„Meddig tart a tenger?” – 92 évesen repült először külföldre az édesanyám
Megkérdeztem, mit szeretne anyák napjára.
Azt reméltem, az idén fordítunk. Most azt kérte, olyan munkám legyen, amiből a nyugdíjas éveinkre is futja majd. Újabb teljesíthetetlen kívánság. Rendben, én döntök az új ajándékról, egy teljesíthetőről.
Évek óta járt a fejemben, milyen jó lenne megmutatni anyukámnak, hol élek, milyen a tenger, miért beszélek annyit a sirályokról, milyen repülni, milyen ott élni, ahova mások nyaralni járnak, és ahol mindenki más nyelven beszél. Halogattam a tervet, mert nagyon sok pénz, talán túl idős is az anyukám erre a kalandra, és a második emeleten lakunk, lift nélkül, nehéz lenne felvinni. Bizonytalan voltam a teljesíthetőségben. Megkérdeztem az anyukámat, akarja-e. Nem nagyon tudta, pontosan mit, de egyre erősebben akarta. Hitt abban, hogy baj nem lehet, mert én végig vele leszek és megoldunk minden esetleges problémát. Hónapokig csak készültünk, szinte minden nap megkérdezte, mikor indulunk.
Útlevelet nem volt könnyű csináltatni, mert nem volt ujjlenyomata, így csak egy évre kapott, de azt korán készítettük, lejárt és újat kellett kérni.
Olyan jegyet kellett találnom, amihez nem kell túl korán kelnie, és nem érünk túl későn Londonba, mert onnan még autóznunk kellett két órát. A várakozásokkal ez egy tíz órás út. Ettől a két naptól tartottam a legjobban.
Pár hónappal az út előtt
Sosem lett nagy baja, sokat viccelődtünk, hogy eleget esett most egy évre, nagyon vigyázzon magára, hogy el tudjunk utazni. Próbáltam a jegyekre is biztosítást kötni, mert bármikor meghiúsulhatott volna az út. Végül elengedtem ezeket a szorongásokat, igyekeztem hinni abban, hogy minden jó lesz. Betegbiztosítást kötöttem rá, de az sem könnyű, 80 évnél idősebbeket már nem mindenki vállal, és ami van, abban is hosszabb a lista, miért nem fizetnek. Itt is maradt a remény, nem lesz semmi baj.
Amikor bementem érte az otthonba, úgy fogadott, mintha lagziba készülne. A sosem sminkelt anyukám kapott egy kis szemfestést, fülbevalót, nyakláncot, új frizurája volt és szépen felöltözve várt több gondozójának köszönhetően.
A rohanást elkerülendő, indulás előtt két napot Pesten töltöttünk a megszokott Airbnb apartmantban. A 9. kerületben van egy tökéletes lakás nekünk, évek óta ott találkozunk, oda kerekesszékkel is bejutunk, és az erkélyre is ki lehet ülni levegőzni. Innen indultunk, de bevezetésnek sétáltunk egyet a városban, és megitta élete első ízesített sörét is. Az idő nem volt túl jó, de meglepően sok mosolyt kaptunk az emberektől és rengeteg segítséget a kerekesszékes mozgáshoz.
Ferihegyen a csomagfelvételnél azt ígérték, jön majd egy asszisztens. Nem jött, de nem is volt rá szükség. Az első repülésből anyukámnak a biztonsági ellenőrzés maradt meg mélyebben. Mosolyogva mesélte, hogy levetkőztetnek ott mindenkit. Persze neki a motozás sem volt kellemetlen, mert őt úgy kezelték, mint a hímes tojást, neki nem kellett levennie semmit, és mindenki végtelenül kedves volt vele.
A repülőn beülni az ablakhoz elég megerőltető ennyi idősen, de elvileg lehet ügyesebben is intézni. A magyar oldalon sikerült gördülékenyebben bejutni. Egy biztos,
Ferihegyen a jókora ablakokon mutattam az anyukámnak, hol áll a gép, hol mennek fel az emberek. Kérdeztem, látja-e, azt mondta, nem. Lementem mellé és valóban az ő szemmagasságában az ablak keretét lehetett látni. Akkor még azt hittem ez csak egy véletlen, rossz helyen álltunk.
Anyukám csöppet sem izgult a repüléstől és nagyjából ilyen hidegen is hagyta az élmény.
Ez utóbbit szerintem nem is látta. Olyan kicsi, mint egy gyerek, ha nem simul az ablakra, nagyjából csak felfelé lát, többnyire azt, amit a földről látunk.
Ezt már csak azután tudtam biztosra, hogy az angliai sétánkon is beszéltem a tengerparton, látja-e ezt meg azt, és ott is le kellett mennem a fejmagasságára, hogy rájöjjek, takarásban van a látvány egy korlát miatt. Gyerekek mellett nyilván sokan megtanulták, hogy mást látunk 3 fejjel magasabban, de figyelünk-e arra, hogy a felnőttek sem látják mindig ugyanazt ugyanazon a helyen, a magasságuk, a szemüveg hiánya vagy egyéb fogyatékosságuk miatt.
Amikor kérdeztem anyukámat a repülésről, azt mondta, semmi különös. Hiába mutathattam meg fentről a szélturbinákat, amelyek a tengerben állnak és látom azokat a lakásunk ablakából is, neki nem volt érdekes.
Én látok szépségeket a levegőben, de alapvetően irtózom a repüléstől, elsősorban a környezetszennyezés miatt, majd a felesleges biztonsági szabályok és pazarlás miatt, végül a féktelen fogyasztásra buzdítás miatt. Noha nem volt jó élmény az anyukámnak az első ilyen út, de megtapasztalt valamit abból, ahogy emberek milliói élnek, és amiről sokszor beszélek neki.
Angliában a férjem várt minket a reptéren kocsival, két óra alatt hazaértünk Margatebe. Szép napos, de szeles időben éppen csak a kiugrottunk egy picit a partra, hogy nézze meg, hol vagyunk.
Öt nap alatt kerekesszékkel a városunk mellett sem tudom megmutatni a teljes partot. Az összes tenger minden határainak körbejárásához pedig sajnos egy élet sem elég.
Az albérletünkbe nem tudtunk elmenni kerekesszékkel, egy Airbnb-lakásban voltunk itt is. Hasonló a budapesti apartmanthoz, akadálymentesített és van terasza. Cica itt is akadt, a szomszéd gyönyörű fekete kandúrja nem szégyellt beugrani az ágyba bemutatkozni.
Az első nap nem volt kegyes az időjárás hozzánk. Errefelé megesik, hogy egyik nap tél van, a másik nap nyár. Téllel kezdeni nem volt szerencsés. Úgy bugyoláltam be anyut, mint ő engem amikor óvodás voltam és szánkózni vittek. Szükségünk volt még több ruhára, ezért haza is ugrottunk, de a lakásba felvinni nem tudtuk a szűk folyosós, háromszintes, viktoriánus házban. Így a tengerre nyíló ablakokat nem tudtuk megmutatni, a cicám is csak rémülten mutatkozott be a folyosón, igazi személyiségét csak a szobában tárta volna fel.
Első nap tehát háborgó tengert látott és rajta ejtőernyős szörfösöket, akikkel bevallom, nem számoltam, hogy előkerülnek. Aznap a tengerpart szinte üres volt, csak néhányan készítették a homokos terepet a másnapi motoros versenyzéshez. Ilyen is csak egy van egy évben meg egy felvonulás, de most épp ez jutott. Másnap tehát csak egy kicsivel volt jobb idő, de teli volt a part motorosokkal. Anyukámat nem zavarta a hangjuk sem. Tökéletes szemmel szúrt ki minden BMW-t, hogy az túl nagy, arra nem szabad felülni. Az egyik motoros sorban akadt egy rés, ahol az ő 2+2 kerekűjét is megmutathattuk. Aznap megnézte a Antony Gormley tengerben álló szobrát is, ami épp derékig állt akkor vízben. Látta a tengert a parton kicsapni és látta ugyanott, visszahúzódva, több száz méterre tőlünk. Az apály és dagály leginkább a kis csónakoknál látványos, egyszer lebegnek, máskor a homokba fúródva várják a víz visszatérését. Jártunk olyan kertben, ahol pálmafa és orgona is volt, sok más színes virággal.
Volt egy csodálatosan szép napunk, akkor a szomszéd városba, Broadstairsbe mentünk, ahol gyönyörű a strand és meglepetésemre, akadálymentesített is. A felső szikláról lifttel lementünk és a homokban végig volt egy fapadló a kerekesszékeseknek. Harisnyában ugyan, de homokba mártottuk a lábunkat. Nem hagyhattuk ki az angliai kedvencet, a fish and chipset (sült hal, krumplival), aminek a maradékára le is csaptak a sirályok. A strandon edzettek megmutatták, hogy a másodpercek töredéke alatt jönnek össze tucatnyian minden falat ennivalóért.
Csodálatos házakat láttunk, de anyukámat nem kötötte le különösebben az építészet, alapvetően a barnásabb téglákat látta meg, az abból készült házak nem tetszettek neki, a piros téglásakat, a millióféle ablakokkal ellátott, formákban nagyon gazdag házsorokat, a csipkézett tetőket, gyönyörű kéményeket nem csodálta meg. Cserébe elolvadt a színes virágokért, abból is volt sok.
Igyekeztem időt hagyni a pihenésre, általában csak délután indultunk el, sőt egyik nap nem is mentünk sehová. Reggelente neten kerestem neki görögkatolikus miséket, mert jó ideje nem volt templomban.
Egyik nap kicsit depressziósabban ébredt, nem akart kimenni, pedig akkor volt az első gyönyörű napsütés. Délután végül kimentünk, de úgy éreztem, kár volt, nem érdekli. A szomszéd városban Ramsgateben megettünk egy fagyit majd megnéztük az ott állomásozó vitorlások tucatjait. Ez felkeltette kicsit az érdeklődését.
„Soha életemben nem láttam ennyi hajót” – mondta, majd üdvözölte az egyik fedélzeten ülő kutyát: Szia Picur! Épp ott állt egy 17. századi spanyol gálya másolata is, az túl öreg volt neki.
Amikor busszal utaztunk, azonnal körülöttünk forgott a világ. A sofőr kiszállt, átrendezett mindent, hogy elférjünk. Az anyukám nem értette, miről beszélnek, így riadtan megrótt, hogy minek kellett nekem mindent átrendezni. Zavartan magyaráztam, hogy én nem kértem semmit, itt így kezelik a kerekesszékeseket, főleg, ha a sofőr kedveli az idős embereket. Az út végére megszokta, hogy folyamatosan körbeudvarolták. Egy bolt előtt, egy percre hagytam az utcán, addig odament hozzá egy néni és megdicsérte, milyen csinos, tetszik neki az anyu öltözéke.
A vonaton megvettem a jegyet, már jött is az asszisztens, kérés nélkül, hogy feltegye a feljárót nekünk. Felültünk, de nem tudtam, hogyan szállunk le, de válaszként ott volt mellettem egy asszisztens, akit telefonon értesítettek, hogy segítsen.
Két évvel ezelőtt kértem egy pesti parkban, hogy sétáljunk, tolja a kerekesszéket. Csinálta, kis lábfájással, de élvezettel, mint egy tréninget. Ő is örült, hogy nem kell mindig székben ülni.
Olyan büszke voltam, mint egy anya, akinek gyermeke első lépéseit teszi meg. A mostani sétákat úgy éltem meg, ezek nekem szóltak.
Angliában is vannak rosszabb járdák, de mindenütt járható kerekesszékkel. A reptéren azonban az akadálymentesített vécék zárva voltak, elvileg kapnom kellett volna egy kulcsot, de nem kaptam és embert sem találtam, akinek lett volna. Alapvetően nagyok a normál mosdók is, megoldottuk, de vicces, hogy egy kerekesszékes asszisztens azt mondta, a szükséges kulcsot akár én is megvehetném az Amazonon.
Kilenc napot töltöttünk együtt, az otthonban megszokott étkezési rend kicsit felborult, így a gyógyszerek beadása is nehézkesebbé vált. Kétszer jártam úgy, hogy nem sikerült beadnom időben, de ahogy hozzáértőktől megtudtam, anyu gyógyszerei nem erősek, nagyszerű, hogy ennyi idősen csak ennyit kap.
Tulajdonképpen nagyon szerencsések voltunk, semmi komoly baj nem történt, nem késtünk le semmit, láttunk sok mindent, talán túl sokat is. Az út előtt is sokat gondolkodtam, mit szeretnék megosztani vele és a mai napig figyelek apróságokat, ami tetszene neki. Szerintem. Pedig nem tetszett neki minden.
A repülésről többszöri kérdésemre is azt mondta: semmi jó nem volt benne. Próbáltam megtudni, mit fog mondani, ha mások kérdezik, mi volt rossz?
Azt mondom majd, nem emlékszem – mondta mosolyogva. Nevettem, de mondtam, hogy az igazat mondja, azt, ami nem tetszett, amiért nem akar többet repülni. Azt hiszem, senki nem tudta meg azóta sem, mi volt rossz a levegőben.
Londonban, a reptéren meg kellett rendelnem a taxit Pestre. A nevem hallatán egy utas gondolkodni kezdett, honnan ismer minket. Elsőre biztos voltam benne, hogy félreértés. Honnan ismerne minket?
Az anyukája covidos volt és olvasta, amit írtam – mondta legnagyobb meglepetésemre. Angliában szúr ki minket valaki három évvel a cikkek megjelenése után? Melegséggel öntött el, hogy szép anya-lánya kapcsolatot látott a hölgy, aki egyébként szintén a gyermekeit látogatta.
Pesten aludtunk még egyet a Bokréta utcában a hosszú utazás után majd másnap bevittem az otthonba, kipakoltam a cuccait és addig tartottam magam, aztán hazafelé kisírtam magam. Akkor jöttem rá, hogy bizony ez az út nagy kockázat volt, nagy nyomás volt rajtam és nyilván édesanyámon is. Mindketten jót akartunk, nem magunkért, hanem a másikért.
Mindkettőnknek feledhetetlen út volt, de lehet rövidebb a következő.
Azt mondja, naná, hogy emlékszik, ahogy „szaladt a tenger és zubbant egy nagyot”, de nem bánja, ha jövőre csak a „hazai tengerre”, a Balatonra viszem.
