News here
hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Johnny Depp megmutatja a világnak, hogy egy férfit is félholtra kínozhat egy házasságban egy nő

Johnny Depp és Amber Heard feleségbántalmazási perében ítéletet a bíróság még nem hozott, de a közvélemény már igen: az egész egy rémdráma. És Depp legalább annyira áldozat, mint a nő. Sőt.
Hargitay Judit - szmo.hu
2022. április 26.


Link másolása

hirdetés

Néhány órával ezelőtt live streamelték a Youtube-on Johnny Depp és Amber Heard perének legújabb részleteit (a per Amerikában zajlik, a Virginia állambeli Fairfax-ben). Az 58 éves hollywoodi világsztár 50 millió dollárra pereli 36 esztendős exfeleségét rágalmazásért. A színésznő 2017-es válásuk után írt egy cikket a Washington Postba, amelyben Depp nevének említése nélkül azt állította, házasságuk során ő bántalmazott nő volt.

A színésznőt a cikk után a #metoo mozgalom egyik élharcosaként ünnepelték. Johnny Deppet “feleségverőnek” titulálták (többek között a The Sun brit bulvárlap, amelyet Depp korábban már beperelt ezért, de Angliában a pert elvesztette), páriának kiáltották ki, cikkek tucatjai mondták el mindennek, és a Disney is kirúgta A Karib-tenger kalózai következő részéből. Úgy tűnt, a milliók által imádott Jack Sparrow hajója végleg elsüllyedt.

Ám Depp felvette a kesztyűt, és felvállalt valamit, amit szinte egyetlen hollywoodi sztár sem mert volna felvállalni: egy várhatóan több hónapos pokoljárásnak ígérkező bírósági szappanopera során az egész világ elé tárja egy olyan házasságnak a legapróbb részleteit, amelyhez képest a Végzetes vonzerő című pszichohorror rózsaszín lányregény.

A per két hete zajlik, és szinte úgy tűnik, a különböző platformokon zajló élő közvetítéseket többen nézik, mint A Karib-tenger kalózait a moziban. Tízmilliók drukkolnak Deppnek, és természetesen van Amber fan klub is. Depp bámulatos nyugalommal, és a rá jellemző fanyar humorral állja az ügyvédek olykor órákon át tartó faggatózását. És hallgatja a házasságuk alatt folyamatosan rögzített hangfelvételeket a vitáikról (többnyire Amber vette fel ezeket, később vélhetően Depp is), és nézi a videót egy drogmámoros kiborulásáról (ezen valóban van erőszak, Johnny néhány konyhaszekrényt rugdos meg, a felesége közben végig videózza, a felvétel végén a nő hallhatóan kuncog).

hirdetés

Amit tudunk

Pontosabban ami az eddigi tanúvallomásokból, és a bíróság elé tárt bizonyítékokból kiderült.

1. A pár a The Rum Diary (Rumnapló) című film 2011-es forgatásán találkozott. Depp ekkor még párkapcsolatban élt, 13 éve volt együtt Vanessa Paradis francia énekes-színésznővel, akitől egy fia és és lánya született. Amber Heard is együtt élt valakivel, egy nővel, Tasya Van Ree-vel (a színésznő vállaltan biszexuális). Megismerkedésük után egy évvel mindketten szakítottak. Láthatóan őrült szerelem volt az övék, Johnny bírósági tanúvallomása szerint Amber “kedves volt, imádnivaló, túl szép, hogy igaz legyen”. 2015-ben összeházasodtak. Depp Los Angeles-i luxus apartmanházába, a szomszédos lakásokba ingyen beköltözhetett Amber legjobb barátnője is a fiújával, valamint a húga, Whitney.

2. A bajok ekkor kezdődtek. Depp ezt mondta erről: “Amber másfél év alatt egy teljesen másik emberré változott át. A szerelmemből az ellenségemmé vált.”

Az egyik ijesztő fordulópont az volt, amikor Depp hazaérkezett egy forgatásról, és egyedül levette a csizmáját. Korábban ezt minden nap Amber tette meg, majd töltött egy italt a férjének. De Johnny akkor fáradt volt, és megtörte a rutint, amitől Amber állítólag dührohamot kapott. “Jött felém, ijesztő dühvel az arcán: hogy merészelted levenni a csizmádat? Az az ÉN dolgom!”

3. Az egyre hosszabb és agresszívebb viták lassan mindennapossá váltak. Johnny nővére, Christi Dembrowski, aki Depp egyik menedzsere is, azt vallotta, hogy amikor a házaspár bárhová együtt utazott a világban, ő mindig két szobát bérelt nekik. Egyet kizárólag azért, hogy “Johnny elmenekülhessen Amber elől”. Mivel gyerekkorukban az anyjuk gyakran bántalmazta őket, és a két testvér mindig elmenekült valahova előle, Christi úgy érezte, ezzel segít a legtöbbet az öccsének. Christi arról is beszámolt, hogy Amber “kövér öregembernek” nevezte Johnnyt, és amikor a Dior divatház egyszer megkereste Deppet egy reklámszerződéssel, Heard kigúnyolta: “Miért kellenél te a Diornak? Ők a stílusra meg az eleganciára hajtanak.”

4. A házasság alig több mint egy évig tartott. Ezalatt Depp drog- és alkoholproblémákkal küzdött, a már említett, Heard által rögzített videón, amelyen Depp konyhaszekrényeket rugdos és támolyog, szintén be volt drogozva. A színész ezt nem tagadta, elmesélte, hogy bántalmazó gyerekkora után már tiniként rászokott a nyugtatókra, és azóta is folyamatos a küzdelme az alkohollal és a szerekkel. Elmondása szerint egy ideje teljesen tiszta, és felesége vádjai, miszerint “belőve” rendszeresen bántalmazta, sőt meg is erőszakolta őt, “hazugságok, hazugságok, hazugságok”. Több hangfelvétel szerint egyébként Heard is ivott, és a drogokat sem vetette meg.

5. Ausztráliában, egy veszekedés során Amber egy nagy üveg vodkát vágott Johnnyhoz, amely széttörve levágott egy darabot a férfi jobb kezének középső ujjából. A konyhát elöntötte a vér, mentőt kellett hívni. Johnny ujja azóta is torz, meg is mutatta a bíróságon. A feleségét nem jelentette fel, azt mondta a rendőröknek, egy ajtóval ő csapta oda véletlenül az ujját. Egy hangfelvételen rögzített vitájuk során egyébként Amber bevallja azt is, hogy megütötte a férjét. Igaz, szabadkozva mondja: “Nem húztam be neked, csak megütöttelek. Egy kib…szott ütés volt, nem húztam be. Nincs semmi bajod, csak nyavalyogsz itt, mint egy kisbaba. Látod, ez a különbség köztünk. Egy kib…ott kisbaba vagy, kib…ottul nőj már fel, Johnny.”

6. 2016-ban Johnny Depp két sms-t írt egyik legjobb barátjának, Isaac Baruch-nak. Az egyikben azt írta, hogy szeretné Heard “rothadó hulláját látni egy Honda Civic csomagtartójában”, a másikban pedig azt, hogy szeretné “megfojtani és elégetni azt a ki…ott ribancot.” Depp a bíróságon azt vallotta, nem büszke a nyelvezetre, amit használt, de már az ereje végén járt, nem volt önmaga, annyira kikészítette ez a kapcsolat.

7. 2016-ban Heard egy kaliforniai bíróságon korlátozó végzést kért férje ellen. Mindezt fotókkal igazolta, amelyen kék-zöld foltok vannak az arcán, beszámolója szerint azért, mert Depp hozzávágta a telefonját. Depp ezt tagadja.

Érdekes fordulat az ügyben, hogy a korrektor, amellyel Heard állítása szerint rendszeresen elfedte a férje által okozott verésnyomokat, a gyártó cég tegnapi közleménye szerint csak 2017-ben, a válásuk után került forgalomba. Tehát Heard hazudott, ezt a márkát biztos nem használhatta.

8. Johnny Deppről eddig senki nem tudta bizonyítani, hogy valaha fizikailag erőszakos lett volna bárkivel. Exei, Vanessa Paradis és Winona Ryder is azt vallották, hogy soha nem bántotta őket. Ambernek ezzel szemben van ilyen múltja: volt asszisztense szerint ordítozott vele és leköpte őt, és exbarátnőjét, Tasya Van Ree-t is meggyepálta egyszer egy repülőtéri veszekedés alkalmával, le is tartóztatták a rendőrök. Tasya végül nem jelentette fel Ambert, azt mondta, a rendőrök túlreagálták a dolgot.

9. Johnny végül akkor döntött a válás mellett, amikor Heard szó szerint titokban rápiszkított (vagyis rákakilt) a férje ágyára, a tiszta ágyneműre. Később a nő azt mondta, az egészet csak viccnek szánta, de Deppnél ekkor telt be a pohár. A hangfelvételek szerint egyébként a színész békés válást akart, a keresetet Amber nyújthatta be, Johnny 7 millió dolláros bánatpénzt adott a feleségének, és megegyeztek, hogy a sajtó és a világ szemében barátként válnak el. Heard ezután kezdte el híresztelni, hogy Depp verte őt. A többi már történelem.

Egy veszedelmes viszony, amiből senki sem jöhet ki jól

Aki a fentiek olvasásába még nem fáradt bele, és ért egy kicsit angolul (de az sem kell hozzá), javaslom, hogy hallgasson bele a házaspár bíróságon lejátszott vitáinak hangfelvételeibe, például ITT. Sokak szerint az már önmagában furcsa, hogy Amber gyakorlatilag a házasságuk kezdete óta folyamatosan hang- és videófelvételeket készített Johnnyról, és általában az életükről, vitáikról. Ez persze lehetett terápiás jellegű is, hogy együtt visszahallgatva könnyebben megoldják a problémáikat, de ezt majd a bíróság eldönti.

A felvételek viszont szó szerint hátborzongatóak (ezzel kommentelők ezrei értenek egyet), és ha az esküdteket nem is, a közvéleményt már meggyőzni látszanak arról, hogy a korántsem hótiszta, droggal és alkohollal küzdő, olykor káromkodó és konyhaszekrényeket rugdosó Johnny Depp épp olyan áldozat volt ebben a súlyosan mérgező kapcsolatban, mint a felesége. Sőt.

A felvételeken feltűnő, hogy vitáik során Depp szinte mindig halkan, nyugtatóan beszél a feleségéhez, és egyfolytában azt hajtogatja: “Csak el akarok menni egy kicsit. Hagyj egy kicsit. Csak hadd menjek. Pár óra külön, lenyugszunk, és aztán megbeszéljük.”

Amber viszont ezt nem hagyja, a hisztérikus üvöltéstől a gúnyos, megalázó heccelésen át a jéghideg, halk gyűlöletig terjed nála a hangskála, vagy éppen szívet tépően zokog: “Ne menj el, kérlek, ne hagyj itt, mindig ezt csinálod. Hát nem látod, hogy milyen iszonyatos fájdalom ez nekem, ha itthagysz, meggyilkolsz ezzel, hát nem látod?” És ez így ment, órákon át. Egy kommentelő azt írta: “Nevezzék már át ezt a nőt Csernobilra!” Mások pedig bevallják, hogy szégyen ide, bíróság oda, Depp helyében ők már a hangfelvételek alapján elpáholták volna.

Mindenesetre nem kell szakértőnek lenni, hogy az ember érezze: egy nagyon beteg személyiségről van szó. Vagy kettőről. És egy nagyon beteg, bántalmazó kapcsolatról. A kérdés már csak az, milyen irányban. A családon belüli erőszakot természetesen komolyan kell venni, akkor is, ha egy multimilliomos, ünnepelt, hollywoodi sztárról van szó, mint Depp, és akkor is, ha egy B-kategóriás színésznőként jegyzett, angyalarcú, törékeny szőkeség követi el, mint Heard.

Az ítéletig még több hét – és Amber vallomása – is hátravan, de tény, hogy Depp támogatottsága a közösségi média és a net világában napról napra erősödni látszik. Amikor a bíróságon megkérdezték, miért vállalta fel ezt az egészet, azt mondta:

“Az igazságért. Mert mondhatnak rám bármit, soha életemben nem ütöttem meg nőt, meg senkit, és nem is fogok. Az nem én vagyok. De mégis rámfogták, és elvesztettem mindent. A karrieremet, rengeteg pénzt, a gyerekeimnek is ebben kell élniük. Semmim sem maradt. Az igazságot akarom. Ezért csinálom.”

 

Források: People, The New York Times, Daily Mail, Law&Crime Network/Youtube


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
„Zsinórban 30 órákat töltöttünk szolgálatban, én nem erre a rendőrségre esküdtem fel”
Olyan rendőrökkel beszélgettünk, akik a közelmúltban szereltek le, mert elegük lett az embertelen munkaterhelésből és az ezzel egyáltalán nem arányos fizetésekből.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. június 11.


Link másolása

hirdetés

A járvány miatti veszélyhelyzet megszűnése, június 1-je óta újra felmondhatnak a rendvédelmi dolgozók. Bár hivatalosan ezt nem erősítették meg, a Facebookon több helyen (például a Zsaruellátó nevű oldalon) arról lehet olvasni, hogy sokan már régóta erre a pillanatra vártak, így tömeges leszerelési hullám jöhet.

Az alábbiakban három olyan rendőr meséli el történetét, akik több mint 10 év után mondtak búcsút a szolgálatnak, méghozzá nagyon hasonló okok miatt.

Ketten közülük meg se várták a tilalom feloldását, hanem az addig is létező kevés kiskapu egyikét kihasználva már korábban távoztak.

„A bűnözőknek nem mondhatod, hogy 4 óra van, mostantól nem dolgozom”

Dániel 11 évig volt rendőr egy kelet-magyarországi kisváros kapitányságán. Két éve érett meg benne a gondolat, hogy szeretne leszerelni, de nem sokkal később jött a Covid és az ezzel járó bizonytalanság, ami maradásra bírta.

A körülmények ugyanakkor közel sem voltak ideálisak. A fizetése 11 év után, nyomozóként nettó 250 ezer forint volt, amit elmondása szerint még el is fogadott volna, ha tényleg csak az irodában kellett volna ülnie 8-tól 4-ig.

Valójában viszont rendszeresen kellett készenlétet vállalnia, éjszaka és hétvégente is csörgött a telefonja.

hirdetés

Korábban járőrként, majd szabálysértési osztályon dolgozott, de mivel járőr korából megvolt a traffipax-kezelői engedélye, egy idő után arra is megkérték, később pedig utasították, hogy vállaljon heti egy sebességmérő szolgálatot, mivel állandó emberhiánnyal küzdött a kapitányság.

Ez nem túlórában ment, hanem a rendes munkaidejéből vonták le: például amikor beért reggel fél 8-ra, közölték vele, hogy öltözzön át civilből egyenruhába, mert terepen van rá nagyobb szükség. Az, hogy több idézése is volt aznapra szabálysértési ügyekben, nem számított.

Máskor járőrszolgálatot kellett vállalnia, hasonló okból. Kezdetben még csak havi 1-2 ilyen beugrás volt, de ahogy telt az idő, már heti 1-2 alkalomra emelkedett. A tényleges munkáját így gyakorlatilag nem tudta ellátni.

„A sértettek helyzetébe is próbáltam belegondolni: ha csak egy csirkét loptak is el szegény nénitől, neki talán az volt minden vagyona. Ilyen ügyekkel kellett volna foglalkoznom, de nem tudtam, mert kiküldtek sebességet mérni.”

Majd a bűnügyi osztályon a terhelés és az elvárások egyre elviselhetetlenebbek lettek: bevezettek egy Lépésváltás nevű szemléletmódot, aminek keretében az volt a cél, hogy az ügyidőket 10-15 naposra csökkentsék.

„Tehát ennyi idő alatt kellene lezárni egy aktát, nemhogy fél év nem jutott rá, még egy hónap se. Az senkit nem érdekelt, hogy nyomozni így gyakorlatilag lehetetlen, csak darálni lehet az ügyeket lényegi eredmény nélkül.”

A nyomás és a stressz is hatalmas volt, nem tudott hétköznap délutánokat és hétvégéket se tervezni. Előfordult, hogy zsinórban 30 órát kellett bent töltenie: bement mondjuk hétfőn reggel, a hivatalos munkaidő végén viszont nem mehetett haza, mert „a bűnözőknek nem mondhatod, hogy 4 óra van, mostantól nem dolgozom”. Kezdődött tehát a túlóra, egészen másnap reggelig, akkor pedig egy újabb rendes műszak.

„Jó kérdés, hogy várhatják el valakitől, aki egész éjszaka nem aludt semmit, hogy másnap mondjuk autót vezessen. De akár azt is, hogy csak leadjon egy ügyet az irodában. Mindegy, mi volt, nem érdekelt senkit.”

Azt ugyan megtehette volna, hogy a keletkezett túlórákat másnap kiveszi, de nem látta túl sok értelmét annak, hogy az egész szabadnapja elmenjen alvással.

Idén januárban telt be nála a pohár, először közös megegyezéssel próbálta beadni a leszerelési kérvényt, bár tudta, hogy aligha fogják engedélyezni. Így is történt: hivatalos formában, ügyfélkapun keresztül jelezte, de 3 napon belül jött az értesítés, hogy elutasították.

Közben viszont elkezdett alternatívákon gondolkodni: az elmúlt fél évben minden nap 4-5 órát dolgozott a szolgálaton felül egy szállodafejlesztő vállalkozásnál. Ez óriási leterheltséggel járt, de így volt előtte B terv. Ki akarta próbálni, meg lehet-e élni ebből, ha teljes állásban csinálja.

A döntését nehezítette, hogy rendőrként jogosult volt egy szolgálati lakásra, amit havi 46 ezer forintért bérelhetett az önkormányzattól, amíg állományban van. Ez a piaci ár kevesebb, mint fele azon a környéken.

Végül így is elege lett, de akkor még nem lehetett tudni, eltörlik-e belátható időn belül a leszerelési tilalmat. Szerencséjére adódott egy kiskapu: kinevezték az említett vállalkozás ügyvezetőjének, ez pedig összeférhetetlen a rendőri szolgálattal.

Felszólították, hogy szüntesse meg az összeférhetetlenséget, de ezt megtagadta, így május legvégén megszűnt a jogviszonya. Puszta véletlen, hogy ez alig pár napos eltéréssel egybeesett a tilalom központi eltörlésével.

Dániel azzal számol, hogy óriási leszerelési hullám indul, csak az ő kapitányságán minden tizedik ember gondolkodik a távozáson. Szerinte ugyanakkor az emberek ezt közvetlenül nem fogják érzékelni, mivel a központ továbbra is mindent megtesz majd azért, hogy leplezzék, mekkora a baj.

„Ahhoz, hogy javuljon a helyzet, profiltiszta rendőrségre lenne szükség: ha valakinek van egy adott feladata, hadd foglalkozzon kizárólag azzal, ne kelljen beugrania járőrnek, sebességet mérni, vagy akár a déli határra. Ha mindenki a saját feladatát láthatná el, ezzel arányos fizetésért, rögtön újra vonzóbb lenne a rendőrség.”

Ő a saját bőrén is tapasztalta a mélyrepülést: mint mondja, nem erre a rendőrségre esküdött fel. „Régebben még nagyon sok dologban tudtam tevőlegesen segíteni embereknek a munkám során, most viszont már a papírgyártás és a statisztikák a legfontosabbak, hogy el tudják adni, hogy minden rendben van.”

„Ha kikoptál, mint egy fogaskerék, akkor egyszerűen kidobnak”

András (nevét kérésére megváltoztattuk) járőrként kezdte, majd dolgozott központi szervnél, illetve kommunikációs területen is. Végül vezetői pozícióból szerelt le, összesen több mint 12 évet töltött a rendőrségnél.

„Hosszú évek óta éreztem, hogy egyre rosszabb a helyzet, de közben beleraktam egy csomó munkát, nőtt a fizetésem is, szóval nem fekete vagy fehér a történet. Mégis, hiába haladtam előre, a mérleg inkább negatív volt” – meséli.

Szerinte 2010 után egyre szigorúbbak lettek az ellenőrzések, az utóbbi pár évben pedig már olyan létszámhiány keletkezett, aminek hatására exponenciálisan nőtt a munkaterhelés.

„A fejesek egyrészt hazudnak, hogy megfeleljenek a statisztikáknak, másrészt a szart is megpróbálják kitaposni az emberből” – fogalmaz. Elmondása szerint még az alosztályvezetőket is teljesen egyedül hagyják, semmi segítséget nem kapnak olyan mennyiségű feladatra, amit egyedül elvégezni egyszerűen képtelenség.

Emiatt egyre többen folyamodnak a „hogyan tudnám megoldani okosba” taktikához: kibúvókat és kiskapukat keresnek, még a csalástól sem riadnak vissza, csak hogy túléljenek. Ez persze folyamatos stresszel jár, különösen, ha valaki olyan parancsnokot fog ki, aki a hatalmával is hajlamos visszaélni – mondja András.

Alosztályvezetőként hozzá tartozott az előállító helyiség, a fegyverszoba, volt 20 embere, ő csinálta a szolgálatszervezést is, tehát annyi feladatot toltak rá, amit fizikailag is lehetetlen volt ellátni. Közben, mint mondja, még direkt ki is készítették a felettesei, egyáltalán nem tartották szem előtt a lelki egészségét.

„Ez a hely egy daráló: ha kikoptál, mint egy fogaskerék, akkor egyszerűen kidobnak, majd beraknak a helyedre egy másik embert” – fogalmaz.

A problémák szerinte rendszerszintűek, és a ranglétra magasabb fokain is legalább annyira súlyosak, mint az egyszerű járőröknél vagy őrmestereknél.

„Ennek így, ebben a formában nincs jövője. Napi szinten küzdenek azzal, hogy ki tudják adni a szolgálatot, ma már egy Debrecen méretű budapesti kerületben is problémát jelent, hogy kerítsenek két járőrt, akik kimennek egy autóval. Ott tartunk, hogy több százezer emberre alig jut egyetlen rendőrpáros.”

András végül szintén összeférhetetlenségre hivatkozva, saját vállalkozásának ügyvezetőjeként szerelt le áprilisban. Azóta ebből él, háromszor annyit keres és a szabadideje is sokkal több.

„Eddig is fenntartottuk a rendszert, ezután is fenn fogják”

Péter (szintén álnév) több mint 10 évig volt rendőr egy nyugat-magyarországi kisvárosban. Már évek óta szeretett volna leszerelni, de hiányzott hozzá a végső elhatározás.

Az ő városában a 40 és 50 közötti járőrből mára tíznél is kevesebben maradtak, a körzeti megbízottak közül is többen leszereltek. Az elmúlt 10 évben, amióta ott dolgozott, folyamatos csökkenés volt jellemző.

Állandó túlórákkal, illetve a szomszéd településekről való átrendeléssel lehetett csak pótolni a létszámot, de ez is egyre nagyobb kihívás. Elmondása szerint gyakori volt, hogy az emberhiány miatt egyszerre három területen látott el fokozott ellenőrzést: figyelnie kellett a gyalogátkelőhelyeket, a passzív biztonsági rendszereket (ilyen például a biztonsági öv), illetve sebességet is mért.

„Mindháromra be voltam írva, és akkor mondhatták, hogy mindegyikre van ember. Közben még ügyiratoztam és intézkedtem is. Ez nyilván azzal járt, hogy egyikre se tudtam maximálisan odafigyelni.”

„Egy járőr itt a megyében 170 ezer forintot keres, adókedvezménnyel együtt mondjuk 200-at. Ki az, aki ennyiért szopatja magát?” – teszi fel a kérdést. Ehhez jön hozzá, hogy a fiatalok egyre kevésbé viselik el a parancsuralmi rendszert, a folyamatos ugráltatást. Ha még meg se fizetik őket, esélytelen, hogy ezt a pályát válasszák, Péter szerint minimum 300 ezer forintos kezdőfizetéssel lehetne megfogni őket.

Ráadásul a cafeteria is az egész közszférában a rendőrségnél a legalacsonyabb, a tűzoltók, a kormányhivatali dolgozók, de még a honvédség tagjai is többet kapnak.

„Eddig is fenntartottuk a rendszert, ezután is fenn fogják. A volt főnökömnek azt mondtam, hogy ameddig egy rendőr is van rajta kívül, a rendszer működni fog, mert lesz olyan, aki dupla annyit fog dolgozni azért, hogy elműködjön.”

A legnagyobb létszámhiány szerinte a nyugati megyékben van, keleten valamivel jobb a helyzet. Ezért könnyen lehet, hogy átszervezéssel fogják majd megoldani, de kérdés, egy szabolcsi vagy egy borsodi rendőr mennyire lesz hajlandó átköltözni az ország másik felébe.

Péter végül a választások után – az eredménytől sem függetlenül – adta be a leszerelési kérvényt, amit június 1-gyel hagytak jóvá neki.

Azóta az építőiparban dolgozik, a rendőri alapfizetéséhez képest 100 ezer forinttal több pénzért. Mindezt segédmunkásként, szakképzettség nélkül. Emellett egy biztonsági céghez is el fog menni másodállásba, a két munkáért együtt 5-600 ezer forintot kap majd kézhez, a korábbi bére majdnem dupláját.

„A rendőrségnél fizetik a táppénzt és van szabadságod, de ez az egyetlen pozitívum a mostani munkámhoz képest. Elmúlt a stressz és a szorongás, időben végzek, nem kell túlórázni, nem rángatnak be hétvégén és még le is barnulok közben.”

A témával kapcsolatban kérdéseket küldtünk az ORFK sajtóügyeletének, arra voltunk kíváncsiak, hányan szereltek le idén január, illetve június 1. óta, és okozott-e ez bárhol az országban létszámproblémát. Választ azonban cikkünk megjelenéséig nem kaptunk.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Naponta 200 ukrán katona hal meg – az orosz túlerő felőrölheti az ukránok ellenállását a Donbaszban
Az oroszok naponta 50 ezer tüzérségi lövedéket zúdítanak ukrán állásokra, amire ők a tizedével tudnak válaszolni. A nyugati fegyverszállítmányok túl lassan érkeznek.

Link másolása

hirdetés

Az oroszok lassan, de biztosan haladnak előre Donbasz térségében, kihasználva óriási tüzérségi fölényüket. Ezt a stratégiát már az április közepén kinevezett új orosz parancsnok, Alexander Dvornyikov dolgozhatta ki, akinek hatalmas tapasztalatai vannak. Ott volt 1997-1999-ben a második csecsen háborúban Groznij ostrománál, és ő volt az orosz csapatok első szíriai parancsnoka is.

A nyugati sajtóban gyakran csak "szíriai mészárosként" emlegetett Dvornyikov Szíriában folyamatosan tűz alatt tartotta, gyakorlatilag porig rombolta az ostromlott városokat, és most is hasonló taktikát követ. Az oroszok naponta 50 ezer tüzérségi lövedéket lőnek ki ukrán állásokra, amire az ukránok legfeljebb 5-6000-rel tudnak válaszolni.

Az oroszok szerint azért haladnak most lassabban, mint az invázió kezdetén, hogy elkerüljék a civil áldozatokat. Elemzők szerint viszont a valódi cél az, hogy csökkentsék az orosz veszteségeket, miközben súlyos károkat okoznak az ukrán hadseregnek, nem törődve a célponttá vált városok és falvak civil lakosságával.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök egyik tanácsadója a minap a BBC-ban azt mondta, hogy

naponta 200 ukrán katona esik el, és így a sebesültekkel együtt minden egyes nap ezren esnek ki a harcokból.

A Washington Post megszólaltatott egy ukrán katonát, aki azt mesélte, hogy 100 fős egységükből 35-öt öltek meg az oroszok, az általuk védett falut pedig porig égették. Ennek ellenére megpróbáltak kitartani, mert úgy érezték, visszavonulásukkal a halott bajtársaikat árulnák el, a védelmi vonaluk azonban az óriási túlerő miatt összeomlott. Nem volt más választásuk, fel kellett adniuk az állásukat.

hirdetés

A varsói Keleti Tanulmányok Központja szerint lehetetlen a Donbasz megtartása, akkorák az ukrán veszteségek.

Bár a háborúban eddig 15–20 ezer orosz katona is eleshetett, és nyugati becslések szerint az ukránok az eredeti inváziós haderő egyharmadát harcképtelenné tették, az elmúlt két hónapban 40-50 ezer orosz katona érkezhetett erősítésként a frontra.

Bár a katonák számában még így is az ukránok vannak fölényben, a fegyverek tekintetében egyre nagyobb az orosz előny.

„Túlságosan optimisták voltak azok az ukrán és amerikai remények, melyek szerint az új nyugati fegyverszállításokkal sikerül visszaszerezni a kezdeményezést, és visszavenni annak az ukrán területnek legalább a 20%-át, amelyet Oroszország elfoglalt a február 24-én indult invázió óta” – nyilatkozta Olekszand Daniljuk, az ukrán kormány védelmi és hírszerzési tanácsadója a Washington Post-nak.

„Az oroszoknak most már teljesen más a stratégiájuk és a taktikájuk. Sikeresebbek lettek, több forrásuk van, mint nekünk, és nem sürgeti őket az idő.”

Bár folyamatosan érkeznek Ukrajnába a Nyugat által megígért új fegyverrendszerek, de túlságosan lassan és nem elegendő mennyiségben ahhoz, hogy meg tudják akadályozni a lassú, de biztos orosz előretörést a Donbasz régióban.

„Az oroszok nagy hatótávolságú tüzérséget vetnek be ellenünk, és erre gyakran nincs válasz, mert nincsenek meg hozzá az eszközeink. Több tucat kilométerről lőnek és mi nem tudunk visszalőni, hiába ismerjük a fontos célpontok koordinátáját” - mondja Daniljuk.

Ukrajna mostanára csaknem teljesen kifogyott a szovjet korszakból örökölt fegyverrendszerekhez való lőszerből, holott ezek a fegyverek alkotják arzenáljuk zömét. Az eddig támogatást nyújtó kelet-európai országok szintén kimerítették tartalékaikat.

Ukrajnának tehát sürgősen szüksége lenne nagyobb hatótávolságú és fejlettebb technológiájú nyugati rendszerekre, de ezekből egyelőre csak kevés érkezik.

Az Egyesült Államok például 220.000 lövedék szállítását ígérte, ami csak arra lenne elég, hogy négy napra kiegyenlítsék az orosz tűzerőt.

A Pentagon szerint az Ukrajnába küldött amerikai M777 tarackágyúk többségét már bevetették. Úton van négy HIMARS típusú rakétakilövő rendszer, és három hasonló brit rendszer is, de ezek használatára előbb ki kell képezni az ukránokat, így hetekbe telik, míg bevethetők lesznek.

Az oroszok a háborút mintegy 900 saját gyártmányú fegyverrendszerrel kezdték és bár az ukránok állítják, hogy több százat megsemmisítettek, még így maradt nekik bőven.

Az Institute for the Study of War (ISW) legfrissebb elemzése szerint az orosz erők június 11-én szárazföldi támadásokat indítottak Szeverodonyeck és számos környező település ellen, de az ukrán erők a város egyharmadát – beleértve az ipari zónát is – egyelőre ellenőrzésük alatt tartják.

Jelenleg az orosz előrenyomulásnak a Donyec folyó áll az útjában. Nyugati tisztségviselők szerint az oroszok hamarosan teljesen ellenőrzésük alá vonhatják Szeverodonyeck városát, majd a folyó másik partján álló Liszicsanszk felé fordulhatnak, és ha az is elesik, akkor az egész Luhanszk régió a kezükbe kerül. Utána már megcélozhatják a Donyeck még el nem foglalt részeit.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Nincs „nevelő célzatú” és „makarenkói” pofon: gyermekbántalmazás van, amire nincs jó indok
Az utóbbi időben súlyosan elharapóztak azok a kommentek, amelyek egy-egy, gyermekek arcán elcsattanó pofont üdvösnek, netán még kevésnek is tartják. Munkatársunk arra próbál rávilágítani, miért súlyos tévút ez.
Malinovszki András / Fotó: Gerd Altmann / Pixabay (illusztráció) - szmo.hu
2022. június 21.


Link másolása

hirdetés

Az elmúlt hónapban kissé megszaporodtak azok a hírek, amik tizenéves gyermekeknek kiosztott pofonokról szóltak. Ott volt például a debreceni eset, amiről semmi mást nem lehetett tudni, mint hogy egy karbantartó (egészen biztosan hatáskörét túllépve – ami a gyerekkel szemben mellesleg nincs is neki) akkora pofont osztott ki egy 11 éves kisfiúnak, hogy nyoma maradt az arcán. De szó volt olyan sportedzőről is, aki kemény módszerekkel, a fizikai bántalmazást sem kizárva nevelte a rá bízott, jobbára még kiskorú gyerekeket.

Bevallom, ezek és az ehhez hasonló esetek számomra, a 20.-21. század fordulóján felnőtt, amúgy pedagógus végzettségű embernek önmagában elég megdöbbentőek. Attól viszont még jelenleg sem térek nagyon magamhoz, amit a kommentszekciókban láttam. Röviden: a teljes történet és a kontextus ismerete nélkül helyeselnek ránézésre teljesen normális, mindennapi emberek, szidva a teljesen ismeretlen gyerekeket, természetesen en bloc a "mai generációt", sokan külön hozzátéve, hogy ugyan nem tudni, miről volt szó, de „biztosan megérdemelte”.

Atyai, nevelő célzatú, makarenkói, helyretevő – mind-mind olyan szavak, amit a „pofon” elé szokás tenni, ha meg szeretnénk indokolni, hogy egészséges, fejlett felnőtt emberként miért tartjuk helyesnek egy nálunk gyengébb, kiszolgáltatottabb, lényegesen fiatalabb embertársunk bántalmazását. Igen, bántalmazását. Ugyanis van különbség persze egy hirtelen felindulásból elcsattant, majd megbánt pofon és egy rendszeres bántalmazó szülő-gyerek viszony között, de a pofon az pofon, a fizikai erőszak akkor is erőszak, ha „csak alkalmanként” kapja egy gyerek, „csak ha kiérdemli”. Túl az elvi problémán (nem felejtem el alaposabban kifejteni), hogyan döntöm el, hogy kiérdemelte egy kiskorú? Hogyan mérlegelek, hogy minden, de tényleg minden lehetőséget végigjátszottam már, és utána jutottam a súlyos döntésre? Milyen elvek szerint lehet eldönteni, hogy hány éves kortól, hány éves korig adhatom a pofont, mekkora gyereknek, milyen típusú „bűnök” után?

Ez megannyi kínzó kérdés, amiket akár hagyhatunk is, van ugyanis egy sokkal komolyabb axióma, ami mindegyiket felülírja:

gyereket meg nem ütünk.

Pont. De ha egy mezei újságíró véleménye nem mérvadó a kérdésben, ott a törvény. És ebben az esetben nem is tudjuk alkalmazni a felvilágosult/elpuhult (kinek mi) Nyugat vs. elmaradott/hagyományos értéktisztelő Magyarország összehasonlítást, ugyanis hazánk azon, egyébként meglepően kevés ország egyike, ahol 2005 óta a törvény szerint tilos a kiskorúak minden nemű fizikai fenyítése. (A gyakorlat felett most a továbbhaladás kedvéért elsiklunk.) Ezzel szigorúbbak vagyunk a gyermekvédelemben például Belgiumnál, Svájcnál, Kanadánál, az Egyesült Királyságnál vagy az Egyesült Államoknál.

hirdetés

A közvélemény azonban erről mintha nem értesült volna. Természetesen nem születne publicisztika erről, ha marginális jelenségről volna szó, de az arány egészen elkeserítő: a kommentszekciók nagy részében brutális, 90 százalék feletti volt azok aránya, akik szerint legalább minimális szinten elképzelhető, hogy jogos egy súlyos, nyomot hagyó pofon egy 11 éves gyermek fegyelmezésére – legyen bármi is a „bűne”. Mivel azonban valószínűleg e sorokat is sokan olvassák olyanok, akik szerint nincs ezzel semmi súlyos probléma, fordítsuk meg néhányféleképp a dolgot.

Autóban ülök, szabályosan haladok, mikor valaki jobbról szabálytalanul bevág elém, satufékezésre kényszerítve. Sétálok a lakóhelyem utcáján, amikor meglátom, hogy valaki a kuka mellé dob egy zsák szemetet, majd elsétál. Látok egy középkorú embert, aki minősíthetetlen hangon kiabál egy idős hölggyel, amiért nem fér el a járdán annak cekkerétől. Mindegyik esetben menjek oda az illetőkhöz, és keverjek le egy hatalmas pofont? A fizikai erőszak minden ilyen esetben megoldás?

Ja, hogy a pofon semmilyen más esetben nem megengedett, csak ha az „elkövető” egy védekezésre korlátozottan képes, nálam kisebb, fiatalabb, gyengébb illető?

Vagy netán a felsorolt esetekben felmentő körülmény, hogy a normaszegőket nem ismerjük, hozzájuk semmi közünk? Ne felejtsük el: a karbantartó sem volt rokona a 11 éves kisfiúnak, mégis lendült a pofon. „Lehet, hogy többet is kellett volna” – „ajánlja” az egyik hozzászóló. Kommentjét azonban hiába is keresik, mert bár lapunk maximálisan kiáll a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás mellett, olyan hozzászólásokat mindenképp törölnünk kellett, amelyek a törvények ellenére(!) fizikai bántalmazásra, ráadásul kiskorú megverésére buzdítottak.

„Én is megkaptam a magam pofonját gyerekkoromban, 'jókor, jó helyen', ember is lett belőlem!” – szól az unalomig ismert érv. Na ja. Ember lettél, csak milyen? Olyan, aki az eset vagy a konkrét gyerek ismerete nélkül egy 11 éves fizikai fájdalmát kívánja. Ha csak ennyit jelentene embernek lenni, akkor én szívesen vállalom, hogy a szülői pofonok hiányában belőlem nem lett az. És azt sem tudom, hogy milyen lelkivilággal kell rendelkezni ahhoz, hogy ezeket a fizikai fenyítéseket utólag megszépítsem. Jómagam gyerekként egyetlen felnőttől kaptam pofont, annak is van már vagy 30 éve. És bár egyáltalán nem vagyok haragtartó típus, ha az illetővel (egyébként szintén volt karbantartó) találkoznék, a mai napig rá tudnék kérdezni nála, hogy amit tett miért tette, és milyen hatást várt el tőle.

„Az én időmben még teljesen normális volt az ilyesmi” – mondják megint mások, csakhogy ez ismét egy durva csúsztatás. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a pofon mint nevelési eszköz az elmúlt cirka ötezer évben bevált nevelési módszer volt, csak az utóbbi évtizedek elpuhult, széteső, túl liberális világa ezt a „jó kis” fegyelmezési eszközt is kiveszi a felnőttek kezéből, amitől aztán a „mai fiatalok teljesen kezelhetetlenek” (nem, nem azok; és a „tegnapiak” is megérték a pénzüket), a világ pedig a tiszteletlenség és az anarchia mocsarába süllyed. Nos, a teória híveinek van egy rossz hírem: a híres ókori római szónok, Quintilianus már a Krisztus utáni első században zéró toleranciát akart bevezetni a gyerekek testi fenyítése ellen. És bár a későbbi századokban olyan, emberségességükről ismert gondolkodók is a pofonok pártjára álltak, mint Szent Ágoston vagy Szent Benedek, már a felvilágosodás korától, azaz a XVIII. század végétől általánosan „cikinek”, és minimum kerülendőnek tartja a pedagógia a bármilyen fokú testi fenyítést.

„Na és a makarenkói pofon?” – teheti fel a kérdést az átlag olvasó, akinek itt és most egy tévhit eloszlatásával szolgálhatok: az 1888-ban a mai Ukrajna területén született pedagógus, Anton Szemjonovics Makarenko az 1920-as években közel 3000, nehéz sorsú gyerekkel foglalkozott egy Gorkij-telep nevű helyen, és valóban szó volt egy elcsattant pofonról – egyszer. Ez az eset ugyanakkor annyira bántotta a nevelőt, hogy többször is írt róla, egyfajta „gyónásként”, megemlítve, hogy „pályafutása mélypontjának” tartja az esetet. Ezek az említések viszont finom túlzással és ferdítéssel az utókorban a „nevelő célzatú” pofon definíciójává alakultak, igazolandó a gyerekek verésében örömet lelők elhibázott nevelési módszerét.

És hogy mit ajánlott a pofon helyett Makarenko? Nos, a Szovjetunió legsötétebb sztálini korszakában tevékenykedő pedagógus sokak szemében már-már a liberális nevelés példájának tűnhet, amennyiben fő módszere a szeretettel teli nevelés, a figyelem és az energiák lekötése, valamint a fiatalokkal eltöltött minél több idő volt. A pofont nem csak rossznak, de kifejezetten kontraproduktívnak tartotta.

Hasonlóan egy ismeretlen ókori mezopotámiai írnoktanonchoz, aki egy versében így ír a verésről:

„...a tábla házába mentem.

A tábla házában a felvigyázó rám szólt: 'Miért késtél el?'

Megijedtem, hevesen vert a szívem.

Mesterem szeme elé kerülve földig hajoltam. A tábla házának atyja kikérdezte táblám, elégedetlen volt vele és megütött.

[...]

'Engedélyem nélkül miért beszélgettél?' és megütött; a felügyelő rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért hajolgattál?' és megütött; a szabályzat embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért álltál fel?' és megütött; a kapu embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért mentél ki?' és megütött; a bot embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért nyújtogattad kezed?' és megütött; a sumer nyelv embere rám szólt:

'Hibásan mondod a sumert!' és megütött; mesterem rám szólt:

'Kezedet nem jól tartod!' és megütött.

Az írnoksorsot megutáltam, az írnoksorsot meggyűlöltem.”

A kiemelés természetesen én biggyesztettem a szöveghez. Azért hogy jól lássuk: már több ezer évvel ezelőtt tisztában voltak azzal, ami mára teljesen alapvető felfogás kellene legyen, azaz hogy egy gyerek megverése, de akár felpofozása csak a félelmet és a szorongást növeli a bántalmazottban, a kívánt viselkedési minta beépülését a legritkább esetben éri el – annak ellenkezőjét annál inkább.

Csodás világ lenne, ha ezt a kommentelő magyar lakosság is megértené. Felgyülemlett frusztrációját pedig inkább valamiféle harcosok klubjának alapításában, nem pedig gyengébb, kisebb, védekezni alig tudó gyerekek ütlegelésében vezetné le.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
„Már nem érzem magamat szabadnak Amerikában” – helyieket kérdeztünk az abortuszhoz való alkotmányos jog eltörléséről
Sokak szerint szomorú nap volt ez az Egyesült Államok számára, míg mások örülnek annak, hogy nem végeztetnek többé abortuszt az adójukból.
Rónyai Júlia. Fotó: MTI/EPA/Etienne Laurent - szmo.hu
2022. június 26.


Link másolása

hirdetés

Egész Amerikát megrázta, hogy a Legfelsőbb Bíróság pénteken hatályon kívül helyezte az abortuszjog mérföldkövének számító Roe kontra Wade-ügyet. De vajon hogyan reagált a hírre a lakosság? Kollégánk az Egyesült Államokban faggatta az átlagembereket.

Épp sétálni indulnánk a belvárosba, amikor robban a hír: a kaliforniai városokat is elözönlötték a tüntetők, akik a Roe kontra Wade-ügy hatályon kívül helyezése ellen tiltakoznak.

A Los Angeles-i utcákat elborítják a molinók: “Az én döntésem!”, “Hagyjátok békén a nővéreimet!” - és hasonló feliratok sorakoznak rajtuk. A nyomukban megjelennek a rendőrautók is.

A jelenetek, persze, ismerősek. Csakhogy most magam is San Diegóban, egy kertvárosi házban meredek az óriás képernyős tévére. Talán ma mégis hanyagolni kéne a belvárost, amíg nem látjuk, hogy az események átgyűrűznek-e ide is - gondolom végül.

Huszonnégy órába sem telik, hogy a Facebookot elárasszák a feliratos pólókat és baseballsapkákat kínáló árusok, lecsapva a hirtelen keletkezett piaci résre. Eközben a házigazdáim bosszankodnak:

“Oké, mindenkinek demokratikus joga a tüntetés, de a tömeg nagy része általában igazi söpredék. Lopnak, gyújtogatnak, feldúlják a várost. Nincs az a rendőri jelenlét, ami ezt teljesen megakadályozná” - mondja a 34 éves Jason.

hirdetés

De mi is ez az egész ügy, és miért lett hirtelen ilyen forró a helyzet?

A Roe kontra Wade-ügy volt az a precedens, amelyre alapozva a Legfelsőbb Bíróság még 1973-ban kimondta: az abortusz szabályozása állami szinten alkotmányellenes lenne. A művi terhességmegszakítás ezért - a terhesség 24. hetéig - Amerika-szerte legális maradt, legalábbis eddig.

Most, az ítélet hatályon kívül helyezésével az államok maguk rendelkezhetnek majd arról, engedélyezik-e az abortuszt. Várható tehát, hogy bizonyos államokban - sőt, a BBC szerint az összes állam közel felében - szigorítások, sőt, tilalmak lépnek életbe.

13 tagállam már meg is hozott olyan előzetes szabályozásokat, melyek a döntést követően automatikusan eltörlik az abortuszhoz való jogot. A becslések szerint így mintegy 36 millió nőt foszthatnak meg a terhességmegszakítás lehetőségétől.

És hogy miért éppen most helyeznek hatályon kívül egy közel ötvenéves döntést?

“Ezt indokolja, hogy a Trump-kormányzat alatt három bíró is elhunyt a Legfelsőbb Bíróságban, az ő utódaik kinevezése pedig a mindenkori amerikai elnök feladata. Trump gondoskodott róla, hogy kellően konzervatív beállítottságú bírák vegyék át a korábbiak helyét” - mondja a New York-i Daniel Gregory, a New York Times szerzője.

A legtöbb amerikai támogatja az abortuszhoz fűződő jogot. Ne feledjük, hogy nem politikusok, hanem a Legfelsőbb Bíróság hozta meg a döntést. Sokrétű problémával van dolgunk, hiszen épp úgy van gendervetülete, mint vallási jelentősége” - teszi hozzá.

Ezzel egyetért a 42 éves, grafikusként dolgozó Scott is:

“Muszáj feltennem a kérdést: vajon ha férfiakat érintene a Roe kontra Wade-ügy, akkor is hatályon kívül helyezték volna?” - kérdezi a kétgyermekes apuka a kaliforniai Pasadenából.

"Biztos vagyok benne, hogy a döntés hátterében vallási okok húzódnak meg. Már csak ezért sem értek egyet vele, hiszen az ő vallásuk nem feltétlenül az enyém is. Olyan, mintha a döntéseket nem a logika, hanem a hit és az érzelem vezérelné. Szomorú időket élünk, amikor mintha véget ért volna a fejlődés, és ehelyett visszafelé haladnánk."

Daniel elmondja, a lakosság nagy része nemcsak New Yorkban, hanem Kaliforniában is abortuszpárti - természetesen azok, akik a Demokrata Párt szavazói. Hozzáteszi: San Diego ez alól kivételt jelenthet, hiszen az erős katonai jelenlét (így például a tengerészet) miatt itt több a republikánus szavazó.

“Ha el kell vetetni egy babát, ne az én pénzemből történjen!”

Ez történetesen elmondható a házigazdáimról is: az édesanya, a 65 éves, nyugdíjas Jane három fia közül kettő a tengerészetnél szolgál. Ez az egyébként filippínó család is a republikánusok táborát erősíti. Pedig, mint mondják, nem mindig volt ez így. Először Obamára szavaztak, később viszont Trump-követők lettek, még a család kutyája, Donnie is az exelnökről kapta a nevét.

“Éppen ideje volt hatályon kívül helyezni ezt a döntést. Én életpárti vagyok, és nem támogatom, hogy a mi adónkból végeztessenek abortuszt, főleg nem a terhesség késői szakaszában. Különösen igaz ez a társadalom szegényebb rétegeire, akik felelőtlenül szexelnek. Ha el is kell vetetni egy babát, legalább ne az én megkeresett pénzemből történjen!” - mondja az asszony, aki hasonlóan konzervatív nézeteket vall többek közt a fegyverviselés és a hajléktalankérdés terén is.

Ezzel a fentebb már idézett fia, az autókereskedő Jason is egyetért:

“Senki ne próbálja nekem bemesélni, hogy ez egy nőellenes döntés! A felelősség közös, ugyanis Amerikában az apát a gyerek 18 éves koráig terheli a gyerektartás kötelezettsége. Mégis mit csinálna? Elrejtőzne a hatóságok elől? Utólag akkor is behajtanák rajta a pénzt. Éppen ezért a védekezés a nők és a férfiak számára is kulcskérdés. Mindenkinek oda kellene figyelnie, és felelősen élni nemi életet.”

Jason szerint ez érvényes a kisebbségekre és a hátrányosabb szociális helyzetben lévőkre is: lekezelő lenne róluk feltételezni, hogy nem rendelkeznek ugyanolyan telefonnal, internetkapcsolattal és az információkhoz való hozzáférési lehetőséggel, mint a középosztálybeliek.

A Los Angeles-i, 27 éves Donaldának azonban erről merőben eltérő véleménye van:

“Elképesztően röhejesnek találom, hogy amíg egy 15 éves kislány nem fogadhat örökbe gyereket, de még 18 éves kora fölött is csak hosszas jogi procedúra árán, az mégis teljesen oké, ha ebben az életkorban becsúszik neki a baba. Sőt, mostantól bizonyára lesz, ahol elvetetni sem marad joga. Szomorú nap ez Amerikának: ezek után nem tudom ugyanúgy ünnepelni július 4-ét, mert már nem érzem szabadnak magamat.”


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: