Soha ennyit nem bántottuk és nem segítettük egymást, mint 2020-ban
És ahogy az a bántalmazó kapcsolatok áldozatainál lenni szokott, egyre nőtt bennünk a feszültség, mint a kukta fedele alatt vészjóslóan gomolygó gőz. Mondhatnám azt, hogy ebben az országban nagyon könnyű ennek a gőznek megfelelő szelepeket találni, hogy millió kis apró lyuk van a társadalmunk szövetén, amelyeken átsüvíthet a harag és a feszültség forró hurrikánja. Igen, ebben sok az igazság. De én azt gondolom, hogy ez most nem csak nálunk van így. Olvastam nemzetközi kommentszekciókat, nem keveset. Állíthatom, hogy ha egy kissé kulturáltabb hangnemben is, de bizony jócskán egymás torkának esett a világ. A felnőtt életem – legyen ez az elmúlt három évtized – alatt nem volt még év, amelyben ennyit bántottuk egymást.
Mindennapian, szürkén és kötelességtudóan, mert ez mindig így megy. Az emberség halkabb, mint az utálkozás. Tízezrek, százezrek fogták meg a betegek, a bajba jutottak, a félelemben élők kezét. Orvosok, ápolók, mentősök, kórházi konyhások, takarítók, biztonsági őrök, tanárok, rendőrök, bolti pénztárosok, vagy csak az alig ismert szomszéd lányok és fiúk, akik önként bevásároltak a ház öregjeinek.
Emlékszem, hányszor villant össze a szemem a boltok, bankok, postahivatalok pultjában fáradtan, egész nap maszkban dolgozó emberek tekintetével. Megtörtek voltak, fásultak vagy épp mosolygósak – az is előfordult néha, harminc fokban is –, és arra gondoltam, hogy ők nem mehetnek haza egy kiló kenyérrel és két joghurttal, mint én. Nem szambázhatnak ki a munkahelyükről, nem menekülhetnek a fertőzés elől a home office biztonságába. Ahogy a COVID-osztályokon, kórházakban, rendelőkben gürcölők sem, akik szintén kaptak hideget-meleget, pedig ők aztán tényleg nem érdemelnek mást, csak a legmélyebb tiszteletet. Maradniuk kell, a maszk alá izzadniuk, és levegő után kapkodniuk. Mert ez a dolguk. Hogy az emberek életben maradjanak. Vagy hogy az én napi kajám, átutalásom, befizetett számlám, kényelmem meglegyen.
Akik éltek már hasonlóban, tudják: egy bántalmazó kapcsolatból ki lehet kecmeregni. Embert próbáló, sok-sok visszaeséssel, tévúttal és bukdácsolással jár, rengeteg erő, keserű ráébredés és önismeret kell hozzá, de meg lehet csinálni. 2020 sokat bántott minket, mi is sokat marcangoltuk egymást, és 2021 sem hoz azonnali megváltást, ezt mindannyian tudjuk. Ha az oltás – amelyet nagyon nagy részben egy magyar kutató-biológusnak, Karikó Katalinnak köszönhetünk, azért ezt ne felejtsük el – valóban visszaszorítja ezt a testet-lelket nyomorító pandémiát, még jó ideig eltart a regenerálódásunk. A traumák feldolgozása nem két perc.
Az emberi hangtól, a remélhetőleg maszk nélkül is jóindulatúan összevillanó tekintetektől. Nem hiszem el, hogy ez csak nekem hiányzik olyan fájóan...már egy jóideje. Mert ez az egyetlen, aminek valódi ereje van, ami gyógyít. Nem az ezer felé szakadás, a lincshangulat, a beszólogatás, a keresztbe tevés meg a bosszúvágy. Az csak tovább betegít.
Hát...mégiscsak megmondtam a tutit. És talán éppúgy elszáll ez is a net milliónyi virtuális tutija között, mint a többi. De nem baj. Békésebb 2021-et mindenkinek. És egészségesebbet. Testileg is, lelkileg is.