Mentális akadálymentesítésre várunk! – A Pető Intézettől Dél-Koreáig
Kati 1967-ben születtett Sátoraljaújhelyen. Édesanyja a sátoraljaújhelyi könyvtárban volt takarító. Óriási szerencsének tartja, hogy valaki felhívta a figyelmét a budapesti Pető Intézetre. Azt mondja, ott "állították lábra", tanították meg neki az alapvető funkcionális mozgásokat. Végül Pesten végezte el az iskoláit. Kezdetben egy "védett munkahelyen" dolgozott, akkoriban még voltak ilyenek. A Laborműszergyárban volt telefonos. Később a Motiváció Alapítványnál helyezkedett el.
- Milyen munkát kapott az alapítánynál?
Az volt a dolgom, hogy a bejövő sérült emberek problémáit megoldjam.
Volt egy ember, aki keszonbetegségben részlegesen lebénult, és a napóra volt a mániája. Írt egy könyvet erről, és kérte, hogy segítsünk neki kiadatni. Sikerült elérnem, hogy egyetemi tankönyv lett belőle.
Egy másiknak pedig olyan különleges betegsége volt, hogy leginkább déli gyümölcsöket ehetett. Akkor még létezett a Délker, és én el tudtam neki intézni, hogy nagyker áron vásárolhasson tőlük. De mi indítottuk el az első személyi segítő szolgálatot, megcsináltuk a Városkalauzt, amelyben összegyűjtöttük, hogy Budapest frekventált helyeire, éttermekbe, mozikba miként tud bejutni egy tolókocsis ember. Egyúttal próbáltuk arra felé terelni az érintetteket, hogy építkezzenek akadálymentesen. Mi indítottuk el az első szállító szolgáltatást, az első munkaközvetítő irodát megváltozott munkaképességűeknek. Szép lassan beszivárogtattuk ezeket a dolgokat a köztudatba. Emellett elvégeztem a közösségfejlesztési és művelődésszervezési tanfolyamot, és egyik alapító tagja voltam Péteri Ferenccel és Berek Péterrel a Civil Rádiónak.
- Közben családja is lett.
Igen, férjhez mentem, terhes lettem, 1998-ban megszületett a lányom, aki jelenleg egyetemre jár. Akkor megtapasztaltam az egészségügy empátia-hiányát. Sehol nem szoktam külön figyelmeztetni az embereket, hogy mozgássérült vagyok, de ha segítségre van szükségem, elmondom, hogy mit tegyenek. Hihetetlen tudatlansággal találkoztam, még arra sem figyeltek, hogy az állapotomnak megfelelő ágyat kapjak.
- Az egyik leggyakoribb probléma, amiről hallani lehet, az akadálymentesítés hiánya. Mennyire nehezíti meg ez az Ön mindennapjait?
- Előfordul például, hogy amikor egy új helyre megyek, és érdeklődöm, hogy van-e akadálymentesítés, rávágják, hogy igen, van lift, csak azt nem mondják meg, hogy a lifthez egy lépcsősor vezet... Egyáltalán, 2016-ban miért kell az akadálymentesítésen gondolkodni? Gyönyörűen le van írva az Országos Építésügyi Szabályzatban, hogy minek hogyan kellene kinézni ahhoz, hogy a mozgáskorlátozott, a vak, a siket normálisan tudjon egy épületet használni. Akkor miért nem tartják ezt be? Mellesleg az akadálymentesítés nemcsak nekünk lenne fontos, hanem a kismamáknak, de még az áruszállítóknak is...
- Nem tudnak ebben segíteni az érdekvédelmi szervezetek?
- Amikor szó volt a metró akadálymentesítéséről, a MEOSZ (Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége) felvállalta volna ezt az ügyet: 250 szervezetnek küldött ki országosan levelet egy nagyszabású budapesti demonstráció érdekében, és mindössze öt szervezet válaszolt. Hogy félelemből, vagy nemtörödőmségből, nem tudom. Így hogyan képviseljük magunkat? Kétszáz évvel le vagyunk maradva, mert most már rég nem a rámpák kiépítésén kellene gondolkozni, hanem a mentális akadálymentesítésről.
- Ez egy remek kifejezés! Mit ért ezalatt pontosan?
Múltkor hallottam a tévében Vujity Tvrtkót, aki azt mondta: „A fogyatékosoknak külön világuk van”. Kérdem én, hol? Reggel felkelünk, ha van munkánk, elmegyünk dolgozni, este hazamegyünk, éljük családi életünket. Ezt kéne propagálni.
Amíg a köztudatban úgy beszélnek rólunk, mint „fogyatékos emberekről”, addig baj van. Ha erről a kifejezésről megkérdez 10 embert, 11 azt feleli rá, hogy „értelmi sérült.” Ez a rossz megrögződés él Magyarországon. Pedig mi ugyanazt a világot éljük, mint bárki más: mi is vagyunk dühösek, boldogok, szerelmesek.
Hogy nem tudunk ugyanúgy mozogni? Sokunknál orvosi műhiba az oka. Az orvosnak volt egy szar napja, én meg szívok egy életen át! Férjem ugyanígy járt. Imádom azokat a kollégákat, akik puszta létükkel azt sugallják, hogy bátran fel lehet bennünket vállalni. Azt kellene propagálni, hogy élünk, dolgozunk, és mi is betesszük az adóforintjainkat oda, ahová mindenki más.
- Mennyiben múlik a társadalmi megítélés az Önök hozzáállásán?
Sokban. Gyakori, hogy megszületik a gyerek, kiderül, hogy sérült, hogy anyuka elkezdi iszonyúan félteni, megcsinál helyette mindent. És a gyerek úgy nő fel, hogy őt sajnálni és állandóan segíteni kell, és nagyon sokan vannak közülünk, akik ezt az érzést közvetítik, és elvárják a szánalmat. Sajnos ők vannak többen. És persze zsigerből utálják a világot.
Az emberek abból ítélnek, amilyen esetet látnak. Nem mindegy, hogy olyan sérült emberrel találkoznak, aki csak siránkozik, vagy akivel esetleg szétröhögi az agyát... Tehát rajtunk is múlik, hogy mi milyen képet közvetítünk magunkról, a társadalmon pedig az, hogy mennyire befogadó. És nem utolsósorban azon, hogy mindezt hogyan tálalja a média.
Én azt is nagy bajnak tartom, hogy az orvostudomány ma már bravúrt csinál abból, hogy bármilyen betegnek született gyereket megmentsen. Én is anya vagyok, nagyon megharcoltam a gyerekemért, egy tragikusan végződött terhesség után. Ha az orvos tudja, hogy az a gyerek hallás-, látás -, vagy mozgássérült lesz, mert az agya nem fejlődött ki rendesen, miért menti meg? A szülei mellette lesznek 40-50 évig. És utána? Amikor mi elhatároztuk, hogy gyereket akarunk, első utunk dr. Czeizel Endréhez vezetett, pedig tudtuk, hogy az állapotunknak semmi köze a genetikához.
Szörnyű dolog egy gyereket elveszíteni, de senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy ilyen életet éljen.
És ma már egyre kevesebb lehetőség van a súlyosan sérült gyerekek fejlesztésére, egyre kevesebb az önfeláldozó pedagógus. Az én gyerekkoromban, a Mexikói úti általános iskolában volt egy tanár, aki reggel 7-től esti 7-ig velünk volt, és nem fordult elő, hogy másnapra nem javította ki a történelem-dolgozatokat, mert „nem ért rá”. Ez volt az élete. A tanáraink egyben szüleink is voltak, mert sokan 2-300 kilométerre kerültünk a családjainktól, tehát kellett valami mintát is mutatniuk nekünk. Ilyen háttérrel a legtöbben közülünk családot alapítottak, éljük világunkat, megvannak a magunk hobbijai, és munkaadóink sem karitatív jelleggel alkalmaznak minket.
- Mennyivel nehezebb az Önök számára a munkakeresés?
Amikor egy sérült ember munkát keres, nem azt nézi, hogy mennyit fog keresni, hanem hogy A-ból B-be el tud-e jutni. Vannak ugyan szállító szolgálatok, de állam bácsi folyamatosan csökkenti a támogatásokat, miközben óriási a leterheltségük. Amikor bejön az iskolakezdés, a gyerekeket hozzák-viszik, és ha valamelyikünk éppen befér, elviszik.
Magyarországon egyetlen munkahely sem tolerálja, hogyha nem tudok bemenni dolgozni, a távmunka pedig mínusz 1-en áll...
Nagyon kevés az olyan hely, ahol legfeljebb hetente egyszer kell bemenni egy értekezletre, hogy elmondják a teendőket, aztán lehet otthonról dolgozni. Ausztráliában a távolságok miatt sok helyen így működik az iskola is. Én a jelenlegi főállásomat egy állami vállalattól kaptam, oda hetente ötször el kell menni – 180-an vagyunk megváltozott munkaképességűek, de itt az akadálymentesítés példaértékű - míg a mellékállásomban egy nagy piackutató cégnél egyetlen egyszer voltam bent, amikor megállapodtunk a feltételekről. Ha valami sürgős dolog kell, küldenek egy sms-t, ha valami problémám van, megoldják. Volt persze olyan tapasztalatom is, hogy jelentkeztem távmunkára, a cégnél tartottak egy másfél órás „tanfolyamot”, közölték, hogy másnap hajnali 5-kor kezdeni kell, de amikor rákérdeztem, hogy mennyit fizetnek, azt felelték: „Ezen még gondolkodunk”. Akkor viszontlátásra...
Kati beszélgetésünk végén elmeséli még, hogy mostanában új szenvedélynek hódol: elhatározta, hogy megtanul koreai nyelven...
Mint mondja, az ehhez vezető lökést A korona hercege című sorozat jelentette számára. Tetszett neki a hagyományok, az ősök tisztelete, az emberek egymás iránti megbecsülése, és elkezdett a kelet-ázsiai ország történelméről olvasni, megismerte a mai Dél-Koreát, amely úgy vált erős, modern országgá, hogy nem dobta ki a múlt értékeit. Már az írás is elég jó megy neki. Azt is elárulta nekem, hogy imád sakkozni, és régebben rendszeresen nyert újságokban megjelent sakkfeladványokon. Mivel magam is évtizedek óta hódolok e királyi sportnak, alighanem hamarosan összemérjük erőinket...
