SZEMPONT
A Rovatból

Lattmann Tamás: Orbánék láthatóan félrekalkulálták azt, hogy a trumpi külpolitika hogyan fog kinézni

Miközben a magyar miniszterelnök azzal fenyegetőzik, hogy blokkolja az Oroszország elleni szankciók meghosszabbítását, Trump újabb szankciókat helyezett kilátásba. A szakértő szerint a magyar pozíció ezzel meggyengült, ráadásul Magyarország megkerülhető.


210 milliárd eurónyi orosz vagyon kerülhet vissza Putyinhoz, ha jövő péntekig az uniós tagállamok nem döntenek a szankciók meghosszabbításáról. Ennek egyetlen akadálya van: Orbán Viktor, aki blokkolja a döntést. Pénteken a nagykövetek tanácskozásán éppen ezért nem született megállapodás. Hétfőn a külügyminiszterek szavaznak, utána pedig sajtóhírek szerint akár rendkívüli uniós csúcsot is összehívhatnak, külön azért, hogy meggyőzzék a magyar miniszterelnököt.

Orbán Viktor az állami rádióban ahhoz kötötte a jóváhagyását, hogy induljon újra az orosz gázszállítás Ukrajnán keresztül, és Kijev garantálja azt is, hogy nem támadja meg a Déli Áramlatot, valamint az orosz olajszállításban sem lesz fennakadás. Korábban ennél is keményebb volt a magyar álláspont, de időközben kiderült, Donald Trump sem szankcióellenes. Az új amerikai elnök ugyanis újabb szankciók bevezetésével fenyegeti Putyint, amennyiben nem hajlandó tárgyalni a békéről. Lattmann Tamás nemzetközi jogászt kérdeztük a helyzetről.

– Úgy tűnik, hogy az Európai Unióban komoly gond lehet Orbán Viktor ellenállásából.

– Az biztos, hogy ez egységes európai uniós döntést igényel, és ha egy tagállam bármilyen oknál fogva úgy dönt, hogy vétóz, akkor ez azt jelenti, hogy a közös uniós akciónak vége van. Persze ezt ki lehet váltani egyéni, tagállami szinteken hozott döntésekkel. Tehát a szankciórendszer meg tud maradni, mert az Európai Unió 26 tagállama mondhatja, hogy ők államként továbbra is szankció alatt tartják Oroszországot. Nyilván ez már nem egy uniós akció lesz, ami politikailag kevésbé néz ki jól, de alapvetően a kárt, amit okoznak Oroszországnak, fenn lehet tartani.

Ha ez az egységes uniós szankció átalakul 26 tagállam egyéni szankciójává, az Oroszország helyzetét nem könnyíti meg. Viszont Magyarország irrelevánssá válik. Orbánék láthatóan félrekalkulálták azt, hogy a trumpi külpolitika hogyan fog kinézni.

Számomra nem is igazából érthető, hogy tudták ezt ennyire benézni. Miből gondolták azt valakik Orbán Viktor környékén, hogy Trump valami másfajta külpolitikát fog csinálni? Ezzel igazából tovább gyengül a magyar külpolitikai pozíció, pedig Orbánék abban reménykedtek, hogy a Trumppal való szorosabb együttműködés felerősíti majd Magyarország befolyását az Európai Unión belül, de azon kívül is. Csak hát amikor Trump álláspontja sokkal inkább az Európai Unió közös álláspontjához áll közel, semmint Orbán Viktoréhoz, akkor ez nem fog megtörténni. Úgy érzem, hogy sikerült egy politikai zsákutcába lavíroznia magát a magyar kormánynak.

– Ha Oroszország úgysem jut hozzá a pénzhez, mert a szankciók Magyarország nélkül is érvényben tarthatóak, akkor miért éri meg továbbra is vétóval fenyegetni?

– Nem éri meg. Csak az van, hogy nem tehetnek mást. Orbán Viktor nem állhat ki a magyar választók elé, és nem mondhatja azt, hogy „meggondoltuk magunkat, mégse csináljuk.” Mert

annyira felhergelte a választókat, a támogatóit, hogy most már nem mondhatja azt, hogy bocsi, idáig hülyeséget beszéltünk, de vissza az egész, nem ér a nevem.

Pedig igazából ezt kellene mondania, de nyilván ilyet még nem láttunk a magyar politikában.

– Mit tehet most? Tartózkodnak, nem szavaznak, Orbán Viktor megint kimegy kávézni?

– Nem vagyok a kormány tanácsadója, és nem is szeretnék az lenni, de a legegyszerűbb és legkevésbé fájdalmas megoldás az lenne, ha ezt az egész témát gyorsan lerendeznék. Az uniós csúcs meg fog történni, mert ezt már nem lehet lefújni. Ezen az uniós csúcson Orbán Viktor megállapodhat a többi miniszterelnökkel abban, hogy a következő külügyminiszteri találkozón, illetve az Európai Tanács találkozóján, ahol a külügyminiszterek fognak ebben a kérdésben szavazni, ott Szijjártó Péter nem fog vétózni.

Ez az úgynevezett konstruktív tartózkodás intézménye, amikor egy tagállam megtehetné, hogy adott esetben vétóz, de inkább tartózkodik, hogy a többség meg tudja hozni azt a döntést, ami egyhangúságot igényel.

Így finoman tudja jelezni azt, hogy amit elfogadott az Európai Unió, abban ő nem akar részt venni. Erre pontosan azért van lehetőség, hogy ezt a nagyon szigorú kompromisszumhoz kötöttséget a rendszer egy kicsit oldja. Az úgynevezett konstruktív tartózkodás intézménye pont erre való, hogy egy államnak ne kelljen megszavazni valamit, amit nem akar. Ha Orbánnak a Putyinnal való kapcsolat ennyire fontos, akkor ezt így megteheti.

Volt az a legendás kávézó-kivonulás története. Azon az európai csúcson nem került sor tényleges szavazásra, amiről Orbán Viktor kivonult kávézni. Az nem egy szavazás volt igazából, hanem csak egy megállapodás. Ennek a konstruktív tartózkodásnak egy speciális mutációját mutatta akkor be az Európai Tanács, hogy Orbán Viktor nem szavazott nemmel, hanem megivott egy kávét. Hasonló játékot el lehet játszani most is. Például a külügyminiszterek tanácsán vagy amikor tényleg egy szavazás van, akkor ott egy konstruktív tartózkodást alkalmaz majd a magyar kormány. Nem fog nemmel szavazni, de igennel sem, és ennek az eredménye, hogy az elfogadott döntés Magyarországra nézve nem kötelező. Magyarország amúgy sem vesz részt ténylegesen az Oroszországgal szembeni szankciókban. Tudtommal nincsen jelentős orosz vagyon Magyarországon lefoglalva, ami szankció alá lenne vonva, ezért ez Magyarország számára fájdalommentesen megtehető.

Amennyiben pedig valaki azt gondolja, hogy például akár a Paks II beruházással kapcsolatban itt lévő orosz vagyon szankció alá lenne vonható (ami igaz), akkor ez a konstruktív tartózkodás lehetőséget biztosít arra is, hogy erre ne kelljen a szankciót érvényesíteni.

Tehát a magyar állam számára ez hagy kellő mozgásteret Oroszország irányába is, miközben az Európai Unióban nem kell töréspontig elvinni ezt a kérdést. A kérdés az, hogy a többi uniós tagállam ezzel tud-e együtt menni. El tudják-e azt fogadni, hogy belemennek egy ilyen megoldásba, vagy ragaszkodnak ahhoz, hogy mindenképpen kemény szavazás legyen, és akkor Orbán Viktornak teríteni kell a lapjait. Szerintem most az Európai Unióban senkinek nem érdeke, hogy így történjen, tehát az előző forgatókönyv megjátszható.

– Korábban voltaj olyan sejtetések, hogy Orbánék valamilyen pénzt kérnének a vétótól való elállás ellenében. De egyáltalán van most Magyarország vagy a magyar diplomácia olyan pozícióban, hogy ilyeneket kérjen, vagy alku tárgyává tegyen?

– Szerintem nincsen, és igazából régóta nincsen. Évek óta azt látjuk, hogy Orbán Viktor hadovál össze-vissza, mondogatja a nagy szólamokat, hogy majd megerősödik, és az elért eredményei, amiket valamiféle képzelt erőpozícióból, vétóval fenyegetve el tud érni, komoly eredmények. Azonban nem sikerült elérnie például akár a jogállamisági eljárás leállítását, a kondicionalitási eljárás leállítását sem, pedig még azzal is fenyegetőzött, hogy a 2020-as hétéves költségvetési tárgyalásoknak sarokpontjává tette, hogy megvétózza a hétéves költségvetést, ha a kondicionalitási eljárást nem felejti el nagyon gyorsan az EU. Ehhez képest az lett, hogy maradt a kondicionalitási eljárás.

Orbán csak annyit tudott elérni, ami nyilván az ő szempontjából egy reális eredmény volt, hogy a 2022-es választások előtt még nem indította el a bizottság az eljárást, mindössze ennyi volt a politikai eredmény.

Nagy stratégiai eredményt Orbán Viktor most sem fog tudni elérni. Most megint arról beszél, hogy a következő hétéves költségvetési tárgyalásokon is elkezd majd vétózni. Tehát nem erős a magyar külpolitikai pozíció, sőt, egyre gyengébb, egyre rosszabb. Ezt szerintem Orbán Viktor is nagyon jól tudja, ezért is volt kénytelen belemenni 2020-ban is olyan kompromisszumba, ami csak rövid távú eredményt biztosított számára. És ez most sem lesz másképpen.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Ami most történik, az egyszerűen pusztító” - Trump és Musk USAID elleni háborúja pánikot és káoszt okozott Afrikában
Emberek millióinak élete került veszélybe azzal, hogy Donald Trump és Elon Musk a nemzetközi segélyeket finanszírozó ügynökség megszüntetésén dolgoznak. Egyik pillanatról a másikra menekülttáborok, élelmezési programok, klinikák álltak le a legszegényebb térségekben.


Az Egyesült Államok évtizedeken át segítette Afrika szegényebb régióit. Évente 2800 milliárd forintnyi támogatást biztosítottak, amelyből éhező gyerekek kaptak élelmet, életmentő gyógyszereket osztottak, és háborús övezetekben humanitárius segélyt nyújtottak.

A támogatás a világ legnagyobb, globális segélyügynökségétől, a Nemzetközi Fejlesztési Ügynökségtől (USAID) egy bonyolult hálózaton keresztül áramlott a segélyeket nyújtó kis, közepes és nagy szervezetekhez. Így biztosítottak például HIV-gyógyszereket több mint 20 millió embernek, táplálék-kiegészítőket az éhező gyerekeknek, működtettek különböző oktatási és segélyprogramokat a menekülteknek, árva gyerekeknek és azoknak a nőknek, akiket erőszak ért.

Most azonban Donald Trump és Elon Musk úgy döntött, hogy teljesen megszüntetik az USAID-et.

„ZÁRJÁTOK BE!” – írta Trump a közösségi médiában, korrupcióval és csalással vádolva az intézményt.

Musk csapata átvette az irányítást az USAID washingtoni központjában, az alkalmazottak 94 százalékát elbocsátották vagy felfüggesztették, és az afrikai programokat szinte teljesen leállították. A kenyai, dél-afrikai és szenegáli USAID-hivatalok dolgozóit a világ leggazdagabb embere „bűnözőnek” nevezte közösségi médiás bejegyzéseiben, majd azonnali hazatérésre utasították őket.

Bár egy amerikai bíróság egyelőre megakadályozott néhány lépést, így is óriási a bizonytalanság a New York Times szerint.

Az USAID világszerte hatalmas létszámleépítést hajt végre. A héten kiszivárgott információk szerint a több mint 10 ezer munkatársból alig 300-an maradnak, Afrikában pedig mindössze 12-en folytathatják a munkát. Igaz, másnap reggel már 611 főről beszéltek. Sokan remélik, hogy sikerül még néhány pozíciót megmenteni, de így is rengeteg embernek kellett távoznia.

És ez csak a jéghegy csúcsa.

A történtek miatt tömeges elbocsátások indultak az összes olyan szervezetnél, amelyik eddig a rendszer része volt. A New York Times becslése szerint mostanára világszerte 100 ezer ember vesztette el a munkáját, az Egyesült Államokban pedig 42 államban 52 ezren kerültek utcára.

Az afrikai országok most kétségbeesetten próbálnak megoldást találni, hogy pótolják az amerikai segélyeket, amelyekből eddig az egészségügyet és az oktatást finanszírozták. Segélyszervezetek és ENSZ-programok is összeomlottak, mert elvesztették költségvetésük felét vagy még nagyobb részét.

„Ez drámai és súlyos következményekkel jár, és nehéz elképzelni, hogy ezt vissza lehetne csinálni” – mondta Murithi Mutiga, a Nemzetközi Válságcsoport afrikai igazgatója a lapnak.

Kenyában az USAID adatai szerint legalább 40 ezer egészségügyi dolgozó veszíti el az állását. A támogatások elapadása miatt az ország két legnagyobb menekülttábora is veszélybe került, ahol több mint 700 ezer ember él.

Etiópiában 5000 egészségügyi dolgozót bocsátottak el, mert az ő fizetésüket is amerikai források fedezték. „El sem hisszük” – mondta Medhanye Alem, aki egy olyan szervezetnél dolgozott, amely háborús traumát átélt embereket kezelt. „A központ, ahol eddig segítettünk, most teljesen bezárt.”

„Megszabadultak az összes munkatárstól, az összegyűlt tudástól és a bizalomtól – nemcsak az Egyesült Államokban, hanem azokban az országokban is, ahol az USAID működött” – tette hozzá egy másik volt alkalmazott. „Évtizedekbe telt ezt kiépíteni, de két hét alatt lerombolták.”

„Ami most történik, az egyszerűen pusztító. Nehéz szavakba önteni, de valóban az”

– mondta Maria Carrasco, aki 25 éve dolgozott az USAID-hez kötődő projekteken, mielőtt őt és kollégáit elbocsátották. „Évekig dolgoztunk azon, hogy segítsünk másokon, és most mindezt egy pillanat alatt eltörölték.”

Az egészségügyben a következmények egyenesen katasztrofálisak. A Guttmacher Intézet szerint az első héten 900 ezer nő és lány maradt fogamzásgátlás és más reproduktív ellátások nélkül a segélyek befagyasztása miatt. Ha a leállás három hónapig tart, ez a szám elérheti a 11,7 milliót. Az intézet becslése szerint ennek eredményeként 4,2 millió lány és nő eshet akarata ellenére teherbe.

Néhány USAID által finanszírozott szervezet tiszta vizet és higiéniát biztosított, különösen a menekülteknek. Mások a gyermekbénulás és a kanyaró ellen harcoltak a konfliktusövezetekben. Megint mások szakértőket fizettek, akik az Ugandában és Tanzániában felbukkanó veszélyes kórokozók, például Ebola és Marburg kitöréseinek megfékezésében segítettek.

Az egészségügyi ellátás hiánya alultápláltságot, járványokat és társadalmi feszültségeket okozhat, sőt, akár szélesebb körű társadalmi összeomlást is előidézhet.

A megszorítások különösen érzékenyen érinti a HIV-programokat. Ezek a programok a legveszélyeztetettebb csoportokra, például transznemű emberekre és meleg férfiakra összpontosítottak, akik sok országban ki vannak rekesztve vagy akár üldözik is őket. Ugandában például az amerikai támogatásból működő szervezetek létfontosságú pénzügyi és egészségügyi segítséget nyújtottak a HIV-vel élőknek. Az országban ugyanis a törvény akár halálbüntetéssel is sújthatja azokat, akik azonos nemű partnerrel létesítenek kapcsolatot.

Az amerikai külügyminiszter később ugyan engedélyezte a létfontosságú gyógyszerek és segélyszállítmányok folytatását, de sok szervezet továbbra sem kapott pénzt. Egy nagy segélyszervezet például a várt támogatásának kevesebb mint 5 százalékát kapta meg, mások pedig egyáltalán semmit.

„Örülök, hogy a külügyminiszter kiadott egy engedélyt és posztolt róla az interneten, de ezzel nem tudjuk kifizetni a számláinkat” – mondta egy segélyszervezet vezetője.

Az amerikai segélyek kiesése az afrikai gazdaságokra is óriási hatással van: Dél-Szudán GDP-jének 15 százaléka amerikai támogatásból származott. Szomália gazdaságának 6 százaléka is az USAID-en múlott. A Közép-afrikai Köztársaságban pedig 4 százaléknyi kiesést okoz a döntés.

„Néhány országban teljesen összeomolhat a kormányzás, ha nem sikerül más forrásból pótolni az amerikai pénzeket” – mondja Charlie Robertson gazdasági elemző.

A segélyek elmaradása miatt az amerikai mezőgazdaság is hatalmas veszteséget szenved el: eddig évente több százmilliárd forintnyi élelmiszert szállítottak segélyként a világ különböző pontjaira, most viszont hatalmas készletek állnak raktárakban és kikötőkben. Több mint 166 milliárd forint értékű kukorica, lencse és rizs nem jut el a rászorulókhoz.

Trump ráadásul csak 30 napot adott az összes USAID-alkalmazottnak, hogy elhagyják Afrikát. Ez sok családnak óriási problémát okoz, mert sokan most kénytelenek a gyerekeiket is kivenni az iskolából.

Samantha Cooper, aki az anyák és gyermekek egészségügyi programjában dolgozott, új állást kapott volna a HIV/AIDS osztályon, de néhány napon belül munkanélküli segélyt kellett igényelnie, mert hirtelen elveszítette a megélhetését. „A segély még a lakbéremet sem fedezi. Az élelmiszerjegyek legalább segítenek, de így is nagyon nehéz helyzetben vagyok” – mondta a New York Times-nak.

Sokan még nála is rosszabb helyzetbe kerültek.

„Vannak kollégáim, akik éppen lombikbébi-programban vesznek részt, és elveszítették az egészségbiztosításukat. Mások rákkezelést kapnak, vagy idős szüleiket ápolják, és most nincs jövedelmük” – tette hozzá.

Egy Afrikában dolgozó külügyi tisztviselő azt mondta, hogy nem tudja, hogyan mondja el a két kisgyerekének, hogy elveszítette az állását. Férjével együtt a fejlesztési szektorban dolgozott, és most attól tart, hogy az összes megtakarításukat el kell költeniük.

„Úgy érzem, az egész szektor elsüllyed. Egész életemben fejlesztéssel és közegészségüggyel foglalkoztam. Mit fogok most csinálni?” – kérdezte kétségbeesetten.

Ha esetleg a bírósági döntések következtében a segélyprogramokat újra is indítják, a kár már bekövetkezett. Sok szervezet már bezárt, az emberek elköltöztek, és a bizalom is megrendült.

„A legjobb szó, amit erre találok, a gyász” – mondta egy volt USAID-alkalmazott.

„A küldetésünk az életmentés és a szenvedés enyhítése. Az, hogy ezt egyik napról a másikra, figyelmeztetés nélkül elvették tőlünk, egyszerűen szívszorító.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
SZEMPONT
A Rovatból
Tálas Péter: A világ legerősebb hatalmának első számú vezetője lelkesen beszél 2,3 millió ember kitelepítéséről, ami etnikai tisztogatás és emberiesség elleni bűncselekmény
A szakértő szerint Trump gázai terve rossz üzenet a szövetségeseinek és a Trump szavazóknak is. Az ötlet rombolóan drasztikus, ami annyira elrugaszkodott a realitásoktól, hogy sokan nem is értették meg, mit akar.


Hatalmas visszhangot váltott ki világszerte Donald Trump gázai terve, miszerint kitelepítenék onnan az összes palesztint, és a területet átvenné az Egyesült Államok, hogy "közel-keleti riviérát" alakítsanak ki rajta. Az elnök kijelentései láthatóan legközelebbi munkatársait is meglepték, és másnap a Fehér Ház szóvivője már azt magyarázta, hogy "az elnök nem kötelezte el magát", hogy amerikai csapatokat küld Gázába és nem költenek az újjáépítésre amerikai adófizetői pénzeket. Netanjahu támogatja az ötletet, a palesztin Hamasz azonban közölte, ez "a káosz receptje", amibe sohasem menne bele, mert ez azt jelentené, hogy elűzik a népüket a földjükről. Tiltakoztak az arab államok is, például Amerika legszorosabb közel-keleti szövetségese, Szaúd Arábia, de azonnal nemtetszését fejezte ki Egyiptom és Jordánia is, amelyeknek Trump szerint be kellene fogadniuk a Gázában élő 2,3 millió palesztint. Szakértők szerint Trump terve sértené a nemzetközi jogot, és gyakorlatilag etnikai tisztogatást jelentene. Mások azt mondják, ahhoz, hogy mindez megvalósuljon több tízezer amerikai katonát kellene odaküldeni, ami elég valószínűtlen egy olyan amerikai elnöktől, aki korábban a befelé fordulást hirdette.

Ugyanakkor Trump ötlete felhívta a figyelmet arra a problémára, hogy valamit kezdeni kell a romhalmazzá vált területtel, ami tele van fel nem robbant bombákkal, mert nem élhetnek ilyen körülmények között emberek milliói. A hazatért palesztinok már most is arra panaszkodnak, hogy a szétrombolt házak között kilométereket kell gyalogolniuk vízért, és a teljesen infrastruktúra nélkül maradt részeken még a segélyszervezetek műküdése is lehetetlen. Tálas Pétert, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukacs Intézetének tudományos főmunkatársát kérdeztük arról, mi lehet Trump célja ezzel a felvetéssel, és hogyan befolyásolhatja a helyzetet a Közel-Keleten.

– Mennyire szokatlan, hogy egy nagyhatalom bejelenti, hogy egy területet átvesz béketeremtési célzattal?

– Most hirtelen a mandátumterületek jutnak eszembe, amikor az első világháború után Németország gyarmatainak és a Török Birodalomtól elvett arab területeknek a kormányzását a Népszövetségen keresztül a korabeli győztes nagyhatalmak kapták, illetve szerezték meg. 1945 után is voltak olyan területek, ahol nemzetközi igazgatást vezettek be, illetve Georgiának azokat az elszakított területeit lehetne még megemlíteni, amelyeket Oroszország támogatása tart fenn. Ami Donald Trumpnak, még a Fehér Házat is meglepő, Gázával kapcsolatos ötletét illeti, ezt döntően három dologgal magyaráznám. Egyrészt azzal, hogy

az új amerikai elnök láthatóan keresi az olyan dolgokat, amikről úgy gondolja, hogy történelmi öröksége lehet.

A nagy változásokat elérő államférfi narratíváját építi, és ehhez keres szimbólumokat, jelképeket, tárgyiasult dolgokat, például valami változtatást a térképen, ami az ő nevéhez fűződik. Nem véletlenül említette beiktató beszédében McKinley elnököt, akiről azt mondta, hogy hátrahagyott egy hegyet, amire majd ő vissza fogja állítani a nevét. Valószínűleg valami ilyesmit akar magának is, hegyet vagy szobrot a Rushmore-hegyen, Washington, Jefferson, Lincoln és Theodore Roosevelt mellett. A Panama-csatorna visszavételének, Grönland megvásárlásának, Kanada 51. államként való csatlakozásának, a Mexikói-öböl átnevezésének, illetve Gáza átvételének felvetésében is azt látom, az elnök azt keresi, mi lehet az ő öröksége, az ő hegye. Másrészt,

bár ezek a felvetések ma láthatóan megdöbbentik a világot, egyik sem először vetődik fel az amerikai politikai közbeszédben. Vagyis bizonyos értelemben nem előzmény nélküliek.

Kína nyomulása Panamában és Latin-Amerikában régen közismert, csak eddig egy washingtoni kormány nem helyezte a dolgot reflektorfénybe; a Kanada felé való terjeszkedés sem mai ötlet, az első ilyen kísérletek a függetlenségi háború előtti évekre datálhatók; és Grönland kapcsán sem először kerül szóba, hogy az Egyesült Államokhoz tartozzon. A második világháború alatt, amikor Dániát elfoglalták a németek, az amerikaiak felügyelték Grönlandot. A területek megvásárlása sem újdonság az Egyesült Államok történetében: így jutottak hozzá 1803-ban a 2 140 000 km²-t kitevő francia birtokban lévő Louisiana territóriumhoz, 1867-ben Alaszkát vették meg az oroszoktól, 2019-ben pedig Trump már tett egy ajánlatot a dánoknak. És valójában Gáza idegen igazgatása sem először vetődik fel, bár eddig leginkább a terület nemzetközi igazgatásának gondolata merült fel. Végül harmadszor, Donald Trump megszólalásai azt jelzik, mintha megpróbálna szembefordulni azzal a poszthegemoniális helyzettel, amiről már elég régóta, de 2018 óta egészen biztosan beszélünk, és ami azt jelenti, hogy az amerikai pozíciók, hatalmi képességek gyengülnek, a kihívók pedig a status quo-t megkérdőjelező szerepben jelennek meg. Most mintha Trump valami olyasmit üzenne, hogy szó sem lehet erről.

Erőt akar sugározni, új birodalmat vizionál, és azt ígéri, hogy visszaállítja az amerikai hegemóniát.

Az említett megszólalások ennek az üzenetnek a célba juttatására is szolgálnak. Az egy másik kérdés, hogy a nemzetközi kapcsolatokban, a történelemben és a nemzetközi jogban nem túl járatos Donald Trump ezeket hogyan és milyen stílusban fogalmazza meg. Ez is fontos kérdés persze, mert sokakat ez döbbent meg leginkább.

– Az Egyesült Államoknak a Közel-Keleten más szövetségei is vannak, nem csak Izrael, akik láthatóan nem lelkesednek az ötletért. Ha ezt megpróbálja mindenáron átnyomni, akkor a végén meglehet, még többet vinne, mint hozna ez a dolog.

– A reakciókból egyértelmű, hogy az ötletnek már a megvalósítási kísérlete is nagy konfliktusokat gerjesztene. Szerintem rögtön magában Amerikában is. Rendkívül sokan gondolják ugyanis azt, hogy a „Make America Great Again” éppen az amerikai stratégiai túlterjeszkedés felszámolását kell hogy jelentse, erre most Donald Trump a 19. századi amerikai expanzionizmus hangnemét vette elő.

Ez nem jó üzenet a Trump-választók felé sem. Nem véletlen, hogy az elnök Gázával kapcsolatos eszmefuttatását az adminisztráció számos tagja igyekezett tompítani és magyarázni.

Kezdve Karoline Leavittel, a Fehér Ház sajtótitkárával („Az elnök nem kötelezte el magát, hogy katonákat vezényeljen Gázába”), folytatva Marco Rubio külügyminiszterrel (aki szerint csak „ideiglenesen próbálta áthelyezni a palesztinokat, hogy lehetővé tegye az újjáépítést”), egészen Steve Witkoff közel-keleti megbízottig (aki szerint az elnök „nem akar amerikai csapatokat vezényelni, és egyáltalán nem akar amerikai dollárokat költeni” Gázára). De ez, Izrael kivételével, egyértelműen rossz üzenet az Egyesült Államok közel-keleti szövetségeseinek és partnereinek is. Nem véletlen, hogy egyöntetűen elutasították Trump javaslatát. Sokan pedig egyenesen azt sem értették, miket beszél az elnök. Azt gondolom, hogy a washingtoni kormánynak sem közömbös, hogy mit szólnak ehhez a korábban az Ábrahám-egyezményhez csatlakozott közel-keleti államok. De maradva a trumpi logikánál:

a második ciklusát kezdő elnök mintha nem lenne tisztában azzal, hogy az Amerikai Egyesült Államok globális szerepét és hegemóniáját is szövetségeseivel együtt tudta fenntartani.

Azért lehetett hegemón, mert a legtöbb nagyhatalmat a törekvései mellé tudta állítani. Természetesen nem mindig volt ez így a történelemben, de 1945 után egyértelműen ez volt az egyik fő politikai előnye az Egyesült Államoknak. A bipoláris világrendben az amerikai szövetségesi rendszerrel szemben a Szovjetuniónak is volt egy szövetségesi rendszere, de ez Európában egy erőszakkal létrehozott és fenntartott szövetségi rendszer volt. Ugyancsak ez az előnye ma még Kínával szemben is, amelynek nincsenek klasszikus értelemben vett szövetségesei, márpedig enélkül nem lehet világrendet fenntartó globális játékos. Most gyakran úgy tűnik, mintha Trumpot a szövetségesek esetleges elfordulása, távolodása nem érdekelné túlságosan. De ez azért komoly veszteség lenne Washingtonnak.

– Ehhez hasonló kijelentéseket pontosan keletről szoktunk hallani, leginkább Moszkvából. Ők magyarázzák a politikájukat érdekszférákkal és hasonló kifejezésekkel, ami biztosan elég jó muníciót például Putyinnak...

– Én is azt gondolom, hogy amiket mostanában Donald Trump mond, az zene azoknak a vezetőknek a fülében, akik a poszthegemoniális időszakot egy többpólusú, nagyhatalmi érdekszférákra tagolt világként képzelik el.

Ha az Egyesült Államok a Panama-csatornát vagy Grönlandot akarja megszerezni, akár erővel is, akkor Kína majd Tajvant, Oroszország a teljes Ukrajnát, a többi status quo-megkérdőjelező pedig a saját „Tajvanját” vagy „Ukrajnáját”.

Ez pedig nagy kihívás lesz Európa és az európaiak, illetve mindazok számára, akik nem rendelkeznek a nagyhatalmi érdekszféra kialakításához szükséges katonai erővel. Csak remélni merem, hogy valaki majd szól Trumpnak arról, hogy ez nem lesz annyira jó az Egyesült Államoknak sem.

– A New York Times-ban olvastam, de máshol is írnak erről, hogy a Trump által bejelentett koncepció mögött semmi konkrétum nincsen. Feltették a kérdést, hogy mennyibe kerülne például megtisztítani ezt az egész övezetet a romoktól? Mennyibe kerülne lakhatóvá tenni? Hány amerikai katona kellene hozzá? Tehát elkezdték lefordítani a számok nyelvére, és amikor megkérdezték Mike Waltz nemzetbiztonsági tanácsadót, ő sem tudott konkrétumokat mondani. És Netanjahu testbeszédén is látszott, hogy ő maga sem tud ennél a három mondatnál többet az egészről. Nem arról van már megint inkább szó, hogy Trump először nagyon magasra teszi a lécet, üt egyet, aztán visszalép kettőt, és kikényszerít egy megállapodást?

– Sokan gondolják úgy Önhöz hasonlóan, hogy ez csak a trumpi tranzakcionalista külpolitika tárgyalási stílusa, de egyébként a zárt ajtók mögött majd puhulnak a feltételek, és létrejön egy kompromisszum. Elképzelhető, hogy így van vagy lesz, de sokakat azért zavar, hogy milyen nehezen dönthető el, hogy ezekben a szövegekben mennyi a térséggel kapcsolatos jól átgondolt politikai stratégia, és mennyi az a rövidlátó vízió, ami pusztán arra törekszik, hogy megmutassa a térség országainak, mire képes az Egyesült Államok új vezetése és hogyan kell megfelelni a politikájának. Most nem is beszélve azokról, akik szerint Trump meg akarja változtatni az amerikai külpolitikai paradigmát. Vagyis

meg akarja változtatni azt a második világháború óta ismert multilaterális világot, ami bizonyos értékek közös előmozdításán, a nemzetközi jog tiszteletben tartásán, illetve a szabad kereskedelmen alapult, mert már nem tartja hatékonynak.

Úgy gondolja, hogy az a világ az Egyesült Államok ellenségeit részesíti előnyben, Amerika pedig elveszíti a mások befolyásolására való képességét. Ezért akarja megváltoztatni, visszatérni a politika 19. századi expanzív, birodalmi módjához. Ez pedig eléggé távol van attól, amit a trumpi tranzakcionalista külpolitikáról eddig gondoltunk. Elképzelhető persze, hogy nem kell ennyire túlgondolni, és hogy a keménység mögött pusztán arról van szó, hogy bizonyos dolgokat el kíván érni. Például ne az összes gázai palesztint, de a sebesült palesztinokat fogadják be a környező országok, illetve járuljanak hozzá Gáza újjáépítéséhez. Ha Európának fontos az orosz–ukrán háború, akkor Európa költsön többet az ukránok támogatására, költsön többet a saját védelmére, vásároljon amerikai fegyvereket Ukrajnának. Ha Ukrajnának fontos a támogatás, akkor fizessen ezért a ritkaföldfém-készletével. Ezek olyan jellegzetesen trumpi megközelítések, amik miatt szerintem ma már kevesen háborodnak fel.

Az elnök Gázára vonatkozó megjegyzését azonban,  ami kétmillió ember kitelepítésének emberiesség elleni bűncselekményét is előrevetítette, sokak szerint nagyon kilóg a fenti sorból, és rombolóan drasztikus volt.

Ezt mutatták a közel-keleti és az európai reakciók is. Bizonyos értelemben a hazaiak is, mert nem hiszem, hogy a „mi szeretnénk a Gázai övezetet aknamentesíteni, katonákat küldünk oda, kitelepítjük onnan a palesztinokat és üdülőövezetet építünk ki” projekt magával ragadná azt az amerikai republikánus közönséget, akinek a legfőbb kérdése eddig az volt: miért kell nekünk egy csomó mindent felvállalnunk, miért nem vállalják föl mások, miért nem csinálják ezt a szövetségeseink? Azért támogatták Trumpot, mert ő is ezt kérdezte a kampányában.

– A közel-keleti partnerek nagyon hangosan nem hallatták a szavukat eddig ezzel a dologgal kapcsolatban, mintha kivárnának. Mintha azt gondolnák, hogy ebből nem lesz semmi.

– Szerintem sokan azért hallgattak, mert annyira meglepő volt az egész, hogy nem is értették meg, mit akar Trump. A realitásoktól annyira elrugaszkodott ötlet volt Trump bejelentése, hogy nem nagyon tudtak rá mit mondani.

Mit mondjanak arra, hogy a világ legerősebb hatalmának első számú vezetője lelkesen beszél 2,3 millió ember kitelepítéséről, ami etnikai tisztogatás és emberiesség elleni bűncselekmény?

Emellett mind a szaúdiak, mind az egyiptomiak már elég régóta mondják, hogy nem fognak befogadni menekülteket. Attól pedig, hogy megváltozott az Egyesült Államok elnökének személye, nem gondolom, hogy ezek az országok megváltoztatnák a véleményüket. A jordán király mostanában megy majd Amerikába úgy, hogy közben országa egy háborúra készül, amit palesztinok esetleges kitelepítése robbanthat ki. Érdekes beszélgetésnek ígérkezik...


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Azt kellett volna mondaniuk, hogy elnézést kérnek” – A meggyilkolt japán nőre emlékeztek barátai
Az összegyűltek nagyon nincsenek megelégedve a rendőrség hozzáállásával a konkrét ügyben. De a bántalmazott nőkkel szembeni bánásmódot is elégtelennek tartják.


Ahogy arról több mi is több cikkben beszámoltunk, lakástűzben meghalt egy japán állampolgárságú nő Budapest belvárosában január 29-én. A rendőrség először nem talált idegenkezűségre utaló nyomot, állításuk szerint ágyban dohányzás okozta a tüzet. Ez azonban óriási felháborodást keltett a nő ismerőseinek körében, akik azt mondták: az áldozat sosem dohányzott. Ezen kívül a Patent Egyesület is jelezte, hogy a kétgyerekes édesanya másfél éve kapcsolatban volt velük, mert volt férje rendszeresen bántalmazta és zaklatta. Ezután a rendőrség már őrizetbe vette az ír férfit.

Kedd este mintegy kétszáz ember gyűlt össze a nő egykori lakhelyén, hogy gyertyagyújtással emlékezzenek az áldozatról, és kifejezzék tiltakozásukat a rendőrség eljárása ellen.

A lapunk munkatársainak nyilatkozó megemlékezők szerint Magyarországon még mindig nem figyelnek oda kellő mértékben a nők elleni erőszakra, és azt is sérelmezték, hogy a rendőrség úgy változtatta meg álláspontját a valószínűsíthető gyilkosságról, mintha kizárólag saját munkájuk alapján jutottak volna erre a következtetésre.

Spronz Júlia, a Patent Egyesület jogásza megerősítette, az áldozat feléjük és a rendőrség felé is többször jelezte, hogy súlyos zaklatás éri volt férje részéről. A történtek ellenére pozitív a véleménye arról, hogy lehet-e hatása egy ilyen tiltakozásnak a jogalkotók felé.

A Szeretlek Magyarország videója a megemlékezésről


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SZEMPONT
A Rovatból
„Súlyos elszegényedési kockázat fenyegeti a nyugdíjasokat” – Talyigás Katalin az idősek helyzetéről
A szociológus szerint aki nyugdíjba megy, szegénységi lejtőre kerül, ráadásul gyakran egyedül kell megküzdenie a helyzetével, mert a fiatalok messze költöztek, külföldre mentek. Tisztességes nyugdíjra, jól működő gondozóhálózatra lenne szükség.


Az időskor nemcsak az érintetteknek jelenthet nehézséget, hanem a családoknak, hozzátartozóknak is. Míg néhány évtizeddel ezelőtt az volt az általános, hogy több generáció élt együtt, ma már ez többnyire nem így van. Sok fiatal messzebb költözik, esetleg külföldre megy, így nem tudnak olyan szinten gondoskodni az idős szüleikről, mint a korábbi generációk. Ez pedig anyagilag és érzelmileg is megterhelő lehet, hiszen a szociális rendszer nem tud ennyi idős embert megfelelően ellátni, a magánszolgáltatások és az idősotthonok pedig elképesztően drágák, és sokszor a várakozási idő is hosszú.

Talyigás Katalin szociológussal beszélgettünk arról, milyen nehézségeket okoz ez a helyzet, de szóba került a nyugdíjrendszer, az egészségügy és a szociális rendszer is.

– Minden életszakasz kihívás, így az időskor is. Milyen nehézségekkel szembesülnek ma az idősek Magyarországon?

– Valóban minden életszakaszra fel kell készülni, a társadalomnak pedig az a legfontosabb szerepe, hogy ebben segítsen. Nagyon fontosnak tartom, de nem látom megvalósulni, hogy az időskorra is felkészüljünk. Ezt egész korán kellene elkezdeni, de legkésőbb akkor, amikor közeledik a nyugdíjas kor. Legkésőbb ilyenkor végig kell gondolni, hogy miután nyugdíjba megy valaki, hogyan folytatódik tovább az élete. És nemcsak azt kell átgondolni, hogy anyagilag hogyan tudja biztosítani a nyugdíjas éveket, mert az anyagi biztonságnak nagyon jelentős szerepe van abban, hogy megőrizze az ember az addigi életszínvonalat, hanem azt is, hogy milyen elfoglaltságuk lesz, mi ad értelmet az életének. Ez különösen érdekes azoknál az időseknél, akiknél a család nincs jelen. Ez a helyzet pedig ma a lakosság nagy részére igaz, hiszen már nem három generáció él együtt, mint korábban, és a családi funkciók is megváltoztak. Az ma már nem tud megvalósulni minden esetben, hogy az idősebb korosztály gondoskodik az unokákról, segít a szendvicsgenerációnak a problémái megoldásában, a fiatalok pedig segítik az időseket, mert sokszor a családok nagyon távol kerülnek egymástól.

A fiatalok többnyire elköltöznek, más városban laknak, esetleg külföldre mennek. Az idősek pedig kiszakadnak a munkahelyükről, a megszokott környezetből, mindezt pedig egyedül kell feldolgozniuk.

Ezért is könnyebb azoknak, akik a nyugdíjba vonulás után is struktúrát tudnak adni a mindennapoknak, akik nem maradnak egyedül, akiknek van közösségük, akik tudatosan készülnek fel erre az időszakra.

– Említette az anyagi biztonságot. Mi a helyzet ezen a téren?

– Súlyos elszegényedési kockázat fenyegeti a nyugdíjasokat, negyedmillióan élnek mélyszegénységben, 900 ezer nyugdíjas pedig a szegénységi küszöbnél kisebb nyugdíjban részesül.

Aki nyugdíjba megy, szegénységi lejtőre kerül.

Ez abból adódik, hogy a magyar nyugdíjrendszer inflációkövető. A legnehezebb helyzetben azok vannak, akik alacsony összeggel mennek nyugdíjba, és nem azért, mert részmunkát végeztek, vagy külföldön dolgoztak, hanem, mert olyan munkakört töltöttek be, ahol a nyugdíj az alacsony fizetésre épül. Az ő nyugdíjuk folyamatosan értéktelenedik el. Hiába emelkedik az összeg évről évre az inflációval kiegészülve, a nyugdíjak elszakadnak az aktív dolgozói béremeléstől, amely lényegesen magasabb, mint az inflációkövető nyugdíjemelés. Ez nagyon nagy ellentmondásokat és feszültségeket okoz időskorban.

Éppen ezért lenne szükség egy tisztességes nyugdíjrendszerre. Nagyon fontos lenne mindenki számára a megélhetőség lehetősége, de legalább a létminimum biztosítása.

Ma többen élnek 100 ezer forint alatti nyugdíjból. Ezt legalább 160 ezer forintra fel kellene emelni, de az Egyensúly Intézet számításai szerint például 260 ezer forint lenne az az összeg, amiből meg lehetne élni. Az anyagi biztonság mellett nagyon fontos kérdés az egészségben töltött évek biztonságának garantálása.

– Tehát ahhoz, hogy az idősek jobb helyzetben legyenek, nemcsak a nyugdíjrendszert kellene megváltoztatni Ön szerint, hanem az egészségügyi rendszert is?

– Így van. Fontos lenne, hogy a befizetett társadalombiztosítás fedezze azokat a költségeket, amivel az egészség karbantartható, az ember gyógyítható, rehabilitálható, mindezt pedig megfelelő színvonalon valósítsa meg az állam. És az is fontos lenne, hogy az ember, ameddig csak lehet megtarthassa az aktivitását, tehát a munkaképességét, a cselekvőképességét, az önellátási képességét, mindazt, amit önmagáért vállalni tud.

A jelenlegi törvények szerint elvárás, hogy minden ember gondoskodjék magáról. Amikor pedig már nem tud, akkor a család gondoskodjék róla, és hogyha a család sem tud, akkor tegyék ezt meg más szervezetek. Az állam már csak a legutolsó pillanatban nyújt valamilyen támaszt.

Ezt a rendszert alapjaiban meg kellene fordítani. Fontos lenne, hogy mindenkinek legyen joga szükség esetén személyre szóló ellátásra.

– Ahogy Ön is említette: szinte mindig eljön egy olyan pont, amikor egy idős ember már nem képes arra, hogy egyedül ellássa magát. Most nem arról beszélek, amikor valaki már cselekvőképtelen, hanem azokról az esetekről, amikor például a gyógyszerek kikészítéséhez, a bevásárláshoz vagy egy-két mindennapi teendőhöz kell segítség. Korábban ilyenkor a fiatalabb generáció, tehát a gyerekek segítették az idős szüleiket. Ez ma már kevésbé működik így, ilyenkor jön képbe a szociális rendszer. Mik a tapasztalatok ezzel kapcsolatban?

– Jelenleg válságban van az idősgondozás Magyarországon. Ugyan megvan az a rendszer, amelyik területileg el kell, hogy lássa a saját otthonában az idős embert, de olyan szűkös feltételekkel rendelkezik, hogy nem tud mindenkinek rendelkezésére állni. Ezen a területen leginkább a magánszolgáltatások és a fekete szolgáltatások elterjedtek horribilis összegért. Ezt viszont nagyon kevesek engedhetik meg maguknak.

Egy széleskörű, jól működő, az önkormányzatokhoz tartozó gondozóhálózat kellene, akik a házi segítségnyújtásban, az otthoni szolgáltatásban megfelelőek.

Egy integrált szociális és egészségügyi rendszerre lenne szükség. Az egészségügyi szolgáltatásnak és a szociális szolgáltatásnak együtt, személyre szólóan kellene segítséget adnia. Az lenne a kívánatos megoldás, hogy addig, ameddig lehetséges, az ember meg tudja tartani az önállóságát. Ám ha kell, elérhető legyen az 1 órástól a 24 órás szolgálatig komplex ellátás, ami akár az utolsó időszakig lehetőséget biztosít arra, hogy egy idős ember méltósággal fejezhesse be az életét. Ez ma Magyarországon szinte elképzelhetetlenül nehéz feladat. A családok és az idős emberek részére is.

– Míg régebben teljesen természetes volt az, hogy generációk együtt élnek, és, hogy a fiatalok gondozzák az időseket, ma már úgy tűnik, hogy ez nem ennyire alapvető. Nem csak azért, mert kevésbé érünk rá, hanem olyan, mintha változna ezzel kapcsolatban a világ és a hozzáállásunk is. Ön mit gondol erről?

– Valóban így van, de ez nem jelenti azt, hogy a fiatalok kevésbé szeretik a szüleiket. A szendvicsgeneráció ugyanakkor nehezebben is tudja megoldani, hogy az idős szüleiről gondoskodjon, hiszen sokan nem laknak együtt. Ha még viszonylag közel is laknak egymáshoz, akkor jól tudják kezelni ezt a problémát, de

ma már az az általános, hogy a fiatalok külön városban, esetleg külföldön élnek.

Így a szűkebb családban adódó feladatok válnak mindennapossá, és a szülővel való törődés egy óriási plusz terhet jelent. Ilyenkor jön az, hogy ha meg tudják vásárolni az idős számára ezt a törődést, akkor megvásárolják. Megoldás lehet egy gondozói szolgálat vagy egy idősotthon. Ugyanakkor itt is az a helyzet, hogy sokan ezt nem tehetik meg, mert nincsenek olyan anyagi helyzetben. A középső generációnak éppen elég nehéz a gyerekeit fölnevelni, a saját egzisztenciáját biztosítani akár ahhoz is, hogy az ő idős korukra megfelelő egészséggel és anyagiakkal rendelkezzenek. De így is vannak olyan fiatalok, akik úgy döntenek, hogy ottmaradnak az idős szülő mellett ápolni. Igen ám, csakhogy az ápolási díj összege is alacsony, ráadásul a későbbiekben az ő nyugdíja is ezután az összeg után olyan alacsony lesz, hogy a saját időskorát is nagyon nehezen fogja tudni megoldani.

– Látni, ahogy az ember szülei, nagyszülei „leépülnek”, lelkileg is nagy teher. És ahhoz is nagy erő kell, hogy az ember ezt a helyzetet kezelni tudja, főleg, ha úgy dönt, hogy ő maga gondozza a hozzátartozóját.

– Az ember feladata, hogy őrizze meg az egészségét, az önállóságát, az aktivitását, ameddig csak lehet, és tudatosan készüljön az időskorra úgy, hogy megfelelően táplálkozik, megfelelően mozog, társasági életet él. Az időseknek ez a feladata ebben a történetben. A család és a társadalom feladata pedig, hogy segítse azokat, aki az időseket segíti.

Fontos szemléletváltásra van szükség: szolidaritásnak kellene kialakulnia a társadalom tagjai között, hogy az, aki a beteg idős hozzátartozót ápolja, ne maradjon támasz nélkül,

és kapja meg a lehetőséget, hogy meg tudja beszélni közösségben, csoportban vagy egyénileg tanácsadás során szakemberekkel, hogyan kezelje ezt a helyzetet és hogyan lehetnek könnyebbek a mindennapjai. Azt gondolom, hogy a szociális szolgáltatásoknak, amelyek ma nagyon nehéz helyzetben vannak, mert az állam rendkívül keveset fordít erre a területre is, sokkal több forrásra lenne szüksége, emellett szakértelemre és szolidaritásra lenne szükség.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk