Nem érdekel a migránsozás és a beszólások, mert itt szabadon élhetek
Fehér ing, divatos cipő és frizura, karóra – Ahmad a bőrszínét leszámítva teljesen úgy néz ki, mint a hozzá hasonló korú magyar srácok. Folyékony magyarsággal szabadkozik, amiért késett egy keveset a találkozónkról, és ahogy beszélgetni kezdünk, később is csak alig tűnik fel az akcentusa.
Igazából a véletlennek köszönhető, hogy itt kötöttek ki nagyjából hat éve. Édesapja egy bank vezető tisztviselőjeként hatalmas pénzek felett rendelkezett, amire a tálibok rá akarták tenni a kezüket. Amikor ezt nem hagyta, veszélybe került az élete: azzal fenyegetőztek, hogy megölik őt és a családját is.
Miután bombát dobtak a házukra, el kellett költözniük egy sötét, föld alatti lakásba, a gyerekek iskolába se járhattak, és még az utcára se mehettek ki.
Az apa végül 2007-2008 körül – tehát bőven a menekültválság előtt – úgy döntött, elindul gyalog Európa felé. A család többi része viszont akkor még nem tudta bevállalni a több hónapig tartó veszélyes utat, hiszen a gyerekek nagyon kicsik voltak.
London volt a végcélja, de Magyarországig jutott: itt elkapták és feltartóztatták, papírok híján nem tudott tovább menni. Végül aztán megkapta a menekültstátuszt, így letelepedett, és elkezdte szervezni, hogy a többiek is utána jöhessenek. A családegyesítésig azonban még nagyon sok időnek el kellett telnie.
Ez az időszak különösen nehéz volt Ahmadék számára: gyakorlatilag be voltak zárva, nem tudtak tanulni, édesanyjuk mellett nagybátyjuk és nagynénjük próbálta segíteni a mindennapi életüket bevásárlással és hasonlókkal.
„Egyszer, 3-4 év után elmentünk az egyik unokatesóm esküvőjére. Nem akartunk, de győzködtek bennünket, hogy nem lesz semmi baj. Így mégiscsak elindultunk, és bombát dobtak az autóra, amiben az anyukám, a húgom, a házasodó unokatesóm és az ő anyukája utaztak”
– meséli. A húga súlyosan megsérült, és a többieknek is mindössze az volt a szerencséjük, hogy a bomba végül csak félig törte át az ablaküveget, amikor felrobbant. Ha teljesen áttöri, alighanem mind meghalnak.
„A legfurcsább, hogy itt mindenki szabad”
Ilyen körülmények között éltek, mígnem az akkor már évek óta Magyarországon élő apának sikerült beszereznie a papírokat, hogy felesége és gyerekei legálisan utána mehessenek. Ehhez előbb Pakisztánba kellett utazniuk, mert ott volt a legközelebbi magyar nagykövetség, majd Dubaj érintésével érkeztek meg Budapestre.
Ahmad 16 éves volt akkor. A legfurcsábbnak első pillanattól kezdve azt tartotta, hogy mindenki szabad. „Itt ha valaki akar valamit csinálni, megcsinálja. Az emberek az utcán csókolóznak, és senki nem szól rájuk. Nálunk ez elképzelhetetlen lenne” – említ egy példát. Idővel aztán hozzászokott ehhez is.
A tanulással azonban nem tudott felzárkózni: bár néhány évig járt egy itteni gimnáziumba, ma sem tud tökéletesen írni-olvasni. Dariul, ami az anyanyelve, szinte egyáltalán nem, de a magyar már sokkal jobban megy neki – fejlődni is inkább már csak ebben szeretne.
Az is hátráltatta a tanulmányait, hogy elég hamar rá is szükség lett családfenntartóként. Ugyanis kiderült, hogy apja titokban összeházasodott egy magyar nővel, akitől gyereke is született.
„Azt mondta nekünk, hogy csak a munkatársa, de hamar rájöttünk, hogy sokkal több ennél. Anyukám persze nagyon ideges lett, de meggyőztük, hogy nincs más lehetőségünk, el kell fogadni.”