SZEMPONT
A Rovatból

„Meddig tart a tenger?” – 92 évesen repült először külföldre az édesanyám

Olyan ajándékot akartam adni, ami teljesíthetetlennek tűnik, de teljesíthető. Megcsináltuk, sokat nevettünk, de azt hiszem, többet nem akar meglátogatni.


Megkérdeztem, mit szeretne anyák napjára.

Covid időszakban puszit kért, tavaly az ukrán háború kitörésekor békét. Vérzett a szívem, hogy egyiket sem teljesíthettem.

Azt reméltem, az idén fordítunk. Most azt kérte, olyan munkám legyen, amiből a nyugdíjas éveinkre is futja majd. Újabb teljesíthetetlen kívánság. Rendben, én döntök az új ajándékról, egy teljesíthetőről.

Évek óta járt a fejemben, milyen jó lenne megmutatni anyukámnak, hol élek, milyen a tenger, miért beszélek annyit a sirályokról, milyen repülni, milyen ott élni, ahova mások nyaralni járnak, és ahol mindenki más nyelven beszél. Halogattam a tervet, mert nagyon sok pénz, talán túl idős is az anyukám erre a kalandra, és a második emeleten lakunk, lift nélkül, nehéz lenne felvinni. Bizonytalan voltam a teljesíthetőségben. Megkérdeztem az anyukámat, akarja-e. Nem nagyon tudta, pontosan mit, de egyre erősebben akarta. Hitt abban, hogy baj nem lehet, mert én végig vele leszek és megoldunk minden esetleges problémát. Hónapokig csak készültünk, szinte minden nap megkérdezte, mikor indulunk.

Útlevelet nem volt könnyű csináltatni, mert nem volt ujjlenyomata, így csak egy évre kapott, de azt korán készítettük, lejárt és újat kellett kérni.

Hat repülőjegyet kellett vennem, mert el kellett mennem érte Magyarországra, kiutazni együtt, hazavinni és visszatérnem Angliába.

Olyan jegyet kellett találnom, amihez nem kell túl korán kelnie, és nem érünk túl későn Londonba, mert onnan még autóznunk kellett két órát. A várakozásokkal ez egy tíz órás út. Ettől a két naptól tartottam a legjobban.

Pár hónappal az út előtt

egy hónap alatt háromszor esett el anyukám és végezte mindig kórházban.

Sosem lett nagy baja, sokat viccelődtünk, hogy eleget esett most egy évre, nagyon vigyázzon magára, hogy el tudjunk utazni. Próbáltam a jegyekre is biztosítást kötni, mert bármikor meghiúsulhatott volna az út. Végül elengedtem ezeket a szorongásokat, igyekeztem hinni abban, hogy minden jó lesz. Betegbiztosítást kötöttem rá, de az sem könnyű, 80 évnél idősebbeket már nem mindenki vállal, és ami van, abban is hosszabb a lista, miért nem fizetnek. Itt is maradt a remény, nem lesz semmi baj.

Amikor bementem érte az otthonba, úgy fogadott, mintha lagziba készülne. A sosem sminkelt anyukám kapott egy kis szemfestést, fülbevalót, nyakláncot, új frizurája volt és szépen felöltözve várt több gondozójának köszönhetően.

A rohanást elkerülendő, indulás előtt két napot Pesten töltöttünk a megszokott Airbnb apartmantban. A 9. kerületben van egy tökéletes lakás nekünk, évek óta ott találkozunk, oda kerekesszékkel is bejutunk, és az erkélyre is ki lehet ülni levegőzni. Innen indultunk, de bevezetésnek sétáltunk egyet a városban, és megitta élete első ízesített sörét is. Az idő nem volt túl jó, de meglepően sok mosolyt kaptunk az emberektől és rengeteg segítséget a kerekesszékes mozgáshoz.

Ferihegyen a csomagfelvételnél azt ígérték, jön majd egy asszisztens. Nem jött, de nem is volt rá szükség. Az első repülésből anyukámnak a biztonsági ellenőrzés maradt meg mélyebben. Mosolyogva mesélte, hogy levetkőztetnek ott mindenkit. Persze neki a motozás sem volt kellemetlen, mert őt úgy kezelték, mint a hímes tojást, neki nem kellett levennie semmit, és mindenki végtelenül kedves volt vele.

A repülőn beülni az ablakhoz elég megerőltető ennyi idősen, de elvileg lehet ügyesebben is intézni. A magyar oldalon sikerült gördülékenyebben bejutni. Egy biztos,

mindig a kerekesszékes az utolsó a fel-és a leszálláskor is.

Ferihegyen a jókora ablakokon mutattam az anyukámnak, hol áll a gép, hol mennek fel az emberek. Kérdeztem, látja-e, azt mondta, nem. Lementem mellé és valóban az ő szemmagasságában az ablak keretét lehetett látni. Akkor még azt hittem ez csak egy véletlen, rossz helyen álltunk.

Anyukám csöppet sem izgult a repüléstől és nagyjából ilyen hidegen is hagyta az élmény.

Sem a felszállás, sem a landolás nem hozta lázba, ahogy a kilátás sem.

Ez utóbbit szerintem nem is látta. Olyan kicsi, mint egy gyerek, ha nem simul az ablakra, nagyjából csak felfelé lát, többnyire azt, amit a földről látunk.

Ezt már csak azután tudtam biztosra, hogy az angliai sétánkon is beszéltem a tengerparton, látja-e ezt meg azt, és ott is le kellett mennem a fejmagasságára, hogy rájöjjek, takarásban van a látvány egy korlát miatt. Gyerekek mellett nyilván sokan megtanulták, hogy mást látunk 3 fejjel magasabban, de figyelünk-e arra, hogy a felnőttek sem látják mindig ugyanazt ugyanazon a helyen, a magasságuk, a szemüveg hiánya vagy egyéb fogyatékosságuk miatt.

Amikor kérdeztem anyukámat a repülésről, azt mondta, semmi különös. Hiába mutathattam meg fentről a szélturbinákat, amelyek a tengerben állnak és látom azokat a lakásunk ablakából is, neki nem volt érdekes.

Én látok szépségeket a levegőben, de alapvetően irtózom a repüléstől, elsősorban a környezetszennyezés miatt, majd a felesleges biztonsági szabályok és pazarlás miatt, végül a féktelen fogyasztásra buzdítás miatt. Noha nem volt jó élmény az anyukámnak az első ilyen út, de megtapasztalt valamit abból, ahogy emberek milliói élnek, és amiről sokszor beszélek neki.

Angliában a férjem várt minket a reptéren kocsival, két óra alatt hazaértünk Margatebe. Szép napos, de szeles időben éppen csak a kiugrottunk egy picit a partra, hogy nézze meg, hol vagyunk.

Meglepetten kérdezett a víz nagyságáról: „Meddig tart a tenger?”

Öt nap alatt kerekesszékkel a városunk mellett sem tudom megmutatni a teljes partot. Az összes tenger minden határainak körbejárásához pedig sajnos egy élet sem elég.

Az albérletünkbe nem tudtunk elmenni kerekesszékkel, egy Airbnb-lakásban voltunk itt is. Hasonló a budapesti apartmanthoz, akadálymentesített és van terasza. Cica itt is akadt, a szomszéd gyönyörű fekete kandúrja nem szégyellt beugrani az ágyba bemutatkozni.

Az első nap nem volt kegyes az időjárás hozzánk. Errefelé megesik, hogy egyik nap tél van, a másik nap nyár. Téllel kezdeni nem volt szerencsés. Úgy bugyoláltam be anyut, mint ő engem amikor óvodás voltam és szánkózni vittek. Szükségünk volt még több ruhára, ezért haza is ugrottunk, de a lakásba felvinni nem tudtuk a szűk folyosós, háromszintes, viktoriánus házban. Így a tengerre nyíló ablakokat nem tudtuk megmutatni, a cicám is csak rémülten mutatkozott be a folyosón, igazi személyiségét csak a szobában tárta volna fel.

Első nap tehát háborgó tengert látott és rajta ejtőernyős szörfösöket, akikkel bevallom, nem számoltam, hogy előkerülnek. Aznap a tengerpart szinte üres volt, csak néhányan készítették a homokos terepet a másnapi motoros versenyzéshez. Ilyen is csak egy van egy évben meg egy felvonulás, de most épp ez jutott. Másnap tehát csak egy kicsivel volt jobb idő, de teli volt a part motorosokkal. Anyukámat nem zavarta a hangjuk sem. Tökéletes szemmel szúrt ki minden BMW-t, hogy az túl nagy, arra nem szabad felülni. Az egyik motoros sorban akadt egy rés, ahol az ő 2+2 kerekűjét is megmutathattuk. Aznap megnézte a Antony Gormley tengerben álló szobrát is, ami épp derékig állt akkor vízben. Látta a tengert a parton kicsapni és látta ugyanott, visszahúzódva, több száz méterre tőlünk. Az apály és dagály leginkább a kis csónakoknál látványos, egyszer lebegnek, máskor a homokba fúródva várják a víz visszatérését. Jártunk olyan kertben, ahol pálmafa és orgona is volt, sok más színes virággal.

Volt egy csodálatosan szép napunk, akkor a szomszéd városba, Broadstairsbe mentünk, ahol gyönyörű a strand és meglepetésemre, akadálymentesített is. A felső szikláról lifttel lementünk és a homokban végig volt egy fapadló a kerekesszékeseknek. Harisnyában ugyan, de homokba mártottuk a lábunkat. Nem hagyhattuk ki az angliai kedvencet, a fish and chipset (sült hal, krumplival), aminek a maradékára le is csaptak a sirályok. A strandon edzettek megmutatták, hogy a másodpercek töredéke alatt jönnek össze tucatnyian minden falat ennivalóért.

Csodálatos házakat láttunk, de anyukámat nem kötötte le különösebben az építészet, alapvetően a barnásabb téglákat látta meg, az abból készült házak nem tetszettek neki, a piros téglásakat, a millióféle ablakokkal ellátott, formákban nagyon gazdag házsorokat, a csipkézett tetőket, gyönyörű kéményeket nem csodálta meg. Cserébe elolvadt a színes virágokért, abból is volt sok.

Igyekeztem időt hagyni a pihenésre, általában csak délután indultunk el, sőt egyik nap nem is mentünk sehová. Reggelente neten kerestem neki görögkatolikus miséket, mert jó ideje nem volt templomban.

Egyik nap kicsit depressziósabban ébredt, nem akart kimenni, pedig akkor volt az első gyönyörű napsütés. Délután végül kimentünk, de úgy éreztem, kár volt, nem érdekli. A szomszéd városban Ramsgateben megettünk egy fagyit majd megnéztük az ott állomásozó vitorlások tucatjait. Ez felkeltette kicsit az érdeklődését.

„Soha életemben nem láttam ennyi hajót” – mondta, majd üdvözölte az egyik fedélzeten ülő kutyát: Szia Picur! Épp ott állt egy 17. századi spanyol gálya másolata is, az túl öreg volt neki.

Amikor busszal utaztunk, azonnal körülöttünk forgott a világ. A sofőr kiszállt, átrendezett mindent, hogy elférjünk. Az anyukám nem értette, miről beszélnek, így riadtan megrótt, hogy minek kellett nekem mindent átrendezni. Zavartan magyaráztam, hogy én nem kértem semmit, itt így kezelik a kerekesszékeseket, főleg, ha a sofőr kedveli az idős embereket. Az út végére megszokta, hogy folyamatosan körbeudvarolták. Egy bolt előtt, egy percre hagytam az utcán, addig odament hozzá egy néni és megdicsérte, milyen csinos, tetszik neki az anyu öltözéke.

A vonaton megvettem a jegyet, már jött is az asszisztens, kérés nélkül, hogy feltegye a feljárót nekünk. Felültünk, de nem tudtam, hogyan szállunk le, de válaszként ott volt mellettem egy asszisztens, akit telefonon értesítettek, hogy segítsen.

Két évvel ezelőtt kértem egy pesti parkban, hogy sétáljunk, tolja a kerekesszéket. Csinálta, kis lábfájással, de élvezettel, mint egy tréninget. Ő is örült, hogy nem kell mindig székben ülni.

Két évvel később nem mertem volna megkérdezni sem, akar-e sétálni. Ő mondta. És nem is egyszer, hanem kétszer is, sőt, amikor visszavittem az otthonba, ott is tolta a székét.

Olyan büszke voltam, mint egy anya, akinek gyermeke első lépéseit teszi meg. A mostani sétákat úgy éltem meg, ezek nekem szóltak.

A homokban végzem, ha pimaszkodom

Angliában is vannak rosszabb járdák, de mindenütt járható kerekesszékkel. A reptéren azonban az akadálymentesített vécék zárva voltak, elvileg kapnom kellett volna egy kulcsot, de nem kaptam és embert sem találtam, akinek lett volna. Alapvetően nagyok a normál mosdók is, megoldottuk, de vicces, hogy egy kerekesszékes asszisztens azt mondta, a szükséges kulcsot akár én is megvehetném az Amazonon.

Kilenc napot töltöttünk együtt, az otthonban megszokott étkezési rend kicsit felborult, így a gyógyszerek beadása is nehézkesebbé vált. Kétszer jártam úgy, hogy nem sikerült beadnom időben, de ahogy hozzáértőktől megtudtam, anyu gyógyszerei nem erősek, nagyszerű, hogy ennyi idősen csak ennyit kap.

Tulajdonképpen nagyon szerencsések voltunk, semmi komoly baj nem történt, nem késtünk le semmit, láttunk sok mindent, talán túl sokat is. Az út előtt is sokat gondolkodtam, mit szeretnék megosztani vele és a mai napig figyelek apróságokat, ami tetszene neki. Szerintem. Pedig nem tetszett neki minden.

A repülésről többszöri kérdésemre is azt mondta: semmi jó nem volt benne. Próbáltam megtudni, mit fog mondani, ha mások kérdezik, mi volt rossz?

Azt mondom majd, nem emlékszem – mondta mosolyogva. Nevettem, de mondtam, hogy az igazat mondja, azt, ami nem tetszett, amiért nem akar többet repülni. Azt hiszem, senki nem tudta meg azóta sem, mi volt rossz a levegőben.

Harisnyában a tengerparton

Londonban, a reptéren meg kellett rendelnem a taxit Pestre. A nevem hallatán egy utas gondolkodni kezdett, honnan ismer minket. Elsőre biztos voltam benne, hogy félreértés. Honnan ismerne minket?

Az anyukája covidos volt és olvasta, amit írtam – mondta legnagyobb meglepetésemre. Angliában szúr ki minket valaki három évvel a cikkek megjelenése után? Melegséggel öntött el, hogy szép anya-lánya kapcsolatot látott a hölgy, aki egyébként szintén a gyermekeit látogatta.

Pesten aludtunk még egyet a Bokréta utcában a hosszú utazás után majd másnap bevittem az otthonba, kipakoltam a cuccait és addig tartottam magam, aztán hazafelé kisírtam magam. Akkor jöttem rá, hogy bizony ez az út nagy kockázat volt, nagy nyomás volt rajtam és nyilván édesanyámon is. Mindketten jót akartunk, nem magunkért, hanem a másikért.

Mindkettőnknek feledhetetlen út volt, de lehet rövidebb a következő.

Azt mondja, naná, hogy emlékszik, ahogy „szaladt a tenger és zubbant egy nagyot”, de nem bánja, ha jövőre csak a „hazai tengerre”, a Balatonra viszem.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
Csepeli György: Hasonló a helyzet 1956 őszéhez, amikor Rákosi már megbukott, Gerő Ernő fenyegetődzött, miközben a velük szemben álló Nagy Imre csillaga emelkedőben volt
A professzor szerint a megfélemlítés kis falvakban működhet, de a városokban nem ér célt. A politikai ügyek mögött szerinte más cél is lehet.


Csepeli György szociálpszichológus a Népszavának adott interjúban arról beszélt, hogy

a megfélemlítés csak korlátozottan lehet eredményes.

Úgy véli, ez leginkább kis településeken hatásos, ott, ahol az emberek közvetlen megélhetése kerülhet veszélybe, de a városokban szerinte nem működik.

A szakember szerint a hatalom különféle közvetett eszközökkel élhet. Példaként említette Molnár Áron színész esetét, akinek a közösségi médiás tevékenysége alapján küldött felszólítást a NAV.

Csepeli szerint azok is fenyegetve érezhetik magukat, akik állami, önkormányzati vagy egyházi intézményekben dolgoznak.

A civil szervezeteket és az önkormányzatokat pénzmegvonással lehet befolyásolni, de a rendőrség és az ügyészség is szerepet kaphat, ahogyan azt a Magyar Péter és Dobrev Klára ellen indult ügyek is mutatják. Csepeli úgy látja, a már ismert megfélemlítési módszerek gyakoribbá válhatnak, mert enélkül a hatalom attól tarthatna, hogy gyengének látszik.

Szerinte a fenyegetések célja elsősorban az, hogy a kormány hívei úgy érezzék, a hatalom kézben tartja az irányítást.

Úgy fogalmazott: „Hasonló a helyzet 1956 őszéhez, amikor Rákosi Mátyás már megbukott, Gerő Ernő fenyegetődzött, miközben a velük szemben álló Nagy Imre csillaga emelkedőben volt.”

A Szőlő utcai javítóintézet ügye kapcsán kilátásba helyezett „megtorlás” sem egy átgondolt stratégia része – véli Csepeli –, inkább a kormánypárti szavazóknak szóló üzenet.

A Szuverenitásvédelmi Hivatalt nem tartja hatékony eszköznek.

A professzor szerint a fenyegetés akkor ér célt, ha azt, akit meg akarnak félemlíteni, valóban el is éri.

A Budapest és Pécs Pride példája alapján úgy látja, ezek a fenyegetések hatástalanok maradtak,

és ezt a sajtó és a közösségi média is egyértelművé tette azok számára, akik nem voltak jelen.

Csepeli úgy gondolja, hogy a 2026-os választások közeledtével bizonytalan hatósági vezetők inkább kivárnak. Ez viszont növeli azok kockázatát, akik ellenállnak.

A professzor korábban arról is beszélt, hogy „a tudatlan tömeg hiszékeny, a bolondok hajóján a konteó olyan, mint baktériumnak a húsleves.”

Akkor azt mondta, az iskolarendszer jelenleg nem készít fel a hamis állítások felismerésére.

via 24.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
SZEMPONT
A Rovatból
Somogyi Zoltán: Varga Judit visszatérésének lebegtetése arra jó, hogy provokálják Magyar Pétert
Az elemző nem tartja valószínűnek, hogy tényleg politikai pozícióba is helyeznék a kegyelmi botrányba belebukott volt igazságügyi minisztert, mert annak nagy kockázatai lennének a Fideszre nézve is, amely ráadásul ismét a gyermekvédelmi ügyekkel küzd.


Gulyás Gergely a jövő héten találkozik Varga Judittal, hogy személyesen kérdezze meg tőle, mit gondol a visszatéréséről. A miniszter ezt a Kormányinfón árulta el. A Fideszben egyre többen beszélnek arról, hogy terveik vannak a kegyelmi botrányba belebukott volt igazságügyi miniszterrel, akiről Orbán Viktor a nyáron azt mondta, ritkán bukkan fel olyan született tehetség, mint ő, és 4-8 év múlva képes lett volna az országot vezetni. „Juditban miniszterelnöki képességek voltak” - fogalmazott a kormányfő. Magyar Péter Varga Judit esetleges visszatérésének hírére úgy reagált, nincs beleszólása abba, hogy „a Fidesz kivel, milyen felállásban akarja elveszíteni a választást jövőre”, de azt tudja, hogy „Varga pontosan érzi, mi a három gyermekünk érdeke”.

Miért próbálja a Fidesz visszahozni Varga Juditot, kockáztatva azt, hogy újra reflektorfénybe kerül a kegyelmi botrány? És mennyit árthattak a pártnak az elmúlt hetek gyermekvédelemmel kapcsolatos botrányai: a bizonyíték nélküli Zsolti bácsizás, és a Szőlő utcai javítóintézet volt igazgatójával kapcsolatos rengeteg megválaszolatlan kérdés? Somogyi Zoltán szociológussal beszélgettünk.

– Mennyi az esélye Varga Judit visszatérésének?

– Most úgy érzem, hogy inkább nem merik meglépni, mint igen, de provokációnak simán jó. Ugyanis abban a pillanatban, ahogy Varga komoly politikai szereplővé válna, olyan kérdéseket tenne fel neki a magyar nyilvánosság, amelyek Magyar Pétertől függetlenül a kormány számára kellemetlenek. Mi van a végrehajtókkal, a végrehajtói kamara maffiaszerű működésével? Hogyan adtak át döntéseket az államtitkárnak, és milyen módon vettek részt benne? Mi a helyzet a Pegazus-szoftverrel, a lehallgatott magánemberekkel szembeni állami jogsértéssel? És ott van a kegyelmi ügy maga: miért írta alá? Ezeket a kérdéseket a Fidesznek nem érdeke kinyitni.

– Az miért érdeke, hogy Varga Juditról, mint visszatérőről beszéljenek?

– Arra jó, hogy provokálják Magyar Pétert ezzel a dologgal: a volt felesége hiteles állításokat tehet Magyar Péter személyiségével kapcsolatban.

Varga, még ha nem is kerül vissza semmilyen pozícióba sem, jelenlétével tud Magyar Péterről beszélni.

Ha visszalépne egy hivatalos politikai pozícióba, akkor újságírók fogják kérdezni nap mint nap.

– A minden bizonyítékot nélkülöző „Zsolti bácsi” történet talán kezd elcsendesedni, de magának a Szőlő utcai ügynek is sok tisztázatlan pontja van. Sokat veszíthet ezzel a Fidesz?

– Ez a téma a magyar társadalom számára elfogadhatatlan, függetlenül attól, hogy jobbról vagy balról nézik: a gyermekekkel szembeni szexuális abúzust a legtöbben nagyon egyértelműen elítélik. Ha ez egy állami intézményrendszerhez kötődhet, ahol az állam felelős a gyerekekért, és esetleg kormányzati politikusokhoz is, az a kormány számára felmérhetetlenül veszélyes. Láttuk a parlamentben, hogy Semjén Zsolt azért állt fel, mert Simicskó István a Fidesz és a KDNP nevében nem védte meg eléggé őt. A kormánypártiak igyekeznek a lehető legtávolabbra tolni maguktól az ügyet; később olyan radikális nyilatkozatok is elhangzottak, amelyekkel igyekeztek maximális távolságot tartani: halálbüntetésről, négyrét vágásról, kasztrálásról beszéltek.

Ennek a gyermekvédelmi ügynek valószínűleg jóval nagyobb a látenciája: nem tudjuk, ki mikor áll elő új tanúval vagy információval.

Ez az ügy nem egy egyszerűen lezárható történet, bármikor egy új információ újra aktualitást adhat neki.

– Múlt vasárnap megszólalt a Kossuth téri tüntetésen Látó János is, de semmi konkrétumot nem mondott az üggyel kapcsolatban.

– Látó János szerepe egyelőre mellékszál, ha fontos elemként került is be a képbe. A lényeg az, mennyire áttekinthető a gyermekvédelmi intézményrendszer. Amíg nem átlátható, addig a kormánypártiaknak nincs olyan pozíciójuk, amiből hitelesen tudnák cáfolni az ellenzék vádjait.

Ha az ellenzék hitelesen mondhatja, hogy a gyermekvédelem nincs biztonságos kezekben, akkor abból sok igaztalan pletyka és vád is elindulhat.

Miközben mindezeket tények is erősítik: tudható, hogy az intézményrendszerből egyes államilag gondozott lányok később, az intézményen belülről szervezett prostitúcióban végezték.

– A héten Jámbor András megpróbálta megemeltetni a napi 1500 forintos fejkvótát, amit a gyermekotthonokban élő gyerekek étkeztetésére forditanak, 4500 forintra. A fideszes képviselők nem szóltak hozzá, hanem leszavazták az egészet. Később a kormánypárt saját ötletként hozta vissza.

– Igen, másnap be is hozták a saját javaslatukat...

– De addig az erről készített 23 perces videó egy nap alatt hatalmas nézettséget ért el.

– A Fidesz sosem fogad el ellenzéki javaslatokat, nehogy az ellenzék kampányolhasson velük. A kormánypárt eddig sem engedett az ellenzéknek olyan ügyet, amivel az ellenzék kampányolhatna. Inkább ők viszik át a javaslatot, csak az úgy lassabb, hiszen reaktív. Azonban ebben az ügyben korábban, Magyar Péter megerősödése óta bármikor léphettek volna, hiszen látható probléma volt.

Az emberek számára sokkal érzékenyebb a gyermekbántalmazás kérdése, mint például egy késés a közlekedésben,

és erre lett volna a kormánypártnak több, mint egy éve, hogy változtasson a helyzeten.

– A Tisza Párt mintha távolabb tartaná magát a témától...

– Igen, mert van saját témája. Viszont lehalkította ez a téma egy időre „a Tisza adót akar emelni” kampányt, ami jót tesz nekik.

– Két hete Závecz Tibor azt mondta, október 23 körül láthatunk méréseket arról, kitől mit vitt, vagy mit hozott például a Zsolti bácsi ügy.

– Az aktuális mérések persze érdekelnek minket, elemzőket, de az embereket talán kevésbé. Sokkal inkább az számít, hogy október 23-án ki hány embert visz az utcára. Az lesz a mennyiségi verseny: Magyar Péter rendezvényein hányan vannak, és Orbán Viktor rendezvényein hányan.

– Orbán Viktornak most nincs szerencséje október 23-ával: az Európai Tanács ülése miatt fél napot nem lesz itt. Ez hátrány lehet?

– Az a fél-, vagy egy óra számít, amikor ő beszél, és az valószínűleg belefér a napba. De a legfontosabb most tényleg az lesz, hogy ki milyen mennyiségben tudja a sajátjait az utcára vinni, hogy ezzel megmutassa az erejét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SZEMPONT
A Rovatból
Rékasi Balázs az ultrahangidőpontra váró sorokról: nagyjából kétszer ennyi pénz kellene ahhoz, hogy tisztességesen működjön az egészségügy
Kevés az ultrahangos orvos és alulfinanszírozott az ágazat - mondja a szakértő, aki szerint kétszer ennyit kellene az egészségügyre költeni. De nem csak pénzre, stratégiára is szükség lenne, mert jelenleg egy kórházigazgató sem tudja, merre van az előre.
Fischer Gábor - szmo.hu
2025. október 15.



Havonta csak egyetlen napon és csak személyesen lehet időpontot foglalni ultrahangos vizsgálatra a Váci Jávorszky Ödön Kórházban, írta a Telex. A betegek beszámolói szerint sor a földszinten kezdődik, végigtekereg a lépcsőházon és így, közel két órás sorbanállás után lehet eljutni az ablakig. Ha betelnek az időpontok, a többiek hoppon maradnak. Az Egészségablak applikáción keresztül is lehet ultrahangos időpontot foglalni, itt a rendszer más intézmények szabad kapacitásait is felajánlja. Azonban éppen a legkiszolgáltatottabbak adott esetben ezt az applikációt sem tudják használni, nekik marad a sorbanállás.

A váci havária apropóján Rékasi Balázs egészségügyi szakközgazdász, orvossal beszélgettünk, mi kellene ahhoz, hogy ne ilyen méltatlan helyzetekben legyen része annak, aki nem tudja a magánegészségügyet választani.

– Hogyan alakulhat ki ilyen helyzet, hogy egy adott körzetet ennyire nem képes ellátni egy szakrendelő? Miközben nekem az a tapasztalatom, hogy sok helyen konganak az ürességtől a szakrendelők, alig van beteg, tehát valószínűleg a gép és az ember is meglenne.

– Sok helyen ember sincs. Viszont az, hogy üresnek tűnik a szakrendelő, még nem jelenti azt, hogy nincs beteg. Régebben, a hetvenes években mindenki csak úgy beállt a sorba, és várta, hogy sorra kerüljön. Az elektronikus előjegyzés bevezetése óta viszont ez rendezettebb lett: a betegek adott időpontra érkeznek, az orvos pedig be tudja állítani, hogy hány percenként fogad új pácienst, ez lehet ez 15, 20, vagy akár kevesebb is, ha csak kontrollra jönnek. Ezért tűnhet üresnek a rendelő. A másik része a dolognak maga az ultrahangos előjegyzés. Az ultrahangvizsgálatokra való várakozás mindenhol probléma. Egyrészt kevés a radiológus szakorvos, másrészt a radiológia olyan terület, ahol a legtöbb vizsgálatot ma már távleletezéssel, központilag végzik. A beteggel ilyenkor egy egészségügyi szakdolgozó találkozik, aki a vizsgálatot elvégzi, de az orvos máshol ül, és központilag értékeli a felvételeket. Ez hatékonyabb, mert az orvos idejét nem kötik le olyan dolgok, mint a beteg öltözködése vagy mozgása a rendelőben.

Az ultrahang viszont más: itt maga az orvos fogja a vizsgálófejet, ő várja meg, amíg a beteg levetkőzik, elvégzi a vizsgálatot, majd ő is értékeli ki.

Ez időigényesebb és kevésbé hatékony. A világon mindenhol próbálják ezt a problémát szonográfus-képzéssel enyhíteni. A szonográfus diplomás ápoló, aki ultrahang-specialista képzést kap. A modern megoldás tehát kettős: egyrészt több szonográfust kell képezni, másrészt bővíteni kell azoknak az orvosoknak a körét, akik jogosultak ultrahangvizsgálatot végezni. Ma sok orvos el tudna végezni ultrahangvizsgálatot némi továbbképzéssel, de vagy nincs rá jogosultsága, vagy nincs hozzá külön finanszírozása. Vidéki háziorvosok egyébként pályázhattak ultrahangkészülékre, és ezer körüli gépet ki is osztottak, de a képzésekre külön támogatást nem kapnak, így ha elmennek, azt saját idejükből és energiájukból végzik. Ráadásul hivatalosan nem is leletezhetnek. Az egészségügyi államtitkárság most szeretne ezen változtatni, hogy a háziorvosok is végezhessenek alapvető diagnosztikus célú ultrahangvizsgálatokat. Így például egy epekő vagy epehólyag-gyulladás gyanúját helyben is ki tudnák deríteni. Ehhez viszont megfelelő képzés, motiváció és finanszírozás is kell.

– A váci esetnél az is probléma volt, hogy csak személyesen lehetett időpontot kérni. Gyakori jelenség, hogy hiába van megadva telefonszám, azt nem veszik fel, vagy az embernek legalább egy órát kell próbálkoznia.

– Egyetértek önnel. Az Egészségablak applikációban elvileg lehet időpontot foglalni és megnézni, hol van korábbi szabad időpont, de nem mindenki tudja gördülékenyen használni, idő, amíg az ember megtanulja. A probléma gyökere azonban továbbra is az, hogy kevés az ultrahangos orvos. Emellett fontos megemlíteni, hogy az ultrahang vizsgálatok finanszírozása sokáig elmaradt a valóságtól: az intézmények csak néhány ezer forintot kaptak egy vizsgálat után, és fix keretük volt.

Ha például egy rendelő heti száz vizsgálatot végezhet, a százegyedik után már nem kap pénzt.

A kormány az utóbbi időben valamelyest emelte a finanszírozást, de a korlátok továbbra is fennállnak. Vannak önkormányzatok, amelyek pluszban finanszírozzák a vizsgálatokat, hogy enyhítsék a társadalmi nyomást, és jobb ellátást nyújtsanak. Viszont, amióta bárki bármelyik települési szakrendelőben foglalhat időpontot, egy ilyen intézkedés azt a kérdést veti fel az adott település önkormányzatánál, hogy miért finanszírozzák a más településekről érkező betegek vizsgálatait?

– Ez a rugalmasság önmagában dicséretes, mert valóban jobban ki lehet használni a szabad kapacitásokat. Azonban nem jelent megoldást annak az idős, egyedülálló embernek, akinek nincs autója, pénze vagy lehetősége máshova menni. Azt érzem, hogy ez inkább kényszer szülte megoldás, mint valódi előrelépés.

– Ráadásul orvosként a másik oldalról is látom a problémát: ha egy háziorvos a saját kerületében küld be valakit ultrahangra, pontosan le tudja írni, mit keres a vizsgálat során. A helyes diagnózis alapja a pontos kérdés. Ha viszont bárhonnan érkeznek betegek, és nem hozzák a korábbi leleteiket, az orvosnak sokkal több idejébe telik kideríteni, mit is kellene vizsgálni.

– Mi lehet az a megoldás, ami az idősek számára is elérhető, nem igényel külön szabadságot a sorban álláshoz, és visszaadja az embereknek azt az érzést, hogy a befizetett adójukért valóban megkapják az ellátást?

– Először is: tisztességesen meg kell finanszírozni az egészségügyet.

– Például az ultrahangnál a mostani finanszírozási keretösszeg fele, mekkora része a valóságos igénynek?

– Hasraütésszerűen mondom, de szerintem

nagyjából kétszer ennyi pénz kellene ahhoz, hogy tisztességesen működjön az egészségügy.

Jelenleg a GDP 4,5 százalékát költjük rá, míg az uniós átlag 8 százalék.

– Bár én nem emlékszem a magyar egészségügy aranyéveire, de amikor jobban volt finanszírozva a rendszer, akkor mennyit költött a költségvetés az ágazatra?

– Elég öreg vagyok, de erre én sem emlékszem. A hetvenes évekből örökölt kórházcentrikus rendszert tartjuk fenn, rengeteg intézményt, amire nincs szükség.

Sok mindent meg lehetne oldani járóbeteg-ellátásban vagy egynapos sebészeten, és erősíteni kellene az alapellátást, az otthonápolást és a szociális szolgáltatásokat.

A járóbeteg szakrendelés ma bizonytalan helyzetben van: részben államosítják, részben önkormányzatokhoz, részben kórházakhoz tartozik.

Ha egy szakrendelő kórházhoz tartozik, ott mindig másodlagos szerepe lesz. Ráadásul a kórházigazgatóknak sincs mozgásterük: nem tudnak versenyképes bért adni, mert közszolgálati jogviszonyban vannak, miközben a magánklinika teljesítményalapú fizetéssel elcsábítja ugyanazt a radiológust.

– Amit elmondott az azt is jelenti, hogy meglenne az elég kapacitás és ember, csak rosszul van elosztva? Kiknek az érdeke, hogy ez ne változzon? Hiszen amikor kórházbezárásról van szó, mindig politikai vitává fajul a kérdés.

– Sajnos az egészségügy túlságosan átpolitizált. Más országokban van közép- és hosszú távú egészségpolitikai stratégia. A kedvenc példám Finnország: a hetvenes években még szegény ország volt, de nem gyárakat kezdtek építeni, hanem az egészségügy és az oktatás fejlesztésébe fektettek. Egészségesebb élelmiszereket vezettek be, csökkentették azok sótartalmát, és ezzel elérték, hogy egészségesebb, produktívabb nemzetté váljanak.

– Nyilván politikai egyetértés is kellett ehhez.

– Igen, konszenzus. Magyarországon viszont, ha valaki be akar zárni egy kisvárosi szülészetet, abból politikai tiltakozás lesz, az éppen aktuális ellenzéki oldalról.

Ehelyett inkább el kellene magyarázni az embereknek, hogy az a kórház, ahol naponta fél szülés történik, az kockázat. A csapat nem gyakorol eleget, nincs rutinja.

Sokkal jobb lenne, ha a speciális ellátásokat régiós centrumokba koncentrálnánk, és az egyszerűbb problémákat az alapellátás kezelné.

– Ha kivonjuk a politikát, az orvostársadalmon belül is van ellenérdekeltség egy átfogó reformmal szemben?

– Ha én kórházigazgató vagyok, természetesen védeném a saját intézményemet, de összességében nem gondolom, hogy ez lenne az akadály. Tegnap például egészséggazdaságtani konferencia volt, ahol 280 szakember, a jövő generáció képviselői, egyetértettek abban, hogy alapvető reformokra van szükség. Orvosszámban egyébként nem állunk rosszul, hozzuk a nyugat-európai átlagot. A gond a szakdolgozók, különösen az ápolók hiánya, és a gondozói, otthonápolási hálózat fejletlensége.

– Tehát ha jól értem, ha hirtelen megdupláznánk a GDP-arányos egészségügyi kiadásokat, de a rendszer maradna a régi, akkor csak még több pénzt dobnánk a kútba.

– Pontosan. XXI. századi választ kell adni: centrumkórházakban gyors ellátás, rövid kórházi tartózkodás, megelőzés, otthoni, és járóbeteg-ellátás. Ehhez viszont új gondozási hálózat és teljes strukturális átalakítás szükséges.

– Ide politikai bátorság is kell, a pénz kevés.

– Politikai bátorság, stratégia és irány. Jelenleg egy kórházigazgató sem tudja, merre van az előre. Szócska Miklós volt az utolsó államtitkár, aki a Semmelweis Tervben leírta, hová szeretnénk eljutni. Azóta nincs nyilvános stratégia.

Takács Péter inkább a Facebookon aktív,

ahelyett, hogy megfogalmazná, hogyan akarják betölteni az ezer hiányzó háziorvosi praxisnak akár csak az egyikét is.

– Tegyük fel, hogy bármelyik jövőbeli kormány elhatározza, hogy elindul ezen az úton. Hány év alatt érhetünk el legalább egy szlovák szintű egészségügyi ellátást?

– Ezt a WHO európai regionális irodája is vizsgálta, és meghatározott úgynevezett „quick win” tevékenységeket: olyan intézkedéseket, amelyek egy politikai cikluson belül valódi javulást hozhatnak. Körülbelül huszonöt ilyet listáztak. Például Magyarországon az egyik legsürgetőbb, hogy nálunk a legalacsonyabb az alkoholos termékek adója az Unióban. Ezen emelni kellene, megtiltani a reklámozást, és az ebből származó bevételeket egészségfejlesztési programokra fordítani. Ilyen egyszerű, konkrét intézkedésekből áll ez a program, nem abból, hogy melyik kórházat kell felújítani, hanem abból, hogyan lehet rövid távon javítani a lakosság egészségi állapotát.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Szegő János: Nem a semmiből jött ez a Nobel-díj, ez fontos pillanat lehet Krasznahorkai olvasóinak is
A Magvető Kiadó szerkesztőjét dolgozott együtt Krasznahorkai Lászlóval a könyvein. Elmondta, mit gondol a Nobel-díjról, és segített elhelyezni az író műveit a világirodalom térképén.


Amikor bejelentették Kraszahorkai László irodalmi Nobel-díját, az olvasó közönségnek az a része, aki figyelemmel kíséri nemcsak a szerző munkásságát, de az irodalmi közéletet is, valójában nagyon nem lepődött meg. Krasznahorkai következetesen építkező életművéről már egy jó ideje a világ nagyjai a legfelső elismerés hangján beszélnek. Az pedig, hogy olyan alkotótárssal dolgozott együtt, mint Tarr Béla, még inkább ismertté tette nem éppen könnyen kimondható nevét a világ sok részén.

Szegő Jánost, a Magvető Kiadó szerkesztőjét ma rengetegen keresték. Krasznahorkai László munkatársát mi is jó hosszan próbáltuk elérni, míg végül ezen a zsúfolt napon éppen a két és féljéves kisfiával közös programja között tudott ránk időt szakítani, így a beszélgetés érthető okokból, kicsit rövidebb lett a tervezettnél.

– Azt szokták mondani, hogy a díjakat adják. Nyilván nagyon sok tehetséges, remek író van a világon, de az is igaz, hogy Krasznahorkai László neve már régóta felmerül ilyenkor az év vége felé, amikor a Nobel-díjra esélyeseket veszik számba. Mi az, ami miatt most mégis őt választhatták?

– Néhány svéd akadémikust leszámítva senki nem tudja biztosan megmondani. Ha tippelnem kellene, talán a világ meglehetősen nyomasztó jelenlegi állapota lehet ez az ok:

ez az a próza, amely immár negyven éve érzékenyen rezonál a válság különböző tüneteire.

Most ezzel a díjjal az életmű szerzőjét is kitüntették. Ennek a középpontjában a romlás, a világállapot leírása áll, számos kontextussal: a politikától és a hatalom természetétől az ökológiáig. Ez válhatott mára olyan általános tapasztalattá, ami világszerte foglalkoztat mindenkit.

– Azt is tudjuk, hogy ahhoz, hogy valakire felfigyeljenek azok, akik ezeket a díjakat odaítélik, kell az is, hogy a művek ismertek legyenek a világ különböző részein. Mennyit kellett ezért tenni? Hány nyelven ismerhetők jelenleg ezek a művek, és mikor figyelt fel rá igazán a világ? Nyilván sokat tett hozzá a Tarr Bélával való közös munka is, mert Tarr filmjeit a világszerte ismerik.

– A ’90-es évektől kezdődött. Krasznahorkai a német, majd az angol nyelvű fordításainak köszönhetően vált megkerülhetetlen szerzővé. Susan Sontag már a ’90-es években nagyon fontos világirodalmi szerzőnek minősítette, és talán Hermann Melville-hez, illetve Gogolhoz hasonlította ezt a „karneváli” művészetet. A ’90-es évektől kezdve nemcsak a legnagyobb nyelvekre, tehát nemcsak angolra, franciára, németre fordítják, hanem a kisebbekre is. Több tucat fordító dolgozik azon, hogy a legújabb és a régebbi művei egyaránt elérhetők legyenek.

Az egész világ számára talált egy általános témát, és olyan nyelven írta meg, amely bár nehezen fordítható a hosszú mondatok miatt, mégis könnyen követhető, ha a fordító ráérez a logikájára.

Nagyon fontos az az alázat, amellyel Krasznahorkai segíti a fordítóit és a szerkesztőit – engem is –, figyelve mások munkájára. Ez érhetett most be ebben a díjban. Ráadásul az elmúlt években több rangos elismerést is kapott, tehát nem a semmiből jött ez a Nobel-díj, mint Kertész esetében.

„Az apokaliszis magyar mestere”

Krasznahorkai László (Gyula, 1954) a kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb hatású alakja, akinek művei világszerte elismertek. A Sátántangó szerzője Tarr Béla filmjeinek állandó alkotótársa, prózája sűrű, apokaliptikus és filozofikus. 2025-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, „a művészet erejét az apokaliptikus terror közepette megmutató látomásos műveiért”.

Pályája során számos rangos díjat kapott:

Kossuth-díj, Nemzetközi Man Booker-díj, National Book Award, Prix Formentor. Műveit többek között Allen Ginsberg és Susan Sontag méltatták, utóbbi „az apokalipszis magyar mesterének” nevezte.

Életét Európa és Ázsia között ingázva éli, hosszabb időt töltött Japánban, Kínában, Németországban. Regényei – mint Az ellenállás melankóliája, Háború és háború, Seiobo járt odalent – a világirodalom szerves részévé váltak.

Legutóbbi műve, a Zsömle odavan (2024), tovább mélyíti azt a nyelvi és gondolati univerzumot, amelyet Krasznahorkai az elmúlt évtizedekben felépített.

– Poszler György annak idején, amikor a világirodalmat próbálta definiálni, azt mondta: az ő ebédlőjében van egy könyvespolc, azon a világirodalom elfér. Ezen kívül még van sok jó könyv, de a világirodalom nem olyan hatalmas. Gondolom, nem a Nobel-díj tesz valakit a világirodalom részévé.

– A „világirodalom” egy különleges kategória, Goethe alkotta meg. Van egy leíró jellege: a rengeteg könyv, amit nem tudunk elolvasni, és van egy minőségi jelentése is: azoknak a műveknek az „elit klubja”, amelyek valami lényegeset rögzítenek a létezésünkről, univerzálisan fontos állításokat fogalmaznak meg.

Krasznahorkai könyvei ezt teszik a kezdetektől:

a kelet-magyarországi művektől a Sátántangótól és Az ellenállás melankóliájától egészen a későbbi, más tereken játszódó könyvekig olyan témákat ír meg, amelyekre az egész világ rezonál.

– Innen hogyan tovább? Egyáltalán: számít-e egy írónak, ha ilyen díjat kap?

– Én nem kaptam soha Nobel-díjat, de gyanítom, hogy hatással van az emberre. A szó pozitív értelmében akár meg is zavarhatja. Ugyanakkor ő már sok díjat kapott, és sok olvasó érezheti most visszaigazolva magát, így ez fontos pillanat lehet Krasznahorkai olvasóinak is, és mások is még jobban megismerhetik a szerzőt. Remélem, folytatni tudja ezt a csodálatosan építkező, bővülő életművet, amelynek új kötetét novemberben a magyar olvasók is kézbe vehetik.

– Mi is ez a könyv?

– Egy regény lesz, címe: A magyar nemzet biztonsága. Egy különleges barátság regénye, napjaink Magyarországán játszódik, szatirikus mű, és kicsit a Zsömle odavan világát idézi.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk