Közoktatási körkép 3. – A rendszerváltás és az elmulasztott konszenzus
Az első két részben felsoroltuk azokat a problémákat, melyek az oktatást jellemzik. A most a következő részekben korszakról korszakra megnézzük, mit kezdett a helyzettel a politikai vezetés. Elsőként a rendszerváltozással és az azt következő évtizeddel foglalkozunk. Az előző rész itt található:
Amikor elérkezett a rendszerváltozás, nagyjából mindenki tudta, hogy az iskolarendszert is át kell alakítani. Nemcsak azért, mert a szocialista iskola ideologikus nevelést folytatott (ez a nyolcvanas évek vége felé már csak nyomokban volt fellelhető). Hanem azért is, mert a nyugati világban akkorra az iskola már rég nem azt jelentette, mint nálunk még mindig. Mindenki érezte, hogy a közoktatásnak korszerűbbé kell válnia, mert a tudás a fejlődés alapja. Csak azt nem tudták, hogyan.
Magyarországon a pártpolitika minden józan logikát felülír. Nem volt mindig így. Illetve, nem gondoltuk, hogy mindig így lesz. A rendszerváltás idején például a reformerők egy nagy állampárttal szemben határozták meg magukat, és az a cél, hogy a régi rendszert leváltsák, felülírta mindazt, ami különbség volt köztük. A történelmi pillanat alkalmasnak tűnt arra, hogy kicsit távlatosan gondolkozzanak.
Persze akkor, ha lett volna egy távlatos oktatáspolitikai koncepció, ami sajnos nem volt. Vagy hát... Tulajdonképpen abban minden párt egyetértett, hogy modern és szabad iskolarendszert kell létrehozni. Ennyi elég is volt a szórólapra. Hogy ez mit is jelent, azt elfelejtették leírni.
Pedig a történelmi pillanat gyorsan elillant, és az oktatáspolitika megmaradt a pártrendszerek foglya, aminek szorítása ciklusról-ciklusra kíméletlenebb lett. Ezzel együtt a kilengések is, ahogy egyre inkább végletek között rángatták az intézményrendszert. Valódi koncepció nélkül, sokszor politikai víziók mentén.
A rendszerváltás után a korábban bemutatott központosított rendszert kellett átalakítani. Az első tíz év alatt megszülettek azok a döntések, melyek az oktatási intézmények fenntartását-irányítását decentralizálták sok területen - de Nahalka István oktatáskutató szerint nem mindenhol, ahol lehetett volna.
Megtörtént az irányítás jelentős decentralizálása: ekkor lettek az önkormányzatok fenntartók. Ráadásul a tartalmi szabályozás is decentralizálttá vált, ekkor jelent meg az első Nemzeti Alaptanterv, ami messze nem olyan központi tanterv volt, mint a még 1978-ban kiadott szocialista kori központi tanterv.
„Ez nem írt mindent elő az iskolák számára, ráadásul kétszintűvé vált a szabályozás, az előírt elemek mellett az iskolák megírhatták a saját tantervüket, lehetőséget kaptak arra, hogy formálják a saját oktatási rendszerüket, természetesen a NAT által megszabott keretek között. Valóban volt mozgástér” - mondja Nahalka István.
Születtek is érdekes, új szemléletű tantervek, ha nem is nagyon sok. „Az iskolák többsége leginkább olyan tantervet fogadott el, ami piszokul hasonlított az 1978-as tantervhez, volt is egy ilyesfajta ajánlott tanterv. Tehát a hirtelen szabadságga automatikusan nem születt meg az önállóságra való azonnali képesség.”
De beépültek olyan elemek, amelyek a jó szándék ellenére is ellentmondásososak lettek. Nahalka István szerint ilyen volt az önkormányzatok szerepe.
„Átesve a ló túlsó oldalára minden település önkormányzata lehetőséget kapott arra, hogy ő tartsa fenn az iskolát és tulajdonosa legyen az iskolának. Törvény írta elő, hogy ennek így kell lennie. Ez egy nagyon szétaprózott irányítási rendszert eredményezett. Ennek később már látszottak a hátulütői, elvileg már akkor is lehetett volna látni, nemzetközi példák voltak erre.”
Nem sikerült komolyan előrelépni az esélyegyenlőtlenségek felszámolásában sem. Magyarországot már a szocialista időkben is jellemezte egy erős esélyegyenlőtlenség az oktatásban, ez fennmaradt.
„Később, 2000-ben, amikor elindultak a PISA vizsgálatok, akkor nemzetközi összehasonlításban is látszott, hogy Magyarország „élen jár” az iskolai esélyegyenlőtlenségek súlyosságát tekintve. Ebben semmi sem történt. Nem tudtunk változtatni ezen. Az oktatáspolitika, bármilyen kormányzaté is volt, nem is nagyon próbálta ezt meg.”
Ugyanakkor már a rendszerváltás környékén létrejött pár hat- és nyolcosztályos gimnázium, ami növelte a szelekciót a magyar oktatási rendszerben, és a rendszerváltás után felgyorsult az ilyen intézmények kialakulása. De csak egy bizonyos pontig.
A társadalmi-gazdasági folyamatok hatására elindult a leszakadó rétegek körében a szegregáció, a cigánygyerekek problémája ekkor kezdett igazán súlyossá válni. Bár az általános iskolát viszonylag kevés kivétellel a cigánygyerekek ekkoriban már elvégezték, a társadalmi fejlődés Nahalka István szerint előbbre szaladt.
„Tehát hiába végzik el a cigánygyerekek az általános iskolát, közben az egész társadalom iskolázottsága jobban nőtt, tehát a relatív leszakadás még így is nőtt.”
Ma már érettségi nélkül nem sokat lehet kezdeni, márpedig a cigánygyerekek döntő többsége nem jut el az érettségiig ma sem.
Ahogy az oktatáskutató fogalmaz, elkezdődött az oktatási rendszer rángatása, ekkor főleg a tanterveken keresztül. Ellentétben az 1995-ös Nemzeti Alaptantervvel, amikor a Horn-kormány úgy dolgozta ki az új tantervet, hogy annak az előkészítő munkálatai még Antall József alatt kezdődtek meg, és nagyrészt azt fejezték be a szocialisták, itt-ott hozzányúlva csak, az 1998-ban hatalomra jutott Fidesz borítja az asztalt. A korábbi, önállóbb irányba történő elmozdulás helyett bejöttek a kerettantervek.
Ekkor ennél még nem ment tovább a Fidesz. Nahalka István szerint nemcsak azért, mert az első ciklusában, 1998 és 2002 között nem volt kétharmada, hanem azért sem, mert az akkori önképükben a kultúra másképpen volt prioritás, mint most. Egy „polgári" kormány még egészen mást gondolt az oktatásról. Azonban az, hogy felrúgja az addigi konszenzusos építkezés logikáját, nem sok jót vetített előre, az oktatáspolitikára nézve.
A következő részben a 2002 utáni szocialista-liberális oktatási reformot vizsgáljuk meg.
Cikksorozatunk korábbi részei:
Következő rész:
