"Éjjel-nappal gondozzák beteg családtagjukat, mi meg 52 ezer forinttal szúrjuk ki a szemüket"
Norbi súlyos epilepsziával született, 12 éves korában egy pillanatig sem lehet magára hagyni. Az anyja éjjel-nappal vele van, az apja az aggódástól cukros és pánikbeteg lett. És ezeknek az embereknek szúrjuk ki a szemét havi 50 ezer forinttal? Az ‘aljasság’ a legenyhébb szó, ami erről az egész ügyről az eszembe jut. Vélemény.
Öt év, közel 1800 nap. Ennyi ideje küzd a Lépjünk, hogy Léphessenek! Egyesület azért, hogy az otthonápolást az állam végre elismerje munkának, és a súlyos beteg, vagy fogyatékkal élő családtagját gondozó hozzátartozó megkapja érte a minimálbért. Nem havi nettó kétszázat, amiből mondjuk egy tisztességesebb emberi életre is futná, hanem CSAK a minimálbért, tehát kb. 90 ezret. Most ugyanezért 52 ezer jár.
Leírom ezeket a számokat, és már itt elakadok: egyszerűen nem akarom elhinni. Egy liter tej kétszáz forint körül mozog, egy nagyobb fürt szőlőért simán elkérnek egy multiban egy ezrest, a legolcsóbb cipők is 5-6 ezerbe kerülnek (már ha nem akarjuk, hogy holnapután lerohadjanak a lábunkról), egy négy tagú család heti bevásárlása jó, ha kijön tízezerből – és akkor mindenből a saját márkás, vízízű, legolcsóbb sz@rt veszik, már elnézést.
És ezek csak alap dolgok, egy állandó ápolásra szoruló, beteg, vagy fogyatékossággal élő embernek ennél sokkal többre is szüksége van. Gyógyszerekre, speciális cipőre, pelenkára, gyógyászati segédeszközökre, sorolhatnám.
Ha csak azt nézem, hogy a korához képest teljesen egészségesnek mondható, 98 éves nagyapám havi gyógyszerei (szívritmusszabályozó, vérhígító, vérnyomást karbantartó stb.) több tízezer forintra rúgnak, akkor el se tudom képzelni, mennyibe kerülhetnek a valóban speciális orvosi cuccok.
És akkor ezek az emberek ÖT ÉVE küzdenek azért, hogy havi ötvenezer helyett legalább kilencvenet kapjanak. És nem érik el.
A politikusaink – ugyanazok, akik nemrég bruttó kétszázzal megemelték a saját fizetésüket, és már az első parlamenti ülésnapon ott sorakozott mindenki asztalán a legújabb iPhone-modell, mint ingyenes, korlátlan “hivatali” mobil – egyelőre nem szavazták meg. Van, aki kiállt mellette, rendben, de valahogy mégsem lett belőle semmi. Hogy miért is? Mert hogy az otthonápolás az nem munka. Meg 12 ezer családról van szó, az óriási költségvetési kiadás, nem futja rá. Meg hogy sok a csaló, aki csak bejelenteti magát otthonápolásra, aztán vígan éli világát, és zsebre vágja azt a havi ötvenezret. Az állam pénzén dőzsölő szemetje.
Hát nekem meg kinyílik a zsebemben a bicska. Mi is beszámoltunk az RTL Klub Házon kívül című műsorának riportjáról, ahol egy bekamerázott lakásban 24 órán át nyomon követték, mit jelent, ha egy édesanya otthon ápolja kisgyerekkorban agyvérzést szenvedett, súlyosan beteg fiát. Szívesen levetíteném azt egyszer a Parlamentben, legalább történne ott valami érdemleges. Talán még szégyenpírt is vélnék felfedezni némely honatya arcán.
De ha csak a környezetemben nézek körül, az is döbbenetes. A már említett epilepsziás Norbinak 12 éve élnek rettegésben a szülei. Állandó vizsgálatok, speciális gyógyszerek. Felmerült a műtét is, de kiderült, hogy csak külföldön lehet megcsinálni, milliókért, annyi meg nekik nincs, és soha nem is lesz. A kissrác szeret kutyát sétáltatni, néha leengedik a ház elé, de az anyja akkor is folyamatosan figyeli az ablakból, nehogy épp akkor jöjjön rá a roham.
Az apja belebetegedett a fia szenvedésébe: többször kórházban kötött ki kőkemény pánikrohamokkal, nyugtatókon él, cukros lett, de bejár dolgozni, amíg bírja, hogy ne haljanak éhen.
Ismerek egy olyan, vidéken élő családot is, ahol a 13 éves kislány Down-szindrómás. Egy tünemény, de az anyja nem tud mellette dolgozni, mert nincs a közelben speciális iskola. Otthon tanítgatják, amire tudják. Egyedül sehova nem mehet, mert nem tudja, mit jelent a zebra meg a piros lámpa, nem ismeri a pénz értékét, és – csak hogy érzékeltessem, mi mindennel járhat még egy ilyen helyzet – a kislánynak nemrég jött meg az első havi ciklusa, és hetekbe telt, amíg sikerült megnyugtatni. Sírt, nem aludt, valóságos sokkot kapott, mert azt hitte, hogy azért vérzik, mert meg fog halni.
Egyébként én is azt gondolom, hogy az otthonápolás nem munka. Sokkal több annál. Egy munkánál van munkaidő, kollégák, juttatások, szabadság. Az otthonápolásnál mindez nincs. Az otthonápolás kőkemény robot, és emellett egy (vagy több) felemelt fejjel, megtörten vagy beletörődően, de vasakarattal és végtelen szeretettel viselt emberi tragédia. És akik mindezt nap, mint nap elviselik, és zokszó nélkül csinálják, azoknak a szemét akarjuk kiszúrni ötvenezerrel.
Tisztában vagyok vele, hogy ennek a helyzetnek a rendezése sok pénzbe kerül. Azzal is, hogy mint mindenhol, itt is akadnak csalók. De őket ellenőrizni kell. Elég íróasztalba kapaszkodó bürokrata van, akiket át lehetne irányítani egy ilyen rendszert hatékonyan felügyelő munkára. Nem szakadna be a GDP, van egy olyan érzésem. Meg lehetne csinálni.
Egyfolytában azt hallgatom, hogy ez az ország családbarát, meg senkit sem hagynak az út szélén. Hát akkor itt az idő bizonyítani.
Egy társadalom minőségét ugyanis nem az mutatja meg, hogy kiket kap fel, hanem hogy kiket enged lezuhanni. Hogy hogyan bánik az elesettjeivel.
És ebben a kérdésben már a környező – szintén a kommunizmusból így-úgy kilábalt – országok között is számszerűen a legrosszabbul teljesítünk. Ideje lenne észbe kapni. Különben tényleg kirakhatjuk a Gellérthegyre a “Taigetosz” feliratot.
Az RTL Klub nemrég egy fiát és férjét otthon ápoló nőnél forgatott. 24 órára bekamerázták a lakását, hogy megmutasssák, milyen valójában az otthonápolás szabadság, pihenő, rendes alvás nélkül.
