Soha ennyit nem bántottuk és nem segítettük egymást, mint 2020-ban
Amikor a főszerkesztőm felvetette, írjak egy afféle összegzést a 2020-as évről, én, aki a munkám miatt a neten élem a fél életem, magamban azonnal rávágtam: nincs az az isten. Minek? Azt látom, hogy kizárólag azokat a véleménycikkeket ünnepli körbe zengő üdvrivalgással a net népe, azokat kattintják, lájkolják, osztják, kommentelik tízezrével, amelyekből "jól odamondogatás" címszó alatt sistereg a harag, a frusztráció, a feszkó, egyszóval a gyűlölet.
Aztán az épp aktuális hívők (mert ne tévedjünk, itt lassan már MINDENKI szektás lett valamilyen irányban, politikailag, virológiailag, járványszakértőileg, a sor végtelen) jól megosztják a fészbuk-oldalukon, alázúdítják a taps-emojikat, "Azta, ez de megmondta a tutit!" érzéssel jólesően hátradőlnek a kanapéjukon, és...nem történik semmi.
Ebbe a sorba én nem szeretnék beállni. 2020 legfontosabb tapasztalata nekem épp az volt, hogy ami itt, a virtuális térben zajlik, annak a nagy része kizárólag feszültség-generálásra és feszültség-levezetésre jó. Persze, klassz és hasznos dolog a gyors tájékozódás lehetősége, elképesztő élmény a színházak streamelése, a nagy bajban lévők segélykiáltásaira összedobott, életmentő adományok. Ez is mind a net. De hogy én is megmondjam a tutit, ugyanitt, ebben a tomboló Mátrixban? Honnan, miből? Olyan közel vagyunk ehhez az össznépi COVID-traumához, benne a kellős közepében, nem értünk még kellő távolságba ahhoz, hogy tudjuk, értékeljük, józanul belássuk, valójában mit is érzünk. Én biztosan nem.
Egy kép persze körvonalazódik bennem. Ezért hasonlítottam 2020-at egy bántalmazó kapcsolathoz, mert – és itt hangsúlyozom, nem vagyok pszichológus, ez csak metafora – már éltem olyanban, és a dinamikája sok ponton egyezik. Jött egy parazita, aki (amely) ránk telepedett, egyre szűkítette a mozgásterünket, egy időre teljesen izolált is, szétszaggatta a kapcsolati hálóinkat, elvette a megszokott életünket, a fogódzóinkat, a kis rituáléinkat és szelepeinket, ahol kiengedhettük a gőzt. Sokaknak az egzisztenciáját és a jövőképét is. Félelemben tartott minket, elbizonytalanított, átmosta az agyunkat, megkérdőjeleztette velünk a saját valóságunkat, hitünket, tartásunkat.
Volt, aki behódolt neki, más összezavarodott, rágörcsölt, körömhegynyire töpörödött, megint más melldöngetve ellenállt, visszabeszélt, hisztizett és hőzöngött, hangoskodva kifigurázta, vicsorogva, vagy a "beavatottak" leereszkedő gúnyával kinevette. Mindenki mondott és gondolt mindent, és annak az ellenkezőjét is. De az ellen, hogy ez a pár nanométernyi mikroorganizmus eluralta az életünket, senki nem tehetett semmit.