Egy napot szántam a Nagy Karácsonyi Ajándékvásárlásra. Egyetlen napot. Mert unom, mert a "glamúrnapok", meg a "dzsojnapok", meg a "blekfrájdéjok" között ennek az egésznek semmi jelentősége. Ahogy 99 éves nagyapám mondja: “Ez már csak arról szól, kislányom, hogy minden pénzt el kell költeni, ami csak van.” Szerencsére a családban ezt nem visszük túlzásba, de ajándékozni még szoktunk.

Szóval beültem egy kellemes(nek hitt), és egyébként nagy hírű budai kávézóba a Bartókon, hogy erőt gyűjtsek. Félház volt, ízléses karácsonyi dekorációk, és négy fiatal pincér, akik közül az egyik tíz perc múlva oldalgott oda hozzám. Rámosolyogtam, kértem egy forró csokit, és megkérdeztem, van-e nem hideg, buborékmentes ásványvizük. Rám meredt, és szó szerint ezt mondta: “Mit tudom én???” A döbbenet kiülhetett az arcomra, mert úgy érezte, szépítenie kell, ami így sikerült: “Hűtött van, azt kész, mit tudom én, hogy mennyire hideg?” Nem akartam vitát, bólintottam, rendben, jó lesz a hideg. Elfordult, de még méltatlankodva odavetette: “Különben is, itt bent seperc alatt felmelegszik.” Remek.

Bevallom, én még nem láttam pincért, aki szemmel láthatóan ennyire utálta a vendégeket és úgy általában a munkáját, de elkönyveltem, hogy ez nem általános (tényleg nem az), kifogtam, hagyjuk.

Egy bő negyedóra alatt meg is kaptam, amit rendeltem, amikor megláttam, hogy a kávézó másik termében (tőlem kb. öt méterre) felszabadult egy kényelmesebb, ablak melletti asztal. Most egy másik pincér ténfergett arra, a kezemben a forró csokis bögrével szóltam neki, hogy ha nem gond, átülnék oda. Kicsit összerezzentem, amikor rám ripakodott: “Azt nem lehet, csak ha itt rendezte a számlát. Ez a bár rész, külön kasszán vagyunk!” Összeharaptam a számat, előkotortam a pénztárcámat, de a mosolyomban lehetett valami, mert a pincér felém lépett, és a fenyegetőhöz nagyon hasonlító hanghordozással megkérdezte: “Miért? Problémája van ezzel, hölgyem?” Kezdtem magam úgy érezni, mint Guantanamóban. Megráztam a fejem, dehogy, nincs nekem semmi problémám, én csak épp erre jártam... Gyorsan fizettem (ez nem egy olcsó hely mellesleg), és átoldalogtam a másik asztalhoz, lehetőleg takarásba, nehogy szegény pincéreket megint kihozzam a sodrukból.

Aztán átsétáltam a közeli plázába, ahol a hatalmas, hófehér karácsonyfa, és az impozáns üvegfelületeket telecsillogó, milliárdnyi, kis fehér égő egy időre feledtette velem a keserű szájízű forró csokit. Két boltban is jártam, ahol tényleg készséges eladókkal találkoztam (igaz, az egyikben szintén húsz percet kellett várnom, és azt hiszem, maga az üzletvezető volt az, aki jó hangosan odaparancsolta hozzám az egyik ténfergő eladókislányt, de egye fene, legalább a lányka aranyos volt). A harmadik üzletben – egy ismert drogéria – viszont már nem volt ilyen szerencsém. Az öcsémnek kerestem a kedvenc parfümjét, de közel s távol nem láttam eladót, ezért a pénztárosnál próbálkoztam (természetesen kivárva, hogy végezzen az épp fizető vásárlóval): “Elnézést, egy eladót keresek, lenne egy kérdésem.”

Én komolyan nem tudom, mi ütött az emberekbe, de ez a lány is úgy ripakodott rám, mintha az anyját öltem volna meg: “Ott guggol hátul, hát nem látja?????” Még a három-négy, sorban álló vevő is megütközött a hangnemen, az egyikük halkan odaszólt nekem: “A polc kitakarja, azért nem vette észre...”

A pénztároslány undorral elfordult, én kedvetlenül elindultam a polc mögött bujkáló hölgy felkutatására. Aki egyébként ismét segítőkész volt. Ettől függetlenül nem állt jól a nap mérlege, és határozottan nem kerültem közelebb a karácsonyi varázslathoz. De legalább megvettem, amit kellett, és iszkoltam haza. Főztem egy csipkebogyóteát, meggyújtottam néhány mécsest, beraktam a mosást, tettem-vettem. Aztán vesztemre ránéztem a laptopomon a netre, ahol egymás alatt sorakoztak az üzenőfalamon az élő közvetítések a városban épp zajló tüntetésekről. Nem célja ennek az írásnak, hogy állást foglaljak a kérdésben. Csak annyit mondok, hogy ültem a gép előtt, a laptop meg az ablakba kitett rénszarvasos teamécses fénye belevilágított az arcomba, és szomorúságot éreztem.

Láttam az arcokat, a rohamsisakokat, a füstöt, a tüzet, hallottam a skandálást, és olvastam a közvetítések alatt ömlő kommentáradatot. Düh. Tehetetlenség. Kiábrándultság. Némi lelkesedés. Megint kiábrándultság. Megvetés. Egy-két józan szó. Válaszul gyűlölet. Gyűlölet. Gyűlölet.

Lehajtottam a laptop fedelét, és kinéztem az ablakon. A park túloldalán, a tízemeleteseken sok-sok világító ablak, itt-ott már színes, ünnepi fények. Emberek százai, ezrei, aki éppúgy készülnek a karácsonyra, mint én. Akik talán éppúgy tíz körömmel kapargatják össze az emberség, a melegség, az összetartozás érzésének morzsáit, mint most én. Akik várják a havat, amely lassú, nehéz pelyhekben épp szállingózni kezdett, hogy puha, fehér vattába csomagoljon mindent, eltakarva dühöt, vásárláskényszert és fásultságot. Akik talán hozzám hasonlóan felidéznek nagy, régmúlt decembereket, amikor a gimi udvarán ment az össznépi korcsolyázás, a tornaöltözőben zsíros kenyeret és forró teát árultak az elsőévesek, a hangszórókból üvöltött a Pet Shop Boys, szakadtak az égből a hatalmas hópelyhek, és a lelkünk tényleg tele volt ünnepvárással. Talán csak a fiatalság miatt, nem tudom.

Aztán megcsörrent a telefonom. Anyám szólt, hogy a másnapi, családi sütéshez vigyek még mézeskalács-fűszert. Az öcsém meg rám pityegett Messengeren, hogy a barátnőjével megvették nekem azt a laptoptáskát, amire olyan régóta vágyom, meg ne vegyem. Néztem a telefonomat, a szeretteimre gondoltam.

Ez volt az első pillanat ezen a napon, amikor valóban, őszintén elmosolyodtam.