KULT
A Rovatból

1957-ben még minden magyar menekültet hősnek láttak az angolok – beszélgetés Sárközi Mátyás íróval

Molnár Ferenc unokája útikalauzt ad a brit és egyetemes kultúrtörténethez

Link másolása

Imádom Londont, semmihez sem hasonlítható légkörét a gyönyörű parkoktól a szűk házaikig, a múzeumoktól a pubokig, mítoszokkal teli utcáit, amelyek az irodalom, a festészet, a mozi, a zene egy-egy nagy pillanatát őrzik. Sajnos nagyon régen, 27 éve jártam ott utoljára, és bár az utóbbi években többször terveztem, hogy Páromnak is megmutatom végre ezt az ihletett várost, valami mindig közbejött. Éppen ezért némi kárpótlásként is vettem a kezembe Sárközi Mátyás Hampstead című könyvét, amelyben sok lírával, humorral, öniróniától sem mentesen járja végig e varázslatos negyedet. Nem véletlen, hogy a Noran kiadó Érzelmes utazások sorozatában jelent meg ez a kis kötet, de a 124 oldal, amelyet a szerző illusztrált rajzaival, páratlan kalandozás az időben, a brit és egyetemes kultúrtörténetben.

Sárközi Mátyás nevét először Édesapámtól hallottam, amikor Sztehlo Gábor Gaudipolisáról mesélt. Molnár Ferenc unokája, Sárközi György fia hétévesen élte túl a vészkorszakot, és még nem volt húsz, amikor 1956-ban elhagyta Magyarországot. A világ egyik legsokszínűbb városában telepedett le, de magyarságát mindig féltve őrizte, íróként is. Ezt honorálta a magyar állam az idén neki ítélt irodalmi Kossuth-díjjal.

 – Ön több mint 50 éve él London történelmi és művészeti emlékekkel teli negyedében, Hampstead-ben. Milyenek voltak első benyomásai Londonba érkezésekor, és hogyan vált ez a különleges kerület második szűkebb hazájává?

– Az, hogy 1956 novemberében kijutottam Nyugatra, óriási élmény volt. Londonban azonban még erősen látszott a világháborús német bombázások nyoma, a rommá vált épületek helyén üres házhelyek sorjáztak, és az angolok még komoly gazdasági bajokkal küzdöttek, nem volt csillogó jólét. inkább feltűnő különbség a proletár és a gazdagok között.

Főiskolásként albérleti szobát találtam Hampstead-ben, egy németországi menekült asszony házában, közvetlenül a kerület dísze, a tavakkal ékes, hatalmas őspark mellet. Egy ugrásnyira az üzletektől, amelyekben - tekintettel Hampstead európai menekültekből álló rétegére, - már akkor lehetett olyasmit vásárolni, amit az angolok nem is ismertek, például magyar szalámit.  

"Vagy megszokik, vagy megszökik" alapon beilleszkedtem a művésznegyed társadalmába.

– Mint könyvéből kiderül, a kerületnek számos, kevésbé ismert magyar vonatkozása van – számomra az egyik legmeglepőbb a Goldfinger-sztori volt. Ian Fleming írónak annyira nem tetszettek Goldfinger Ernő építész munkái, hogy róla mintázta meg James Bond ősellenségét. Milyen volt és milyen ma magyarnak lenni Londonban?

 – 1957-ben még minden frissen érkezett magyar menekültet a forradalmi barikádok hősének láttak az angolok. Nem volt rossz hírünk. 48-ra és 56-re tekintettel, szabadságszeretőnek tartották a magyart és a letelepedettekről azt állapították meg, hogy szorgalmasak. Ha igyekeznek, még brit főnemes is válhat belőlük, mint ahogy lord lett három magyar közgazdász: Balogh Tamás, Káldor Miklós és Bauer Péter.

 – Galéria-tulajdonosként milyen emlékezetes találkozásai voltak?

– Huszonöt évig működtettük Hampstead közepén, egy hangulatos utcácskában a Perrins Art Gallery-t. Megismertük a városrész fiatal értelmiségét és a hírességek egy részét is. Barátunk lett például a magyar származású John Halas, az angol rajzfilm-művészet megteremtője.

– A brit fővárost sokan tekintik ma is a multikulturális világ mintaképének, egyfajta tolerancia-mércének. Azt látjuk, hogy a brit közélet, a tudományos élet már ugyancsak megnyílt a bevándorlók, az egykori gyarmatokról érkezők és leszármazottaik előtt. Érvényes-e ez a mindennapokban?

– A hajdani brit gyarmatokról százezrével jöttek bevándorlók és színesítették London társadalmát. Főként az Afrikában, kereskedőként meggazdagodott indiaiak lettek sikeresek. Már itt született gyermekeiket jó kollégiumokban taníttatták, egyetemre küldték. Így napjainkban kormányzó brit kabinetnek immár indiai származású belügyminiszternője van az elegáns Priti Patel személyében, pandzsábi származású pénzügyminisztere: Rishi Sunak (Oxfordban diplomázott) és indiai származású kereskedelmi minisztere, Alok Sharma, akit ötévesen hoztak a szülei Angliába. Ugyancsak indiai a kormány igazságügyminiszter-asszonya: Shella Braverman. Hindu a londoni főpolgármester: Sadiq Khan és a BBC tévé híreit egy jamaikai, Clive Myrie olvassa be szép angolsággal. Szinte minden angliai trafikos hindu, a reggeli újságot ott veszem Hampsteadben a szívélyes indiaiaknál.

– Az utóbbi 1-2 évben Nagy-Britanniából a legtöbb hír a Brexittel, illetve a királyi család körüli bonyodalmakkal volt kapcsolatos. Mennyire fontosak ezek a helyieknek, hogyan élik meg?

– Az uralkodó, II. Erzsébet személye a nemzet létének szimbóluma. A királyi család pozitív hírei jó fogadtatásban részesülnek a fiatal hercegek kalandjai csak a pletykalapok olvasóit érdeklik.

– Sok ellentmondásos hír van a koronavírus-járvány szigetországi kezeléséről, a közhangulatról. Milyenek az Ön tapasztalatai?

- A koronavírust igyekeznek megfékezni a brit hatóságok. Az emberek a megkötéseket tűrik nehezen, például a karantént, a kocsmai zárórák előbbre hozását vagy a házi összejövetelek létszámának szabályozását. A védőmaszkot sokkal fegyelmezettebben hordják az angolok, mint Magyarországon.

– Beszéljünk egy kicsit a múltról. Ön bátyjával, Horváth Ádám rendezővel együtt a Sztehlo Gábor vezette Pax Gyermekotthonban élte át a háború utáni éveket. Olvastam visszaemlékezését a Sztehlo-gyerekek voltunk című kötetben. Mi volt az, ami abból az időszakból a legmélyebb nyomot hagyta életében?

– A Sztehlo-intézetnek hálás lehetek, nem csak azért, mert az éhezések korában, asztalhoz ülhettem ott és – részben svájci segítség révén – gyerekként tápláló és ehető ételeket fogyaszthattam, hanem azért is, mert a Gaudiopolis Köztársaságban megismertem a fair kormányzás rendjét, a kint uralkodó önkényuralmi rezsim ellentéteként. Ádám bátyám volt Gaudiopolis kultuszminisztere.

– Ön évtizedeken át dolgozott a BBC magyar adásának. A BBC a mai napig úgy él a köztudatban, mint az újságírói korrektség példája, ahol valóban komolyan veszik, hogy "a hír szent, a vélemény szabad". Változott-e ez az elmúlt évtizedek során?

– A BBC idegennyelvű adásainak hatalmas iroda- és stúdió komplexumában, a Bush House-ban, ahol a Magyar Osztály munkatársa voltam több, mint harminc évig, ugyanazok a szabályok voltak érvényben, mint a BBC minden más részlegében. Ezek tudomásulvétele érdekében, alkalmazásunk után tanfolyamot, fejtágítót kellett végeznünk. Hír csak akkor mehetett ki, ha azt két egymástól független, hiteles forrás erősítette meg. S minden kommentárt elolvasott, láttamozott a főszerkesztő. Nyesegetett, piros tintával javított, ha úgy érezte, nem BBC-szerű, tehát hitelében támadható vagy éppenséggel túl vérmes egy-egy mondat, azt húzta.

Naponta többször hallgatom a BBC tévé híreit. A szerkesztők vitatott kérdésekben minden felet megszólaltatnak, véleményük szabadon hangzik el, de valahogyan mégis áthallik, hogy mi a riporter, azaz tulajdonképpen a BBC állásfoglalása. 

– Könyvet írt nagyapjáról, Molnár Ferencről, akivel személyes kapcsolata nemigen volt, de aki ma is világszerte népszerű szerzőnek számít. Volt-e része Londonban emlékezetes Molnár-előadásban?

– Londonban elég régen nem játszottak Molnár Ferenc-színművet. Molnár születésének a századik évfordulóján, 1978-ban a brit Nemzeti Színház ünnepelt a "Testőr" remek előadásával, amelyben tündökölt az idén szeptemberben már veteránként elhunyt, akkori szép és kitűnő színésznő, Diana Rigg.

– Édesapja, Sárközi György hogyan él az Ön emlékezetében mint ember és mint író?

– Apámra, a nácik által munkatáborban megölt Sárközi György költőre jól emlékszem, kisgyerek koromban nagyokat sétáltunk Budán s ő versikéket faragott a szórakoztatásomra.

– Több mint 60 év távollét alatt Ön soha nem szakadt el igazán hazájától. Hogyan látja a mai Magyarországot?

– A mai Magyarország kedvemre valóan fejlődik. Orbán Viktor erős és tehetséges személyiség. A Kádár-rezsim  elmúlása óta szívesen járok vissza, lakást vettem, könyvespolcaim telnek, íróasztalom újabb művek írására csábít.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: