„Háziasszony vagyok, és ezért a lehető legnagyobb tiszteletet kapom Indiában”
Rajongva olvasgatom Modra Szilvia blogját már pár éve, oldalának címe "Mesélj nekem Indiáról".
Annyira megfoghatatlan, európai szemmel rejtélyes kavalkád az ottani élet. Szilvi pedig húsz éve ingázik India és Európa között, így szívesen mesélt arról miben más, miben különlegesebb, vagy épp miben hasonló ott, mint itt.
Hogyan kerültél Indiába?
Csaknem 20 évvel ezelőtt utaztunk először Indiába. Ismerős felállás: első munkahely, első fizetés, nagy álmok és jó főnökök, akik minden ilyen nemű ötletünket támogatták. Azóta gyakorlatilag az év valamely részét mindig Indiában töltjük. Van, amikor csak néhány hetet és van, amikor akár egy negyedévet is. Indiai életünk is nagyvonalakban ugyanolyan, mint az itteni európai mindennapjaink. Az egyetlen különbség csak annyi, hogy amikor becsukjuk a lakásunk ajtaját és kilépünk az udvarra vagy az utcára, akkor szó szerint egy pillanat alatt testileg-lelkileg Indiában termünk. Teljes egészében ott van előttünk India. Elérhető, hallható, megfogható, megszagolható.
Mi a legszembetűnőbb különbség Magyarország és India között?
Azt nem tudom, milyen a magyarországi lét, annak ellenére, hogy tíz évig Magyarország töltötte ki mindennapjaim nagy részét, ugyanis egy belga nagyvállalat magyarországi partnerei számára nyújtottam adminisztratív szolgáltatást. Én voltam az az ügyfélszolgálatos Szilvia, aki párjával együtt Csehország, Szlovákia és India háromszögében él (nevetés). Visszatérve Magyarországhoz és Indiához.
Inkább úgy pontosítanám, hogy Közép-Európával összehasonlítva, India nem jobb, de nem is rosszabb. Más. Teljesen más, mint Európa. Mások az arányok, hiszen egy kontinensnyi országról beszélünk. Más a társadalmi berendezkedés, mások a szokások, az értékrend, valamint mások a társadalmi elvárások is. Mindenből több van, minden sokkal intenzívebb. Mások a színek, az illatok, az emberi és a munkakapcsolatok.
A lakosság többsége számára például nem létezik a nyugati értelemben ismert társadalmi védőháló (nyugdíj, családi pótlék és hasonlóak), mindenről maguknak kell gondoskodniuk. Az orvosi ellátásért, a gyógyszerekért, a jobb oktatásért fizetni kell. A jobb életért nap mint nap keményen meg kell dolgozni. Ha pedig valaki nem akar dolgozni, az sem gond, csak vállalni kell az ezzel járó következményeket. De szabadon, függetlenül, akár teljes anonimitásban, a hivatalok számára láthatatlanul is lehet élni, mert Indiában, ahogyan mondani szokás „saab kuch milega”, minden lehetséges. Órákon át sorolhatnám a különbségeket.
Ami viszont nagyon megfogott, hogy az emberek szerény körülmények között is boldogságban, harmóniában tudnak élni. Különösen tetszik az indiai lakások puritán berendezése, ugyanis az indiai átlagember nem halmoz. Ha már van fedél a fejük felett, van egészség, a mindennapi falat is megvan és ott a család, akkor gyakorlatilag minden megvan a boldog élethez. A keleti ember kevéssel is beéri. Sokszor hallottam már indiaiaktól, hogy mi nyugati emberek, bár gazdagabbak vagyunk, de a tökéletesnek hitt nyugati világunkban csak illúziókat kergetünk. Az indiaiak pedig a maguk szerény módján bár, de mégis tudnak élni és örömmel tudják élni az életet.
Mennyire igazuk van! Mi sosem érünk rá, mindig mástól és másoktól várjuk a boldogságot és az elégedettséget. Félünk saját magunktól a lényeges, létünket meghatározó dolgokról pedig nem szívesen beszélünk. Mi anyagi szempontból jól élünk, mégis nagyon boldogtalannak hisszük magunkat.
Hogyan telnek a hétköznapok? Dolgozol?
Mit csinálok?
Háziasszony vagyok, vagy ahogyan Indiában mondják housewife. És büszke vagyok rá, mert ezért a hivatásért Indiában a lehető legnagyobb tiszteletet kapom mindenkitől.
Azt csinálom, amit az indiai feleségek többsége. Mindent megteszek azért, hogy aprócska kuckónkból otthon legyen, a párom pedig örömmel jöjjön haza. Komolyabbra fordítva a szót elmondhatom, hogy volt egy sikeres karrierem is, amit egy pillanat alatt felszámoltam. Immár 10 éve szabadúszó fordítóként dolgozom, így az internetnek köszönhetően bárhol és bármikor dolgozhatok. Hely és időkorlátozások nélkül: a hét 7 napján, a nap 24 órájában (nevetés). A párom pedig egyetemi kutató és oktató, az ő munkája sokkal inkább helyhez és időhöz kötött. Az utazáshoz és a kinti létezéshez nem egyszerű feltételek ezek, de valahogy mindig sikerül megoldást találni. Szerencsére mindig vannak olyan emberek körülöttünk – a családunk és munkaadóink is – akik ezt az indiai „betegségünket” kezelni tudják és sokszor a hóbortosnak tűnő ötleteinket csodával határos módon még jóvá is hagyják.
Mennyire fogadtak be, illetve kellett-e küzdeni nyelvi és vallási nehézségekkel?
Nyelvi nehézségek egyáltalán nem voltak és nincsenek is. Indiában az angol a második hivatalos nyelv, így könnyedén boldogulunk. Jómagam eredeti végzettségem szerint angoltanár vagyok, a párom pedig tudományos tevékenysége miatt is napi szinten használja az angolt. Az évek során azonban egyre többet sajátítottunk el a hindi nyelvből, mert valójában ez az a nyelv, ami Észak-Indiában tágra nyitja a képzeletbeli kapukat, utat nyit drága indusaink szívébe.
Nemcsak nyelvi, hanem vallási nehézségekről sem beszélhetek, hiszen a vallásos ember számára, legyen az keresztény vagy hindu, egyetlen Isten létezik. A hinduizmus pedig egy isteni csoda, egy olyan szemléletmód, amibe minden belefér, mindennek és mindenkinek jut hely. Egy másik dimenzió, ahol mindenre van magyarázat, mindenre van megoldás.
