„Nem lehet Isten segítségét kérni a lakbér kifizetésekor” – Lehetetlen helyzetbe kerültek, mégis kitartanak Iványi Gáborék dolgozói
Mihez kezdenél, ha egyik hónapban egyszerűen nem érkezne meg a fizetésed, amiért megdolgoztál? És akkor, ha ez zsinórban harmadik hónapja történne meg veled, ráadásul abban sem lehetnél biztos, hogy belátható időn belül rendeződik a helyzet?
A dolgozók 8-10 százaléka a kialakult helyzet miatt már felmondott.
Nekünk három olyan dolgozó mesélt a motivációiról, akik saját bőrükön tapasztalják az elvonásokat, egyelőre mégis kitartanak.
„Azon már túl vagyok, hogy szégyelljem magam, amiért kölcsönökből kell élnem”
A Fűtött Utca névre hallgató Dankó utcai hajléktalanszállóról korábbi riportunkban is hosszan írtunk már. Lényegében egy óriási hangárról van szó, amely ezer sebből vérzik: nagyon rossz a szigetelése, télen pedig rendszeresen leáll a kazán, ami annyira elavult, hogy már a javítására sem találnak szakembert.
A körülmények speciálisak, mivel itt sosincs teltház, még akkor sem, ha elérik a törvényben meghatározott maximális befogadóképességet. Nyáron általában 100 körüli embernek biztosítanak fedelet egy időben, a téli krízisidőszakban viszont akár 170-180 főre is felkúszhat a létszám.
„Soha nem voltunk teletömve pénzzel, de az elmúlt 10 évben különösen nehezített körülmények között dolgozunk. Néhány éve is előfordultak már akadozások a munkabérek kifizetésében, ilyen drasztikus helyzet viszont még soha, mint most, már negyedik hónapja” – mondja Szécsi Viktor, aki 2004 októbere óta dolgozik itt, mint ügyeletes szociális munkás.
Egy szociális munkás alapjáraton sincsen túlfizetve: még a 24 órás szolgálat miatt járó éjszakai- és műszakpótlékokkal együtt sem éri el a nettó bérük a 300 ezer forintot. Szécsi szerint szinte mindenkinek van valamilyen extra kiadása: „Én lakáshitelt fizetek, mások lakbért. Gyerekeim ugyan nincsenek, így róluk nem kell gondoskodnom, a nyugdíjas édesanyámról viszont nem feledkezhetek meg.”
Megtakarítása egyáltalán nincs, az utóbbi néhány hónapban kénytelen volt baráti kölcsönökhöz folyamodni. „Szerencsére többen is megnyugtattak, hogy ráérek visszaadni, de ez az egész akkor is méltatlan. Ráadásul van egy idős kutyám is, akinek nem mondhatom, hogy bocs, ma nem kapsz vacsorát. Ahogy nekem is kell ennem, és rezsit fizetnem is.”
A Fűtött Utcán dolgozó 23-24 szociális munkásból mára 18 vagy 19 maradt. Közülük más egyelőre nem tervez felmondást, Szécsi is biztos benne, hogy nem fog meghátrálni.
„Októberben lesz 19 éve, hogy itt dolgozom, de már a főiskolai tanulmányaim is ide kötnek. Nekem ez kicsivel többet jelent, mint egy szimpla munkahely. Mindenkit ismerek, engem is mindenki ismer, a lakók és a dolgozók egyaránt” – indokolja.
Iványira viszont egyáltalán nem neheztel, hiszen a lelkész, ha akarná, se tudná kivonni a beosztottait a probléma alól, lévén ők is a rendszer részei. „Megértem az ő helyzetét is, óriási teher nehezedik rá, kész csoda, hogy még bírja” – teszi hozzá.
Némileg biztató, hogy a nemrég közzétett számok alapján 1%-os felajánlásból az Oltalom Karitatív Egyesület 71 millió forintra, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség pedig 1 milliárd 300 millió forintra számíthat. Az utóbbit viszont január 31-ig kell átutalnia a Magyar Államkincstárnak, és az eddigi tapasztalatok alapján ki is szokták várni a határidőt.
Addig marad a bizakodás, illetve a nyilvánosság ereje, amit ő a saját eszközeivel ki is használ: napi rendszerességgel posztol a közösségi oldalán, „nem siránkozást, csak a száraz tényeket, és hogy álljunk ki minden rászorulóért. Szerintem ennek van pozitív hozadéka, így az is megismerheti Iványi Gábor munkásságát, aki esetleg nem hallott még róla.”
„Ki kell, hogy tartsak a végsőkig. Szerencsés a helyzetem, mert van kihez fordulnom, és azon már túl vagyok, hogy szégyelljem magam, amiért kölcsönökből kell élnem. Tudják rólam, hogy nem szerencsejátékra költöm, hanem ételre.”
Életképek a Fűtött Utcáról
„Havi 80 ezer forintért bérelek egy szobát, ennél lejjebb már nem tudom adni az igényeimet”
Jánosi Zsuzsával már-már zavarba ejtő élmény interjúzni: a fiatal nő végig mosolyogva beszél olyan elképesztő állapotokról is, amelyekre a legkézenfekvőbb reakció a tehetetlen düh, vagy még inkább az elkeseredett üvöltés lenne.
Az egyetem elvégzése után nem szeretett volna iskolában dolgozni, pár évig cégeknek tartott magyar mint idegen nyelv kurzusokat. Ugyanakkor benne volt a kíváncsiság, milyen lehet az iskolai közeg. Állami fenntartású iskolába viszont nem akart menni, így esett végül a MET által fenntartott kőbányai Wesley János Általános Iskolára a választása, ahol az idei az ötödik tanéve.
Ő is júniusban kapta meg utoljára a teljes fizetését, a krízisalapból a nyár során egy 100 ezres és egy 50 ezres utalás jutott neki. Hogy megéljen valahogy, besegít egy esti iskolában és magántanítványai is vannak, emiatt a hét három napján csak este 7-8 óra körül végez. Elmondása szerint akad olyan kollégája, aki szobafestést vállal délutánonként, más bébiszitterkedést, szinte mindenkinek van valamilyen másodállása.
Miután szembesült a tanévre várható kétségbeejtő helyzettel, augusztus végén beadta a felmondását. Azonban mivel most végzős az osztálya, akiket negyedik éve tanít, képtelen volt magukra hagyni őket. Ezért végül az egy hónapos felmondási ideje letelte előtt eldöntötte, hogy ezt a tanévet még végigcsinálja.
Tanárhiány szempontjából minden eddiginél nagyobb most a baj: “van olyan kolléga, aki eredetileg maradt volna, de végül mégis elment, több másik pedig, akit óraadóként vártunk, visszamondta.”
Ráadásul mivel magyartanárból még viszonylag jól állnak, a felmondása után a magyaróráit pár kivétellel szétosztották. Ezért miután kiderült, hogy a tanév végéig mégis marad, nagyrészt inkább más órákat kapott: az összesen 24 órájából így most mindössze 4 olyan, amire hivatalos képesítése van.
A napközi külön égető probléma, mivel a napokban az utolsó olyan kolléga is azonnali hatállyal felmondott, aki még vállalni tudta. „Ő eleve nyugdíj mellett járt vissza, és azt mondta, nem bírja tovább, hogy egy tisztességesen ledolgozott élet után ilyen őrületben fejezze be a pályafutását.”
Most csak megy előre, nem gondolkodik a helyzetén, már csak azért se, mert napról napra olyan tantárgyakból kell felkészülnie, amiket soha nem tanított még.
A felső tagozaton rajta kívül mindössze egy ember maradt teljes állásban, egy másik félállásban, és még valaki az alsó tagozatos tanítók közül itt is megtart néhány órát, mert van hozzá papírja. „Ennyien vagyunk összesen, el is mondtuk év elején a gyerekeknek, hogy idén ezt a négy arcot fogják látni, teljesen mindegy, milyen órára csengetnek be.”
Zsuzsa azt mondja, ő még szerencsés helyzetben van, mivel saját magán kívül csak egy kutyáról kell gondoskodnia. Azok a kollégái viszont, akiknek családot kell fenntartaniuk és esetleg hitelük is van, már nincsenek itt.
„Én 80 ezerért bérelek egy szobát, és az egyik hónapban már ezt se tudtam kifizetni. Ennél lejjebb nem tudom adni az igényeimet. A szeptemberi lakbérre haladékot kaptam októberig, de az a szomorú helyzet, hogy akkor se biztos, hogy tudnak majd fizetni.”
„Ami engem illet, talán el tudnék lebegni addig. Az egyik barátomnak például el kellett altatni a kutyáját, maradt utána egy 20 kilós zacskó kutyatáp, amit megkaptam tőle, így legalább erre nem kell költenem. Étkezést szintén kapunk itt, jelenleg pedig nagyjából semmi másra nem költök. Ez hosszú távon nyilván tarthatatlan állapot, de ha én is elmennék, összeomlana a felső tagozat.”
Ha októberberben tényleg lehúzzák a rolót, az Zsuzsa szerint a gyerekeknek legalább annyira fájdalmas lenne – ha nem még fájdalmasabb –, mint a tantestületnek.
„Sokaknak ez az egyik legstabilabb pont az életében, arról nem is beszélve, hogy otthon egyáltalán nem, vagy csak alig jutnak meleg ételhez. A napközi kiesése pedig azért nagy érvágás, mert ahol egy szobában van összezsúfolódva egy egész család, ott esély sincs tanulni vagy leckét írni.”
A saját jövője miatt annyira nem aggódik, mivel több nyelven is beszél, aligha lenne gondja az elhelyezkedéssel. A mostani közeg viszont nagyon hiányozna neki.
Jelenleg ennek a forgatókönynek van a legnagyobb esélye, az egyetlen reménysugár az lenne, ha januárig ki tudnák gazdálkodni a béreket magánadományokból. Ha viszont csak az 50-100 ezer forintos csepegtetés marad, az biztosan nem lesz elegendő.
„Nem lehet Isten segítségét kérni a boltban, vagy a lakbér kifizetésekor”
Galyas Éva ötödéves teológushallgató a Wesley János Lelkészképző Főiskolán, emellett a józsefvárosi gyülekezet munkatársa: havonta egyszer prédikál, bibliaórákat tart, az egy éve indult Oltalom Rádióban pedig hírszerkesztőként dolgozik.
„Amikor 2-3 éve elkezdtem itt dolgozni, akkor is voltak nehézségeink, de nem ilyen nagyságrendben. Egyszer tavaly is előfordult, hogy csúsztak a fizetések, de akkor végül utólag a teljes összeget megkaptuk. Aztán hetekig őriznünk kellett a Dankó utcai gázcsonkot, nehogy kikapcsolják a gázt. És ott voltunk a NAV-razzia idején is, szóval azt hiszem, éppen belekerültem a dolgok sűrűjébe” – meséli.
Szerinte a mostani nagyobb elvonási hullám folyamatosan lebegett a MET és az Oltalom feje felett, de arra aligha számított bárki, hogy immár negyedik hónapja nem fogják megkapni a fizetésüket. Egyedülálló, kisgyerekes szülőként ez különösen súlyosan érinti.
Egyelőre mindenki másodállásokat, alkalmi munkákat néz, amiből fenntarthatja magát és a családját, miközben a rendes állását is el tudja látni. Ő különböző civil projektekben vesz részt (szintén nem túl sok pénzért), de vállalt már takarítást is.
Éva az 1%-os felajánlásokkal kapcsolatban is szkeptikus: szerinte annyiféle módon próbálták már ellehetetleníteni őket, hogy azt sem tartja kizártnak, hogy ennek a pénznek a visszatartására is kitalálnak valamit. Mindazonáltal próbál optimista maradni és bízni benne, hogy végül megkapják az összeget.
„Dühös már nem vagyok, annyi minden miatt lehet dühösnek lenni, ami ebben az országban történik, hogy belefáradtam. Egyre szűkülnek azok a terek, ahol még szabadon lehet gondolkodni, nagyon aggódom a főiskola jövője miatt is: itt szabadabb, ökumenikusabb teológiát oktatnak, de könnyen előfordulhat, hogy megpróbálják bedarálni, mert olyan értékek mellett állunk ki, mint a szabadság és a társadalmi szolidaritás. Az viszont biztos, hogy Iványi Gábor nem fogja feladni.”
Hogy jutottunk idáig?
Iványi Gáborék kálváriája több mint 10 éve kezdődött: a MET-től a kormány 2012-ben elvette az egyházi státuszát, ezáltal a bevételei 40 százalékát (nem kaphattak 1%-os felajánlásokat, és az állami feladatok átvállalásáért járó normatívát is megvonták tőlük).
Bár a státuszt nemrég visszaszerezték – miután az Alkotmánybíróságon és Strasbourgban is kimondták, hogy jogellenes volt a megfosztás –, Iványi Gáborék azt mondják, az elmaradt támogatást csak 2015-ig fizette ki nekik az állam, a fennmaradó 8 évre semmit nem utaltak. Ez a gyakorlatban 10-12 milliárd forintot jelent.
A havi alapnormatíva eleve csak a nettó bérköltséget fedezi, járulékokat és közüzemi díjakat vagy egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben tudnak belőle befizetni. Emiatt óriási járuléktartozásuk halmozódott fel, bár ők azzal érvelnek, hogy az állam még többel tartozik nekik.
A NAV-ot viszont ez nem hatotta meg: három hónapja 125 millió forintot inkasszóztak, augusztusban 175 milliót, nemrég pedig 384 milliót, ezzel csődközelbe juttatva a szervezetet.
Ha támogatnád a krízisalapot, a következő számlaszámon teheted meg: 11708001-20520380 (OTP Bank) – számlatulajdonos: Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség
