News here
hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Miért mentem neki Putyinnak? Gyilkos természete miatt” – írta 2004-ben a két évvel később meggyilkolt Anna Politkovszkaja

Mai szemmel is hátborzongatóan pontos az orosz diktátor jellemrajza.

Link másolása

hirdetés

Az oknyomozó újságírás bátor, tragikus sorsú alakja volt Anna Politkovszkaja, aki annak idején elsőként tárta fel Oroszország csecsenföldi háborújának borzalmait. A Novaja Gazeta orosz ellenzéki lap munkatársa 2004-ben írt egy nagy port felvert könyvet Putyin Oroszországa címmel, amelyet hamarosan szinte minden világnyelvre lefordítottak. Putyin akkor immár ötödik éve volt Oroszország elnöke és korlátlan ura. Politkovszkaja könyvét figyelmeztetésnek szánta a világnak. Közel két évtizeddel később rá kell döbbennünk, hogy mennyire éleslátó volt, mégsem vették őt komolyan. A rezsim azonban meghamarosan megelégelte leleplezéseit: 2006. október 7-én – éppen Putyin születésnapján – bérgyilkos végzett vele.

Hogy Anna Politkovszkaja Putyin-képe mennyire aktuális, bizonyítják azok a részletek, amelyeket a párizsi Le Monde tett a napokban közzé.

Az újságírónő könyvét 2004. május 6-án közel két hónappal az oroszországi elnökválasztás után és egy nappal Putyin második beiktatása előtt fejezte be. Putyin a szavazatok több mint 70%-át szerezte meg. Hogy miért támadt neki az elnöknek, eképp indokolta:

„Nem vagyok sem ellenzéki, sem pedig az ő politikai ellenfele, csupán egy Oroszországban élő polgár. Csak egy 45 éves moszkvai nő, tehát ismertem a Szovjetuniót kommunista hanyatlásának csúcspontján, az 1970-es, 80-as években, és nincs kedvem visszatérni ugyanabba a korszakba…”

Hozzáteszi, hogy a választási eredményt senki sem vitatta, az ellenzék mindent elfogadott és alávetette magát. Putyinnak pedig még akkor is meglett volna az elnökséghez szükséges szavazatmennyiség, ha levonják belőle a csalással szerzett 20%-ot.

Politkovszkaja Putyint Gogol Köpönyegének jelentéktelen kishivatalnokához, Akakij Akakijevicshez hasonlította.

hirdetés

„A szovjet KGB tipikus alezredese, a rá jellemző provinciális szűklátókörűséggel, aki még az ezredesi rendfokozatig sem tudott eljutni, aki úgy viselkedik, mint a szovjet titkos szolgálat tisztje, aki megszokta, hogy saját bajtársai ellen kémkedik, ráadásul gyűlölködő: egyetlen ellenzékit, vagy nem őt követő pártot sem hívtak meg a beiktatásra. És ez a kisszerű ember fog trónra lépni” – írja.

Az újságírónő szerint Putyin hatalomra jutása az elődök következménye.

„Brezsnyevvel nem jutottunk ötről a hatra. Andropov véreskezűnek látszott, némi demokratikus mázzal. Csernyenko ostoba volt. Gorbacsov nem tetszett. Jelcin néha arra késztetett minket, hogy imádkozzunk egyes döntéseinek következményeitől félve. Íme az eredmény: holnap, május 7-én, egy huszonötödrangú testőr, akinek a helye a nagy elvonulását biztosító kordonban van, hogy visszatartsa a tömeget, végiglépked a Kreml tróntermének vörös szőnyegein, mintha valóban ő lenne ott az úr.

Minden ragyogni fog a királyi aranyok körül, az inasok szolgalelkűen mosolyognak, az összes alacsony rangú KGB-s, akik Putyintól kapták magas pozíciójukat, vigyázzba vágják magukat.” Úgy véli, hogy a „szovjet revans”, amely Putyin felemelkedésével vált nyilvánvalóvá, nemcsak az orosz társadalom nemtörődömsége és apátiája miatt következett be, mert belefáradtak az örökös forradalmakba, hanem azért is, mert a Nyugat is tárt karokkal fogadta. „Silvio Berlusconi valósággal szerelmes belé, ő a legfőbb híve Európában. De ott van Tony Blair, Gerhard Schröder, Jacques Chirac és még az ifjabb Bush is. Egyetlen akadály sem állt csekistánk előtt a Kremlbe vezető úton. Sem a Nyugat, sem pedig egy jelentős belső ellenzék részéről.”

Politkovszkaja nem feledkezett meg azokról sem, akiknek érdekük volt Putyin második elnöksége, akik egyrészt az elnöki hivatalt, a tényleges kormányzati szervet alkotják, hiszen a kormány és a parlament egyaránt Putyin akaratának engedelmeskedik, másrészt pedig árgus szemekkel figyelik a közvélemény reakcióját. De összességében azért, ami Oroszországban történik, mindenekelőtt a társadalom felelős.

„Az Oroszországot cinikusan semmibe vevő Putyinnal szembeni magatartásunk, amely konyhai fecsegésekre korlátozódott, lehetővé tette Putyin számára, hogy gátlástalanul átalakítsa az országot. A társadalom apátiája példátlan és elnéző lesz Putyinnal szemben a következő négy évben is.

Nemcsak puhán, hanem félelemmel reagáltunk és ezt a félelmünket megmutattuk a hatalomban gyökeret vert csekistáknak. És ez csak megerősítette bennük a vágyat, hogy úgy kezeljenek bennünket, mint a barmokat.”

Politkovszkaja emlékeztetett arra, hogy a KGB csak ez erőseket tiszteli, a gyengéket felfalja. És mivel a többség gyengének mutatkozott, eltaposták őket. Számukra nincs szebb ajándék, mint reszketni látni a tömeget.

„Putyin már többször is kinyilvánította, hogy nem érti a vita alapelvét. Különösen nem a politikai vitáét. Putyin szerint egy alárendelt nem vitatkozhat a feljebbvalójával. Egy alárendelt, aki ezt megengedi magának, az ellenség.”

Az újságírónő szerint Putyin nem azért viselkedik így, mert született zsarnok, hanem így nevelték. Ezt tanították neki a KGB-nél, és ezt a rendszert ideálisnak tartja, mint ahogyan azt többször ki is jelentette. Éppen ezért amint valaki nem ért vele egyet, azt követeli, hogy „állítsák le ez a hisztériát.” Ez magyarázza, hogy elutasítja a választások előtti vitákat, a vita nem lételeme, képtelen rá, képtelen a párbeszédre, csak kizárólag monológokra.

A katonai modell szerint, amíg valaki alárendelt, köteles hallgatni, de ha feljebbvaló lesz, akkor elég neki monologizálni, és minden alárendelt köteles úgy tenni, mintha egyetértene vele. Aki pedig nem így tesz, az úgy jár, mint Mihail Hodorkovszkij, a Jukosz olajcég tulajdonosa, akit tíz évi börtönre ítéltek, vagy pedig fizikailag is megsemmisítik.

Az akkor öt éve tartó csecsenföldi háború miatt sem hagyott nyugtot Putyinnak az újságírónő. Felidézte, hogy az 1999 óta elkövetett gyermekgyilkosságok, etnikai tisztogatások egyetlen elkövetőjét sem állították még bíróság elé és Putyin sem követelt vizsgálatot, pedig állítólag szereti a gyerekeket. „Miért mentem neki Putyinnak? Gyilkos természete miatt. Cinizmusa miatt. Rasszizmusa miatt. Az állandó háború miatt. A hazugság miatt. A dubrovkai színházban bevetett halálos gáz miatt, amely 130 embert ölt meg. Az első mandátuma idején megölt összes ártatlan ember miatt, akiket meg lehetett volna kímélni…”

Putyin legnagyobb bűne Anna Politkovszkaja szemében, hogy nem szereti az emberi lényeket.

„Nem tud minket elviselni. Megvet minket. Csupán eszköznek tekint minket egyéni hatalmi céljainak elérésére. Ezért tehet meg velünk bármit, amit akar, játszhat kedvére. Szeszélyből kiirthat minket. Semmik vagyunk. És bár ő véletlenül került ilyen magasra, most már a cárunk és istenünk, akit imádnunk kell és félnünk tőle.”

Politkovszkaja figyelmeztetett:

voltak már Oroszországnak olyan vezetői, akiknek hasonló volt a világképe, és ez tragédiákhoz, vérfürdőkhöz, polgárháborúkhoz vezetett.

„Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy Oroszországra újabb évtizedekre politikai tél telepedjen. Szeretnék még egy kicsit élni. Azt kívánom, hogy gyermekeink szabadok legyenek. És hogy unokáink is szabadnak szülessenek. Éppen ezért kívánom, hogy minél előbb eljöjjön az olvadás. De csak mi tudjuk és senki más az orosz tél hőmérsékletét fagypont fölé vinni. Azt várni ma, hogy az olvadás a Kremlből jöjjön, mint Gorbacsov idején, ostobaság és irreális” – zárult a Le Monde szemelvénye a 22 évvel ezelőtt született könyvből.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
„Zsinórban 30 órákat töltöttünk szolgálatban, én nem erre a rendőrségre esküdtem fel”
Olyan rendőrökkel beszélgettünk, akik a közelmúltban szereltek le, mert elegük lett az embertelen munkaterhelésből és az ezzel egyáltalán nem arányos fizetésekből.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. június 11.


Link másolása

hirdetés

A járvány miatti veszélyhelyzet megszűnése, június 1-je óta újra felmondhatnak a rendvédelmi dolgozók. Bár hivatalosan ezt nem erősítették meg, a Facebookon több helyen (például a Zsaruellátó nevű oldalon) arról lehet olvasni, hogy sokan már régóta erre a pillanatra vártak, így tömeges leszerelési hullám jöhet.

Az alábbiakban három olyan rendőr meséli el történetét, akik több mint 10 év után mondtak búcsút a szolgálatnak, méghozzá nagyon hasonló okok miatt.

Ketten közülük meg se várták a tilalom feloldását, hanem az addig is létező kevés kiskapu egyikét kihasználva már korábban távoztak.

„A bűnözőknek nem mondhatod, hogy 4 óra van, mostantól nem dolgozom”

Dániel 11 évig volt rendőr egy kelet-magyarországi kisváros kapitányságán. Két éve érett meg benne a gondolat, hogy szeretne leszerelni, de nem sokkal később jött a Covid és az ezzel járó bizonytalanság, ami maradásra bírta.

A körülmények ugyanakkor közel sem voltak ideálisak. A fizetése 11 év után, nyomozóként nettó 250 ezer forint volt, amit elmondása szerint még el is fogadott volna, ha tényleg csak az irodában kellett volna ülnie 8-tól 4-ig.

Valójában viszont rendszeresen kellett készenlétet vállalnia, éjszaka és hétvégente is csörgött a telefonja.

hirdetés

Korábban járőrként, majd szabálysértési osztályon dolgozott, de mivel járőr korából megvolt a traffipax-kezelői engedélye, egy idő után arra is megkérték, később pedig utasították, hogy vállaljon heti egy sebességmérő szolgálatot, mivel állandó emberhiánnyal küzdött a kapitányság.

Ez nem túlórában ment, hanem a rendes munkaidejéből vonták le: például amikor beért reggel fél 8-ra, közölték vele, hogy öltözzön át civilből egyenruhába, mert terepen van rá nagyobb szükség. Az, hogy több idézése is volt aznapra szabálysértési ügyekben, nem számított.

Máskor járőrszolgálatot kellett vállalnia, hasonló okból. Kezdetben még csak havi 1-2 ilyen beugrás volt, de ahogy telt az idő, már heti 1-2 alkalomra emelkedett. A tényleges munkáját így gyakorlatilag nem tudta ellátni.

„A sértettek helyzetébe is próbáltam belegondolni: ha csak egy csirkét loptak is el szegény nénitől, neki talán az volt minden vagyona. Ilyen ügyekkel kellett volna foglalkoznom, de nem tudtam, mert kiküldtek sebességet mérni.”

Majd a bűnügyi osztályon a terhelés és az elvárások egyre elviselhetetlenebbek lettek: bevezettek egy Lépésváltás nevű szemléletmódot, aminek keretében az volt a cél, hogy az ügyidőket 10-15 naposra csökkentsék.

„Tehát ennyi idő alatt kellene lezárni egy aktát, nemhogy fél év nem jutott rá, még egy hónap se. Az senkit nem érdekelt, hogy nyomozni így gyakorlatilag lehetetlen, csak darálni lehet az ügyeket lényegi eredmény nélkül.”

A nyomás és a stressz is hatalmas volt, nem tudott hétköznap délutánokat és hétvégéket se tervezni. Előfordult, hogy zsinórban 30 órát kellett bent töltenie: bement mondjuk hétfőn reggel, a hivatalos munkaidő végén viszont nem mehetett haza, mert „a bűnözőknek nem mondhatod, hogy 4 óra van, mostantól nem dolgozom”. Kezdődött tehát a túlóra, egészen másnap reggelig, akkor pedig egy újabb rendes műszak.

„Jó kérdés, hogy várhatják el valakitől, aki egész éjszaka nem aludt semmit, hogy másnap mondjuk autót vezessen. De akár azt is, hogy csak leadjon egy ügyet az irodában. Mindegy, mi volt, nem érdekelt senkit.”

Azt ugyan megtehette volna, hogy a keletkezett túlórákat másnap kiveszi, de nem látta túl sok értelmét annak, hogy az egész szabadnapja elmenjen alvással.

Idén januárban telt be nála a pohár, először közös megegyezéssel próbálta beadni a leszerelési kérvényt, bár tudta, hogy aligha fogják engedélyezni. Így is történt: hivatalos formában, ügyfélkapun keresztül jelezte, de 3 napon belül jött az értesítés, hogy elutasították.

Közben viszont elkezdett alternatívákon gondolkodni: az elmúlt fél évben minden nap 4-5 órát dolgozott a szolgálaton felül egy szállodafejlesztő vállalkozásnál. Ez óriási leterheltséggel járt, de így volt előtte B terv. Ki akarta próbálni, meg lehet-e élni ebből, ha teljes állásban csinálja.

A döntését nehezítette, hogy rendőrként jogosult volt egy szolgálati lakásra, amit havi 46 ezer forintért bérelhetett az önkormányzattól, amíg állományban van. Ez a piaci ár kevesebb, mint fele azon a környéken.

Végül így is elege lett, de akkor még nem lehetett tudni, eltörlik-e belátható időn belül a leszerelési tilalmat. Szerencséjére adódott egy kiskapu: kinevezték az említett vállalkozás ügyvezetőjének, ez pedig összeférhetetlen a rendőri szolgálattal.

Felszólították, hogy szüntesse meg az összeférhetetlenséget, de ezt megtagadta, így május legvégén megszűnt a jogviszonya. Puszta véletlen, hogy ez alig pár napos eltéréssel egybeesett a tilalom központi eltörlésével.

Dániel azzal számol, hogy óriási leszerelési hullám indul, csak az ő kapitányságán minden tizedik ember gondolkodik a távozáson. Szerinte ugyanakkor az emberek ezt közvetlenül nem fogják érzékelni, mivel a központ továbbra is mindent megtesz majd azért, hogy leplezzék, mekkora a baj.

„Ahhoz, hogy javuljon a helyzet, profiltiszta rendőrségre lenne szükség: ha valakinek van egy adott feladata, hadd foglalkozzon kizárólag azzal, ne kelljen beugrania járőrnek, sebességet mérni, vagy akár a déli határra. Ha mindenki a saját feladatát láthatná el, ezzel arányos fizetésért, rögtön újra vonzóbb lenne a rendőrség.”

Ő a saját bőrén is tapasztalta a mélyrepülést: mint mondja, nem erre a rendőrségre esküdött fel. „Régebben még nagyon sok dologban tudtam tevőlegesen segíteni embereknek a munkám során, most viszont már a papírgyártás és a statisztikák a legfontosabbak, hogy el tudják adni, hogy minden rendben van.”

„Ha kikoptál, mint egy fogaskerék, akkor egyszerűen kidobnak”

András (nevét kérésére megváltoztattuk) járőrként kezdte, majd dolgozott központi szervnél, illetve kommunikációs területen is. Végül vezetői pozícióból szerelt le, összesen több mint 12 évet töltött a rendőrségnél.

„Hosszú évek óta éreztem, hogy egyre rosszabb a helyzet, de közben beleraktam egy csomó munkát, nőtt a fizetésem is, szóval nem fekete vagy fehér a történet. Mégis, hiába haladtam előre, a mérleg inkább negatív volt” – meséli.

Szerinte 2010 után egyre szigorúbbak lettek az ellenőrzések, az utóbbi pár évben pedig már olyan létszámhiány keletkezett, aminek hatására exponenciálisan nőtt a munkaterhelés.

„A fejesek egyrészt hazudnak, hogy megfeleljenek a statisztikáknak, másrészt a szart is megpróbálják kitaposni az emberből” – fogalmaz. Elmondása szerint még az alosztályvezetőket is teljesen egyedül hagyják, semmi segítséget nem kapnak olyan mennyiségű feladatra, amit egyedül elvégezni egyszerűen képtelenség.

Emiatt egyre többen folyamodnak a „hogyan tudnám megoldani okosba” taktikához: kibúvókat és kiskapukat keresnek, még a csalástól sem riadnak vissza, csak hogy túléljenek. Ez persze folyamatos stresszel jár, különösen, ha valaki olyan parancsnokot fog ki, aki a hatalmával is hajlamos visszaélni – mondja András.

Alosztályvezetőként hozzá tartozott az előállító helyiség, a fegyverszoba, volt 20 embere, ő csinálta a szolgálatszervezést is, tehát annyi feladatot toltak rá, amit fizikailag is lehetetlen volt ellátni. Közben, mint mondja, még direkt ki is készítették a felettesei, egyáltalán nem tartották szem előtt a lelki egészségét.

„Ez a hely egy daráló: ha kikoptál, mint egy fogaskerék, akkor egyszerűen kidobnak, majd beraknak a helyedre egy másik embert” – fogalmaz.

A problémák szerinte rendszerszintűek, és a ranglétra magasabb fokain is legalább annyira súlyosak, mint az egyszerű járőröknél vagy őrmestereknél.

„Ennek így, ebben a formában nincs jövője. Napi szinten küzdenek azzal, hogy ki tudják adni a szolgálatot, ma már egy Debrecen méretű budapesti kerületben is problémát jelent, hogy kerítsenek két járőrt, akik kimennek egy autóval. Ott tartunk, hogy több százezer emberre alig jut egyetlen rendőrpáros.”

András végül szintén összeférhetetlenségre hivatkozva, saját vállalkozásának ügyvezetőjeként szerelt le áprilisban. Azóta ebből él, háromszor annyit keres és a szabadideje is sokkal több.

„Eddig is fenntartottuk a rendszert, ezután is fenn fogják”

Péter (szintén álnév) több mint 10 évig volt rendőr egy nyugat-magyarországi kisvárosban. Már évek óta szeretett volna leszerelni, de hiányzott hozzá a végső elhatározás.

Az ő városában a 40 és 50 közötti járőrből mára tíznél is kevesebben maradtak, a körzeti megbízottak közül is többen leszereltek. Az elmúlt 10 évben, amióta ott dolgozott, folyamatos csökkenés volt jellemző.

Állandó túlórákkal, illetve a szomszéd településekről való átrendeléssel lehetett csak pótolni a létszámot, de ez is egyre nagyobb kihívás. Elmondása szerint gyakori volt, hogy az emberhiány miatt egyszerre három területen látott el fokozott ellenőrzést: figyelnie kellett a gyalogátkelőhelyeket, a passzív biztonsági rendszereket (ilyen például a biztonsági öv), illetve sebességet is mért.

„Mindháromra be voltam írva, és akkor mondhatták, hogy mindegyikre van ember. Közben még ügyiratoztam és intézkedtem is. Ez nyilván azzal járt, hogy egyikre se tudtam maximálisan odafigyelni.”

„Egy járőr itt a megyében 170 ezer forintot keres, adókedvezménnyel együtt mondjuk 200-at. Ki az, aki ennyiért szopatja magát?” – teszi fel a kérdést. Ehhez jön hozzá, hogy a fiatalok egyre kevésbé viselik el a parancsuralmi rendszert, a folyamatos ugráltatást. Ha még meg se fizetik őket, esélytelen, hogy ezt a pályát válasszák, Péter szerint minimum 300 ezer forintos kezdőfizetéssel lehetne megfogni őket.

Ráadásul a cafeteria is az egész közszférában a rendőrségnél a legalacsonyabb, a tűzoltók, a kormányhivatali dolgozók, de még a honvédség tagjai is többet kapnak.

„Eddig is fenntartottuk a rendszert, ezután is fenn fogják. A volt főnökömnek azt mondtam, hogy ameddig egy rendőr is van rajta kívül, a rendszer működni fog, mert lesz olyan, aki dupla annyit fog dolgozni azért, hogy elműködjön.”

A legnagyobb létszámhiány szerinte a nyugati megyékben van, keleten valamivel jobb a helyzet. Ezért könnyen lehet, hogy átszervezéssel fogják majd megoldani, de kérdés, egy szabolcsi vagy egy borsodi rendőr mennyire lesz hajlandó átköltözni az ország másik felébe.

Péter végül a választások után – az eredménytől sem függetlenül – adta be a leszerelési kérvényt, amit június 1-gyel hagytak jóvá neki.

Azóta az építőiparban dolgozik, a rendőri alapfizetéséhez képest 100 ezer forinttal több pénzért. Mindezt segédmunkásként, szakképzettség nélkül. Emellett egy biztonsági céghez is el fog menni másodállásba, a két munkáért együtt 5-600 ezer forintot kap majd kézhez, a korábbi bére majdnem dupláját.

„A rendőrségnél fizetik a táppénzt és van szabadságod, de ez az egyetlen pozitívum a mostani munkámhoz képest. Elmúlt a stressz és a szorongás, időben végzek, nem kell túlórázni, nem rángatnak be hétvégén és még le is barnulok közben.”

A témával kapcsolatban kérdéseket küldtünk az ORFK sajtóügyeletének, arra voltunk kíváncsiak, hányan szereltek le idén január, illetve június 1. óta, és okozott-e ez bárhol az országban létszámproblémát. Választ azonban cikkünk megjelenéséig nem kaptunk.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Jaksity György a forintárfolyamról: Elszigetelődtünk Európán belül, és ezt a befektetők sem nézik jó szemmel
A Concorde Értékpapír Zrt. igazgatósági elnöke szerint a 2010-es években tudatosan gyengítette a kormány és a jegybank a forintot, most pedig ördögi körbe kerültünk, amiből csak jelentős gazdasági lassulás árán lehet kikerülni.
Fischer Gábor - szmo.hu
2022. július 06.


Link másolása

hirdetés

Már alig van olyan hét, hogy ne kerülne újabb és újabb történelmi mélypontra a forint az euróval szemben, ami mostanára a 410-es szintet is elérte. Arról, hogy mi történik, Jaksity Györgyöt, a Concorde Értékpapír Zrt. alapítóját, az igazgatóság elnökét kérdeztem.

– Mi az oka annak, hogy a forint gyengülése látványosan eltér a térség többi fizetőeszközének tendenciájától? Tehát amíg a forint 11 százaléknál is többet vesztett értékéből, addig más esetben ez az egy százalékot sem éri el?

– A 2010-es évek közepéig lényegében stagnáló magyar gazdaság problémájára a magyar gazdaságpolitika válasza a „magasnyomású” politika volt. Ez mind költségvetési, mind pénzügyi szempontból ciklusokat erősítő módon expanzív volt. Jelentősen nőtt – persze más tényezőkkel együtt – ennek hatására a gazdaság, de az egyensúlyhiányok (költségvetési- és fizetési mérleg romló helyzetének tendenciája) is egyre érzékelhetőbbé váltak. A pénzügyi politika bár későn, de még így is egy évvel a költségvetés előtt járva kezdett visszavenni a lendületből 2021 nyarától. Ez átmenetileg csökkentette a nyomást a forinton és tavaly év végére a piaci szereplők nagy része abban bízva, hogy a jegybank kitart az agresszív kamatemelés és a mérlegének csökkentése mellett, a forint erősödésére számított.

Ezt igazán a háború változtatta meg, hiszen a jegybank valóban próbálta magát utolérni a korábbi laza politika megszüntetésével. Viszont közben az infláció is magasabb fokozatba kapcsolt, vagyis a reálkamatok szintjén messze nem volt ekkora változás.

Ebben nagy szerepe volt a költségvetési politika továbbra is expanzív jellegének, ami miatt a jegybanki szigorítás hatása elenyésző volt a forint szempontjából is. Ezt súlyosbította a magyar külpolitika bukdácsolása a háború uniós kezelése kapcsán, amelynek eredményeként meglehetősen elszigetelődtünk Európán belül és ezt a befektetők sem nézik jó szemmel.

– Ez mennyire van kölcsönhatásban az inflációval? Tehát mennyivel rosszabb a helyzetünk azáltal, hogy a forintgyengülés miatt eleve folyamatosan drágul az import, ami minden bizonnyal tovább gyorsítja az inflációt?

hirdetés

– A forint tudatos leértékelése a 2010-es években a kormány és a jegybank egyetlen lehetősége volt rövid távon a versenyképességünk fenntartására, hiszen más területeken vagy nem történtek megfelelő lépések, vagy ha történtek volna, azok hatása csak évekkel vagy akár évtizedekkel később lett volna érzékelhető (elsősorban az egészségügy és az oktatás, képzés tartozik ide). Az infláció megjelenésével és erősödésével ez a politika nem volt tovább folytatható, hiszen a jegybank legfontosabb eszköze kis nyitott gazdaság esetében a pass through, vagyis az árfolyamon keresztül történő indirekt beavatkozás a kamatpolitika és likviditásszűkítés révén a forint erősödése, de legalábbis gyengülésének megállítása érdekében. Nos, ez eddig nem volt túl sikeres, ennél határozottabb lépésekre van szükség. A költségvetést tekintve pedig a piac nem volt túl lelkes a csak pár hete, későn bejelentett szigorítások szerkezetét tekintve, ráadásul az ún. extraprofit adó miatt komoly kommunikációs és hitelességi amortizációt is elszenvedett a kormány.

Ördögi körbe kerültünk, amiből csak jelentős gazdasági lassulás árán lehet kikerülni

és ezt tetézi a magyar gazdaság lélegeztetőgépének szerepét betöltő uniós források körüli bizonytalanság is.

– Mi lehet a teteje az inflációnak?

– Ehhez mindössze azt kellene tudni, hogy hogyan alakul a háború, az erre adott politikai és gazdaságpolitikai valamint energiaellátás biztonsági válaszok az EU és az USA részéről, illetve az egyes országok egyedi válaszai az infláció fékezésére.

Az árplafon látszólag csökkenti az inflációt, de valójában nem sok értelme van különösen hosszútávon, viszont torzítja az ár és érték viszonyokat és megnehezíti az előrejelzéseket.

Ezt tovább bonyolítják a különadók, hiszen ezek áthárítása szintén befolyásolhatja az inflációt. Globálisan az a legvalószínűbb, hogy a pénzügyi szigorítás önmagában is, de a szintén szigorodó költségvetési politikákkal recesszió irányába löki a gazdaságokat és ez lesz a megoldás az infláció problémájára. Csak reménykedni lehet, hogy nem vezet a 70-es években megismert stagfláció jelenségéhez, bár reméljük, hogy azokat a hibákat már nem fogjuk újra elkövetni.

– Az euró bevezetéséről sokszor folytak viták, s ha jól tudom, voltak olyan évek, amikor minden feltételt teljesítettünk, csak a politikai akarat hiányzott. Mennyi veszteséget könyvelhetünk el így, hogy megmaradt a forint, vagy milyen nyereséggel járt a forint megtartása?

– Ha egy gazdaság megfelelően stabil és jó kilátásokkal rendelkezik hosszútávon, akkor számos tanulmány bizonyítja, hogy az integráció erősödését is jelentő euró bevezetés a megfelelő lépés. Ettől ma Magyarország elég messze van és nemcsak a gazdaság állapota miatt, hanem azért is, mert nincs politikai akarat erre.

Ugyanakkor látni kell azt is, hogy a saját árfolyampolitika, vagyis lényegében az önálló monetáris politika nemcsak a politika játszótereként fontos, hanem makroökonómiai szempontból is tartalmaz hasznos opciókat.

A dél-európai országok bukdácsolása a 2008-as válság óta részben elkerülhető lett volna, ha leértékelik a devizájukat és ezen keresztül szüntetik meg a gazdasági egyensúlyhiányt és nem ún. belső leértékeléssel, vagyis a reálkereset csökkenésével.

Ugyanakkor ez csak átmeneti és tüneti kezelés, az igazi hosszútávú megoldás, az egyensúlyi makropályára állás, ahol nem az árfolyammal, költségvetési és monetáris stimulussal teremtünk átmeneti növekedést, amit utána a kiigazítás során elvesztünk, hanem a termelékenység tartós növekedésével, amihez jó oktatásra, egészségügyre, innovációra, modernizációra van szükség.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Naponta 200 ukrán katona hal meg – az orosz túlerő felőrölheti az ukránok ellenállását a Donbaszban
Az oroszok naponta 50 ezer tüzérségi lövedéket zúdítanak ukrán állásokra, amire ők a tizedével tudnak válaszolni. A nyugati fegyverszállítmányok túl lassan érkeznek.

Link másolása

hirdetés

Az oroszok lassan, de biztosan haladnak előre Donbasz térségében, kihasználva óriási tüzérségi fölényüket. Ezt a stratégiát már az április közepén kinevezett új orosz parancsnok, Alexander Dvornyikov dolgozhatta ki, akinek hatalmas tapasztalatai vannak. Ott volt 1997-1999-ben a második csecsen háborúban Groznij ostrománál, és ő volt az orosz csapatok első szíriai parancsnoka is.

A nyugati sajtóban gyakran csak "szíriai mészárosként" emlegetett Dvornyikov Szíriában folyamatosan tűz alatt tartotta, gyakorlatilag porig rombolta az ostromlott városokat, és most is hasonló taktikát követ. Az oroszok naponta 50 ezer tüzérségi lövedéket lőnek ki ukrán állásokra, amire az ukránok legfeljebb 5-6000-rel tudnak válaszolni.

Az oroszok szerint azért haladnak most lassabban, mint az invázió kezdetén, hogy elkerüljék a civil áldozatokat. Elemzők szerint viszont a valódi cél az, hogy csökkentsék az orosz veszteségeket, miközben súlyos károkat okoznak az ukrán hadseregnek, nem törődve a célponttá vált városok és falvak civil lakosságával.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök egyik tanácsadója a minap a BBC-ban azt mondta, hogy

naponta 200 ukrán katona esik el, és így a sebesültekkel együtt minden egyes nap ezren esnek ki a harcokból.

A Washington Post megszólaltatott egy ukrán katonát, aki azt mesélte, hogy 100 fős egységükből 35-öt öltek meg az oroszok, az általuk védett falut pedig porig égették. Ennek ellenére megpróbáltak kitartani, mert úgy érezték, visszavonulásukkal a halott bajtársaikat árulnák el, a védelmi vonaluk azonban az óriási túlerő miatt összeomlott. Nem volt más választásuk, fel kellett adniuk az állásukat.

hirdetés

A varsói Keleti Tanulmányok Központja szerint lehetetlen a Donbasz megtartása, akkorák az ukrán veszteségek.

Bár a háborúban eddig 15–20 ezer orosz katona is eleshetett, és nyugati becslések szerint az ukránok az eredeti inváziós haderő egyharmadát harcképtelenné tették, az elmúlt két hónapban 40-50 ezer orosz katona érkezhetett erősítésként a frontra.

Bár a katonák számában még így is az ukránok vannak fölényben, a fegyverek tekintetében egyre nagyobb az orosz előny.

„Túlságosan optimisták voltak azok az ukrán és amerikai remények, melyek szerint az új nyugati fegyverszállításokkal sikerül visszaszerezni a kezdeményezést, és visszavenni annak az ukrán területnek legalább a 20%-át, amelyet Oroszország elfoglalt a február 24-én indult invázió óta” – nyilatkozta Olekszand Daniljuk, az ukrán kormány védelmi és hírszerzési tanácsadója a Washington Post-nak.

„Az oroszoknak most már teljesen más a stratégiájuk és a taktikájuk. Sikeresebbek lettek, több forrásuk van, mint nekünk, és nem sürgeti őket az idő.”

Bár folyamatosan érkeznek Ukrajnába a Nyugat által megígért új fegyverrendszerek, de túlságosan lassan és nem elegendő mennyiségben ahhoz, hogy meg tudják akadályozni a lassú, de biztos orosz előretörést a Donbasz régióban.

„Az oroszok nagy hatótávolságú tüzérséget vetnek be ellenünk, és erre gyakran nincs válasz, mert nincsenek meg hozzá az eszközeink. Több tucat kilométerről lőnek és mi nem tudunk visszalőni, hiába ismerjük a fontos célpontok koordinátáját” - mondja Daniljuk.

Ukrajna mostanára csaknem teljesen kifogyott a szovjet korszakból örökölt fegyverrendszerekhez való lőszerből, holott ezek a fegyverek alkotják arzenáljuk zömét. Az eddig támogatást nyújtó kelet-európai országok szintén kimerítették tartalékaikat.

Ukrajnának tehát sürgősen szüksége lenne nagyobb hatótávolságú és fejlettebb technológiájú nyugati rendszerekre, de ezekből egyelőre csak kevés érkezik.

Az Egyesült Államok például 220.000 lövedék szállítását ígérte, ami csak arra lenne elég, hogy négy napra kiegyenlítsék az orosz tűzerőt.

A Pentagon szerint az Ukrajnába küldött amerikai M777 tarackágyúk többségét már bevetették. Úton van négy HIMARS típusú rakétakilövő rendszer, és három hasonló brit rendszer is, de ezek használatára előbb ki kell képezni az ukránokat, így hetekbe telik, míg bevethetők lesznek.

Az oroszok a háborút mintegy 900 saját gyártmányú fegyverrendszerrel kezdték és bár az ukránok állítják, hogy több százat megsemmisítettek, még így maradt nekik bőven.

Az Institute for the Study of War (ISW) legfrissebb elemzése szerint az orosz erők június 11-én szárazföldi támadásokat indítottak Szeverodonyeck és számos környező település ellen, de az ukrán erők a város egyharmadát – beleértve az ipari zónát is – egyelőre ellenőrzésük alatt tartják.

Jelenleg az orosz előrenyomulásnak a Donyec folyó áll az útjában. Nyugati tisztségviselők szerint az oroszok hamarosan teljesen ellenőrzésük alá vonhatják Szeverodonyeck városát, majd a folyó másik partján álló Liszicsanszk felé fordulhatnak, és ha az is elesik, akkor az egész Luhanszk régió a kezükbe kerül. Utána már megcélozhatják a Donyeck még el nem foglalt részeit.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Nincs „nevelő célzatú” és „makarenkói” pofon: gyermekbántalmazás van, amire nincs jó indok
Az utóbbi időben súlyosan elharapóztak azok a kommentek, amelyek egy-egy, gyermekek arcán elcsattanó pofont üdvösnek, netán még kevésnek is tartják. Munkatársunk arra próbál rávilágítani, miért súlyos tévút ez.
Malinovszki András / Fotó: Gerd Altmann / Pixabay (illusztráció) - szmo.hu
2022. június 21.


Link másolása

hirdetés

Az elmúlt hónapban kissé megszaporodtak azok a hírek, amik tizenéves gyermekeknek kiosztott pofonokról szóltak. Ott volt például a debreceni eset, amiről semmi mást nem lehetett tudni, mint hogy egy karbantartó (egészen biztosan hatáskörét túllépve – ami a gyerekkel szemben mellesleg nincs is neki) akkora pofont osztott ki egy 11 éves kisfiúnak, hogy nyoma maradt az arcán. De szó volt olyan sportedzőről is, aki kemény módszerekkel, a fizikai bántalmazást sem kizárva nevelte a rá bízott, jobbára még kiskorú gyerekeket.

Bevallom, ezek és az ehhez hasonló esetek számomra, a 20.-21. század fordulóján felnőtt, amúgy pedagógus végzettségű embernek önmagában elég megdöbbentőek. Attól viszont még jelenleg sem térek nagyon magamhoz, amit a kommentszekciókban láttam. Röviden: a teljes történet és a kontextus ismerete nélkül helyeselnek ránézésre teljesen normális, mindennapi emberek, szidva a teljesen ismeretlen gyerekeket, természetesen en bloc a "mai generációt", sokan külön hozzátéve, hogy ugyan nem tudni, miről volt szó, de „biztosan megérdemelte”.

Atyai, nevelő célzatú, makarenkói, helyretevő – mind-mind olyan szavak, amit a „pofon” elé szokás tenni, ha meg szeretnénk indokolni, hogy egészséges, fejlett felnőtt emberként miért tartjuk helyesnek egy nálunk gyengébb, kiszolgáltatottabb, lényegesen fiatalabb embertársunk bántalmazását. Igen, bántalmazását. Ugyanis van különbség persze egy hirtelen felindulásból elcsattant, majd megbánt pofon és egy rendszeres bántalmazó szülő-gyerek viszony között, de a pofon az pofon, a fizikai erőszak akkor is erőszak, ha „csak alkalmanként” kapja egy gyerek, „csak ha kiérdemli”. Túl az elvi problémán (nem felejtem el alaposabban kifejteni), hogyan döntöm el, hogy kiérdemelte egy kiskorú? Hogyan mérlegelek, hogy minden, de tényleg minden lehetőséget végigjátszottam már, és utána jutottam a súlyos döntésre? Milyen elvek szerint lehet eldönteni, hogy hány éves kortól, hány éves korig adhatom a pofont, mekkora gyereknek, milyen típusú „bűnök” után?

Ez megannyi kínzó kérdés, amiket akár hagyhatunk is, van ugyanis egy sokkal komolyabb axióma, ami mindegyiket felülírja:

gyereket meg nem ütünk.

Pont. De ha egy mezei újságíró véleménye nem mérvadó a kérdésben, ott a törvény. És ebben az esetben nem is tudjuk alkalmazni a felvilágosult/elpuhult (kinek mi) Nyugat vs. elmaradott/hagyományos értéktisztelő Magyarország összehasonlítást, ugyanis hazánk azon, egyébként meglepően kevés ország egyike, ahol 2005 óta a törvény szerint tilos a kiskorúak minden nemű fizikai fenyítése. (A gyakorlat felett most a továbbhaladás kedvéért elsiklunk.) Ezzel szigorúbbak vagyunk a gyermekvédelemben például Belgiumnál, Svájcnál, Kanadánál, az Egyesült Királyságnál vagy az Egyesült Államoknál.

hirdetés

A közvélemény azonban erről mintha nem értesült volna. Természetesen nem születne publicisztika erről, ha marginális jelenségről volna szó, de az arány egészen elkeserítő: a kommentszekciók nagy részében brutális, 90 százalék feletti volt azok aránya, akik szerint legalább minimális szinten elképzelhető, hogy jogos egy súlyos, nyomot hagyó pofon egy 11 éves gyermek fegyelmezésére – legyen bármi is a „bűne”. Mivel azonban valószínűleg e sorokat is sokan olvassák olyanok, akik szerint nincs ezzel semmi súlyos probléma, fordítsuk meg néhányféleképp a dolgot.

Autóban ülök, szabályosan haladok, mikor valaki jobbról szabálytalanul bevág elém, satufékezésre kényszerítve. Sétálok a lakóhelyem utcáján, amikor meglátom, hogy valaki a kuka mellé dob egy zsák szemetet, majd elsétál. Látok egy középkorú embert, aki minősíthetetlen hangon kiabál egy idős hölggyel, amiért nem fér el a járdán annak cekkerétől. Mindegyik esetben menjek oda az illetőkhöz, és keverjek le egy hatalmas pofont? A fizikai erőszak minden ilyen esetben megoldás?

Ja, hogy a pofon semmilyen más esetben nem megengedett, csak ha az „elkövető” egy védekezésre korlátozottan képes, nálam kisebb, fiatalabb, gyengébb illető?

Vagy netán a felsorolt esetekben felmentő körülmény, hogy a normaszegőket nem ismerjük, hozzájuk semmi közünk? Ne felejtsük el: a karbantartó sem volt rokona a 11 éves kisfiúnak, mégis lendült a pofon. „Lehet, hogy többet is kellett volna” – „ajánlja” az egyik hozzászóló. Kommentjét azonban hiába is keresik, mert bár lapunk maximálisan kiáll a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás mellett, olyan hozzászólásokat mindenképp törölnünk kellett, amelyek a törvények ellenére(!) fizikai bántalmazásra, ráadásul kiskorú megverésére buzdítottak.

„Én is megkaptam a magam pofonját gyerekkoromban, 'jókor, jó helyen', ember is lett belőlem!” – szól az unalomig ismert érv. Na ja. Ember lettél, csak milyen? Olyan, aki az eset vagy a konkrét gyerek ismerete nélkül egy 11 éves fizikai fájdalmát kívánja. Ha csak ennyit jelentene embernek lenni, akkor én szívesen vállalom, hogy a szülői pofonok hiányában belőlem nem lett az. És azt sem tudom, hogy milyen lelkivilággal kell rendelkezni ahhoz, hogy ezeket a fizikai fenyítéseket utólag megszépítsem. Jómagam gyerekként egyetlen felnőttől kaptam pofont, annak is van már vagy 30 éve. És bár egyáltalán nem vagyok haragtartó típus, ha az illetővel (egyébként szintén volt karbantartó) találkoznék, a mai napig rá tudnék kérdezni nála, hogy amit tett miért tette, és milyen hatást várt el tőle.

„Az én időmben még teljesen normális volt az ilyesmi” – mondják megint mások, csakhogy ez ismét egy durva csúsztatás. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a pofon mint nevelési eszköz az elmúlt cirka ötezer évben bevált nevelési módszer volt, csak az utóbbi évtizedek elpuhult, széteső, túl liberális világa ezt a „jó kis” fegyelmezési eszközt is kiveszi a felnőttek kezéből, amitől aztán a „mai fiatalok teljesen kezelhetetlenek” (nem, nem azok; és a „tegnapiak” is megérték a pénzüket), a világ pedig a tiszteletlenség és az anarchia mocsarába süllyed. Nos, a teória híveinek van egy rossz hírem: a híres ókori római szónok, Quintilianus már a Krisztus utáni első században zéró toleranciát akart bevezetni a gyerekek testi fenyítése ellen. És bár a későbbi századokban olyan, emberségességükről ismert gondolkodók is a pofonok pártjára álltak, mint Szent Ágoston vagy Szent Benedek, már a felvilágosodás korától, azaz a XVIII. század végétől általánosan „cikinek”, és minimum kerülendőnek tartja a pedagógia a bármilyen fokú testi fenyítést.

„Na és a makarenkói pofon?” – teheti fel a kérdést az átlag olvasó, akinek itt és most egy tévhit eloszlatásával szolgálhatok: az 1888-ban a mai Ukrajna területén született pedagógus, Anton Szemjonovics Makarenko az 1920-as években közel 3000, nehéz sorsú gyerekkel foglalkozott egy Gorkij-telep nevű helyen, és valóban szó volt egy elcsattant pofonról – egyszer. Ez az eset ugyanakkor annyira bántotta a nevelőt, hogy többször is írt róla, egyfajta „gyónásként”, megemlítve, hogy „pályafutása mélypontjának” tartja az esetet. Ezek az említések viszont finom túlzással és ferdítéssel az utókorban a „nevelő célzatú” pofon definíciójává alakultak, igazolandó a gyerekek verésében örömet lelők elhibázott nevelési módszerét.

És hogy mit ajánlott a pofon helyett Makarenko? Nos, a Szovjetunió legsötétebb sztálini korszakában tevékenykedő pedagógus sokak szemében már-már a liberális nevelés példájának tűnhet, amennyiben fő módszere a szeretettel teli nevelés, a figyelem és az energiák lekötése, valamint a fiatalokkal eltöltött minél több idő volt. A pofont nem csak rossznak, de kifejezetten kontraproduktívnak tartotta.

Hasonlóan egy ismeretlen ókori mezopotámiai írnoktanonchoz, aki egy versében így ír a verésről:

„...a tábla házába mentem.

A tábla házában a felvigyázó rám szólt: 'Miért késtél el?'

Megijedtem, hevesen vert a szívem.

Mesterem szeme elé kerülve földig hajoltam. A tábla házának atyja kikérdezte táblám, elégedetlen volt vele és megütött.

[...]

'Engedélyem nélkül miért beszélgettél?' és megütött; a felügyelő rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért hajolgattál?' és megütött; a szabályzat embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért álltál fel?' és megütött; a kapu embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért mentél ki?' és megütött; a bot embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért nyújtogattad kezed?' és megütött; a sumer nyelv embere rám szólt:

'Hibásan mondod a sumert!' és megütött; mesterem rám szólt:

'Kezedet nem jól tartod!' és megütött.

Az írnoksorsot megutáltam, az írnoksorsot meggyűlöltem.”

A kiemelés természetesen én biggyesztettem a szöveghez. Azért hogy jól lássuk: már több ezer évvel ezelőtt tisztában voltak azzal, ami mára teljesen alapvető felfogás kellene legyen, azaz hogy egy gyerek megverése, de akár felpofozása csak a félelmet és a szorongást növeli a bántalmazottban, a kívánt viselkedési minta beépülését a legritkább esetben éri el – annak ellenkezőjét annál inkább.

Csodás világ lenne, ha ezt a kommentelő magyar lakosság is megértené. Felgyülemlett frusztrációját pedig inkább valamiféle harcosok klubjának alapításában, nem pedig gyengébb, kisebb, védekezni alig tudó gyerekek ütlegelésében vezetné le.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: