azt éreztem, hogy én már éltem ott. Azaz itt.
A nyelvvel is előbb találkoztam, mint bármelyik másikkal. Cirka 5 éves voltam, amikor a nagypapám megtanított olvasni, és megvette többek közt a Lipton király udvarában című mesekönyvet. Ez egy rajzokkal mérsékelten, ízléssel illusztrált kiadvány volt, a történetben szereplő tárgyak, figurák pedig a rajzok melletti keretben voltak kiemelve és alájuk volt írva az angol jelentésük. Így hiába tanultam oroszul az általánosban, volt már némi alapom, ami aztán a rockzene képbe kerülésével lett komplettebb. A tökéletestől még mindig messze van, de alakul, dolgozunk az ügyön.
Szóval később, 10 éves korom környékén jött az MTV Europe - a maga tömény brit hangulatával - és az angolszász rockzene máig tartó hódolata. Ezek nemcsak az országgal, a nyelvvel is elmélyítették a viszonyt.
– Hogy fest egy frissen kitelepült első hónapja?
– A sajátoméról tudok beszámolni, ami valamelyest általános, de inkább a szerencsésebbek közül való. Szállással nem volt gond, mert egy hölgyismerősöm révén adott volt. A házban, ahol maga is bérelt egy szobát, épp volt egy szabad hely.
Ez körülbelül az egyetlen módja, hogy egy frissen érkező megvesse a lábát, de nem kell feltétlenül személyesen ismerni bárkit is, közösségi oldalakon könnyen találni hirdetéseket kiadó szobákról. Helyi financiális múlt nélkül lehetetlen itteni agencytől szobát, pláne lakást bérelni. Utóbbi ráadásul komoly alaptőkét igényel, pláne Londonban.
Arról nyilván mindenki hallott, hogy itt vannak a világ legdrágább négyzetméter-árai, igaz ez a bérleményekre is.
Szóval a rajt legolcsóbban egy megosztott szobával oldható meg, de még így sem árt minimum 3x80 fonttal számolni. Ennyi egy dupla szoba felének egy heti bérleti díja plusz a két hét depozit, amit minden főbérlő (landlord) elkér. Van, aki többet, akár négy hetet is - plusz egy heti rentet.
A bérelt fél szoba nemcsak a fedelet és a tisztálkodást biztosította, de egy címet is, ami nélkülözhetetlen az NI number, a National Insurance number igényléséhez. E nélkül nem lehet hivatalosan elhelyezkedni. Szerencsém volt, hogy a pékség ennek ellenére adott bért az első hetekben, amíg nem kaptam meg a számot. Egy hónapig dolgoztam ott, aztán novemberben már a jelenlegi munkahelyemen voltam. Ez egy recepciós állás egy elsősorban amerikai diákokat és arab családokat elszállásoló apartmanházban. Izgalmas miliő és kényelmes meló, közel a Marble Arch-hoz, a belvárosban.
Érdekes dimenzió az a környék, egyfajta inverz Andrássy út, ha lehet ezzel a faramuci példával élni. A Marble Arch-tól induló Edgware Road egy mini-Arábia, végig kávéházakkal és mobiltelefon/elektromos cigaretta üzletekkel, éjszaka kelet-európai lányokkal. Éjjel-nappal nyüzsgés, de azért főleg éjjel. Sishát szívó arab férfiak, nők, gyerekek, plusz káromkodó lengyel kurtizánok. Minden üzlet, vendéglátóipari egység non-stop nyitva.
Ehhez képest egy utcával arrébb már a legelegánsabb brit negyedek kezdődnek: Marylebone, Paddington, szemközti sarkon a Hyde Park. Az az igazi eltartott kisujjal teazós, sznob, brit közeg.
Elsőre bizarr kettős, megszokva kimondottan izgalmas. Ez a bizonyos épület, ahol dolgozom, az Edgware Roadtól egy saroknyira van, pont a két hangulat határán.
Summa summarum, az első hónap olyan, mint a háború, három dolog kell hozzá: pénz, pénz és pénz, ami kiváltható némi szerencsével és kapcsolati tőkével. Meg persze mozgósítható nyelvtudás sem árt. Anélkül azért mérsékeltek a lehetőségek.
A legendás Montague Square 34.
Byng Place
Baker Street - Marylebone sarok
– Milyen lélektani, anyagi, társadalmi helyzet jellemzi a kinti magyarokat?
- Hujuj, ez meredek téma. Ugyanis közelről szemlélve, főleg megélve jóval összetettebb, mint sejtettem. Kiváltképp a lélektani rész. Otthonról azt gondolnánk, hogy nettó habzsi-dőzsi az egész némi honvággyal. Valóban ez is a váz, de a valóság árnyaltabb. És sajnos sötétebb.
Egyrészt az anyagi biztonságérzet abszolút jelen van. Nem okoz gondot egy olyan műszaki cuccot zsebből kifizetni, amit Magyarországon a többség hitelből vesz meg. Ahogy például a minőségi röviditalok sem számítanak luxuscikknek.
Az iPhone-ban semmi menő nincs, mert mindenkinek az van. A mindennapi élelmiszerek sok esetben olcsóbbak, mint otthon – hatványozott fizetések mellett.
Köztudottan a lakhatás és a közlekedés nagyon drága, egyedül lakást bérelnie egy minimálbért kereső bevándorlónak lehetetlen. Ez leginkább Londonra igaz, de a nagyobb városokban is hétről hétre nőnek az árak. Egy fővárosi dupla szoba rentjéből viszont vidéken házat lehet bérelni. Csak ott kevés a meló.
Visszatérve a minimálbérre és ránk, mint bevándorlókra: Hát, igen, el kell fogadni, hogy az itteni társadalomban a cselédszobában kaptunk helyet. Persze idővel közel lehet kerülni ahhoz a körhöz, fizetéshez, ranghoz, ami egy iskolázott britnek csípőből jár. De az itteni magyarok 90%-a be sem lövi ezt célnak. Megelégszik a fent említett biztonságérzettel. Cserébe elviseli, hogy 35, 40, 50 vagy akár 60 évesen úgy él, mint egy kollégista. Osztozik a konyhán, fürdőszobán, életteren, intim zónán. Rendben, gondolnánk, ez egy precízen lefektetett, korrekt deal. Valamit valamiért.
Igen ám. De szörnyű csapdák tömkelege vár itt az illuzórikus elégedettségben tengődő magyarra. Illúziók hada. Amik, ha már egy picit nem figyelünk oda, megkeserítik a saját életünket és a környezetét egyaránt.
Az egyik ilyen, hogy sokan otthonként tekintenek a lakhelyükre és elkezdenek az alapvető etiketten túlmutató elvárásokkal élni. Elfelejtik, mire hivatott az épület, ahol a szobájuk van. Hogy az szállást nyújtson, lehetőséget arra, hogy tisztán, pihenten, feltöltődve járjon a delikvens dolgozni.
Aztán majd egyszer, ha már megteheti, továbblibbenjen egy saját ingatlanba, vagy ha összegyűlt a tervezett összeg, hazamenjen, stb. Nem, sokan beleszaladnak a tévhitbe, hogy ez már az. Hátradőlnek. Otthon vannak. De valami nem stimmel. Mert óhatatlanul rájuk üvölt a valóság, valaki mindig belepiszkít az „otthon” nyújtotta harmóniába. És persze ilyenkor kevesen haragszanak magukra, amiért olyan buták voltak, hogy elhitték: ez már az. A másikra haragszanak, aki a puszta jelenlétével, egyéniségével, szokásaival, lényével jelzi, hogy tévedés. Ez nem az. És akkor jön a jó magyar virtus. Perlekedés, áskálódás és társaik. Egyesek hamar rájönnek, hogy jobban járnak, ha nemzetközi lakóközösségbe vonulnak.
Az egyik kollégám inkább kemény plusz munkákat vállal, hogy fizetni tudjon egy belvárosi lukat, ami ugyan kétszer drágább, mint egy dupla szoba a hármas zónában (vagy kijjebb), de legalább békés, multikulti közegben van. Sajnos szomorú, de igaz: a hallott sztorik alapján az ilyen lakásokban ritkább a balhé.
– Hová járnak szórakozni a londoni magyarok?
– Már az első utamon gyanússá vált, hogy az itt élő magyarok nagy többsége nem azzal az érzelmi töltéssel érkezett ide, mint én. Sokan kifejezetten rühellték Angliát és ezt a miliőt, időjárást.
Vannak, akiknél ez változott, akadnak bőven, akiknél nem. A nagy részének igazából nem jelentett semmit, sőt, sajnos olyanról is tudok, aki nem tudta igazán pontosan, merre van az a London. Hogy az egy ország, vagy város? Egy hely az Óperencián túl, a burkus király birodalmán is túl, ahol sok pénzt lehet keresni... Szóval kevesen vannak, akik a rock-popkultúra Mekkájaként, a Rolling Stones, a Motörhead, a Clash, stb. bölcsőjeként, az Abbey Road városaként, netán Shakespeare, H.G. Wells egykori lakhelyeként tekintenek Londonra.
Ebből fakadóan a szórakozási lehetőségeket sem használja ki a többség. Pedig nap, mint nap koncerteznek itt legendák, akár stadion-, akár klub-szinten. Ehhez képest jobbára az igen népszerű, magyar bulikba járnak a legtöbben, illetve a bátrabbak olyan kultikus, elektronikus zenei szentélyekbe, mint a Ministry, vagy a Fabric. Akiknek ízlése inkább szinkronizál a hely másik szellemével, gyakran járják a camdeni pubokat, ahol hétköznap is príma klubkoncertek, némelyikben hajnalig (ritka!) tartó rockpartyk mennek.
The Hawley Arms - Camden
Soho
De a legnagyobb adu a The Blues Kitchen, ahol ugyan nem szoktak nagy nevek fellépni, de a feeling nagyon üt, a vasárnapi, lakossági jam session-ök pedig egyenesen lenyűgözőek. A eurythmics-es Dave Stewart hajdani klubjában, a most O2 Academy Islington-ban és a legendás Brixton Academy-n (ami most szintén a mobiltársaság nevét viseli) minden hétre akad izgalmas koncert. A Sohóban pedig két lépésenként sorakoznak a színházak, jazz-klubok. Ne feledjük, hogy London még mindig a világ fővárosa sok szempontból, de gazdasági és kulturális síkon mindenképp.
– Összehasonlítható-e London Budapesttel?
– Persze, mint minden mindennel, ennek még értelme is van. Mivel nagyon érzékeny vagyok a helyek energiáira, csak zamatos települések jöhetnek szóba lakhelyül, ebben rokon a két város. Mindkettőért lehet rajongani, nagyon karakteres, mással nem hasonlítható hangulatok, amiket persze utálni is lehet. Az igazi varázslatok itt is leginkább a kis zugokból áradnak, nem a kötelező turistalátványosságokból. Szép a Parlament a Big Ben tornyával, lehengerlő a St. Paul katedrális, de összességében a Temze-parti látvány inkább ízléstelenül kusza. Főleg a budai látványhoz képest. Itt egy műemlék, ott egy felhőkarcoló… tömény és rendezetlen.
London látványosságai inkább csak a történelmükkel együtt hatnak igazán, míg Budapest bárminemű információk nélkül is hat. A Piccadilly egy nagy zéró, de ha belegondolunk, hogy a múlt század elején is ilyesmi volt a látvány, máris vaszisztdasz. Viszont a kis mews-ok, sikátorok, udvarok, na, ott bujkálnak a finom dolgok. Az igazi London.
Ott van például Hampstead. A kettes zónában van, Camden és Golders Green között. A belváros után ott vannak a legdrágább ingatlanok. Viszonylag központi, de tele zölddel – ott van a Hampstead Heath, egy irgalmatlan méretű park, helyenként teljesen beépítetlenül, vadon – elegáns házak, kis utcák, tele antikvitásokkal, néhányasztalos éttermekkel. Ott találkoztam azzal az érzéssel, ami gyerekkorom óta hív Londonba. És ezzel csak most találkoztam, korábban, amikor turistaként jártam itt, nem.
Big Ben
Az Oxford Street karácsonyi díszben
Szerintem Londonnak öt markáns arca van:
• a történelmi-royal, azaz az 1. zóna;
• a rock n’ roll-London Camdennel, Brixtonnal és a többi újabb „cool” vidékkel;
• a lakóövezetek, ahol a tipikus sorházak hemzsegnek;
• az üzleti, a banknegyed a felhőkarcolókkal.
• Az ötödik képviseletében pedig ezek a bizonyos ékszerdobozok, mint Hampstead vagy Richmond, amelyek rendeltetésszerűen lakózónák, de a gusztusos fajtából. Ha ajánlanom kéne londoni vidéket, leginkább ezeket mondanám. Képtelenség megunni. A többit egyszerűbb.
– Tapasztalható-e a Brexit a hétköznapi életben?
– A népszavazás éjszakáján épp műszakban voltam, így nyomon tudtam követni percről percre. És valami nagyon bűzlött az ügyben, főleg a vége fele. Hajnali négykor még bőven vezetett a maradás, aztán egy nem várt dramaturgiai fordulattal - a finis előtt percekkel - változott az állás. Majd, ugyebár, úgy is maradt. Valahogy színielőadásnak tűnt az egész, de gondoltam, kombinálok, paranoia. A dolgok jelenlegi állása szerint ismét felmerült bennem a gyanú: ez az egész egy komponált történet.
Persze nem merném állítani, még egyszer mondom: gyanú. A hivatalos fáma, ugye az, hogy a felvilágosult, fiatal angolok plusz Skócia, London szinte 100%-ban a maradásra szavaztak, a kilépés-pártiak javarészt iskolázatlan, vidéki angolok, illetve a még hajdani romantika tévképzetében, a dicső „Brit Birodalomban” élő öregek.
Sok Brexitre szavazó nyilatkozta másnap, hogy nem is gondolta komolyan, csak úgy ikszelt egyet.
Azt azért hozzá kell tenni, hogy a tudatosan kilépésre szavazókat is meg lehet érteni, illetve a kormány azon fertályát, akik ezt szorgalmazzák – bizonyos tényezőket figyelembe véve. Ugyanis valóban sokan jöttek Kelet-Európából azzal a szándékkal, hogy palira vegyék a Királyságot. Ráadásul igen nagy sikerrel. Amikor kijöttem, és a régóta itt élők elkezdték sorolni, milyen előnyök, juttatások járnak, első körben ledöbbentem, majd egy jóságos, gazdag nagybácsiként kezdett kirajzolódni előttem Nagy-Britannia, afféle, akit könnyen lehúznak, átvernek a csóró rokonok.
Az én elméletem szerint – és mondom, erre újra utalnak jelek – arra ment ki a játék, hogy a beáramlást mérsékeljék, és a bizonytalanokat hazaküldjék. Ez utóbbi sikerült is, sokakat ismerek, akik visszavonulót fújtak.
Az újak helyzetéről pedig egy röpke sztori:
Néhány hete kijött egy fiatal lány, hogy még gyorsan benne legyen a pixisben. Sikerült hamar szállást szereznie, címe volt, elkezdte hát szorgalmasan hívogatni az NI number-hez szükséges telefonszámot. Azt viszont nem vette fel senki. Illetve kicsöngött, szólt is a Négy Évszak – Tavasz tétel rendületlen, időközönként elnézést kért a géphang, hogy „busy” a „line”, de hiába tartotta félórákig… végül nem reagált senki.
Próbálta reggel, délben, délután, próbáltunk segíteni neki, hogy mi is hívjuk a saját számainkról, de semmi. Végül elfogyott a pénze – ami itt gyorsan megy, bármekkora összegről is legyen szó -, és hazament. A legfrissebb hírek szerint – mondjuk, ezt eddig is tudtuk – a parlament szavazása nélkül nem lehet kivitelezni a Brexitet, ez a művelet pedig még nem történt meg. Ha a végén nem lesz az egészből semmi, akkor működik a konteó.
Egyelőre csak a legérzékenyebb területen, a feketepiacon érzékelhető drágulás, a font zuhanása első körben azt érintette. Vártuk a prognosztizált többit, de közben elkezdett visszatáncolni az árfolyam. Mostanában durván ingázik. Összességében tehát alig érezni a kilátásba helyezett kilépést, és minket, akik már itt vagyunk, van állásunk, fizetjük az adót, stb. nem is fog érinteni. A többit meglátjuk.