hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Osváth Zsolt: Volt, hogy megírták, Molotov-koktélt dobnak a kertembe és ott volt a címem

Zsoltot ma már vloggerként ismerik a legtöbben, vagy amolyan megmondóemberként. Interjúnk során beszélgettünk többek között a nem is olyan egyszerű gyerekkoráról, az intézetben eltöltött évekről, és arról, hogyan tudott végül talpraállni. De szó volt karrierről, YouTube-ról és gyermekvállalásról is, ami nekik, meleg párként nem olyan egyszerű dolog.
Fartek Patrícia - szmo.hu
2020. november 09.

hirdetés

Osváth Zsoltot 2016-ban a Való Világban ismerhette meg az ország, azóta már dolgozott a RTL Klub több műsorában, egészen magasra jutott a ranglétrán. Ám újabban inkább amolyan megmondóemberként tekintenek rá. 2018 decemberében indította el ZSHOWtime nevű YouTube-csatornáját, ahol jelenleg már 130 ezer követője van. Olyan ismert emberekkel készített interjúkat, mint Puzsér Róbert, Gyurcsány Ferenc, Ördög Nóra, Alföldi Róbert vagy Vona Gábor. De az utóbbi időben rendszeresen nyilvánul meg különböző társadalmi témákban is.

A siker viszont nem jött olyan könnyen, sőt! Hosszú, rögös út vezetett idáig, és még most is vannak bőven akadályok. Többek között mesélt nekünk arról, milyen volt a gyerekkora állami gondozottként, mikor léphetett először színpadra, hogyan jutott el addig, hogy az ország legnézettebb lakástalkshowja az ő nevéhez fűződik és, hogy milyen terveik vannak párjával, Patrikkal, akivel nagyon szeretnének egy gyermeket, ám a mostani helyzetben ez egyáltalán nem egyszerű dolog számukra.

– Arról már többször is beszéltél a videóidban, hogy finoman szólva, nem indult túl egyszerűen a te életed. A gyerekkorod jó részét intézetben töltötted, ráadásul azért elég fiatalon kerültél állami gondozásba. Mesélsz arról, hogy honnan indult a te történeted?

– Az én történetem egy olyan igazi hollywoodi történet. Egy óbudai szükséglakásból indultam, mára meg ahhoz képest elég jó életem van. Nem volt túl rózsás a gyerekkorom, egy mentális beteg, függőségekben szenvedő anyukával nőttem fel. Édesapám nem volt velünk, anya meg csak testileg volt ott, szellemileg sokszor ő sem, rengetegszer próbált öngyilkos lenni. A gyámhivatal egy adott ponton pedig megunta, hogy többet vagyunk egyedül, mint szülői felügyelet alatt és akkor elvittek állami gondozásba a nővéremmel együtt.

12 éves voltam, jöttem haza egy gyermekvasutas táborból. A vasútállomáson ott várt két szociális munkás, és azt mondták, hogy Zsolt velünk kellene jönnöd, mert anyukád kórházban van, és nem mehetsz haza, nincs otthon senki.

hirdetés

Akkor elvittek és onnantól kezdve 6 évig voltam intézetben. Nekem az állami gondozás egy megváltás volt: ha én nem kerülök intézetbe, akkor elképzelhető, hogy most valahol alkohol- és drogmámorban tengetném a mindennapjaimat. De szerencsére nem így lett, ugyan az intézetben volt lehetőségem arra, hogy elmenjek a drogok vagy a tanulás irányába, de én akkor hoztam egy döntést, hogy a tanulást választom.

– Milyen emlékeid vannak az intézetről?

– Abszolút vegyes. Nyilván már azért a szexuális orientációm ott is kiütközött. Én nem mentem gyúrni a srácokkal, nem mentem focizni, tehát engem már akkor is a kicsit szenzitívebb dolgok érdekeltek. Nyilván már akkor elkezdődött a száraz buzizás. Nekem már igazából az intézet előtt is mindig fiú szerelmeim voltak, független attól, hogy otthon mindig heteroszexuális kapcsolatokat láttam. Akkor még nem tudtam, hogy mi ez, hogy meleg vagy nem meleg, csak azt tudtam, hogy én nem a Kittibe vagyok szerelmes, hanem a Tomiba.

– Ezt akkor már fel is vállaltad?

– Nyilvánosan nem vállaltam fel, és később kiderült, hogy ezt nagyon rosszul tettem egyébként. Ez egy keresztény intézet volt, mármint olyan szempontból, hogy az igazgató nagyon adott a látszatra, és kifelé azt próbálta mutatni, hogy itt a katolikus értékeknek teljesen megfelelünk. Természetesen ez nem így volt, és az intézményen belül voltak olyan dolgok, amik ezeknek a normáknak nem feleltek meg. Ettől függetlenül én mégis tartottam attól, hogy ha felvállalom magam, akkor abból konfliktusom lehet, és nemcsak a növendékekkel, hanem a nevelőkkel is. Én amennyire tudtam próbáltam ezt takargatni, még álcabarátnőm is volt. Aztán egy intézetbeli nagy szerelemnek, majd nagy csalódásnak köszönhetően úgy voltam vele, hogy ennél rosszabb velem már nem történhet, és így felvállaltam, hogy meleg vagyok. Onnantól kezdve ez az intézetben senkit sem zavart, hanem jót röhögtünk ezen, sőt! Sokkal szimpatikusabb lettem az embereknek, mert az lett, hogy buzi vagy? Igen. És akkor már nem tudtak rá mit mondani.

Viszont a nevelőknek ez nem volt ennyire vicces, és többek között ezért kellett 18 éves koromban eljönnöm, mert az igazgató azt mondta, hogy ezt a fertőt ide nem hozhatom be.

– Hogyan alakult az életed az intézet után? Ugye akkor még messze nem volt YouTube-csatorna, meg RTL-es állás.

– 18 évesen visszaköltöztem a kis dohos óbudai lakásba anyukámhoz. De hát van, ami nem változik, és az a valami anyukám viselkedése volt. Neki csak rosszabb lett az állapota, és úgy gondoltam, hogy bárhol máshol, csak ott nem. Leginkább barátoknál aludtam, de volt olyan is, hogy nem tudtam épp hol aludni és akkor az utcán kellett éjszakáznom. Ez azért volt ijesztő, mert kora tavasz környékén volt, és elég hideg. De aztán mindig volt egy barátom, ahol tudtam aludni egy pár napig. Aztán elmentem dolgozni.

A szórólapozástól elkezdve, a gyorséttermi munkán át, a sitthordáson keresztül én tényleg mindent csináltam.

Aztán egyszer lementem egy meleg bárba, megnéztem, hogy milyen az és nem sokkal később elkezdtem ott dolgozni transzvesztita előadóként.

– Az intézet alatt már volt egy alkalom, amikor kvázi szerepeltél emberek előtt. Ez a Mónika show egyik adása volt, amikor az apukádat kérted arra, hogy vegyen magához. De igazán először transzvesztitaként álltál közönség elé. Mit csináltál pontosan, hogyan kell ezt elképzelni?

– Igen, ezt csomóan összekeverik egyébként. A transzvarieté az művészet.

Ott nem arról volt szó, hogy anyám ruháiban felmentem a színpadra, és utána ötezerért bárki csinálhatott velem bármit. Egy koreografált revüműsort adtunk elő, aminek kezdetben én csak egy nagyon kicsi háttérszereplője voltam, és egyébként egészen odáig jutottam az évek során, hogy az egyik legnagyobb meleg bárnak a konferansziéja lettem.

Stand upoztam, persze ezt mind női ruhában. De ettől függetlenül én soha nem éreztem magam nőnek. Ezt úgy kell elképzelni, mint amikor a Gálvölgyi János vagy a Bagi Nacsa beöltözik nőnek, és abban a szerepben adja elő magát. Számomra sem jelentett semmi többet, ez színészet volt. Ez volt egyébként az első olyan állandó munkám, ami jól is fizetett, meg is tudtam belőle élni, és közben társaságom, barátaim is voltak.

Aztán természetesen az éjszakai élettel együtt elkerülhetetlenül jöttek a party drogok, és minden egyéb ilyen dolog. Soha semminek nem voltam a függője, de ezt nem szoktam letagadni. Pont azért, mert ha valaki előjön a múltammal, hogy hát én láttalak téged bedrogozva, az simán lehet. Popsztár életet éltünk és ez vele járt.

6 évig dolgoztam ebben, de azalatt bejártam az országot, voltam Európában több helyen, utoljára Rodoszon. Ott például 20 év után én voltam az első állandó transzvesztita a görög szigeten, akit meghívtak, és egy éven keresztül szórakoztattam a közönséget. Utána le is köszöntem egyébként. Ez olyan 2014 körül lehetett. Utána rájöttem, hogy az, hogy én nőnek öltözöm, színpadon dolgozom, egy teljesen másik arcomat ismeri a közönség, már nem tesz boldoggá. Leköszöntem és elmentem sört csapolni.

– Hogyan kötöttél ki aztán a médiában? Ugye az első állomás a Való Világ volt, itt ismert meg téged tulajdonképpen az ország.

– 2016 volt, akkor már két éve dolgoztam a vendéglátásban. Ezt csak azért csináltam, mert ebben volt pénz. Addigra megismerkedtem a Patrikkal is, és tudtam, hogy ez hosszú távon nem fog menni, fájt a derekam stb. Aztán közben megkerestek a Való Világból többször is, hogy lenne-e kedvem menni. 2016-ban láttam, hogy újra indul a műsor, és én már akkor szóltam az étteremvezetőnek, hogy indén indul a Való Világ, én jelentkezni fogok és be is fogok kerülni, úgyhogy nagyjából nyár végéig számoljatok velem. Akkor röhögtek, hogy jó rendben. De én éreztem, hogy így lesz, mert már mondtam, hogy nem akarok tovább sört csapolni, egy picivel azért többet szerettem volna. Aztán egy casting, két casting, három casting, műsor, párbaj, kiesés... és akkor ott álltam, hogy tulajdonképpen most mit kezdjek magammal.

A VV Zsolti, mint olyan nekem sose volt szimpatikus, nem gondolom, hogy azért, mert ettem, ittam, szartam három hónapig egy műsorban, bárkinek is el kellene engem ismernie, példaképként kellene rám tekinteni, vagy esetleg sztárnak hívnia, ettől különösen ráz a hideg.

A televíziózás egy örök szerelem, a Való Világba is egyébként azért mentem, mert szerettem volna látni, hogyan készül egy ilyen műsor. Aztán végül ráírtam a kreatív igazgatóra, hogy köszönöm a lehetőséget, viszont nekem ennyi nem elég és szeretnék tovább a tévénél dolgozni. Behívott egy kávéra, elbeszélgettünk, bemutatott három főszerkesztőnek, aztán egy nagyon kezdetleges, ilyen gyakornoki szinten elkezdtem ott dolgozni. 4 év alatt megmásztam a ranglétrát, eljutottam oda, hogy már önálló adásokat szerkesztettem, kreatív szerkesztői feladatokat kaptam, egészen idén márciusig.

– Közben elindult a YouTube-csatornád, kezdetben az éppen aktuális Való Világ kiesőivel készítettél interjúkat. Aztán ez egész szépen elindult, több saját gyártású műsorod, sorozatod lett, ahová sztárvendégeket, ismert embereket hívsz meg. Emiatt hagytad ott végül a televíziót? Vagy ez az “elválás” inkább köszönhető a járványhelyzetnek?

– Közel két éve indítottam el a csatornámat. Azt éreztem, hogy valamit kell csinálnom, mert a kamera mögötti részt is nagyon élvezem, de én szeretek kamera előtt is lenni. Aztán rájöttem, hogy ez nekem tetszik, meg az embereknek is. És úgy voltam vele, hogy próbálkozzunk meg akkor azzal a vonallal, ami én is vagyok, és ami nem arról szól, hogy másokkal beszélgetek, hanem a saját véleményemet mondom el.

Aztán ez az egész odáig jutott, hogy tulajdonképpen a legnézettebb lakástalksohw neve hozzám kötődik, olyan emberekkel ültem egy kanapén, mint Ördög Nóra, Vona Gábor, Alföldi Róbert, Gyurcsány Ferenc, Puzsér Róbert. Már az RTL-től is függetlenedni tudtam. Nyilván soha nem fogom elfelejteni azt a sok lehetőséget, amit tőlük kaptam, viszont egy adott ponton mérlegelnem kellett, hogy a saját karrierem építem és magamnak gyártok jó műsorokat, vagy az RTL-nek. És úgy láttam, hogy magamnak kifizetődőbb és még mellette kamera előtt is lehetek. Márciusban történt az, hogy a koronavírus miatt leálltak annak a műsornak az előkészületei a járvány miatt, amiben én dolgoztam.

Ekkor elkezdtem a YouTube-ot nem hobbiszerűen, hanem tényleg munkaszerűen csinálni, előtervezetten készültek a sorozatok, véleményvideók. Elindult egy webshopunk, megalakult a cégünk, amiben foglalkozunk mindennel, ami műsorgyártás, weblapkészítés és most ebben megtaláltuk magunkat Patrikkal.

GYURCSÁNY FERENC: "NEM VOLTAM HIBÁTLAN...GOLYÓÁLLÓ MELLÉNYT HOZTAK A GYEREKEIMRE!"

GYURCSÁNY #1KANAPÉN #ZSHOWTIME IG: https://www.instagram.com/osvvath_zsolt/?hl=hu https://www.instagram.com/ferenc.gyurcsany/?hl=hu Ezen a héten Gyurcsán Fe...

– Azért az utóbbi időben elég erős vonalat képviselnek a véleményvideók. Sokan már amolyan megmondóemberként tekintenek rád. Sokszor állsz bele megosztó témákba, vagy éppen olyan emberekbe, akiknek amellett, hogy nagy követőtábora van - gondolok itt például a fiatal influenszerekre - elég hűségesek is, tehát mennek és szétkapnak. Velük azért már nem egy online csatát vívtál meg. Hogy látod van ennek egyáltalán értelme? Miért állsz bele ezekben az emberekbe, témákba?

– Azért az ő követőik folyamatosan idősödnek. Lehet, hogy annak a 13-14 éves kisfiúnak, kislánynak, aki követi ezeket a tartalom nélküli, káros internet-celebeket, két év múlva eszébe jut az, amit én mondtam, és látni fogják már ők is a saját szemükkel, hogy én miről beszéltem. És nem csak én. Hála istennek úgy látom, hogy ez most már trend lett. Persze van, aki csak fröcsög, azt nem szeretem. De van, aki érvekkel, objektíven igyekszik alátámasztani az ő saját véleményét, az tök oké. És fontos, hogy ezek nem igazságok, ezek vélemények.

Lehet, hogy amit én mondok, az nem feltétlenül az igazság, csak szeretnék elindítani másokban az adott témával kapcsolatban gondolatokat. És azt gondolom, hogy ennek van értelme. Egyszerűen meg kell nézni a kommentszekciót és a kedvelési arányokat az ilyen videók alatt, amikor olyan társadalmi problémákra hívom fel a figyelmet, amiről sokan nem beszélnek. Ezekről egyszerűen azért nem beszélnek, mert félnek, hogy rájuk uszítják a követőiket.

Nekem is volt olyan, hogy megírták, hogy Molotov-koktélt dobnak a kertembe, és ott volt a címem, vagy az autóm rendszáma, hogy felgyújtják, vagy elvágják a fékkábelt és társai. Nyilván ezeket helyén kell kezelni, ezeket jogi útra tereltem. De most azzal, hogy azt mondják: “hülye buzi”, vagy hogy “irigy vagy és mások hátán akarsz felmászni”, nem tudok mit kezdeni.

Ez logikai bukfenc. Ha én ezeknek az embereknek a követőit szeretném, akkor dicsérném őket és nem kritizálnám. De egyébként elsősorban nem az embereket szoktam kritizálni, hanem magát a jelenséget. Persze elég nehéz személyeskedés nélkül mindezt és én sem vagyok feddhetetlen. Én amúgy nem gondolom magam megmondóembernek, de ha akarjuk, akkor használjuk ezt a szót, igazából én csak egy embernek tartom magam, aki el meri mondani a véleményét. Bárkivel, akiről videót csináltam - Kaleta Gáboron kívül - le tudnék ülni beszélgetni, rossz érzés nélkül.

– És próbálkoztál is már ezzel?

– Persze! Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy látok egy videót és azonnal reagálok. Például a Bish Bharbie vagy a Missh esetében többször is próbáltam. Missh-el, ha beszélünk telefonon, neki ugyanezeket el is mondom.

– A videóidban is gyakran előjön a gyermekek védelme. Ezekben az esetekben is, mert egy felnőtt azért helyén tudja kezelni ezeket a tartalmakat, személyeket, egy gyerek, főként egy kisebb még nem biztos. Olyan érzésem van, hogy egyfajta misszió ez számodra.

– Ezt abszolút jól érzed. Számomra jelenleg a mai Magyarországon esélyesebb, hogy megnyerem az ötöslottót, minthogy gyereket fogadjak örökbe. Most, hogy törvényt módosítottak, tulajdonképpen majdnem ellehetetlenítettek. Én egy olyan srác vagyok, akinek a gyerekvállalás nem a legkönnyebb. És éppen ezért, úgy gondolom, hogy akkor miért ne próbáljak meg figyelni más gyerekekre.

Nagyon szeretem a gyerekeket, és nem úgy szeretem a gyerekeket, ahogy azt a Mi Hazánk Mozgalom gondolja, hanem úgy, hogy ők az életeim. Sokszor meglátok egy pici gyereket, és könnybe lábad a szemem, vagy elsírom magam egy gyerekelőadáson, annyira érzékenyen érint.

Lehet ezt fogni a gyermekkoromra, vagy bármire, egyszerűen a gyermekek védelme számomra fontos dolog, mert nekem soha nem volt ebben részem. Ha csak arra gondolok, hogy nekem mennyivel lett volna másabb az életem, vagy sok társam élete, ha anno jobban odafigyelnek ránk, akkor azt gondolom, hogy ez nem csak nekem kötelességem. Úgy gondolom, hogy a gyermekvédelem mindenkinek kutya kötelessége, és tökmindegy, milyen formában teszi ezt meg.

– Többször is beszéltél róla, hogy nagyon szeretnétek gyereket Patrikkal, elég közel is álltatok ahhoz, hogy elindítsátok a folyamatot, ha jól tudom. Hogyan érintett titeket a néhány héttel ezelőtti törvénymódosítás, ami jelentősen megnehezíti az örökbefogadást azok számára, akik nem házasságban élnek, vagy egyedülállók.

– Letaglózott minket. Ezt csak kevesen érezhetik át. Leginkább egy lombikhoz tudnám hasonlítani, amikor várod az eredményt és kiderül, hogy nem jött össze. És egy kicsit most én is ezt érzem, hogy vártuk, vártuk, szerettük volna már nagyon elindítani ezt a folyamatot, de tudtuk, hogy lesz egy törvénymódosítás. Nagyon szomorúak vagyunk, de nyilván nem fogjuk feladni. És, ha nem Magyarországon, akkor külföldön, de arról nem lehet szó, hogy ne legyen gyermekünk, ebben nem fognak meggátolni minket.

NEM LEHET GYEREKÜNK?! ÍGY TÖRTÉK ÖSSZE AZ ÁLMUNK...

SZIVÁRVÁNYCSALÁD #ÖRÖKBEFOGADÁS #ZSHOWTIMEIG:https://www.instagram.com/osvvath_zsolt/?hl=huNem szeretnék hosszú leírást. Minden benne a videóban!

– A gyerekvállalás az egy elég közeli cél volt. Most mi az, ami hajt titeket, hogyan képzeled el az életedet mondjuk egy 5-10 év múlva?

– Egyelőre csináljuk a vállalkozásunkat. A YouTube is egy olyan dolog, ami egy ideig megy, nem áltatom magam, pontosan tudom, hogy egy adott ponton már én sem leszek annyira érdekes az emberek számára, úgyhogy erre nem alapozunk. A jövőben szeretnénk megnyitni egy nagy álmunkat, egy saját vendéglátóipari egységet a Patrikkal. Jövőre tervezzük, hogy összeházasodunk, tehát azt, hogy meglegyen a bejegyzett élettársi kapcsolat. 10 év múlva szeretnék egy nagyobb házat, még mindig Pesten, és legalább egy gyermeket.

Nem szeretnék világsztár lenni, nincsenek nagyra törő álmaim. Legyen annyi pénzünk, hogy megéljünk belőle, tudjunk félretenni. Egy biztonságos életet szeretnék, és azt, hogy 10 év múlva már ne legyen téma ebben az országban, hogy ki meleg, ki nem, nem kellene zászlókat tépkedni, és mindenki hagyna élni mindenkit. Tudom túl rózsaszín, de tényleg nincsenek nagy vágyaim, ki fogom bírni, ha nem én leszek az új Madonna.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Hosszú sorokban vártak a betegek a fagyos hidegben az egyik budapesti szakrendelőnél

„A kizsigerelt, túlterhelt, pandémiával is küzdő, összeomlott egészségügyben, a problémákat csak eltussoló, de nem kezelő rendszer áldozatai vagyunk mindannyian: betegek és egészségügyi dolgozók is” – írta egyikük.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2021. január 16.

hirdetés

Tömött sorokban, a fagyos hidegben kellett várakoznia az amúgy időpontra érkezett betegeknek egy budapesti szakrendelő előtt. Egy neve elhallgatását kérő beteg a Facebookon írta meg a történteket. Írását változtatás nélkül közöljük.

"Ez a történet nem azért született, mert a szereplők közül bárkit okolni lehetne azért, aminek mindannyian áldozatai vagyunk. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a kizsigerelt, túlterhelt, pandémiával is küzdő, összeomlott egészségügyben, a problémákat csak eltussoló, de nem kezelő rendszer áldozatai vagyunk mindannyian: betegek és egészségügyi dolgozók is. Ebben a rendszerben, ahol mindannyian az életünkért küzdünk, és ami maga generálja az ellentéteket, az állandó feszültséget, szinte kódolva van a kiégés és az antihumanitás. (Az eseményeket átélő szerző.)

Emberek ordítva veszekednek a helyzettel vagy egymással reggel 7-kor az egyik budapesti szakrendelő intézetnél.

Igen, konkrétan tényleg az utcán várakozva a fagyban, egyébként mindenki egy adott időpontra érkezve. Nem esik jól a tömeg, a feszültség, a gondolat, hogy valószínűleg hamarosan fázni kezdek.

Cikázik a levegőben a ki ki után jött, a nem tartja a védőtávolságot a tömegben, a rohadt rendszer, a "nem igaz, hogy nem lehet megoldani".

Egyébként érthetően. Én attól leszek feszült, hogy mások hangoskodása becsapódik a reggelembe. És nem esik jól a 4,7 km gyaloglástól kimelegedve ácsorogni, és érezni, ahogy telnek a percek, tényleg egyre jobban eléri a hideg a bőrömet a ruha alatt.

Gyalog jöttem, a covid óta nem tömegközlekedek, a biciklin nekem most túl hideg van, autóval pedig - ugye a zseniális ingyenes parkolás miatt - nem lehet parkolóhelyet találni. De legalább így kipipálom a napi mozgást. (Bőven, mert délutánra is van időpontom egy másik szakrendelésre.)

hirdetés

1-2 embert engednek be egy-egy ajtónyitáskor a melegre a lassan rövidülő sor elejéről. A benti tömegbe. Mert mindenhol sokan vannak. Amikor az előttem álló sorstárssal együtt én is bejutottam végre - több mint félóra ácsorgás után - egy 70 körüli, sápadt, hófehér arcú, sovány férfi is bejött utánunk, a csukódó ajtón. Határozottan mutatta a papírját a biztonsági őrnek, hogy sürgős, miközben mutatja és mondja is, hogy a kabátja alól a katéteréhez csatlakozó tömlő lóg ki. Nagy, hangos veszekedés kezdődik a betegirányító és a férfi között. Tőlem 20 centire. Én földbe gyökerezve. Majd a biztonsági őr is kijön a fülkéből. Mindhárman egyszerre ordítják a magukét mellettem.

Ketten tolnák kifele a férfit, aki a melegen szeretne várakozni. Ő rázza a papírját, hogy "rá van írva, hogy sürgős". "Az csak azt jelenti, hogy a mai nap végéig el fogják látni" - ordítja valamelyik. "Katéterem van." "Akkor is kint kell várakozni, míg sorra kerül."

És így tovább. Most már én is odafordulok, próbálom felhívni magamra a figyelmet, hogy kicsit elcsituljanak, és jelezzem, hogy akkor, ha nem fér be plusz egy fő, magam elé engedem a férfit, és kimegyek én a következő bejutási lehetőségig.

Nem, nem, nem lehet, most már velem is kiabálnak, hogy ne menjek ki, kitárt karokkal terelgetnének, hogy menjek már be.

A férfit pedig kifelé, de ő hirtelen beljebb megy végre. Még utánakiabálnak a fejem felett, majd csönd, de a levegő még rezeg. A betegirányító, aki eddig a testével akadályozta meg, hogy szép csendben kimenjek, miközben ők hadakoztak, most kedvesen, de még érezhetően friss lehiggadással a hangjában csodálkozva néz rám: "Maga meg miért akarta előre engedni?" Hát - akad el a szavam hirtelen - mert nem lehet könnyű katéterrel... "Á, nekem is volt katéterem!" - horkan fel ismét, újra felizzó indulattal.

Bemegyek, elcsigázva lehuppanok végre egy padra, folyik a könnyem, be a maszk alá, és magamban némán én is szidom ezt a rohadt rendszert."

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Menj inkább dolgozni, öcskös!” – írja a magyar kommentelő annak, aki hatszor kelt át az óceánon

Nem kell országot vezetned vagy közpénzből futballoznod ahhoz, hogy sok ember gyűlöljön. Elég, ha egyedül evezel a saját hajódban, ahogy Rakonczay Gábor tette. Vélemény.
Bakos András írása, Fotó: Rakonczay Expedíciók - szmo.hu
2021. január 20.

hirdetés

„Biztosan vannak most olyan ellendrukkerek, akik örülnek” – mondta a kétszeres Guinness-rekorder magyar hajós. Biztosan tudja már, milyen reakciót vált ki egyesekből az, amit írnak róla az újságok.

Rakonczay Gábor tizennégy éve vállalkozik extrém kihívásokra, hatszor kelt át az óceánon, 977 kilométert gyalogolt az Antarktiszon és futóként rendszeresen teljesít ultramaratoni távokat.

Múlt héten, miután hat napot töltött az általa tervezett deszkán, és állva evezve napi 80-100 kilométert haladt, úgy döntött, hogy feladja ezt az utat.

A hír alatti kommentekben rengeteg volt az olyan megjegyzés, amelyeken nem káröröm, és nem is a sportoló életét féltő aggodalom érződik, hanem leplezetlen düh.

Amikor csak egy-két ilyen vélemény eljut az érintetthez, talán jót mosolyog, de így tömegesen lehangoló olvasmány lehet:

„fizika törvénye… Ez nem járt iskolába? Vagy ilyen hülye, vagy direkt csinálja…. nyomorult”;

hirdetés

„ott kellett volna hagyni, senki nem küldte az idiótát”; „sajnos egy őrült”;

„szerintem vigyék egyből elmegyógyintézetbe, mert ilyen ötlet csak az ilyentől származhat”;

„egyáltalán mi szükség van erre a faszméregető baromságra. Menj inkább dolgozni, öcskös.”

Vannak szelídebb hangvételű megjegyzések:

„mert nagyot álmodni… aztán a valóság felébresztette”;

„kicsit naiv elképzelés volt ez…”;

„teljesen értelmetlen öncélú terv volt”;

„nagy hűhó oszt hűha lett, ennyi”;

„nem normális kísérlet. Körülbelül erre lehetett számítani… nem volt ez átgondolva… örüljön, hogy túlélte”;

„nem kell nagynak látszani, ha kicsik vagyunk! Ez az egész próbálkozás egy hülyeség! A Balatont nem bírta volna átevezni egy ilyen szarral! Se víz se kaja! Mit gondolt!”

Többen számonkérik a sportoló realitásérzékét. Akadt olyan vélemény, hogy a hajósnak a pénzt, amit a szponzorok az útjára adtak, inkább az éhező gyerekekre kellett volna elköltenie. Néhány komment bátorítja, vigasztalja, illetve megállapítja: „az itt cinkezők 90 százalékának már az is megmérettetés, hogy a sarki boltig eljussanak, de arra van ész, hogy itt fröcsögjenek”.

Az emberi teljesítőképesség határairól tényleg úgy szokás beszélni, mintha valami örök, általános mérce lenne. Holott, aki már sportolt valaha legalább három hónapig, megélte, milyen gyorsan tágulnak ezek a határok.

Nem óceánnyi távolság választja el a százhúsz kilós, magas vérnyomással diagnosztizált negyvenéves embert attól, hogy negyvennyolc évesen lefusson egyhuzamban 160 kilométert 24 órán belül egy versenyen – ami sokak szemében szintén fölösleges őrültség, illetve „lehetetlen”, pedig ez saját tapasztalatom.

A futás ma a legnépszerűbb szabadidősport, egyre többen szeretnek bele. Az ő szempontjukból nézve már az a realitás, hogy érdemes ilyen módon életmódot változtatni, mert több öröm éri az embert – már ha ez számít –, és nem kell különleges adottság a lelkesítő eredményekhez, csak átlagos egészségi állapot, kitartás és jó futócipő. Ez nyilván sokkal jobb lábbeli, mint amilyenje a 2500 éve élt hivatásos futárnak, a Hérodotosz által említett Pheidippidésznek volt, aki másfél nap alatt tett meg mintegy 250 kilométert, aztán pihenés nélkül vissza is fordult. A technikai fejlődés azonban mindig azt szolgálta, hogy minél nagyobb teljesítményre legyünk képesek, akkor is, ha csak a monitor előtt ülünk.

Egy szépen gyarapodó tábor tagjaként megértem Rakonczay Gábort. Örömet okoz neki, hogy így éli az életét, eldöntve, mi a fontos neki, miért érdemes áldozatot hozni. Ez nem befejezett lélekállapot: időnként mérlegeli, mi az, amit a céljai elérése érdekében érdemes vállalni – merthogy nem meghalni akar, hanem élni. Edzi magát, közben tervez, épít egy hajótestet, támogatókat szerez ahhoz, hogy ki is próbálja, mire képes vele.

A szponzorok felnőtt emberek, képesek eldönteni szabad akaratukból, kinek mire adnak pénzt. Aligha veszítettek azzal, hogy a hajós idő előtt befejezte az útját, mert így is szerepelt a hajója a fotókon, a matricákkal együtt.

Egyedül Rakonczay Gábor érezheti azt, hogy veszített, mert ezúttal nem sikerült teljesítenie azt, amire vállalkozott. Amikor kimentették, ott kellett hagynia a hajót is, amit hónapokon át épített. Ő azonban azt mondta: „nincs bennem csalódottság, elkeseredettség”.

Ez nem őrültség, csak szenvedély.

Magyarországon az emberek 27,3 százaléka dohányzik. Egymástól nagyon eltérő adatok szólnak arról, hogy mennyi az alkoholista: a WHO szerint 900 ezren, a KSH szerint csak 380 ezren vannak. Ez szinte mindegy, mert az alkoholisták is, a dohányzók is hatnak a körülöttük élők egészségére.

Rakonczay Gábor olyan szenvedélyt talált magának, amivel legfeljebb a saját épségét veszélyezteti. Mi a gond ezzel, magyarok?

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„A fiam megkérdezte, hogy meg fog halni?” – a 12 éves Levente is tünetmentes Covid után került az intenzívre

Ő már a harmadik általunk bemutatott gyerek, akinek begyulladtak a szervei, és utólag kiderült, hogy egy jóval korábbi koronavírus-fertőzés áll a betegség hátterében.
Belicza Bea - szmo.hu
2021. január 20.

hirdetés

A 12 éves Abony és a 15 éves Gergely megdöbbentő története után bemutatunk egy harmadik gyereket is, akiért szintén komoly küzdelmet folytattak az orvosok.

A cecei Csajtai Aliz és férje októberben kapták el a koronavírust. Egy kirándulás után egyszerre estek át a betegségen.

„Nagyon megviselt mindkettőnket, egy hétig voltunk nagyon rosszul, a szagok nem érzékelésétől a gyengeségen át a hasmenésig volt minden.”

„A gyerek velünk volt, hová tettük volna? Úgy hallottuk, a gyerekekre nem is veszélyes”

– meséli Aliz, hogy a 12 éves fia, Levente mikor fertőződhetett meg. Akkor azonban nem tudták, hogy a fiú is átesett a betegségen, mert neki nem volt semmilyen tünete.

Egy hónap múlva azonban 4o fokos láza lett és megfájdult a feje. Ekkor már óvatosságból pár napja otthon volt, mert az iskolában több gyerek is elkapott egy hasmenéses vírust. Először Levente édesanyja azt hitte, ez a baja a fiának is.

hirdetés

Csakhogy Levente lázát nem tudták csillapítani, a gyógyszer picit levitte, de gyorsan vissza is szökött. Anyja ki akarta zárni a koronát. Volt még otthon egy gyorstesztjük, az halványan pozitívnak mutatta a fiút. Elvitték PCR tesztre is. Amíg az eredményre vártak,

Levente egyre gyengébb lett, alig evett, ivott és még hányt is.

Azután megjött a PCR teszt eredménye, negatív lett.Csejtei Levente

Öt nap múlva a székesfehérvári kórházba vitte az anyja, a fertőző osztályra kerültek. Azonnal infúzióra tették, mert kiszáradt, nagy dózisú antibiotikumot kapott. Akkor már hasfájása is volt, vakbélgyulladás gyanújával vizsgálták.

„A doktornő azt mondta, ez nem vakbél. Vastagbél, vékonybél, vese, minden gyulladásban van.”

Az orvosok sem tudták, mi okozza, csak azt, hogy nagy a baj.

„Levente gyulladási értéke (CRPm) 376 volt. A doktor úr elmagyarázta, hogy ennek 5-10 között kellene lennie. Körülbelül 200-nál van vérmérgezés.”

Többféle antibiotikumtól sem lett jobban a fiú. Panaszkodott, hogy nagyon fázik a lába, miközben lázas volt.

Azt mondta, nehéz a levegővétel. Bedagadt a nyaka. Megduzzadt és kipirosodott a szeme, eltorzult, foltosan vörösödött az arca, kiütéses lett a teste.
„A fiam megkérdezte, hogy meg fog halni? Azt mondtam, nem engedem. Akkor kisírtuk magukat együtt és eldöntöttük, hogy erősek leszünk. Mindenki sírt a családban, csak Levente és én nem. Mi harcoltunk. Azt sem tudom, hogy csináltam végig ép ésszel.

- mondja Aliz, aki szerint fia ezután rengeteget aludt.

„Nem tudtam vele beszélgetni sem. Volt, hogy félrebeszélt, nem értettem, mit mond.”

A harmadik napon a kórházban, a vérvétel alapján rájöttek, mi lehet a baj, átküldték a fertőző osztályról a gyerekosztályra. Ott újabb nagy vizsgálatok következtek. Alighogy megérkeztek, oxigént kellett neki adni.

„A szaturációmérő csipogni kezdett. Jött a nővér, mondta, hogy kicseréli, mert valószínűleg rossz, aztán ahogy elment, újra nagyon csipogott. 8o volt a szaturációja. A maszkos oxigénnel visszatornázták.”

Levente keringése kezdett összeomlani, átvitték az intenzív osztályra. Az orvosok szerint a korábbi Covid-fertőzés utáni Kawasaki-szindrómája lehet, bár az elvileg csak 5 éven aluliaknál szokott lenni.

„Azt mondták, ezt a betegséget tíz napig lehet kezelni úgy, hogy ne legyen visszamaradó szövődménye. A hetedik napnál tartottunk.”

Úgy kezdték el a kezelést, hogy ha nem sikerülne javulást elérni 48 óra alatt, felviszik Pestre. Az utolsó pillanatban sikerült megállítani a betegséget.

„Megcsinálták, nagyon hálás vagyok, hogy megmentették a fiamat.”

Tíz nap múlva hat kiló mínusszal engedték haza Leventét. Azt kérték a szüleitől is, hogy most ne menjenek sehova, hetente egyszer egy bevásárlás, akkor a ruhát is le kell cserélni gyorsan. Leventét most mindentől védeni kell, nem fertőződhet meg, se coviddal, se mással. Egész decemberben otthon volt a család.

Január eleje óta újra iskolába jár, de végig maszkban van, és egyedül ül egy asztalnál. Márciusig nem tornázhat, nincs néptánc sem.

Februárban mennek teljes kontrollra, akkor derül ki, van-e szívizomgyulladása.

Ahogy azt korábban megírtuk a miskolci, 15 éves Borbély Gergely is ebben az időben betegeskedett, nála is megemlítették a Kawasaki szindrómát, de nála szerepel a PIMS (Pediatric Inflammatory Multisystem Syndrome) is, amit úgy is hívnak, hogy MIS-C (Multisystem Inflammatory Syndrome). Ugyanezzel diagnosztizálták a 12 éves, pécsi Abonyt is.

A PIMS és a MIS-C is a COVID-fertőzés által kiváltott gyermekkori, több szervrendszert érintő gyulladás.

Alizék korábban nem akartak védőoltást, mert azt gondolták, ha esetleg újra elkapják a vírust, túlélik. A gyerek védelme azonban most mindennél fontosabb. Így annak ellenére is szeretnék mielőbb megkapni az injekciót, hogy a hat hónapon belül fertőzésen átesetteket egyelőre nem oltják.

A kórházban Aliz mindenkinek hálás, azt mondja, nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, mindent megtettek a gyerekért.

Az orvosok úgy búcsúztak Leventétől, legyen szíves nem egy újabb, ritka betegséggel visszatérni megint, maximum kisujjtöréssel jöhet legközelebb.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Szégyenszemre a 22 éves lányom tart el, mert nem hagynak dolgozni – nélküle már az utcán lennék”

Étteremtulajdonos, szállodaigazgató, rendezvényszervező, valamint két vidéki kocsmáros mesélte el, hogyan hatott rájuk a két és fél hónapja tartó újbóli lezárás.
Láng Dávid; címkép: Mika Baumeister/Unsplash - szmo.hu
2021. január 21.

hirdetés

November 11-én jelentették be a máig hatályos járványügyi korlátozásokat. Azóta általános rendezvénytilalom van érvényben, az éttermek kizárólag elvitelre és házhozszállításra készíthetnek ételt, a szállodák pedig csak üzleti vagy oktatási célból érkező vendégeket fogadhatnak.

A minap szinte az egész sajtót körbejárta a hír, hogy ez az állapot egészen pünkösdig fennmaradhat. Bár a kormány nem sokkal később tagadta, hogy ilyen döntést hoztak volna, abban gyakorlatilag minden szakmabeli egyetért, hogy még jó néhány nehéz hónap áll előttük.

Legutóbb szeptemberben, a határzár bejelentése után pár héttel készítettünk körképet az aktuális helyzetről, most pedig ismét megkérdeztünk néhány szereplőt a turizmus és vendéglátás területéről, milyennek látják a kilátásaikat.

„De jó, a tulaj személyesen hozza ki a kaját? ...ja, ez nem is olyan jó, ugye?”

„A tavaszi hullám kezdetekor kénytelenek voltunk mi is átállni házhozszállításra, de a Netpincér és a Wolt által felszámított költségek a 27%-os elviteles ÁFA-kulccsal együtt akkora terhet róttak ránk, hogy gyakorlatilag minden tartalékunkat lenulláztuk” – idézi fel Lévai Zsuzsi, a Halkakas Halbisztró tulajdonosa.

A fentieknek köszönhetően a forgalom 50%-a úgy ment ki a kezükből, hogy még semmi másra nem költöttek: se alapanyagra, se rezsire, se bérekre. A 2600 forintos fish & chips árából például 1300 forint maradt náluk, ebből kellett volna kigazdálkodniuk minden fennmaradó költséget.

hirdetés

Nagyon bíztak a kormányzati mentőcsomagban, de elmondása szerint inkább látványintézkedéseket kaptak valódi segítség helyett, amire alapozhattak volna. Ennek fényében különösen várták az újranyitást, ami után szeptemberig folyamatosan növekedett a forgalmuk. Ekkor azonban beütött a határzár és az újbóli krach – bár bezárniuk még nem kellett, a vendégszám megint durván visszaesett.

„A novemberi szigorításkor az volt az első gondolatom, hogy én ezt még egyszer nem tudom megcsinálni. Akkor még a 27%-os ÁFA volt érvényben, és pár hónap alatt nem tudtunk annyi tartalékot képezni, hogy kicsit is megérje újra kiszállításra átállni.”

Már el is mondta az alkalmazottaknak, hogy nem folytatják, amikor támadt egy furcsa megérzése.

„Másnap reggel azzal a sugallattal ébredtem, hogy nem szabad bezárnunk, mert valami történni fog. A rákövetkező napon pedig bejelentették, hogy az elviteles ÁFA 5%-ra csökken.”

Ez hatalmas segítség volt, egyben elindított benne egy olyan gondolatmenetet is, hogy ki kell próbálniuk a saját házhozszállítási rendszert.

„Rájöttem, hogy nem arra kell várnom, hogy az emberek maguktól megtaláljanak, hanem nekem kell odamennem hozzájuk és a szájukba rágnom, hogy itt vagyok, lehet tőlem rendelni, ha halat szeretnél enni.”

Elkezdett speciális halnapokat hirdetni, először saját lakóhelyén, Nagykovácsiban, illetve a környező budai kerületekben: a hét egy adott napján délig bárki leadhatta neki a rendelést, az étteremből hazafelé pedig ő maga szállította ki a halvacsorát.

Helyi Facebook-csoportokban kezdte hirdetni a lehetőséget, személyes hangvételű posztokkal szólítva meg az embereket. A dolog pedig bevált: novemberben és decemberben nagyon jól ment, és Zsuzsi a januárral kapcsolatban is bizakodó.

Egy jelenet különösen élénken megmaradt benne. Bekopogott egy családhoz, az apuka nyitott ajtót, aki ránézett, és így szólt: „De jó, a tulaj személyesen hozza ki a kaját? …ja, ez nem is olyan jó, ugye?” Ez tökéletesen összefoglalta a helyzet kettősségét.

„Először megijedtem, utána viszont összeszedtem az összes kreatív energiámat, hogy rájöjjek, hol van rám igény a piacon” – meséli.

Bár elmondása szerint ötször annyi munkával legfeljebb feleannyi bevételre tesznek szert, legalább felszínen tudnak maradni, és ha az érdeklődés nem csökken, tavasz végéig biztosan ki tudják húzni leépítés nélkül.

„Tisztában vagyok azzal, hogy akit most utcára raknék, az nagy valószínűséggel ott is maradna, ami hatalmas felelősség. Ráadásul nyolc éve csinálom ezt az éttermet, és nem fogom olyan könnyen adni.”

„Ott áll a pénzem a korábban beszerzett áruban, aminek lassan lejár a szavatossága”

„Tőlem három háznyira van egy bolt, amióta zárva vagyok, nyolcan-tízen is álldogálnak ott minden nap, nagyobb zajt csapva, mint korábban az én vendégeim” – meséli Hajnalka, aki egy kisebb sörözőt üzemeltet egy dél-békési kisváros központjában. A lezárások előtt ez elég volt a kényelmes megélhetésre, azóta viszont nullára csökkent a bevétele.

„Senki ne mondja nekem, hogy az higiénikusabb, ha a bolt előtt isszák az emberek a sört és a helyben kimért pálinkát, mosdólehetőség nélkül” – teszi hozzá, hangsúlyozva, hogy nem a boltos ellen irányul a kirohanása, hanem a rendszer ellen.

Felháborítónak tartja, hogy minden más üzletág működhet a kiskereskedelemtől a szolgáltatókig, a vendéglátósokat viszont teljesen ellehetetlenítik. „Ha nekik szabad, nekem miért nem?” – teszi fel a kérdést.

Egyéni vállalkozóként ráadásul semmilyen támogatásra nem számíthat. „Nincs egy vas jövedelmem sem, ott áll a pénzem a korábban beszerzett áruban, aminek lassan lejár a szavatossága. Egyedül az a szerencsém, hogy a testvéremnek van egy boltja, ahová áthordtam egy részét, és ő eladta. De ez egyedi helyzet, másoknak mindent ki kell dobniuk” – panaszolja.

Az egészben az a legnehezebb számára, hogy senki nem tudja megmondani, mikor nyithatnak ki újra. Alkalmi munkákat leszámítva addig máshova se mehet el dolgozni, mivel aligha fogadnák el, ha azt mondaná, „bocs, fogalmam sincs, meddig tudok maradni, hiszen a saját vállalkozásom az első.”

„Hogy mennyit bírok még ki? Másfél, maximum két hónapot. Ha addig se változik semmi, végleg bezárok és eladom a helyet. Örökké nem élhet az ember bizonytalanságban” – összegez.

Nála is nehezebb helyzetben van Anita, aki egy környékbeli, de még kisebb településen működtet kocsmát bérlőként.

„Ez egy épülő vállalkozás, alig két éve nyitottam, így semmi tartalékom nincsen. Van viszont lakáshitelem és egy ősrégi, rossz kocsim, amit megcsináltatni sincs pénzem. Ketten élünk a 22 éves lányommal, szégyenszemre ő tart el, nélküle valószínűleg már az utcán lennék” – sorolja.

A legnagyobb pofátlanságnak azt tartja, hogy nem engedik el a havi 50 ezer forintos katát, így azt a november 11-i bezárás óta is fizetnie kell. Erre jön még rá a bérleti díj – bár azt decemberre legalább már elengedték – és a rezsiköltség, ami annak ellenére se nulla, hogy nem tart nyitva.

Összesen már legalább 200 ezer forint kiadása volt a kocsma miatt azóta, hogy egyáltalán nem jön belőle bevétel.

„Egy falusi kocsmáról eleve ne képzelje senki, hogy dől belőle a pénz: normál esetben is épphogy arra volt elég, hogy hónapról hónapra épphogy megéljek, félretenni szinte semmit nem tudtam” – teszi hozzá.

A bezárás után próbálkozott más munkával, de annyira alulfizették – mindössze 6000 forintot kapott naponta –, hogy abból még a katát se tudta kigazdálkodni. A vállalkozását most már felfüggesztette, így legalább a havi 50 ezer forintot nem kell fizetnie, az eddigi veszteségekért azonban senki nem kompenzálta. És mivel nem megszüntette, csak szünetelteti, munkanélküli segélyre sem tud jelentkezni.

Anita is tapasztalja, hogy az eddig a kocsmába járók a bolt elé szoktak át, kenyér helyett már az alkohol teszi ki az ottani forgalom nagy részét. Az üvegeket pedig szétdobálják az utcán, aminek semmi következménye nincs.

„A plázákban tömegnyomor van, Kékestetőn is tömegek kirándulnak gond nélkül, ezzel vannak tele az újságok. Mi meg itt azon matekozunk, hogyan ne kopjon fel az állunk” – mondja kiábrándultan. Már a tavaly tavaszi újranyitás is nagyon nehezen ment neki, most pedig még bizonytalanabb abban, érdemes-e folytatnia.

„Tavaly ősz óta az idei őszre lövünk, addig aligha lesz értékelhető forgalom”

„2019-ben 1366 rendezvényünk volt, a tavalyi évről pedig még januárban is azt mutatta minden elemzés, hogy újabb rekordok fognak dőlni. Ez végül igaz is lett, csak épp negatív előjellel” – mondja Tatár György, az egyik legnagyobb hazai céges rendezvényszervező vállalkozás, illetve a https://www.cegeshelyszinek.hu és http://www.rendezvenyhelyszinek.hu ügyvezetője.

A bevételek visszaesése miatt már az első lezárás idején meg kellett válnia néhány munkavállalótól, a bő 20 fős csapat magját azonban akkor még meg tudta tartani.

A nyár alapvetően nem a céges rendezvények szezonja, de az újranyitás után így is egész sok megrendelést és ajánlatkérést kaptak. A szeptembertől decemberig tartó csúcsidőszak is erősen indult, aztán ahogy egyre nőtt az országban a fertőzöttek száma, úgy kezdték sorra visszamondani a már lekötött eseményeket is. Ezek között ráadásul több olyan volt, ami tavaszról került át őszre, de végül az új időpontban se tudták megtartani.

Az őszi korlátozások bejelentésekor Tatár már látta, hogy ezen egyhamar nem lesznek túl, így újabb alkalmazottakat kellett elküldenie. A cég létszáma most már az eredetinek alig a fele.

„Folyamatosan egyeztetünk egyrészt a megrendelőinkkel, másrészt a rendezvényhelyszínekkel és az alvállalkozókkal (catering-szolgáltatók, rendezvénytechnikai vállalkozások, előadóművészek stb.) de leginkább csak azért, hogy tartsuk egymásban a lelket és megbeszéljük, ki hogyan látja a helyzetet. A legrosszabb az, hogy senki nem tud semmi biztosat.”

Neki viszont mindenképp terveznie kell, ezért most arra készül, hogy szeptembertől talán már lehet értékelhető mennyiségű céges rendezvényre számítani, előtte viszont aligha. A piacvezető pozícióból fakadóan bízik benne, hogy át tudják vészelni ezt a lezárást is, addig azonban még jó néhány nehéz hónap vár rájuk.

Tatár a fentiek mellett egy kis szállodát is üzemeltet Balatonfüreden Boutique Hotel Annuska néven. Itt szintén minimálisra csökkent a forgalom, amióta csak üzleti, gazdasági, vagy oktatási céllal érkezőket fogadhatnak, ennek ellenére nem zárt be és nem bocsátott el senkit.

“Az volt a karácsonyi ajándék, hogy mindenkinek megtartottam az állását annak ellenére, hogy üzletileg nem értelmezhető mennyiségű vendégünk volt.”

„Bár az átoltottságtól és a járványügyi helyzettől függ, de az elvi esély megvan rá, hogy a nyári főszezon Balatonfüreden már rendben lesz. Biztosat viszont itt sem lehet tudni és 2 hónap nyilván nem tudja eltartani az évet” – teszi hozzá.

A leépítést mindazonáltal ezután is szeretné elkerülni, a helyzete pedig abból a szempontból szerencsésebb, hogy a szálloda méreteiből adódóan eleve kevés alkalmazottat foglalkoztat. Tavaly nyáron pedig azt tapasztalták, hogy a vendégek szívesebben jönnek az ehhez hasonló kisebb helyekre, ahol sokkal kevesebb a kontaktus lehetősége és a higiéniai előírások is könnyebben betarthatók.

„Fő feladatunk az optimizmus, felkészülés és a reménykedés”

„Mi a járvány kezdetén nagyon hamar reagáltunk a kialakult helyzetre, március közepén bezártunk és egészen augusztus közepéig nem is fogadtunk vendéget. Ekkor nyitottunk ki, de alig pár hét után jött a határzár, így szeptember közepén ismét úgy döntöttünk, hogy így nincs értelme nyitva tartani” – meséli Galla Gergő, a 179 szobás Barceló Budapest igazgatója.

Helyzetüket tovább nehezítette, hogy a járvány előtti időben szinte az összes vendégük külföldi turista volt.

Elmondása szerint 10-20 szobás kihasználtság miatt egyszerűen nem érte volna meg nyitva maradni, kompromisszumokat a minőség rovására – például, hogy egészségügyi okokból ne legyen teljes a reggeli, vagy a szobaszervíz – pedig nem akartak kötni.

A forgalomkiesés miatt már tavaly áprilisban radikális lépéseket kellett tenniük: „A főszezonra tervezett belsős csapat jelentős részét sajnos el kellett küldeni, illetve olyan is volt, aki magától választott más szakmát ebben a turizmus számára kiemelten nehéz helyzetben, így ma már csak alig többen mint 10-en maradtak teljes állományban”

– sorolja az igazgató. Ezt a létszámot már szeretnék megőrizni, de arra a kérdésre, ők mivel tudják hasznossá tenni magukat a bezárt szállodában, így felel:

„Fő feladatunk a szálloda műszaki állapotának megőrzése, az épület őrzése, amiben jómagam is részt veszek, és a folyamatos készenlét, készülés az újranyitásra. Emellett az is feladatom, hogy a kollégákban megpróbáljam tartani a lendületet, hogy megtalálják a munkában a kihívást, így folyamatokat optimalizálunk, rendszerezünk. Olyan feladatokat is próbálunk megoldani, amelyekre a főszezon forgatagában lehetetlen időt fordítani, de sajnos ezekből lassan egy év zárt állapot után egyre kevesebb van.”

A jövővel kapcsolatban próbál optimista lenni, már amennyire a rengeteg bizonytalanság megengedi: „Két héttel ezelőttig bíztunk a tavaszban, most bízunk a nyárban, aztán lehet, hogy ha áprilisban újra beszélünk, akkor már az őszben bízunk majd.”


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: