News here

SZEMPONT
A Rovatból

Munkát remélnek a falvak az erdő szélére költöztetett fogyatékosoktól

Az Abcúg riportjából kiderült, hogyan mehet félre a most induló, több milliárdos férőhelykiváltási program.
Mizsur András, Abcúg, fotók: Magócsi Márton - szmo.hu
2018. január 11.


Link másolása

Bár a nagy szociális intézmények kitagolásának pont az a célja, hogy elősegítsék a fogyatékkal élők önállósodását, integrációját, a program megvalósulása teljesen az ellenkezőjét eredményezheti. Hozhat-e bármi eredményt, ha a fogyatékossággal élők ugyan kisebb intézményekbe, de a falu szélére, erdők mellé, megközelíthetetlen telkekre költöznek majd?

“Legalább nem lesz itt ez a dzsungel!”

– mondta a kéthelyi Honvéd utca egyik lakója, amikor arról kérdeztük, mit szól hozzá, hogy a házával szemben lévő gazos, elhanyagolt telekre épül fel azoknak a lakóotthonoknak az egyike, ahová a Kéthelyen működő, 140 fős intézményből költöztetnek ki fogyatékos embereket. Az idős néninek nincs baja az intézmény lakóival, gyakran találkozik velük a faluban járva, a boltban vagy a templomban. “Rendesek, mindig köszönnek!”, mesélte. Úgy tűnt, hogy a költözés híre nem igazán rázta meg az utca lakóit. “Hallottuk, hogy valamit építenek, de többet nem tudunk. Talán 2019-re lesz kész, ugye?” – kérdezett vissza bizonytalanul a néni egyik szomszédja, amikor becsöngettünk hozzá.

a2

A Marcalitól 7 kilométerre található Somogy megyei falu azzal került be nemrég a hírekbe, hogy több újság arról írt: Kéthelyen szennyvíztelep mellé építenek otthonokat fogyatékos embereknek. Szennyvíztelepet ugyan nem találtunk ottjártunkkor, de az való igaz, hogy a lakóotthon számára kiválasztott telek mellett egy szennyvízátemelő telep működik. Mindebből azonban nem sokat vehetnek észre az arrajárók; nem hatalmas szennyvíztartályokat kell elképzelni, az átemelő mindössze egy kerítéssel körbekerített aknából és egy póznából áll, néhány négyzetméter az egész.

Inkább tűnt problémásnak az, hogy a szóban forgó telek Kéthely központjától távol, az egyik településszéli utcában van, abban is utolsó telekként: két oldalról is mező határolja. A Honvéd utcán kívül a Május 1., a Sugár, és a Vár utcában is épülnek házak. Utóbbinál a telek a falu szélén, az utca végén található: ezt úgy kell elképzelni, hogy csak a telekkel szemben vannak lakóházak, oldalról és hátulról beépítetlen terület, illetve szántóföld fogja közre.

Tízezer ember fog kiköltözni

Többek között ezt kritizálta a most induló, 72 milliárd forint uniós támogatásból megvalósuló férőhelykiváltási programban az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetsége (ÉFOÉSZ). A tervek szerint 2023-ig összesen 10 ezer fogyatékkal élő ember (2018 végéig 2500, majd 7500) költözne a sokszor túlzsúfolt, leromlott állapotú intézményekből kisebb, az egyéni szükségletekhez jobban igazodó 7-12 fős lakóotthonokba. Így akarják elősegíteni társadalmi integrációjukat, és hogy a lehetőségekhez mérten minél önállóbb életet élhessenek.

a3

Az ÉFOÉSZ szerint mindebből vajmi kevés fog megvalósulni. A szervezet kifogásolta, hogy az új lakóotthonok sok esetben a települések központjától távol, azok szélén, esetleg utolsó házként épülnek fel. Így a lakók kevésbé tudnak bekapcsolódni a tepelülés életébe, például nem tudnak önállóan elmenni a cukrászdába vagy a boltba, így fennáll a veszélye, hogy kicsiben újratermelődnek az intézményi viszonyok.

a4

Kéthelyről két másik közeli faluba, Öreglakra és Somogyvárra is költöztetnek fogyatékosokat; ahogy ezek esetében is látni fogjuk, a településszéli telkek sokszor rosszul megközelíthetőek, illetve az elhelyezkedésből fakadóan nem feltétlenül a legjobb állapotú ingatlanok szomszédságában jönnek létre majd ezek az otthonok. Mindez azért is fontos, mert a legtöbb kéthelyi értelmi fogyatékos évtizedek óta az intézményben él, és ahogy a pályázatban olvasható, esélyük sincs, hogy visszakerüljenek családi környezetbe – jó eséllyel tehát életük hátralevő részét ezekben az házakban élik majd le.

Mindezeken felül alapvető problémának tartja az ÉFOÉSZ, hogy – mint Kéthely esetében is történik – a lakóotthonok sok esetben ugyanazokon a kis lélekszámú, kedvezőtlen demográfiai és gazdasági mutatókkal (pl. elöregedés, munkanélküliség, elvándorlás stb.) bíró településeken épülnek fel, ahol az intézmények is működnek. Kéthelyen például két otthon is a kiváltásra ítélt intézmény szomszédságában, attól alig 100 méterre épül.

Ez azért is lehet gond, mert a szolgáltatások (egészségügyi, kulturális, vagy szabadidős szolgáltatások) miatt a fogyatékosok a kiköltözés után is rá lesznek utalva az intézményre. (Különösen igaz lehet ez a kéthelyi intézményre, ahol munka rehabilitációs foglalkoztatás is működik.) A pályázat mindhárom település esetében is megemlíti, hogy hiányosak vagy nem érhetők el egyes szociális- és közszolgáltatások a falvakban, ezért ezeket ugyanúgy, ahogy eddig, az intézmény fogja biztosítani a jövőben is.

Fejlődést várnak a programtól

Kéthely polgármesterével, Molnár Balázzsal az egyik lakóotthon helyszínén beszéltünk. Nem igaz szerinte, hogy “a senki földjére” költöztetik a fogyatékos embereket; igyekezett úgy kiválasztani a telkeket, hogy azzal elősegítsék a lakók társadalmi integrációját. Ez abból is látszik, mondta, hogy mindegyik telek lakóházak közelében, környezetében lett kijelölve. A Május 1. utca legvégén található telket például külön értékesnek tartja a panoráma miatt.

Üres telket egyébként sem találni a falu központjában, indokolta a kéthelyi polgármester, miért nem a település központjában vagy ahhoz közelebb lesznek a lakóotthonok. A hat telekből így is négyet az önkormányzatnak kellett külön megvásárolnia, összesen 4 millió forintért, mert nem volt több olyan telek a település tulajdonában, ami megfelelt volna a célnak. (A telkek kiválasztásában a kéthelyi intézmény fenntartója, a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság és az intézmény vezetője is részt vett.)

Kéthelyen immár 50 éve működik fogyatékos ellátás, sok kéthelyi család generációk óta ezen a területen dolgozik, tudtuk meg a falu vezetőjétől. Az intézmény lakói aktívan részt vesznek a falu életében, eljárnak templomba, fellépnek a karácsonyi ünnepségen, magyarázta Molnár.

“Nekünk ők nem fogyatékosok, hanem kéthelyiek.”

Nemcsak emiatt támogatták Kéthelyen az intézmény pályázatát: a falu polgármestere fejlődést vár a férőhelykiváltási programtól. A lakóotthonokban szükség lesz ápolókra, gondozókra, azaz új munkahelyek létesülhetnek, sorolta a lehetőségeket. Másrészt reményei szerint a lakóotthon hatására beépülhetnek a most még üresen álló telkek is. Az elmúlt években kevés új ház épült, tette hozzá, jelezve, hogy Kéthelyen tényleg nagy szónak számít a hat otthon felépítése.

A Kéthelyi Értelmi Fogyatékosok Otthonát is megkerestük, de az intézmény vezetője a riport elhalasztását kérte arra hivatkozva, hogy a pályázat nincs olyan állapotban, hogy érdemben tudjunk arról beszélni.

Nekik is kell valahol lakniuk, nem?

Megnéztük a projektben érintett másik falut, a Kéthelytől 30 perces autóútra található Öreglakot is: ott három lakóotthonban összesen 34-en élnek majd. A telkek Öreglak központjától messze, a falu egyik különálló részén, a Kossuth Lajos utcában vannak. Két ház egy évek óta beépítetlen szakaszon, a néhány éve lerombolt szeszgyár helyén épül majd fel. Míg a harmadik otthon a falu utolsó háza lesz, egy erdős szakasz szélén, ahol már rendes betonút sincs – pont úgy, ahogyan azt az ÉFOÉSZ több pályázatban is kifogásolta. Mint megtudtuk, a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság (SZGYF) maga választotta ki ezeket a telkeket. “Jobbat nem tudtunk felajánlani”, mondta az Abcúg megkeresére Maczucza Miklós, a falu polgármestere.

a8

Kéthellyel ellentétben, Öreglakon nem mindenki lelkesedett azért, hogy fogyatékos emberek költözzenek a faluba. Volt némi tunnyogás

– jellemezte a helyiek hozzáállását az a férfi, akivel az egyik presszóban elegyedtünk szóba az öregalki telkeket keresve. Sokan féltek tőlük: “minek hozzák ide ezeket a bolondokat?!, mondogatták a faluban. Jóval megértőbb volt az a férfi, akinek a házával szemben épülnek fel az otthonok. “Nekik is kell valahol lakniuk, nem? Nem hiszem, hogy az utcában bárkit is zavarnának” – mondta, amikor erről kérdeztük. A polgármester is elismerte, hogy voltak, akik nem örültek a költözésnek, és “fűtötték a lakosságot”, de igyekezett mindenkit meggyőzni, hogy nem kell félni a gondozottaktól.

Az öreglakiak ellenérzésénél végül erősebbek voltak a racionális szempontok. Az 1500 fős Öreglakon is probléma a munkanélküliség, pontosabban a lehetőségek hiánya: sokan járnak át a faluból Marcaliba vagy Kaposvárra dolgozni. Akárcsak Kéthelyen, itt is abban bíznak, hogy a lakóotthonok révén új munkahelyek jönnek létre. A férfi a presszóból is így kapott munkát; korábban traktoros volt, most az építkezéseknél dolgozik biztonsági őrként. Az öreglaki polgármester elmondása alapján minimum 12 állandó dolgozóra lesz szükség a házaknál, vagyis ennyi új munkahellyel számolnak. Szerinte a helyi viszonyokhoz képest “ez nem kevés”, főleg a nőknek lenne jó lehetőség, akik nem tudnak messzire eljárni, magyarázta. Képzések is lesznek, az első toborzást már meg is tartották, tette hozzá.

Fogyatékosok adhatnak jövőképet a falunak

Öreglak után az utolsó helyszínre, Somogyvárra mentünk át. Az 1800 fős faluban három otthont létesítenek, egyet az SZGYF tulajdonában lévő házból alakítanak ki, kettőt újonnan építenek fel. A kéthelyi és az öreglaki tapasztalatokkal összehasonlítva ezek a telkek vannak a legrosszabb helyen: az egyik településszéli utcában vannak, hátulról csak a szántóföld határolja azokat. Az oda vezető betonút alig látszott ki a sár alól, a valaha volt gyalogos járdát pedig teljesen benőtte a gaz. Öreglakhoz hasonlóan itt is az egyik otthon utolsó ház lesz, attól balról már az erdő kezdődik.

a9

Az SZGYF tulajdonában lévő ház már jóval beljebb van a faluban, mint a két telek. Korábban is lakóotthonként funkcionált, körülbelül négy éve zárt be, tudtuk meg a szomszédban lakó nőtől. Nyolc lány lakott ott a gondozójukkal, őket szerette, mesélte. Hallott a költözésről, úgy tudja, hogy most idősebbek jönnek, – és ahogy ő fogalmazott – meg olyanok, akiket nem lehet egyedül kiengedni az utcára.

“Hát minek kellett ide hozni ezeket a hülyéket?”

– méltatlankodott. Mint elmondta, attól fél, hogy elértéktelenedik a háza, nem tudja majd eladni a fogyatékosok miatt. “Remélem, legalább építenek valami kerítést is, nehogy átjöjjenek a bolondok”, tette hozzá.

a10

“Lépnünk kellett, ha fejlődni akarunk” – ezt már Gyurákovics László, Somogyvár polgármestere mondja, aki a korábbi otthon mellett lakó nőhöz képest jóval optimistábban tekint a férőhelykiváltási programra. Ahogy ő fogalmazott, “jövőképet adhat a falunak”: úgy számolt, hogy egy-egy otthonba 5-6 állandó ápolóra vagy szociális dolgozóra lesz szükség, így a beruházás révén 20 új munkahely jöhet létre helyben. “Ritka, hogy egy ekkora település ennyi relatíve jól fizető és szakképzettséget igénylő munkahelyet tud teremteni”.

Az is a kéthelyiek befogadása mellett szólt, hogy Somogyváron 1946 óta működik egy gyógypedagógiai intézet. Eddig úgy volt, hogy az ott nevelkedő gyerekeknek 24 éves koruk után el kellett hagyniuk a falut, de Gyurákovics szerint – aki maga is gyógypedagógus – a jövőben viszont átköltözhetnek a most épülő otthonokba.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
Másfélmillió magyar fizetett már a mobiljával, az új trend a láthatatlan fizetés lesz
100-ból 6 magyar az ágyban vagy a kanapén fekve intézi online vásárlását, 13% rendelt már a vécén ülve, de gyakori az is, hogy tévénézés közben kattintgatunk a mobilunkon és vásárlunk meg valamit egy webáruházból. Interjúnk Mondovics Péterrel, a Mastercard marketing menedzserével.

Link másolása

A hangzatos számadatok a Mastercard idei Fizetési Élmény Riportjából valók, amelynek kapcsán Mondovics Péterrel, a Mastercard marketing menedzserével beszélgettünk a digitális fizetési trendekről.

SZMO: - Korábbi években is megvizsgálta már a Mastercard, hogy milyen élethelyzetekben vásárlunk, fizetünk online – az idei kutatás milyen tanulságokat hozott ebből a szempontból?

Mondovics Péter: - Egyre inkább szűkül az az időtartam, amíg az emberek képesek egy valamire odafigyelni. Most 8 másodperc ez az időtáv egy átlagembernél – az aranyhalnál 12. De ez nem csoda, hiszen rengeteg impulzus ér minket, akár öt-hatezer kereskedelmi üzenettel is találkozunk egy nap alatt.

A felgyorsult világunkhoz igazítottuk a szokásainkat is, ezért van az, hogy tévénézés közben a mobilunkat nyomogatjuk, és bármit meg tudunk rendelni, legyen szó vacsoráról, akciós ruhadarabról, vagy karácsonyi ajándékról.

Ehhez pedig alkalmazkodtak a kereskedők és szolgáltatók is, a webáruházak lehetővé teszik, hogy a legkényelmesebben, leggyorsabban és legbiztonságosabban megrendeljük azt, amit épp szeretnénk. Nem kell hosszasan, katalógusokat lapozgatva böngésznünk a felhozatalt, és bonyolult adatlapokat kitöltve leadni a rendelésünket.

SZMO: - Mennyiben gyorsította fel ezeket a folyamatokat a covid-járvány és az emiatti lezárások?

Mondovics Péter: - Az elektronikus kereskedelem rohamosan nőtt, 2020-ban 45%-ot, 2021-ben pedig 32%-ot. Most már a hazai kiskereskedelmi forgalom 10%-a online csatornákon bonyolódik – ezt nem gondoltuk volna öt évvel ezelőtt. Ugyanakkor az európai átlaghoz képest még mindig el vagyunk maradva, mert az 19%. A drasztikus növekedéshez a hirtelen jött bezárások mellett kellett az is, hogy a szolgáltatások kényelmesebbek legyenek. Mostanra már a mobiltelefonok gyártói is arra törekszenek, hogy minél több szolgáltatást elérhetővé tegyenek a készülékekben: tudjuk a telefonunkkal magunkat biometrikusan azonosítani, fizethetünk vele, színházjegyet vehetünk két villamosmegálló között, vagy éppen megnézhetjük a gyerekünk aktuális iskolai osztályzatait.

SZMO: - Ha ilyen jelentős mértékben megnőtt az online kereskedelmi forgalom, akkor biztosan sok új vásárló is megjelent a színen, aki korábban sosem fizetett az interneten digitálisan.

Mondovics Péter: - A járványhelyzet alatt az 55 év feletti korosztály lépett be az elektronikus kereskedelmi térbe és elég nagy számban kezdték el használni a szolgáltatásokat. Jellemzően élelmiszereket rendeltek, de a legaktívabb online vásárlók közé kerültek. Sokan közülük a mai napig így bonyolítják a beszerzéseiket.

Van weboldal, de nincs digitális fizetés? – Mínuszpont.

SZMO: - Azt most már tudjuk, hogy a vásárlók oldalán megnőtt az igény az online vásárlás lehetősége iránt – lekövették-e ezt a kereskedők és szolgáltatók?

Mondovics Péter: - A nagy márkák és hálózatok mindenképp, látjuk, hogy az összes nagy kiskereskedelmi hálózatnak van házhozszállítási szolgáltatása, amit online rendelés előz meg. Viszont van Magyarországon 24 ezer olyan vállalkozás vagy egyéni vállalkozó, akik kereskedőnek, szolgáltatónak tekinthetők – a jógaedzőtől a virágkötőig nagyon sok mindenki tartozik ide. Közös ismérvük, hogy valamilyen terméket vagy szolgáltatást értékesítenek és van weboldaluk is.

Csakhogy 70%-uknál a weboldal inkább csak reklámcélokat szolgál, nem lehet rendelni, online előre fizetni rajta. Pedig ezek a technológiák ma már nagyon könnyen elérhetők, órák alatt össze lehet rakni egy olyan weboldalt, amin keresztül megoldható az értékesítés.

SZMO: - Kiderült az is a Fizetési Élmény Riportból, hogy ma már versenyhátrányt jelent, ha egy weboldalon nem fizethetünk digitálisan?

Mondovics Péter: - Abszolút. A vásárlók, ügyfelek két dolgot keresnek: az egyik a biztonság, a másik a felhasználói élmény. Utóbbi azt is jelenti, hogy nemcsak szeretnénk minél többet megtudni a termékről, de ha megtetszett, meg is rendelnénk, kifizetnénk digitálisan, és elvárnánk, hogy kiszállítsák. Ha egy kereskedőnél nincs digitális fizetési lehetőség, az ma már versenyhátrányt jelent.

SZMO: - Ha nőtt is az online vásárlók aránya, még mindig sokan vannak olyanok, akik szkeptikusak, nem tartják biztonságosnak a webáruházakban vásárlást, vagy legalábbis bizonytalanok abban, hogy hogyan dönthetik el, melyik felület tekinthető biztonságosnak. Milyen megnyugtató adatot tudunk velük megosztani a riportból?

Mondovics Péter: - A bizalom nagyon fontos az online vásárlásnál, a kutatásunk alapján a megkérdezettek 90%-a fejezte már be az online vásárlást a fizetés előtt épp azért, mert nem találta megbízhatónak a digitális fizetési oldalt. Általánosságban azt lehet mondani, hogy a fizetési élmény milyensége egyre inkább összekapcsolódik a vásárlók fejében a webshop megbízhatóságával.

Egy megbízható webáruház egyik fő ismérve, hogy találunk az oldalán ÁSZF-et és adatkezelési szabályzatot – ez arra utal, hogy nagy valószínűséggel az EU-n belüli szabályokat betartó, jogilag megfelelő céggel állunk szemben. A másik fontos ismérv, hogy milyen módon történik a fizetés – érdemes megnézni, hogy milyen szolgáltató áll mögötte, milyen fizetési opciót találunk.

Átutalásos fizetésnél nincs utólagos jogorvoslatra lehetőség, míg a kártyás fizetés jelent egyfajta védelmet, mert ha visszaélés történik, akkor a banktól visszaigényelhetjük a pénzt.

A mentett kártyás fizetési lehetőség a biztonság jele

SZMO: - De hogyan ismerhető fel, hogy az adott fizetési megoldás valóban biztonságos?

Mondovics Péter: - Általában kiírják, hogy ki a fizetési szolgáltató. Rendszerint ezek nagy bankok, amelyeket megbízhatónak tekinthetünk. De növeli a bizalmat a webshop iránt az is, ha találunk az oldalon egy kis zöld lakat szimbólumot, ami azt jelzi, hogy az adatink biztonságban vannak. A legbiztonságosabb megoldás az, ha elmenthetjük a kártyánkat.

SZMO: - Laikusként pont azt gondolnánk, hogy elmenteni a kártyaadatainkat különféle webáruházakban nagyon is kockázatos, mert akkor bárki vásárolhat vele, ha netán hozzáfér a weboldalhoz. Mi akkor az igazság?

Mondovics Péter: - Ha egy weboldalon lementhetem a kártyámat, annak technológiai és jogi követelményei vannak, ez már önmagában nagyobb védettséget ad. Azt tudni kell, hogy a kártyamentésnél nem a kereskedő menti le a kártyaadatainkat, hanem a bank, amelyik a kereskedő mögött van. A kereskedő semmit sem lát a kártyaadatainkból. Egy ilyen tranzakciónál az történik, hogy feljogosítjuk a bankot, hogy az adott összeget a nála elmentett kártyáról fizesse ki a kereskedőnek. A tavaly januárban bevezetett erős ügyfélhitelesítés pedig növelte a védelmet. Azóta az történik, hogy kapunk egy üzenetet a bankunktól, hogy van itt egy tranzakció, mi kezdeményeztük-e, és ha engedélyezzük, akkor egy másik felületen igazoljuk magunkat.

SZMO: - Milyen érv szól még amellett a kereskedők számára, hogy vezessék be a mentett kártyás fizetés lehetőségét?

Mondovics Péter: - A legtöbben szeretünk gyorsan és kényelmesen feladatot megoldani, így vásárolni is. Ráadásul lusták is vagyunk. Éppen ezért gyakran előfordul, hogy egy-egy vásárlási tranzakció azért hiúsul meg, mert a reménybeli vásárló épp a kanapén fekszik, onnan rendelne tévénézés közben, viszont a pénztárcája a bankkártyájával az előszobában van – a legtöbben nem mennek ki érte, inkább nem vásárolnak.

De azt is szem előtt tarthatják, hogy a fizetés egy élmény. Csak nem egy jó élmény. Mert pénzt kell kiadnunk, amit megkerestünk, ami a mi tulajdonunk. A mi küldetésünk a Mastercardnál az, hogy ezt a rossz érzést csökkentsük, és olyan megoldásokat kínáljunk, amelyekkel mégis jó élmény lehet a fizetés.

A mentett kártyás fizetés ilyen.

A fesztiválkártyától a gyűrűvel fizetésig

SZMO: - Mennyire vált a mindennapjaink részévé, hogy elektronikusan fizetünk?

Mondovics Péter: - A Magyar Nemzeti Bank adatai szerint az elmúlt egy évben másfélmillió ember fizetett mobillal vagy okosórával. Ez már azt jelzi, hogy kezdünk megérkezni arra a szintre, hogy mindennapjaink részévé váljon az elektronikus fizetés. Párhuzamosan azzal, ahogy fejlődik az online kereskedelmi szektor, és egyre többször vásárlunk elektronikusan, a digitális fizetés is szépen fejlődik.

SZMO: - Honnan indultunk és hova tartunk a digitális fizetések terén?

Mondovics Péter: - Azt szoktam mondani, hogy minden új fejlesztésnek van egy innovációs ciklusa, öt-hat év, mire igazán elterjed. Az érintéses fizetéssel annak idején a fesztiválokon indultunk el. Azt szerettük volna elérni, hogy egy széles rétegnek megtaníthassuk a mozdulatot, hogy elég csak hozzáérinteni a kártyát a leolvasóhoz, nem kell bedugni. Először a fesztiválkártya jelentette a főpróbát, akkor még nem voltak ilyen jellegű bankkártyák a piacon. A fiatalok a fesztiválokon megtanulták ezt a fizetési módot és továbbadták a szüleiknek. Most pedig már a tranzakciók több mint 90 százaléka ilyen. Jelenleg a mentett kártyás vásárlás van az elterjedési fázisban.

SZMO: - De mi lesz a következő lépcső? Ha valaki már a mobiljával fizet, mentett kártyával vásárol, akár applikációból bármilyen élethelyzetben, annak milyen újítás jöhet még?

Mondovics Péter: - A fizikai és az online világ összetart. Nem párhuzamosan futnak majd a különféle fizetési módok, hanem sokkal inkább azt látjuk majd, hogy gyakorlatilag minden fizetés online fizetés lesz. Elsőként azt a trendet emelném ki, hogy idén például elindult Magyarországon az első személyzet nélküli bolt „Take it easy” néven a budapesti Agora Parkban. Egy applikáció, vagy egy bankkártya segítségével lehet belépni a boltba, ahol kamerák követik a vásárlót, összesítik, mit vásárolt, vett le a polcról, és távozáskor számlázza a rendszer a megvásárolt tételeket, az összeget egyszerűen levonja a kártyáról.

A vásárlási folyamat felgyorsul, nem kell sorban állni a pénztárnál. Ez a láthatatlan fizetés az egyik trend, ami biztos, hogy szélesebb körben el fog terjedni.

A második trend, amire számíthatunk, hogy a fizetés mindenhova be tud majd épülni – ismerjük már az okosórát és az okostelefont, mint pénztárca-helyettesítőt, mi most teszteljük például a gyűrűs fizetést.

A harmadik trend pedig, hogy gyakorlatilag minden személy kereskedővé válik, megindul a személyek közötti fizetés. Kártyáról kártyára tudunk majd utalni pénzt.

A bankkártyánk lehet okos, de nem fog visszaélni adatainkkal

SZMO: - Nemrég olvashattuk a hírekben, hogy a BKK bérletet kiválthatja a Mastercard bankkártyánk. Milyen hasonló fejlesztésekre számíthatunk még?

Mondovics Péter: - A bankkártya gyakorlatilag egy mini számítógép, amit a táskánkban hordunk, és nagyon sok minden ráfér. Kísérleti projektben próbáltuk már például azt is, hogy irodaházakba belépési lehetőséget biztosított a kártya. De tárolhatunk rajta koncertjegyeket, fürdőbérleteket is. Mivel egyre több minden beköltözik a mobiltelefonunkba, a kártyás fizetés is, ezek a plusz funkciók még könnyebben megvalósíthatók. A jövőben nem nagyon kell majd fizikai bankkártyát magunkkal hordanunk, hogy érvényesíteni tudjuk a hozzá kapcsolódó szolgáltatásokat.

SZMO: - Akár az egyes üzletláncok törzsvásárlói kártyáival is kombinálható lenne a mobilban tárolt bankkártya?

Mondovics Péter: - Megoldható lenne például, hogy ha érzékeli a telefonunk, hogy mondjuk a Decathlonban járunk, push üzenetet kapjunk arról, hogy épp milyen akciók vannak törzsvásárlóknak, és hogy ne felejtsük el használni a kártyánkat. Ha a törzsvásárlói kártyánk már egy mobilappban tárolt virtuális kártya lehet, akkor nincs az a probléma, hogy elfelejtjük magunkkal vinni a boltba és ezért nem tudunk élni a kedvezményes lehetőségekkel.

SZMO: - Egy bankkártya, amelyik még azt is tudja, mikor figyelmeztessen, hogy ne felejtsük használni a törzsvásárlói kártyánkat sokaknak rendkívül praktikusan hangzik, míg másoknak pedig ijesztően, mert már így is azt gondolják, hogy a kártyás vásárlásaink után túl sok információ megtudható rólunk. Alaptalan ez a félelem?

Mondovics Péter: - Adatvédelmi törvény is szabályozza, hogy egyéni szinten nem követhetjük az adatokat, csak ha valaki erre nekünk felhatalmazást ad. Mi pedig betartjuk a szabályokat és nem használjuk fel csak a kumulált adatokat.

A Mastercardnál elsődleges szempont, hogy az ügyfelek biztonságban legyenek. Az a fizetési ökoszisztéma, amelyik nem tudja magáról elmondani, hogy biztonságos, vagy nem tudja megőrizni tartósan magáról ezt a képet, az nem lesz hiteles, és nem marad életképes a piacon.

Nagyon leegyszerűsítve ez azt is jelenti, hogy a Mastercardnak sem érdeke, hogy adatok kerüljenek ki a rendszerből, vagy bárki is jogtalanul használja fel azokat.

A cikk a Mastercard támogatásával készült.

Fotók: Nagy Bogi


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
Erre senki sem számított: a II. világháború óta nem látott ütemben fogynak az ukrán hadszíntéren a fegyverek és a lőszerek
A NATO tartalékait alaposan próbára teszi, hogy Ukrajnában ennyire elhúzódó háborút kell vívni hagyományos tüzérséggel és harckocsikkal. De Oroszországban is fogytán vannak a készletek.
MTI/AP/Libkos - szmo.hu
2022. december 04.


Link másolása

A hidegháború vége, a Szovjetunió összeomlása abba az illúzióba ringatta a nyugati hatalmakat, hogy Európában immár nem a két szuperhatalom nukleáris egyensúlya tartja fenn a békét. Éppen ezért, bár a NATO kibővült a Varsói Szerződés egykori tagállamainak többségével, csökkentették katonai költségvetéseiket, hadseregeik létszámát és fegyverzetüket is.

Az al-Kaida felemelkedése, a nemzetközi terrorizmus elleni harc másfajta katonai beruházásokat és könnyebb expedíciós haderőket igényelt. Ezt még a két évtizedes afganisztáni háború sem írta felül. Aligha hitték volna, hogy lesz még a kontinensen hagyományos tűzérséggel és harckocsikkal vívott háború. Több mint 30 év után kénytelenek belátni tévedésüket – írja a New York Times.

Ukrajnában ez a korábban elképzelhetetlen háború felemészti a kis európai NATO-hadseregek tüzérségi és lőszerkészleteit.

A Krím-félsziget 2014-es annektálása után a NATO azt a célt tűzte ki, hogy 2024-re el a katonai kiadásoknak el kell érniük a tagállamok GDP-jének 2%-át, és ennek 20%-át fegyverekre kell költeni. Ezt azonban a legtöbb ország nem tartotta be. Az ukrajnai háború kitörésekor számos ország készletei a várt szintnek legfeljebb a felét érték el.

Részben ez az oka, hogy kilenc hónappal a háború kezdete után nem kis nehézségbe ütközik Ukrajna támogatása. Mivel mindkét fél a II. világháború óta nem látott ütemben fogyasztja a fegyvereket és a lőszereket, a folyamatos utánpótlás kritikus kérdéssé vált Ukrajna számára.

NATO-illetékesek emlékeztetnek arra, hogy Afganisztánban a szövetséges haderő naponta legfeljebb 300 tüzérségi lövedéket lőtt ki, és nem volt gondjuk a légvédelemmel. Ukrajna viszont naponta több ezer lövedéket használ el, miközben légvédelmét komoly kihívást jelentenek az orosz rakéták és az iráni gyártmányú drónok.

Tavaly nyáron Donbaszban az ukránok által kilőtt 6-7000 lövedékre orosz részről 40-50 ezer lövedék érkezett válaszul.

Ez óriási mennyiség ahhoz képest, hogy az Egyesült Államok havonta 15 ezer lövedéket gyárt. Éppen ezért a Nyugat folyamatosan próbál felkutatni olyan, a szovjet időkből megmaradt hadifelszereléseket és lőszereket, amelyet Ukrajna is tud használni. Ilyenek az S-300 légvédelmi rakéták, a T-72-es harckocsik, és főleg a szovjet kalibernek megfelelő tüzérségi lövedékek.

De arról is folyik a vita, hogy a NATO újranyisson-e régi csehországi, szlovákiai és bulgáriai gyárakat, hogy újra gyárthassák a szovjet szabványnak megfelelő 152 mm-es és 122 mm-es lövedékeket az Ukrajnában még ma is rendszeresített tüzérségi fegyverekhez. Emellett a lőszer-készleteket olyan országokból igyekeznek feltölteni, mint Dél-Korea.

Az Ukrajnának nagy mennyiségben hadianyagot szállító országoknak, mint Lengyelországnak és a balti államoknak nem kis nehézségbe ütközik a fegyverek és lövedékek pótlása. Az Európai Unió 3 milliárd eurót hagyott jóvá az Ukrajnát támogató országoknak, de az úgynevezett Európa Békekeret már közel 90%-át felhasználták.

Még az Egyesült Államoknak is csak korlátozott mennyiségben állnak a rendelkezésére olyan fegyverek, amikre Ukrajnának szüksége lenne, Washington pedig a New York Times szerint nem akar kulcsfontosságú fegyvereket átcsoportosítani az érzékeny távol-keleti régiókból, ahol Kína és Észak-Korea folyamatosan próbálgatja, hogy meddig mehet el.

Ami a légvédelmet illeti, a NATO a hidegháború befejezése után leszerelte a legtöbb rövid hatótávolságú légvédelmi egységét, csak kevés maradt használatban, az újak gyártása pedig legalább két évet venne igénybe.

A legnagyobb hiány a 155 mm-es tűzérségi lövedékekből van, de korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre a Javelinek, a Stinger rakéták, és a precíziós irányított rakéták is.

Persze az oroszoknak is megvannak a maguk utánpótlási gondjaik. Készleteik ugyan nem fogytak ki, de a fegyvereik egyre régebbiek és kevésbé megbízhatóbbak. Ők is próbálják a hadi termelést növelni, másrészt Észak-Koreából rakétákat, Iránból pedig újabb drónokat akarnak vásárolni. Az iráni drónok azonban nem pótolhatják a cirkálórakétákat, amelyek akár tízszer akkora súlyú robbanószert is képesek célba juttatni.

A BBC szerint az orosz készletek megcsappanására utal, hogy egyre gyakrabban használnak földi célpontok ellen is föld-levegő rakétákat, amiket eredetileg nem erre terveztek. Ilyenek például az S-300-asok, amelyeknek a maradványait számos belvárosi helyszínen megtalálták. Bár az oroszok azt állítják, ezek az ukrán légvédelem rakétái, szakértők szerint ez valószínűtlen, mert a légvédelmi ütegeket rendszerint nem a városközpontokban, hanem a külső kerületekben helyezik el.

De egy ukrán bevásárlóközpontnál felfedeztek olyan rakétamaradványokat is, amelyek KH-22-es vagy KH-32-es rakétákból származhatnak. Márpedig ezeket hajók megtámadására fejlesztették ki, nem pedig szárazföldi támadásra.

Putyin nem véletlenül sürgette nemrég a kormányát és az ipari vállalatok vezetőit, hogy gyorsítsák fel a fegyvergyártást és szállítást. „Minden területen nagyobb tempót kell elérni” - mondta az orosz elnök.

Ezt azonban nehezítheti, hogy a brit Royal United Services Institute elemzése szerint

Oroszország az ukrajnai háborúban nagymértékben támaszkodott a nyugati elektronikára.

A jelentés szerint a 27 legmodernebb orosz katonai rendszer, például a cirkálórakéták, a kommunikációs rendszerek és az elektronikus hadviselési rendszerek rengeteg nyugati alkatrészt tartalmaznak. Egészen pontosan a 27 katonai rendszerben összesen 450 olyan egyedi mikroelektronikai alkatrészt azonosítottak, amelyeket az Egyesült Államokban, Európában és Kelet-Ázsiában működő cégek gyártottak. 318 alkatrész volt amerikai. 51 a dallasi székhelyű mikroelektronikai gyártó, a Texas Instruments logóját viselte. Ezeknek a pótlása a szankciók miatt nehézségekbe ütközhet, még akkor is, ha az oroszoknak a szovjet időkből nagy gyakorlatuk van abban, hogy illegálisan, például fedőcégeken vagy harmadik országokon keresztül szerezzenek be nyugati technológiákat.

Csaknem ekkora kihívást jelent az orosz hadvezetés számára annak a 300 ezer tartalékosnak a felszerelése, akiket erősítésként akarnak küldeni az ukrán hadszíntérre. A már kivezényelt egységek közül nem egyről érkeztek olyan beszámolók, amelyek szerint a legalapvetőbb fegyvereket és védőfelszereléseket sem kapták meg, vagy azokat a katonáknak a saját pénzükön kellett beszerezniük.

A brit védelmi minisztérium friss jelentése megerősítette, hogy

az orosz haderő súlyos lőszerhiányban szenved, melyet a logisztikai problémák tovább rontanak.

Az egyre romló időjárási körülmények mellett ez a legfőbb oka, hogy az utóbbi időben nem tudtak újabb sikeres offenzívát indítani.

Mark Cancian, a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának kutatója szerint az oroszok ugyanazzal a problémával néznek szembe, mint a Nyugat. Védelmi iparuk a békeidőbeli termelésre rendezkedett be, és nem képes a háború megkívánta ütemben gyártani az utánpótlást.

A nagy kérdés az, melyik fél tudja gyorsabban bővíteni a kapacitásait, és ezt hosszú távon is finanszírozni. A katonák motivációja mellett ez döntheti el a háború kimenetelét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Ha beleállnak a diákokba, lehet, hogy olyan felháborodás lenne, amit ők sem akarnak”
A diákok szerint a hatalom fél ellenük fellépni, inkább a tanáraikat fenyegetik, velük pedig egyszerűen nem beszélnek. Idei utolsó tüntetésüket az MTVA elé szervezik. Perlaki-Borsos Noel aktivistával arról beszélgettünk, miért.

Link másolása

„A mi életünkben nem volt olyan nap, amikor megbecsülték a tanárokat” - hangzott el a szombati, Kossuth téri tüntetésen az Egységes Diákfromt képviselőitől. Azt mondták, látják az arcokon a tehetetlenséget, de ez 1956 hőseit sem állította meg. És senki sem kell, hogy tehetetlennek érezze magát, mert a diákoknak van a legnagyobb hatalma: ők a jövő. Az idei utolsó tüntetésüket szokatlan helyre, az MTVA székháza elé szervezik. Ugyanis eddig nem tettek eleget követelésüknek, hogy élő műsorban készüljön velük interjú a céljaikról. És az állami média ingerküszöbét a várost átfogó élőláncot, sok tízezres vonulásos tüntetések is csak nagyon ritkán érték el. Perlaki-Borsos Noelt, az Egységes Diákfront és a Grund mozgalom aktív tagját arról kérdeztük, mire számítanak december 9-én.

– Hogyan jött ez az ötlet, hogy ne a belvárosba, hanem az állami média előtt legyen a következő megmozdulás?

– Mi az oktatás helyzetével foglalkozunk, és ezt csak úgy tudjuk eljuttatni az emberekhez, ha a törekvéseinkről és álláspontunkról beszámol az az intézmény, amelynek ez a feladata. Viszont a közmédia nem ezt teszi.

Például az október 5-i hídfoglalásnál egy új kisállat születése volt fontosabb hír, miközben 40 ezres tömeg volt a Kossuth téren.

Ahhoz, hogy sikeres legyen az ügyünk, elengedhetetlen a valós, hiteles tájékoztatás arról, amit képviselünk. Az MTVA-nak ez a kötelessége.

– Eddig is próbálkoztak az állami média előtt tüntetni, tiltakozni, és ennek csak az lett az eredménye, hogy az MTVA még arról se számolt be, hogy ezek a tüntetések megtörténtek.

– A múltkori, Hadházy Ákos által szervezett tüntetés elérte azt, hogy bekerüljön a hírekbe. Elérték azt is, hogy tényleg megmutassák a tömeget, ami igaz, akkor nem volt hatalmas, de azért voltunk pár ezren, és nem az üres utcákat mutatták. Párszor beolvasták a pontjainkat is. Viszont ennyi nem elég. Nem reprezentálják kellően az ügyünket. Ha elmondják kétszer, hogy ez a diákok álláspontja, akkor bólint egyet a tévénéző, meghallgatja utána ötször az uszító híreket, amiket ott mondanak, és ennyi. De ha mi be tudunk menni, el tudjuk mondani, hogy mi nem iskola helyett megyünk, hogy nem titkos erők által mozgatott Soros-bérenc hadsereg vagyunk, aminek általában beállítanak minket a jobboldali médiában, akkor tudni fogják az emberek, hogy miért vannak nagy tömegek az ügyünk mellett. Kimentünk csinálni mini interjúkat az emberekkel. Megkérdeztük, hogy mit gondolnak a tanártüntetésekről. Valaki annyit mondott, hogy elegem van a tanárokból. Egy idősebb hölgy mondta nekünk. Azonban, ha el tudnánk mondani, hogy mi miért csináljuk ezt az egészet, eljutna mindenkihez a közszolgálati csatornákon, akkor valószínűleg nem ez a válasz érkezne.

– Egy televíziós szereplés visszafelé is elsülhet, ha ellenségesen áll a vendégéhez a műsorvezető, láttunk már ilyet.

– Számítunk erre is, ha egyáltalán behívnak. Arra készülünk, hogy nem fognak velünk kedvesen bánni, megvan a stratégia nagyjából, hogyha behívnának, hogy beszélnénk, de nyilván el kell oda jutni. Nem félünk attól, hogy valaki tőlünk csúnyán fog kérdezni. A HírTV-ének is szívesen adnánk interjút, ha kérnének. Tőlük nem tudjuk követelni, mert ők egy magántelevízió, viszont az MTVA-tól igenis követelhetjük. Kérdezzenek, amit kérdeznek, mi végre el szeretnénk mondani az álláspontunkat.

– Eddig következetesen azt kommunikáltátok, hogy a ti követeléseitek szakpolitikai kérdések, nem akartok belépni a politikai térbe. Azzal, hogy az állami média elé terveztek egy tüntetést, mindenképpen beléptek a politikai térbe, ez óhatatlan. Erre felkészültetek?

– Tényleg nem akarunk belépni a pártpolitizálásba, de az, hogy számon kérjük egy állami intézménytől, hogy a munkáját végezze, nem is politizálás. Nem politikai választ várunk, nem azt várjuk, hogy váltsák le az egész MTVA vezetőséget, hanem csak azt várjuk el, hogy behívjanak minket. Ennél több politika ebben nincsen.

– Eddig az volt nagy ereje ezeknek a diáktüntetéseknek, hogy felismertétek azt, hogy a nagygyűléseknek semmi értelme, vonulni kell, mert az mozgatja meg a várost. És ezek a vonulások eddig mindig nagyon nagy erőt tudtak felmutatni. Most ott álltok majd az MTVA előtt?

– Nem.

– Nem?

– A Kolosytól vonulunk az MTVA-hoz.

– Felmértétek-e azt, hogy az egyre cudarabb idő amennyiben csökkenti a hajlandóságot a vonulásra?

– Az utolsó tüntetésünk az nem volt akkora volumenű, mint az összes többi. Ez többek között, gondolom, a hideg miatt is volt, és azt nem is építettük fel annyira. Az EDF-nek idén ez lesz az utolsó tüntetése, mármint amit mi szervezünk. Ezt nagyon-nagyon meg fogjuk nyomni.

Most jobban állunk, mint bármikor eddig szervezési szinten, és nyilván nem tudjuk meggyőzni az embereket arról, hogy meleg lesz, mert nem lesz meleg, és aki nem akar kijönni, az nem fog kijönni, de megpróbálunk nagyon erősen kampányolni online.

A plakátok még előbb kint lesznek, mint szoktak lenni. Aztán mindenki mehet karácsonyi szünetre.

– Van egy külön stáb, amelyik nagyjából felméri, hogy az ország melyik részéből körülbelül hány emberre lehet számítani? Van valami ilyen szervezés a háttérben, vagy csak a PR-ral foglalkoztok, és mindenki jön, aki bír.

– Nincsen Kubatov-listánk, szóval ezt így nem tudjuk intézni. A Facebook-események azok, amik a legmérvadóbb visszajelzések. Azt tudjuk, hogy október 23–án nagyjából 60 ezer ember eljött. Ennyi nem fog újra eljönni, mert az egy ünnepnap volt, és melegebb is volt még akkor.

De a social médiát eddig fel tudtuk úgy pörgetni, például a hídfoglalásnál, hogy az nagyon sok ember elérjen nulla forintból.

Tiktokon is aktívak vagyunk, meglepően sok emberhez eljutunk ott. Az október 5–i tüntetésnél kiraktunk kis jeleneteket, azok is több embert elértek, ezt megint fogjuk csinálni. A plakátok szerintem kifejezetten sok embert vonzanak be. Minden tüntetésünk előtt tele szoktuk plakátolni a várost, az iskolákat, szórólapként adni őket, matricázunk. Próbálunk érdekes, figyelemfelkeltő plakátokat mindenhova kirakni, hogy mindig lássák ezt az emberek. Mi egy mozgalom vagyunk, a plakátolás az mindig közösségépítő tevékenység, hogy elmenjünk közösen plakátolni. Szerintem ezek az eszközök összesen, a social media, és az egyebek, amiket mondtam, össze tudnak hozni akár egy húszezres tömeget is a hideg ellenére.

– Mennyi munkát jelent egy diáknak, aki emellett él és tanul?

– Ne akarok mártírkodni, de tény, hogy nagyon-nagyon sok időt elvesz ez a tevékenység mindnyájunknak az életéből. A tüntetések szervezése, és a tüntetésszervezéseket követő egy-két hét nagyjából alvásminimalizálással folyik. Nagyon sokat kell egymással beszélgetnünk. Emellett tanulnunk is kell. Az én feladataim eddig konkrétan a plakátok voltak, a Grund social médiája.

Perlaki-Borsos Noel

Nyilván amelyikünk mond beszédet, annak a beszédet is meg kell írni. A helyszínbiztosítást meg kell szerveznünk, oda kell menni és aktívan biztosítani. A programokat nagyon sok idő kitalálni. Mivel többen vagyunk, több az ötlet, és a demokratikus formát megtartva, lassú a döntéshozatal, de nekünk muszáj nyomni, ezért az történik, hogy iskola után, hetente minimum 2-3 ilyen vagy olyan típusú, meeting van, ezek 2-3 órát is el tudnak húzódni.

Olyan dolgokat kell megtanulnunk, amikre nem gondoltuk volna, hogy szükségünk lesz. Nem gondoltuk volna, hogy szükségünk lesz színpadi elemekre, ezekről tárgyalni cégekkel.

Megpróbálni pénzt összeszedni a tüntetés összerakására. Nyilván nem Sorostól, vagy Dobrev Klárától, ahogy mondjuk a HírTV lehozza...

– Bárkit közületek ért-e bármilyen fenyegetés az elmúlt időkben?

– Tulajdonképpen nem. Beszólások voltak persze. Például egy tüntetés után, amikor egy Pintér bábuval mentem haza, akkor tíz percen keresztül kellett valakivel üvöltve veszekednem. Egy másik szervező kapott egy egyoldalas üzenetet nagyjából arról, hogy menjen el a fenébe. Igazából minket nem bántanak. Minket nem akarnak megfenyegetni, mert a kormánynak az üzenete arra épül, hogy a gyerek nemzeti közkincs.

Ha beleállnak a diákokba, lehet, hogy olyan felháborodás lenne, amit ők sem akarnak.

Ezért inkább azt választják, hogy nem beszélnek velünk, és csak a tanárainkat fenyegetik, nem minket.

– Az eddigi majdnem összes tüntetésen azt láttam, hogy elég aktív és jó az együttműködésetek a rendőrökkel.

– Ez nagyon-nagyon érdekes, erre én sem számítottam, hogy ez így fog történni. Nagyon jó viszonyunk van ezekkel a szervezést biztosító rendőrökkel, kedvesek és segítőkészek. Nem az van, hogy ők ezt próbálják elnyomni, sőt, például amikor mentünk bejelenteni az október 5-ét, a rendőrség nemhogy hátráltatott volna minket, hanem tippeket adott nekünk, hogy hogyan lehetne jobb, hogy nem idegesítenénk fel több embert, és egy nagyon-nagyon kedvező megállapodást sikerült például akkor elérnünk velük. Abszolút nyitottak. Nyilván nem nyilatkozhatok helyettük, de támogatást érzünk felőlük is. A tüntetéseken is odajönnek hozzánk, kommunikálnak, és segíteni próbálják az egész folyamatot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
L. Ritók Nóra: „Megmutatni sem akarják, mekkora a gyermekszegénység Magyarországon”
L. Ritók Nóra azt mondja, negyven év pedagógusi tapasztalattal még ő sem tud mindig megbirkózni a helyzettel egy szegregált iskolában. De nem adja fel. Az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjével új könyve kapcsán beszélgettünk.

Link másolása

A gyakran kommunikált gyors, látványos sikerek mögött többnyire nincsenek tartós, a leszakadó családok és gyermekek életében fenntartható változást előidéző folyamatok. Ez azonban nem is valósulhat meg addig, amíg szakpolitika helyett pártpolitikai szinten kezeljük a társadalmi leszakadást és a gyermekszegénységet - mondja L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője új könyve kapcsán, amely kendőzetlenül foglalkozik a szegregáció kérdésével is.

– A “Minden gyerek számít” című könyv most jelent meg nyomtatott formában, de PDF-ben is megtalálhatjuk a neten. Hogyhogy?

– A könyvnek volt egy előtörténete, mivel a Taní-tani könyvsorozatban jelent meg az azonos nevű közoktatási portálon. Korábban már bevállaltam itt egy könyvet, de soha nem volt elég időm megírni. Írtam ugyanakkor sok olyan publikációt, ami csak szűk szakmai közönséghez jutott el. Végül egy kedves barátnőm - aki a könyv szerkesztője lett - összeválogatta ezeket egy kötetbe. Persze, az E-könyvek használata még nem olyan elterjedt, mint a nyomtatott könyvek. Éppen ezért sokan rám írtak, hogy megjelenik-e nyomtatott formában? Ezek után kerestek meg olyan kedves követők, támogatók, akik kiadót kerestek, közösségi gyűjtést szerveztek, hogy nyomtatott formában is elérhető legyen.

– Miben újszerű a könyv?

– A tartalmában, ahogy a rendszer legalsó szintjéről tudunk ránézni a problémára és rávilágítani, hol vannak azok a hézagok, amelyeket mindenképpen ki kellene tölteni. A helyzet azonban nem egyszerű, mert a körülmények folyamatosan változnak, és mindig felmerülnek új problémák: például hogyan hat a leszakadásra a közmunkaprogram, a gyűlöletkeltő propaganda, a szociális törvény? Hogyan jött be a képbe az egyházi iskolák szegregáló hatása? Sajnos a rendszer nem önreflektív, a hibajelzést támadásnak veszi, így az ügy képviselete folyamatosan nehezedik.

– Cél, hogy az üzenet közvetetten a döntéshozókhoz is eljusson?

– Nyilván jó lenne, hiszen ez a könyv még inkább rámutat a rendszer működési hibáira, mint a korábbiak. Sokan próbálták azokat is eljuttatni döntéshozói szintre, és én is nyilvánosan kommunikálok a társadalmi leszakadás problémájáról. Ha észre akarnák venni, akkor meghallanák - de megmondom őszintén, erre kevés esélyt látok. Nehéz ebben a sikerkommunikációra kiélezett világban a kudarcokat elemezgetni. Az különösen fontos számunkra, hogy ez a kérdés ne pártpolitikai, hanem szakpolitikai szintre terelődjön. Az Igazgyöngy Alapítvány a szakpolitikát képviseli, többek közt a terepi munkával és a jó gyakorlatokkal is. Más kérdés, mi megy át ebből a rendszerbe. Szerencsére az egyetemi kapcsolataink erősek, több egyetem gyakorlóhelye is vagyunk. Egyetlen civil szervezetként dolgozunk az egyházak mellett a Belügyminisztérium FeTe (Felzárkózó Települések) Programjában. Mégis inkább a tűrt, mint a támogatott kategóriában érzem magunkat.

– Mit gondol, miért lehetnek a tűrt kategóriában, amikor már annyi mindenkit ellehetetlenítettek Önök körül?

– Egyszer azt mondta valaki: “Magát se lenyelni, se kiköpni nem tudják”. Van egy olyan társadalmi beágyazottságunk, ami talán védelmet adhat nekünk - de láttuk már, hogy ez sem jelent semmit. Talán a szakmaiság is ad némi védelmet. Mert szerintem a háttérben mindenki tudja: a mi munkánk nem káros, hanem hasznos és átgondolt. Erősen fókuszálok arra, hogy se az ellenzék, se a kormányzat ne sajátítsa ki ezt az ügyet pártpolitikai célokra. Ez az ügy ugyanis a rendszerváltás előtt is velünk volt már és velünk is marad, a képviseletét állandóvá kell tenni. Hajszálvékony vonalon egyensúlyozunk. Kompromisszumokat kell kötnünk, de közben következetesen kitartanunk az alapértékeink, alapelveink mellett.

Azt hiszem, mindig elmegyek a határig, sőt, kicsit meg is tolom azt. Az ügy fontosabb az egyéni harcoknál, értelmetlen erőfitogtatásokba nem megyek bele. A felelősség óvatosságra int. De amíg a tükörbe tudok nézni, addig nincs baj.

Nemrég egy konferencián jártam, az is csak a sikerekre fókuszált, szép és rózsaszín volt minden. Aztán jött az én felszólalásom a lakhatási szegénység fotóival... és ettől mindenki feszengett. Megmutatni sem akarják, mekkora a gyermekszegénység Magyarországon. Pedig ez a valóságos kép. A programok csak szeleteket kezelnek, ahol az adminisztratív igazolás fontosabb, mint a hatásmérés, valós utánkövetés. Az önmagában még nem eredmény, hogy “elértünk X gyereket, X családot.” A kérdés, hogy beépülnek-e ezek a hatások az érintettek életébe? Attól, hogy megmondjuk nekik, hogyan kellene a pénzt beosztani, miért nem kellene dohányozni és miért kellene iskolába járni, még nem érünk el tartós változást. Inkább azt kellene vizsgálnunk, hogyan tudunk olyan hatással lenni, ami után a családok képesek lesznek életstratégiát váltani és kitörni a nyomorúságból.

– Gondolom, ez folyamatos kapcsolattartást igényelne velük.

– Igen, és ez hiányzik az állami rendszerből. Nem elég az EU-s pályázatok utókövetésekor kipipálni egy rubrikát, hogy még fenntartják a programot. Senki nem gondolkodik hosszú távon, nincsenek kormányokon átívelő stratégiák. Minden kormányváltásnál kukába kerül az előzőleg a megoldásra felépített rendszer, és minden kezdődik elölről. Nincsen folyamatkövetés, vagy olyan hatékonyságmérési pontok, amelyek mutatnák, hogy volt-e valódi értelme a munkának. Így nem lehet megfelelő felzárkóztatási hatást elérni. Azok a programok, amelyek a nem jól működő rendszer mellett, annak átalakítása nélkül működnek, nem fognak megfelelő hatással bírni.

– Mekkora faktor ebben a korrupció?

– Erősen benne van abban, ki milyen pályázati pénzhez jut hozzá. Túl sok pénz folyik el fölöslegesen, rossz fókusszal, az is rövid távú hatással. Inkább egy színjátékhoz hasonlít az egész, semmint valós problémakezeléshez. Az ember pedig elég hamar kieshet a kedvezményezetti körből. Egy kritikus és kissé pikírt cikkem miatt például – amiből majdnem sajtóper lett – nekem is megmondták, hogy többé nem számíthatunk EU-s támogatásra. Ez 2016-ban volt, és utána tényleg hiába pályáztunk, végül egy pályázatíró cég tudatta velem, hogy tiltólistára kerültünk, fölösleges próbálkozni. Persze a kis települések szintjéig látjuk a korrupciót is, amit próbálunk jelezni, de hiába. Amikor beáll a korrupció rendszere, minden szinten, akkor nagyon nehézzé válik a jelzése is, ezzel is csak a konfliktusok számát növeljük.

– Vajon mennyiben kormányzati és mennyiben rendszerszintű a leszakadás problémája?

– Az állami szerepvállalás kérdése mindig előjön. Örök dilemma, hogy ha civilként megoldást adunk a problémákra, akkor nincsen rákényszerítve a döntéshozói szint a változtatásra. Ezért sokan azt mondják, nem is kellene segíteni. Különösen előjön ez a választások idején, amikor kiderül, hogy a tudás és világlátás nélküli embereket milyen könnyen meg lehet vezetni. Akiket az állam az út szélén hagy, ők is rendre megszavazzák a regnálókat. Aki nem látja közelről ezt az egészet, őket hibáztatja. Sokan úgy vélekedtek, nem érdemes támogatni őket. Majd ha éhséglázadás lesz, a kormány észbe kap. Holott azok a tudás -és képességhiányok, amelyekkel ezek a családok élnek, épp az állam működési hibáiból fakadnak.

Alapkészséghiányos szülők vergődnek a közmunka és a fekete zóna között, míg a gyerekek a szegregált oktatásban nem kapnak megfelelő tudást. Így tudatlanul jelentenek biztos szavazóbázist, tűpontosan célozva a sebezhetőségekre, a megfelelő időben.

Hiába várjuk, hogy majd egyszer ráeszmél az állam az elvesztegetett erőforrásokra. Nem fog. Ez túl hosszútávú munka lenne. Sajnos, azt kell, hogy mondjam, a szavazataikig érdekesek csak. Azt, hogy hagyni kell őket, csak messziről lehet mondani, nem akkor, amikor az ember közvetlenül látja a gyerekek problémáját, a tömeges lecsúszást. Akkor úgy érzi, muszáj tenni valamit.

– Van az a felvetés, miszerint az oktatáshoz mindenkinek van joga, és egy zsákfaluban élő ember ugyanolyan esélyekkel indul, mint például egy budai. Milyen választ tudunk erre adni?

– Ez nem így van. Én jelenleg hat órát tartok, ebből négyet szegregált iskolában - olyan általános iskolában, ahol csak hátrányos- és halmozottan hátrányos helyzetű, zömében roma gyerekek vannak-, míg a másik két órán, egy másik településen jobb családi hátterű gyerekek vesznek részt. Számomra fontos volt, hogy a saját bőrömön tapasztaljam mindezt.

Negyven év pedagógusi pálya után úgy érzem, én sem tudok mindig megbirkózni a helyzettel a szegregált iskolában. És ez még csak heti kétszeri találkozás!

Sem iskolapszichológusból, sem logopédusból, sem fejlesztő pedagógusból nincs elég az ilyen iskolákban a sok esetben traumatizált gyerekek számára. A leszakadó térségek oktatási hálózata nem ad lehetőséget – humánerőforrás híján nincs segítség számukra.

– Ehhez társul a pedagógushiány.

– Igen. Ki akar egy szegregált iskolában tanítani, ahol csak plusz pedagógiai munkát igénylő gyerekek vannak? Olyan osztály is van, ahol 19 gyerekből 16 SNI-s (sajátos nevelési igényű) vagy BTM-es (beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézségei vannak). Mihez kezd ott egyedül egy pedagógus? Evidens, hogy nagymértékű a kiégés, sok a pályaelhagyó. Mi nem egy civil zárványt akarunk, hanem közös problémamegoldást, amiben együttműködve az intézményrendszerrel szeretnénk hatni. Mindenkivel, akinek dolga van velük. Van egy sajátos módszertanunk, amellyel a vizuális nevelésen keresztül a szociális kompetenciafejlesztésre fókuszálunk, ebben például a tankerület 42 iskolájával dolgozunk együtt, nyolc éve. És persze egészen abszurd a helyzet, mert két éve elvették tőlünk a kiegészítő támogatást a pandémiára hivatkozva, közben például egy elnyert nemzetközi program keretében mi támogatjuk a programba bevont állami iskolákat több mint 12 millió forinttal, amiből rajzeszközöket vásárolunk, hogy a vizuális nevelési programot sikerrel beépíthessék.

– Mi a helyzet a szociális munkásokkal?

– Ők annyit se keresnek, mint a pedagógusok. Kevés bérét, óriási kiégésfaktorral dolgoznak, leginkább hatósági eszközöket használva. A jelzőrendszer sem működik hatékonyan, sokszor inkább kivár, félrefordul, mindenki a határait tartja. Az a célunk, hogy a családok legyenek képesek arra, hogy felneveljék a gyerekeiket, de van, hogy ki kell emelni őket az adott környezetből. Sokszor dilemma, hogy ezt meglépjük-e, vagy jobb még kivárni? Mindig megvisel, amikor családon belüli erőszakról szerzünk tudomást, akár a közösségből, akár a gyerekektől. Ugyanakkor tudom, ha kiemelik a gyereket, egyáltalán nem biztos, hogy az állami gondoskodásban jobb élete lesz.

– Ami a gyermekszegénységet illeti, a rendszerváltás óta ugyanolyan maradt a probléma?

– Próbálkozások voltak, például amikor az oktatás terén igyekeztek tenni a szegregáció ellen. De hiába voltak esélyegyenlőségi tervek, ezek a kormányváltáskor mind eltűntek. A rendszerváltás idején úgy éltük meg a szabad iskolaválasztást, mint egy nagy demokratikus vívmányt. Mindig is voltak települések, amelyek a földrajzi elhelyezkedésük miatt vagy más okokból szegregálódtak. Ha volt az ilyen falvakban jobb státuszú szülő, a rendszerváltás után lehetősége nyílt máshová vinni a gyerekét. A Fidesz visszaállította az egyházi iskolarendszert. Az egyházi iskolák kiemelt támogatással, pótlékokkal sokszorosából gazdálkodnak az állami iskolákhoz viszonyítva, ráadásul ők nem vesznek fel SNI-s gyerekeket (ennek megvan a jogi háttere). A halmozottan hátrányos roma gyerekek pedig jellemzően nem fordulnak elő az egyházi iskolákban. Kivételek persze vannak, például a szerzetesrendek iskolái, de ezek arányaiban eltörpülnek a többi mellett, ahol válogatott gyerekekkel dolgoznak.

A szülő persze szabadon választ, hova adja be a gyereket, így létre is jön az egyházi iskolák szegregáló hatása.

Nem azért íratják a gyerekeiket ide, mert vallásosak, hanem azért, mert itt nincsenek olyan gyerekek, akikkel bármi gond lehet. Minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének, ebben a helyzetben nem lehet, nem szabad a szülő nyakába varrni a kialakult helyzetet.

– Nem úgy van, hogy a csoport átlaga “hozzáromlik” a leggyengébb tagokéhoz?

– Nem. Szakmailag bizonyított, hogy integrált közegben mindkét fél hozzáadott értékben jobban fejlődik. Ráadásul az, hogy például kooperatív módszerekkel együtt dolgoznak a gyerekek, az a tudásbővítés mellett a szociális készségeket is fejleszti. A vegyes csoportokban mindkét fél számára vannak előnyök, az inkluzív pedagógia erről szól. A fogyatékkal élők például általában 10 százalékban építhetők be úgy egy osztályba, hogy abból mindkét fél építkezzen. Jack Me szerint a jövő iskolájának csak a szociális készségekre, a kreativitás fejlesztésére és a fizikai kondícióra kellene koncentrálni. Minden mást meg fognak oldani a robotok. Nagyon fontos, hogyan tudunk közösségben létezni, működni. A szociális készségek érezhetően romlanak, soha ennyi nárcisztikus személyiséggel nem találkozhattunk, mint manapság.

– Mi az, amit meg tudunk tenni?

– Azt szeretnénk, ha olyan világ jönne el, amelyben minden gyerek azzá válhat, ami lehetne. Beszélhetünk hosszan az elfecsérelt erőforrásokról, élhetetlen országról, fekete zónáról, ami túl fog érni a leszakadó térségek szintjén, de változás csak strukturálisan, rendszerszinten képzelhető el.

Mindenkinek van felelőssége, dolga ezzel. Azzal, hogy fejleszti-e a szociális készségeit. Hogy visszautasítja-e a gyűlöletbeszédet és megvilágít-e helyzeteket, amelyek nem is olyan fekete-fehérek.

Jó lenne, ha ezt a felelősséget mindenki érezné. Ez a könyv hozzásegít, hogy mindezt mélyebben megértsük és átérezzük.


Link másolása
KÖVESS MINKET: