Meglőtt elnökjelölt, polgárháborús-riogatások, aggastyánok harca - mi történik Amerikában?

Alig két nappal azután, hogy egy merénylő meglőtte, Donald Trump kötéssel a fülén, mosolyogva sétált be a republikánusok jelöltállító gyűlésére. Csak a vakszerencsén múlt, hogy az amerikai elnökjelölt túlélte a támadást, ami alaposan megkavarta az amúgy sem eseménytelen amerikai elnökválasztási kampányt.

A merényletkísérlet egy időre egészen biztosan eltüntette az amerikai címlapokról a Biden alkalmasságáról és esetleges visszaléptetéséről szóló találgatásokat. De ettől még kérdés marad: miért két rendkívül idős ember versenyzik az amerikai elnökségért. Niall Ferguson történész nemrég egy publicisztikában már a brezsnyevi Szovjetunióhoz hasonlította a mai amerikai viszonyokat. Természetesen nem a robosztus amerikai gazdaságra gondolt, hanem a két jelölt korára. Nyilvánvaló válságtünet, hogy két aggastyán küzd a világ első számú hatalmának vezetéséért. Hogyan hathatnak a Donald Trumpra leadott lövések a választási kampányra, és egyáltalán, mi folyik Amerikában? Pintér Károlyt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Angol-Amerikai Intézetének vezetőjét kérdeztük.

– Annak idején Horn Gyulának is erősen megdobta a választási esélyeit, hogy súlyos balesetet szenvedett a választások előtt, pedig az még nem is volt merénylet.

– Igen. Van ennek egy ilyen lélektana.

– A Reagan elleni merénylet kapcsán az őt operáló orvosnak volt egy híres mondata, miszerint „Elnök úr, ma itt mindenki republikánus”. Most is Trump népszerűségét erősíthetik-e a történtek?

– Ezt ebben a pillanatban nehéz megjósolni, de egy merénylet, bárki is követi el, bármilyen motiváció is hajtja, nyilvánvalóan nagymértékben fokozza az emberek szimpátiáját az áldozat iránt. Igaz, az áldozat nem szenvedett súlyos, maradandó sérüléseket, de azt is tudjuk, hogy nem sokon múlott, hogy ez a lövés akár halálos legyen.

Azt nem tudom, hogyan érinti a merénylet azokat, akik kevésbé szimpatizáltak vele, de elképzelhető, hogy bennük is együttérzést, ezáltal pozitívabb viszonyulást ébreszt az eset.

– Hogyan változtathatja meg a kampány további alakulását az, ami Pennsylvania állambeli Butlerben történt?

– A demokraták számára ez semmiképpen sem egy jó mozzanat, pontosan amiatt, amiről az előzőekben már beszéltünk. Amúgy is azzal küszködnek, hogy Biden népszerűsége finoman szólva sem túl izmos, ráadásul az első tévévitán elképesztően rosszul teljesített, onnantól kezdve a merényletig az amerikai politikai közvéleményt leginkább az foglalkoztatta, hogy

Egyfelől Bidennek talán jó ez a merénylet, hogy most egy kicsit nem róla szól a sajtó, nem az ő mentális hanyatlásával vagy képességeivel vannak elfoglalva, de ettől még a demokraták alapproblémája megmaradt: az a nyomasztó kérdés, hogy alkalmas-e Joe Biden arra, hogy – az ellenfél kilététől függetlenül – még négy évig Amerika elnöke legyen. Ami a republikánusokat illeti, ez a merénylet bizonyos értelemben jól illeszkedik Trumpnak az eddig is hangoztatott narratívájába, miszerint ő a demokraták üldözöttje. Ezt hónapok óta kitartóan ismételgeti.

Tehát ezek a dolgok szépen összerendeződnek egy olyan történetbe, amely szerint az ellenfél még a gyilkosságtól sem riad vissza annak érdekében, hogy megakadályozza őt az elnöki szék újbóli elfoglalásában.

– A merénylet és Trump további népszerűsödése ennek következtében nem késztetheti erősebben a demokratákat arra, hogy mégiscsak lecseréljék akár meglepetésszerűen is Bident?

– Az amerikai pártok nem hierarchikusan szerveződő formációk, magyarán szólva a Demokrata Pártnak nincsen egyértelmű főnöke vagy vezetője, teljesen más a belső struktúra, mint a legtöbb európai pártban, ahol általában van egy ember vagy egy szűkebb testület, amely döntéseket hozhat ilyen helyzetben. Az amerikai pártok sokkal demokratikusabb struktúrák, bár lehet, hogy a jelenlegi Republikánus Párton annyira nem látszik, hiszen Donald Trumpnak sikerült elég markánsan leuralnia a pártot, de ennek ellenére még ő sem nevezhető a párt hivatalos vezérének. A Demokrata Párt esetében, ha létezhet ilyen, az pontosan a regnáló elnök lenne, azaz Joe Biden. Ugyan neki sincs formális hatalmi jogosultsága a párton belül, de nyilván a pozíciója, ismertsége, befolyása nem hivatalos pártvezérré teszi. Ezt a nem hivatalos pártvezért kellene leváltani úgy, hogy közben lezajlott egy előválasztás, és ennek az előválasztásnak ellenfél híján Joe Biden lett a teljesen egyértelmű győztese. Tehát a helyzet az, hogy

Itt a kulcsmozzanat az lenne, hogy valakinek vagy valakiknek be kellene láttatnia Joe Bidennel, hogy a párt érdekeit, vagy Amerika érdekét elsősorban az szolgálná, ha ő lemondana a jelöltségről. Jelen pillanatban én erre túl nagy esélyt nem látok.

– Nincs olyan személy, akinek ekkora befolyása van Bidenre?

– Természetesen nem vagyok olyan közel az elnökhöz, hogy erről bármilyen tudásom legyen, de azt olvastam, hogy elég szűk azoknak az embereknek a köre, akikre Biden valójában hallgat. És itt most nem a tanácsadókról beszélek elsősorban, hanem inkább a családról, értve ezalatt a feleségét, Jillt, és az egyetlen megmaradt fiát, a finoman szólva eléggé botrányos előéletű Hunter Bident. Emellett nyilván néhány hozzá nagyon közel álló politikai tanácsadó lehet még hatással rá, ami egy eléggé zárt kör, és

Tehát amíg ez a szűk tanácsadói kör őt arra ösztönzi, hogy maradjon elnökjelölt, addig nem nagyon valószínű, hogy meggondolná magát. Egyébként is azt gondolom, hogy van azért ő annyira hiú és rátarti ember, hogy ne akarja beadni a derekát egy kívülről jövő nyomásnak.

– Niall Ferguson nemrég arról írt, hogy visszatértek a régi jó brezsnyevi idők, csak éppen az Egyesült Államokban. Mintha Amerikában uralkodna el a gerontokrácia. Mi lehet annak a társadalmi oka, hogy az egész Egyesült Államok a maga 300 milliós lakosságával képtelen volt kitermelni alkalmas jelölteket fiatalabb korosztályból?

– Amerikában milliók teszik fel ezt a kérdést maguknak már hónapok óta, hiszen nem titok, hogy nagyon sokaknak nem tetszik a jelenlegi választási kínálat. Mindkét jelölttel szemben elutasítóak, és azt gondolják, hogy két 80 körüli öregember csatározása helyett inkább rátermett, fiatalabb, markánsabb jövőképpel, izgalmasabb elképzelésekkel rendelkező embereknek kellene az elnökségért versenyezni. Őszintén szólva nekem is ez a véleményem. Én 2020-ban abban a hitben voltam, hogy Joe Biden egy ciklusos elnök lesz, aki magától értetődően '24 előtt nyilvánvalóvá teszi, hogy leköszön, és a demokraták majd keresnek helyére egy normális előválasztási folyamat során olyan másik jelöltet, aki legalább egy generációval fiatalabb. Biden borította fel ezt a tervet azzal, hogy egyszerűen úgy döntött: újraindul az elnökségért. Itt jön be az a probléma, amit korábban elmondtam, vagyis hogy egyetlen demokrata elnökaspiráns sem indult el vele szemben az előválasztáson, bár természetesen senki sem akadályozta meg őket. Ezt szintén furcsálltam: ennyire félénkek lennének a potenciális demokrata elnökjelöltek? Senki sem mert Joe Bidennel versenybe szállni?

Ilyen érzésem volt a kampány során, hogy bizonyos értelemben a következő generáció ki akarja bekkelni a 2024-es választást, hagyják, hogy a két öregember egymást leamortizálja. Persze ettől még a helyzet az, hogy bármelyikük is lesz elnök, az megkockáztatom, nem a legjobb választás az Egyesült Államok számára.

– És az egész világ számára sem.

– És ebből fakadóan így van a világ számára sem.

– Nem egy helyen lehetett már korábban is a polgárháború szót olvasni, az egyik újságcikk hatásvadász módon azt a címet adta a mostani merényletnek, hogy Amerika két centire volt a polgárháborútól. Tényleg ilyen komoly a helyzet?

– A polgárháború emlegetését mindig is eltúlzott, pánikkeltő szövegnek tartottam. Az viszont kétségtelen, hogy a 2021. január 6-i események engem is megdöbbentettek, addig én is elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy amerikaiak egy csoportja, tartozzon bármilyen politikai oldalhoz is, megrohamozza saját kongresszusát és erőszakkal betör oda. Tehát

Ott államok két csoportja harcolt egymás ellen, és az volt a tét, hogy az Egyesült Államok egyben marad-e, vagy két külön államalakulatra szakad. Ilyen kettéosztódás a jelenlegi Amerikában azért nem képzelhető el, mert a demokrata és republikánus törésvonalak az országon belül és az államokon belül húzódnak elsősorban. Természetesen vannak demokrata meg republikánus többségű államok, de szinte mindegyik államban elmondható az, hogy a városi lakosság inkább demokrata, a vidéki, kisvárosi lakosság inkább republikánus szimpátiájú, ami így nem osztja ketté az országot olyan földrajzilag elkülöníthető tömbökre, mint ami a XIX. századi polgárháborúban létezett. Az viszont kétségtelen, hogy egyes,

Nagyon érdekes, ha az ember a két oldal sajtóját olvasgatja, ahogy én rutinszerűen szoktam, akkor az látható, hogy mind a két oldal hajlamos erre a rendkívül radikális vagy túlzó nyelvezet alkalmazására, majdhogynem tükörképszerűen. Mind a két fél a másikat tekinti Amerika valódi ellenségének, sírásójának, legfőbb veszedelmének.

– Ha nem is hagyományos polgárháború, de az elképzelhető, hogy kiterjedt zavargások történjenek, rendkívüli állapotokat kell esetleg bevezetni egyes területeken? Különös tekintettel azért is, mert Amerikában a fegyverviselés nagyon liberálisan van szabályozva, többek között ezt is kárhoztatják a mostani és a korábbi merényletekért is.

– Igen, ha a polgárháború alatt zavargásokat értünk, akkor abszolút egyetértek magával, pontosan azért, amit maga is megállapított, hogy Amerikában konkrétan több lőfegyver van, mint ahány ember, és egy 300 milliós országról beszélünk. Ez nem azt jelenti, hogy minden embernek fegyvere van, hanem azt, hogy a szabad fegyvertartás hívei rendszerint nem egy, hanem sok fegyvert birtokolnak, átlagban 4-6-8 vagy akár több puska, pisztoly van a birtokukban. Tegyük rögtön hozzá:

A demokraták régóta legalábbis hangoztatják, időnként próbálnak is valamit tenni a fegyvertartás korlátozása érdekében, de az alkotmány második kiegészítése ezt tulajdonképpen alapjogként fogalmazza meg, így aztán az alkotmány ellenében jogi eszközökkel nem nagyon lehet fellépni. Tehát ez az alaphelyzet. Így elvileg annak nem feltétlenül lenne nagy akadálya, hogy kellően elszánt vagy fanatizált csoportok akár fegyveresen megpróbáljanak valami módon fellépni. Itt viszont megint bejön az a probléma, hogy az Egyesült Államok nagyon nagy ország. Erről hajlamosak vagyunk elfeledkezni, és úgy beszélünk róla, mint Franciaországról vagy Németországról, vagy akár Magyarországról, de hát ez egy kontinensnyi ország, több ezer kilométeres távolságokkal.

Sok függ persze attól, hogy miként zajlik le a 2024-es elnökválasztás, mennyire lesz szoros a végeredmény, és a vesztes elfogadja-e az eredményt. Trump a mai napig nem fogadta el a 2020-as választások eredményét. Azt gondolom, ha Joe Biden veszít, el fogja fogadni, ő ebből a szempontból egy hagyományos amerikai politikus, aki betartja ezeket az íratlan játékszabályokat. Ha Trump veszítene, akkor sokkal esélyesebbnek látnám egy ilyesfajta zavargásokkal tarkított helyzet kialakulását, mint fordított esetben. Nem azért, mert a demokraták kevésbé félnek Trumptól, mint a republikánusok Bidentől. Inkább azért, mert szerintem a demokraták esetében kevésbé jellemző a fegyveres szabadcsapatok szervezett jelenléte, amelyeket többek között az NRA, a fegyvertartást pártoló legerősebb országos lobbiszervezet tömörít. Az USA-ban számos ilyen-olyan kisebb szervezet, tulajdonképpen milícia létezik, amelyek adott esetben hajlandóak lenne akár fegyverrel is fellépni az általuk igazinak tartott amerikai értékek védelmében.

– Ha a nagyobb képet nézzük, akkor azt látjuk, hogy ez a polarizáltság nem csak az Egyesült Államokra jellemző. Mintha benne lenne a levegőben ez a durva szembenállás a politikában, és az a kérdés, hogy mi történik itt velünk, a nyugati világgal? Hova tűntek a hagyományos demokratikus alapértékek, konszenzusok, amik eddig megkérdőjelezhetetlenek voltak?

– Egyetértek magával abban, hogy a polarizáció tényleg látványosan érzékelhető, mondjuk úgy, hogy a nyugati világban, tehát azokban az országokban, ahol a demokratikus kormányzat a jellemző. Hogy ez mire vezethető vissza? Biztos, hogy több egymással összefüggő tényező együttes hatásának eredménye. Egyet említenék ebből, ami szerintem ebben nagyon markánsan szerepet játszik, és az az információáramlás, a tájékozódás módjának, mármint a politikai tájékozódás módjának a radikális átalakulása az elmúlt 20 évben. Én ugye elsősorban amerikanista vagyok, tehát Amerikával foglalkozom rendszeresen. Amerikára az volt a jellemző, hogy

A 20. század java részében ez a fajta véleményformáló elit alkotta azt a politikai nézetrendszert, amit az amerikaiak többsége többé-kevésbé hivatalosnak fogadott el, ami nem azt jelenti, hogy mindenki teljesen egyetértett ezzel, de azért ezeknek a sajtóorgánumoknak nagyon nagy befolyása volt a közvélemény alakítására. Tehát azt lehet mondani, hogy ők alkották a politikai vélemény fősodrát, és ettől balra vagy ettől jobbra voltak a kisebbségek, akár a szélsőségesnek is nevezhető nézetek. Az internet berobbanásával ez a helyzet óriási mértékben megváltozott, hiszen az emberek már nem az esti híradókból vagy az újságokból tájékozódnak, hanem elsősorban a közösségi médiából és hasonló forrásokból.

Tehát a hitelességi kérdés az, ami szerintem teljes mértékben megváltozott, mert nem úgy vetődnek fel ezek a kérdések, hogy igaz-e ez, hiteles forrásból származik-e ez, hanem úgy vetődik föl, hogy „hát a legjobb barátom átküldte, nézd meg, ezt olvastam a neten. Akkor ez biztosan úgy van”. Tehát megszűnt ez a fajta véleményformáló közép, és nem csak Amerikában, hanem a teljes nyugati világban. Ezzel együtt az internet a politikai vélemények nagyon-nagyon széleskörű, adott esetben szélsőséges tárházát tette hozzáférhetővé. Ez viszont kedvez a leegyszerűsítő narratíváknak. Most nem is az összeesküvés-elméletekre gondolok, bár azoknak is óriási újjáéledését figyelhetjük meg, hanem a leegyszerűsítő értékeléseknek. Annak a szimpla retorikának, hogy ha ez van, akkor te hazaáruló vagy, vagy ha ez van, akkor az ország tönkremegy, holott ha az ember egy kicsit higgadtabban vagy távolságtartóbban közelít a politikához, akkor azt látja, hogy tulajdonképpen olyan nagy változást igazából egyik elnök négyéves ciklusa sem hozott az Egyesült Államok életében, mint amennyire a két fél hajlandó a másikat démonizálni, vagy annak az elnökségét valamifajta drámai és tragikus színben feltüntetni. A legegyszerűbben úgy lehetne mondani, hogy ha az emberek kicsit hajlandóak lennének higgadtabban és kritikusabban szemlélni a politikát, akkor rájönnének, hogy nem ezek az igazán fontos kérdések az ember életében.