„Legalább gyorsan meghalok” – Tamara Zaporizzsjában él, a megtámadott atomerőmű közelében
Tamara Levit Zaporizzsjában él, a péntek reggel megtámadott atomerőmű közelében.
„Egy órányira lakom. Nem hallottam robbanást, csak a híreket láttam. A háború harmadnapján viszont becsapódott három bomba öt percnyi autóútra tőlem. Ezeket jól hallottam” – mondja a fiatal lány.
Úgy tudja, hogy az erőműnél három katona meghalt, de sugárszennyezés nem történt.
„Csernobilban egyetlen reaktor volt, itt hat van. Mi történt 1986-ban, hogyan érintette a világot az egyreaktoros robbanás?” – érzékelteti kérdésekkel, mi lenne, ha Zaporizzsjában történt volna katasztrófa.
A fiatal lány elmesélte, hogy sokat beszélgettek a háborúról, de nem számítottak rá, hogy tényleg kitörhet.
„Az első nap arra ébredtem 6.20-kor, hogy anyu majdnem betörte az ajtóm, azt sikoltozva, hogy bombázzák a városainkat. Nagyon gyorsan összepakoltam a táskámat: pénzt, néhány doksit, két pólót, laptopot és töltőt, majd beugrottam az autóba, hogy elmenjek tankolni. Már késő volt. A pánik akkora volt, hogy pár óra múlva már az összes benzinkúton és minden szupermarketben tömegek voltak.”
Feladta, hazament, és egyfolytában a híreket olvasta. Beszélt a barátaival is, és végül úgy döntöttek, várnak.
Azt mondja, az a reggeli rémület azóta sem múlt el. Folyton rettegnek, mikor jön a következő bomba.
„Egy hétig minden estét az óvóhelyen töltöttünk, miközben üvöltöttek a szirénák az utcán” - meséli.
Dühösen, káromkodva mondja, hogy újabb és újabb városokat bombáznak az oroszok, és rengeteg történetet hall gyilkosságokról.
„Errefelé az oroszok civileket ölnek" - mondja.
Kimenni a boltba is félelmetes, mert szerinte előfordul, hogy az oroszok megtámadják az autósokat, és megölik a kocsiban ülőket.
Sokan azért halnak meg, mert a kórházakban nincs áram, és a Covid sem tűnt el, de problémák vannak az oxigénellátással is.
Tamara közösségi ember, így nagyon sok információja van arról, mi történik máshol.
„A legnagyobb szívfájdalmam, hogy a kis falvakban élő barátaimnak nincs ennivalójuk, mert az oroszok elfoglalták ezeket a helyeket, és lopnak, gyilkolnak.”
„Mindezt egy gyerekkel, bezárva a faluba. Az orosz katonaság körülöttük, de még mindig pozitívak, mivel van tejük. Érted?”
Próbált nekik pénzt küldeni, de mondták, hogy köszönik, pénzük van, elkölteni nem tudják, mert semmi sem működik.
Tamaráéknál is lassan kiürült a szupermarket. Ez akkor volt igazán gond, amíg a pincében voltak.
Édesanyja élettársa katonai repülőgépeket javít. Amikor kitört a háború, egy másik régióba küldték. Ijesztő volt, hogy egy napra megszakadt vele a kapcsolat.
A férfi lakásának ablakai betörtek egy robbantáskor, ezért Tamaráékhoz költözött.
A lány a légiriadók idején sem mindig ment le az óvóhelyre, mert próbálja megtartani az állását, IT termékmenedzser, és ehhez szüksége van netre. Igyekezett a fürdőszobában túlélni ezeket a nappalokat.
Mostanában a helyi védőcsapatnak főz, és egy egyedül hagyott kutyát is etet. Sokan hátra hagyták menekülés közben az állataikat.
A lány felháborodottan meséli, hogy egy százezres Facebook-csoportban nem blokkolták az oroszokat, akik sértő üzeneteket írtak az ukránokról. Náluk viszont nagy az összetartás.
„Itt nagyon hazafiasak az emberek. Mindenki igyekszik tenni valamit az országáért. A férfiak katonaként, a nők meg önkéntesként teszik, amit csak tudnak.”
Mivel ritka vércsoportom van, ma behívtak.”
Azt mondja, vannak rossz tapasztalatai is.
„Épp most jöttem a benzinkútról. Rengeteg dühös férfi próbált benzint szerezni, és kiabáltak velem, meg akartak előzni. Szerencsére végül két férfi segített megtankolni.”
Úgy tartja, ő az egyik legszerencsésebb ukrán ma. Él, nem fázik, és nem éhezik.
„Ha elvesztenénk a háborút, elmennék Izraelbe. Nehéz, mert szeretem az anyukám, aki viszont nem akar költözni. Én egy percet sem tudnék maradni, ha ezek hatalomra kerülnének. Inkább meghalok az úton.”