„Háziasszony vagyok, és ezért a lehető legnagyobb tiszteletet kapom Indiában”
Vannak-e olyan szokások, rituálék, amiket könnyen vagy nehezen sajátítottál el?
Meglepő módon, nem tudnék olyan szokást említeni, ami igazán más lenne vagy nehezen fogadtam volna el. Minden olyan természetesnek tűnt, nem nagyon rágódtam azon, mi és miért történik így vagy úgy. Kezelni tudtam, hogy vannak dolgok, amit Indiában máshogy látnak, máshogy csinálnak. Talán ez annak is köszönhető, hogy megfogadtam a párom tanácsát, amit első keleti utunk előtt adott. Mégpedig, hogy amit ott látok majd, azt ne hasonlítsam össze azzal, ami otthon van: se a szokásokat, se az embereket, se a környezetet. Fogadjam el, hogy az ott normális és akkor Kelet olyan lesz, amit nagyon fogok szeretni. Ez így is lett, örökre meghatározta életemet.
A történethez az is hozzátartozik, hogy az a bizonyos keleti út akkor még nem Indiába, hanem Szíriába és Jordániába vezetett. A mai napig sokszor rácsodálkozom azokra a dolgokra, amik akkor és ott történtek velünk.
Például, hogy teljesen normális volt, amikor a zord megjelenésű, sötét tekintetű gépfegyveres biztonsági őr beengedett a zárt buszpályaudvarba, hogy éjnek évadján ne a járdaszegélyen üldögélve várjuk a hajnalt.
És nagyon tudtuk élvezni, amikor Petrában a beduinok – mivel zárás után is ott maradtunk – ajándékkal kedveskedtek. Akabában mindenki teára hívott. Miközben a piacon nézelődtünk, egy vadidegen muszlim férfi szívélyesen invitált. Meghívott az otthonába reggelire, és természetesnek tűnt az is, hogy a második számú feleség burka nélkül fogadott és a finom reggelit maga Ali, a házigazda szolgálta fel nekünk. És milyen jó volt délután üldögélni egy damaszkuszi mecsetben, ahol az egyik minaret Jézus nevét viselte. Istenem, szinte hihetetlen…
De a nosztalgiát félretéve, inkább kanyarodjunk vissza Indiához, az indiai szokásokhoz. Imádom Indiát, de például nem viselek hagyományos indiai öltözetet, szárit sem. Ezt sem indiai „családunk” - akikhez semmilyen rokoni szál nem köt - sem barátaink nem várják el tőlem. Igaz, néha viccesen megjegyzik, hogy azért a hosszabb haj jobban illene, de azonnal hozzá is teszik, hogy csak véleményüknek adtak hangot.

Amit viszont értük tettem meg, ami a hozzájuk tartozás egyfajta látható megnyilvánulása: az a náti, a díszes orrdísz viselete.
Ma már mérhetetlen örömet jelent ez a különleges indiai ékszer, hiszen, ha megpillantom, mindig eszembe jut, hogy valahol a messzi Indiában van nekünk egy családunk, rengeteg szívünknek kedves barát, akik nélkül az igazi Indiát sosem ismerhettük volna meg.
Voltak-e olyan ételek, amiket nehezen szoktál meg, ízek, amik furcsák - vs. vittél-e kintre magyar étkezési szokásokat, amiket megmutattál indiai ismerősöknek és ha igen, hogyan fogadták?
Szeretem a zöldségeket, így a vegetáriánus étkezés számomra maga a paradicsom. Imádom a fűszeres és gazdag ízeket, a szeretettel és gondoskodással készült ételeket. Persze indiai családunk, főleg a lányok gyakran kérdezősködnek az otthoni konyhatitkok felől. Nem titkolózunk és őszintén bevalljuk, hogy velük ellentétben mi halat és tojást is fogyasztunk. Sőt, a párom még azt is elárulja, hogy bizony a jó kecske-, vagy bárányhúst sem veti meg. Erre a lányok kórusban fanyalogva-vigyorogva, olyan kamaszosan elengednek egy hangos fúúújt, mi jóízűen nevetünk, miközben természetesen a marhapöriről bölcsen hallgatunk… Hogy mutattam-e nekik valamilyen magyar ételt? Nem. Viszont találtam egy indiait, amit ők még nem ismertek és együtt készítettük el. Nagy sikere volt, az egész rokonságnak beszámoltak a fokhagymás-sajtos roti mennyei ízéről. Tényleg finom volt, olyannyira, hogy még az étkezésben vaskalapos családfő is repetázott.

Mi az, amit képtelen vagy megszokni kint?
Nem csak Indiában, de bárhol a világon, rendkívüli módon zavar a pazarlás, a szemét, és ahogyan az épületekkel, a kulturális örökségekkel, a múlttal nem törődnek. Indiában a végtelenségig le tudják lakni a gyönyörű maharadzsa palotákat, mindent összemaszatolnak, egyméternyi magasságig bételtől vörös köpetek csúfítják a falat. A másik pedig a fák, a növények, a természet.
A szívem összeszorul, amikor azt látom, hogy a hindu pap műanyag zacskóba csomagolt áldozati virágot hajít a Gangeszbe.
Ez már az a kategória, amit nem lehet megérteni, nem lehet elfogadni. Sokat beszélünk róla a helyiekkel, jól példát is mutatunk és bízunk abban, hogy lassan, de biztosan majdcsak, és remélhetőleg jobb irányba változnak ezek a dolgok is.
Mik a távlati tervek, hazaköltözöl-e valaha, vagy a te életed már India?
Tervek? Tervek nincsenek. Álmok viszont igen, sok-sok álom. Nem erősségünk a tervezés, nem is szeretünk tervezni, de minden kínálkozó lehetőség felkelti az érdeklődésünket. És jogos a kérdés, ha már az életünk egy jelentős része Indiában zajlik, miért nem költözünk ki? Sokat és sokszor gondolkodtunk ezen, és a mai napig még mindig úgy látjuk, hogy ez így a legjobb. Jövünk, megyünk, aztán megint jövünk, ha India hív. Így tudunk egymásnak legtöbbet adni, így tudunk hasznosak maradni. Így tudjuk mindkét kultúrából, a keletiből és a nyugatiból is a legtöbbet meríteni mindannyiunk örömére.