Hány embernek kell még meghalnia, hogy rájöjjünk: folyamatosan túltoljuk?
Tóth Dóri saját zenekara a Nunki Bay Starship, emellett játszik még Bródy Jánossal és a Ricsárdgírben is. Évekkel ezelőtt felépült egy nagyon hasonló betegségből, mint ami az AWS 29 éves énekesének halálát okozta, ennek kapcsán írta le gondolatait Facebookon. A posztot engedélyével, változtatás nélkül közöljük.
"Az egész szakma egyöntetűen gyászol. Siklósi Örs elment. Én meg soha a büdös életben nem találkoztam vele, sőt, őszinte leszek, a mai délelőttig egyetlenegy AWS-számot nem hallottam soha.
Ennek ellenére engem is mélyen megrázott Örs halálhíre. Annyira mélyen, hogy bár nem ismertem, nem tudok elmenni mellette szó nélkül.
„Igazságtalan az élet” – írjuk, és megyünk tovább. Buszra szállunk, ülünk a dugóban, scrollolva a képernyőt két munka között, nehogy egy percre is unatkozzon az agyunk. Nemhogy arra nem emlékszünk, mikor voltunk utoljára túrázni, a lakóhelyünkhöz legközelebbi parkba is elvétve megyünk le.
Az általános üzenet pedig folyamatosan az, hogy tolni kell, baszatni, önmegvalósítani, folyamatosan érvényesülni, könyökölni, amikor egy világjárvány miatt leáll a világ, akkor neked lenni az okosabbnak, mindenkinél két lépéssel előrébb és mégannyira, háromszor durvábban baszatni, ötször keményebben könyökölni, mint addig bármikor.
Mivel átmentem már egy s máson, többek között egy nagyon hasonló betegségen is, ezért nagyon mélyen megérint, amikor egy kortársamat ragadja el a rák. Sajnos volt már erre példa ezelőtt is, ráadásul akkor is egy nagyon tehetséges pályatársat kellett temetnünk, pofátlanul fiatalon.
Elém került Örs utolsó előtti nyilvános posztja. Ott már felütötte a fejét valami ismeretlen, valami betegség, amiről nem tudta még, hogy micsoda. De ami a leginkább megfogott, az ez a része volt:
„Úgy érzem, fontos ezeket most leírnom. Ugyanis azalatt az 5 nap alatt, amíg a veszprémi kórház neurológiáján feküdtem, úgy érzem kicsit visszataláltan ahhoz a ponthoz, ahol elvesztettem magam az utóbbi időben. Sajnos a határaink végesek, és akármennyire is azt hittem, hogy én mindent tudok egyszerre csinálni, rá kellett jönnöm, hogy a szervezetem nem így gondolja. Mostantól kicsit visszaveszek a tempóból, és kicsit átszervezem az életemet úgy, hogy végre megtaláljam az arany közepemet.”
Furcsa dolog ez. Mindig ebben a pillanatban döbbenünk rá, nem igaz?
Szar a rendszer.
Hány „pofátlanul fiatal tehetséget” kell még elveszítenünk ahhoz, hogy belássuk, hogy az emberfeletti teherbírás TÉNYLEG emberfeletti?
Hány embernek kell még meghalnia ahhoz, hogy rájöjjünk, hogy folyamatosan túltoljuk? "