Nézzenek az áldozatok arcába az egyházi vezetők is – Perintfalvi Rita az egyházról és a zaklatási ügyekről
Ezt a számot én nem hiszem el.
Ez vagy azt jelenti, hogy itt nincsenek akták, vagy azt, hogy az áldozatok nem mernek megszólalni, vagy azt, hogy ez itt egyáltalán nem téma, nem akarunk róla beszélni. Hans Zollner, a Katolikus Egyház gyermekvédelmi intézete, a Centre for Child Protection vezetője, jezsuita professzor, nagyon sok tanulmányt írt erről a témáról, és szerinte egyértelműen kimutatható, hogy ez a jelenség minden országban jelen van, függetlenül attól, hogy milyen fejlettségű országról van szó, hogy konzervatív vagy progresszív ez a régió. Tulajdonképpen strukturális problémáról van szó, amit egyébként én strukturális bűnnek is nevezek.
- Ezt pontosan hogy kell érteni?
- A strukturális bűn felszabadítás teológiai fogalom. Azt jelenti, hogy vannak olyan bűnök, amelyekért nem az egyén felelős. Az egyházi abúzusügyek esetén azt jelenti, hogy maga a rendszer ezekkel az ügyekkel szemben védelmi pozícióba helyezkedik. Ezek a bűncselekmények hosszú éveken, sőt, évtizedeken keresztül, világszinten el lettek tussolva, ezt ma már nem kérdőjelezi meg senki. Hans Zollner úgy fogalmazza meg, hogy az egyház ún. vármentalitással reagál. Ha van egy ügy, azt ameddig csak lehet, belső ügyként próbálják kezelni, körbebástyázzák, hogy semmiképp ne szivárogjon ki információ, mert az lejáratná az egyházat, és az elkövetők nem kerülnek világi bíróság elé, nem büntetik meg őket, hanem elhelyezik őket máshová, ahol egyébként valószínűleg folytatni fogja azt a bűnös tevékenységet. A nyugaton feltárt esetekből látszik, hogy egy-egy elkövető akár évtizedeken keresztül, folyamatosan tevékenykedhet, és rengeteg áldozata lehet.
Ferenc pápa kimondta, hogy az egyházi vezetőknek mindenáron szorgalmaznia kell, hogy az elkövetők világi bíróság előtt is feleljenek a tetteikért, és ha az áldozatok, szülők vagy hozzátartozók feljelentést tesznek, akkor az egyház álljon mögéjük. Ezt nagyon fontos előrelépésnek gondolom.
- Azt kutatta bárki, hogy az egyházon belül több vagy kevesebb szexuális bűncselekmény történik arányaiban, mint az egész társadalomban?
- Ez a mostani ulmi vizsgálat hozott egy döbbenetes statisztikai adatot. Feltűnően magas a katolikus papok számaránya a bűnügyileg súlyos szexuális erőszakügyek elkövetői között: az összes elkövetőből 8% katolikus pap. Ami ezen kívül biztosan kimutatható, hogy az esetek napvilágra kerülése sokkal lassabb és bonyolultabb, mint egy másik intézménynél, mondjuk egy iskolánál. Az egyházon belüli eseteknek ráadásul van egy speciális pszichológiai oldala is, hogy a papnak szakrális tekintélye van, hiszen ő Istent képviseli. Ezért a hívők nem feltételezik róla, hogy ilyen rosszat tehet. Ha egy áldozat, főleg egy gyerek előáll ezzel, akkor nagyon gyakran nem hisznek neki. Azt mondják, hogy biztos eltúlzod, kitaláltad. Vagy agresszívan támadni kezdik az áldozatot, megvádolják, hogy csak le akarja járatni az egyházat. Merthogy ez nem történhetett meg. Egyébként a német vizsgálatok kimutatták, hogy ez nem csak a katolikus egyházat érinti, hanem a református és az evangélikus egyházat is. De ugyanúgy jelen van a probléma a muszlim és a zsidó közösségben is, bár kisebb jelentőséggel.
Ami nálunk nehezíti az esetek feltárását, az a zárt struktúra. A bűncselekmények legnagyobb hányada valamilyen zárt intézményben történik. Mondjuk egy internátusban, vagy papi szemináriumban. Nem csak kiskorúakat ér szexuális bántalmazás, hanem papnövendékeket, teológus-hallgatókat, szerzetesjelölteket vagy mondjuk apácákat is. Erre volt is konkrét példa Ausztriában. Egy apáca, Doris Wagner kikerült Rómába, egy szerzetesrendhez, ahol többször is papok erőszakolták meg. Ő ezt elmondta a nyilvánosság előtt, írt róla könyvet. Az osztrák kardinális pedig leült vele a BR egyik legnézettebb műsorában, és ott, nagy nyilvánosság előtt ismerte el, hogy elhiszi, hogy mindez megtörtént ezzel a szerencsétlen áldozattal. Ott a társadalmi nyomás sokkal erősebb. Szemben Magyarországgal, ahol más fajta szexuális visszaélési ügyekre is nagyon felemásan reagál a társadalom.
Nálunk a #Me Too mozgalomnak sem lett társadalom átformáló hatása. Nyugaton ez nincs így.
Amikor Németországban először kirobbantak ezek a botrányok, akkor az emberek tömegesen léptek ki az egyházakból, és nem csak a katolikusból.
- Mennyire látsz bele ezeknek a bűnöknek a lélektanába? A #Me Too mozgalom kapcsán sokszor elhangzik, hogy a szexuális erőszak mögött valójában nem a szexuális vágy áll, az elkövető jellemzően a hatalmat élvezi, a másik megalázását. Ezekben az esetekben is erről van szó?
- Ez komplex kérdés. Az egyik áldozat, akivel beszéltem, őt 14 és 21 éves kora között erőszakolta meg többször egy katolikus pap. De tulajdonképpen nem kellett megerőszakolnia, mert az érzelmi manipuláció olyan erős volt, hogy fizikai erőt nem kellett alkalmaznia. Az áldozat ezt az egészet nyilván nem akarta, azért tette csak meg, mert az egyház egyik képviselője kérte rá, és őt a családjában is úgy nevelték, hogy engedelmeskedni kell. Szülőnek, tanárnak, pap bácsinak szót kell fogadni. Ő nekem azt mesélte, hogy tényleg egy rongynak, egy darab húsnak érezte magát, akivel az a valaki azért csinálta ezt, mert az elégítette ki, hogy hatalmi pozícióban van, és bármit megtehet. Hogy vehetem el valakinek a személyi integritását, emberi méltóságát a legjobban? Úgy, ha szexuálisan megalázom. Ez ősi dolog, a Bibliában is benne van. A háborúkban a nők és férfiak tömeges megerőszakolása sem a szexről szól, hanem a leigázásról. A hatalomról. Ez az egyik dolog.
A másik összetevő, amiről Hans Zollner is beszél, az a cölibátus, a papi nőtlenség. Ez indirekt módon játszik szerepet az ügyben. Hivatalos formában ezeknek az embereknek nem lehet semmiféle szexuális élete. Erre kitaláltak különböző kifejezéseket, hogy akkor szublimálni kell, és különböző szellemi tevékenységekbe áttranszformálni ezeket a vágyakat. Van olyan ember, aki ezt meg tudja csinálni, és van olyan, aki nem. A kispapok viszont sokszor nagyon későn találkoznak azzal, hogy tulajdonképpen mit jelent az, hogy nő, mit jelent az, hogy szexualitás, amikor esetleg már nem tudnak kihátrálni. Zollner szerint ezt a vágyat elfojtják, de ez az elfojtás előbb-utóbb agresszióvá válik, és ez a legvédtelenebb áldozatokkal szemben fog előtörni, akik igen gyakran pont a kiskorúak, akik sem érzelmileg, sem fizikailag nem képesek megvédeni magukat.
A harmadik tényező pedig, amit sajnos most fedezek fel ezekben a beszélgetésekben, az az átadott minta fontossága. Nagyon sokan azért lesznek elkövetők, mert maguk is áldozatok voltak. Ez is egyfajta strukturális bűn: benne van a rendszerben egy rossz minta, egy bűn, ami megtörtént, nincs kellőképpen megbüntetve, ezért ez a minta megy tovább. Áldozatból tettes lesz, ördögi csapda. De nemcsak szexuális erőszakról van szó!
Sajnos egyre többször hallja a világban az ember, hogy a szexuális szolgáltatás olykor karrierlehetőség, és ez így van az egyházon belül is, bármilyen durván is hangzik.
Ugyanúgy, ahogy a színházakban beszélnek szereposztó díványról, itt is, ha valaki megtesz valamit a megfelelő embernek, akkor előrébb juthat, kaphat ösztöndíjat, külföldi tanulmányi lehetőséget.
- Te azért most már elég sok évet lehúztál teológusként a katolikus egyház berkeiben. Személyesen érzékeltél bármit ezekből a szexuális visszaélésekből, vagy te is most csodálkoztál rá?
– Már teológus hallgatóként is érzékeltem ilyen eseteket. Ezeket hallani lehetett, voltak sejtések, pletykák. Egyébként ezért is csodálkozom, hogy Magyarországon ez még nem robbant ki, mert azt látom, hogy ezekről a dolgokról Magyarországon is nagyon sokan tudnak. Kelet-Közép-Európa mindig kijátssza azt a kártyát, amit nyugaton nem lehet, hogy minket üldöznek. Mi a kommunizmus alatt is el voltunk nyomva, az egyházat mindenki le akarja járatni. Azok az esetek, amelyekre fény derült egyáltalán itthon, az mind a baloldali sajtóban jelent meg. Nem láttam olyan esetet, amit a Magyar Kurír vagy az Új Ember lehozott volna. Ezért az egyház vagy a hívők nagyon sokszor úgy reagálnak, hogy ez csak koholmány, mert a balliberális sajtóban jelent meg. Talán ezért is olyan nehéz áttörni ezt a falat.
– Kaptál-e bármiféle támogatást a kezdeményezésedhez a Magyarországi Katolikus Egyháztól?
– (felnevet) Nem kaptam. Igaz, nem is kértem. Pannonhalmán lesz hamarosan az első igazán jelentős magyarországi konferencia erről a témáról, Gyurkó Szilvia (a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány elnöke) és a bencések szervezésében. Mint ismeretes, ott néhány éve volt egy konkrét eset, amit Várszegi Asztrik példamutatóan tárt fel és kezelt. Onnan talán elindulhat valami.
– Hogy érhet el Téged az, aki akár az interjú hatására úgy érzi, hogy volna mondanivalója a számodra, vagy segítséget kérne?
– Aki el akar érni, a [email protected] címen tud írni nekem. Fontos, hogy érezzék az emberek, hogy ha ilyesmi történt velük, akkor van valaki, akinek ezt el lehet mondani. Lehet, hogy az illető nem is akar többet, csak hogy végre valakinek elmondhassa. Már annak is van gyógyító ereje, hogy valaki, aki egyébként teológus, tehát mégis csak az egyház része, meghallgatja őket, és azt mondja: „Sajnálom, hogy ez megtörténhetett”, akár bocsánatot is kér az egyház nevében. Egyébként pedig nagyon fontosnak tartanám, hogy az egyházi vezetők is nézzenek az áldozatok arcába. Akkor ők is másképpen gondolkoznának arról, hogy ez milyen súlyú probléma, és milyen fontos tenni ellene.
Enélkül a bocsánatkérés sosem lesz őszinte és mély.
