KULT
A Rovatból

Halálúton Horvátországba - egy fiatal szíriai kurd lány menekülésének történetéről szól Sári Edina legújabb regénye

Semmi sem szokványos. Sem a regény keletkezésének története, de az az életút sem, amit az írónő bejárt.


Edinával nagyon régóta ismerjük egymást, de ez igazából egy gimnáziumi évet jelent, utána ő elkerült, nem követtük egymás életét. Bár pár éve megint tudok róla, mit csinál, merre jár (hála a Facebooknak), de számomra is új volt mindaz, amit elmesélt.

A józsefvárosi otthonában látogattam meg, a harmadikon lakik (lift nincs). A kedvemért valami nagyon finom, meg-nem-mondom-miből készült joghurtos csodasüteményt is sütött, lekvárral a tetején. Már ezért megérte eljönnöm.

– Mi történt veled, hogyan lettél az, aki ma vagy?

– Utólag hálás vagyok minden megpróbáltatásért, amit a sors mért rám, mert nem egyenes út vezetett el oda, hogy író legyek. Kezdjük ott, hogy az első gimnáziumi osztály után megbuktattak matekból, repültem a suliból. Jött az esti gimnázium, közben megszületett a lányom. Ő ma már felnőtt nő, kiváló kapcsolatban vagyunk. Majd marketing és PR területen szereztem diplomát, ami még mindig elég messze áll a klasszikus írói karriertől. Érdekes karrierem volt. Tudod, hogy Klapkával is dolgoztam?

– Vámház körút kilenc?

– Igen! És mi találtuk ki a hagyományos mosóport is. Akkoriban minden reklámban a favorizált terméket egy fiktív, “hagyományos mosóporral” hasonlították össze. Klapkával megcsináltuk és piacra dobtuk.

– Ügyes. De végül is hogyan mozdultál az írói tevékenység felé?

– A 2010-es választások után kirúgtak. Nagyon meg voltam sértve. De hamar rájöttem, hogy megváltozott a világ. Esélytelen voltam a kevéske angolommal, negyvennégy évesen az állásinterjúkon. Ekkor elhatároztam, hogy bármi is történik, jól fogom magam érezni az életben. Erős személyes indíttatásom van – családi okok miatt – a rákellenes küzdelemben. Édesanyámmal nem volt könnyű a kapcsolatunk, rákban halt meg. Máig úgy érzem, konfliktusaink miatt nem tudtam úgy mellette lenni, ahogy kellett volna. Én így törlesztek. Így hát még mindig PR szakemberként vállaltam szerepet a Rák ellen az emberért, a holnapért Alapítványnál, de ezzel egyidőben már megjelent első könyvem is.

– Akkor kezdtél írni?

– Dehogy. Álnéven már megjelentek kisebb írásaim, még az ÉSben is. De sosem mertem felvállalni magam rendesen. De akkor eljött a pillanat. Az első könyv után jött a többi is. De még maradva a rákellenes társadalmi tevékenységnél: létrehoztuk a Nézőpontváltó Egyesületet, melynek azóta is vezetője vagyok, büszke vagyok rá, hogy a legismertebb ilyen mozgalom vagyunk. Évente ismétlődő programsorozattal hívjuk fel a figyelmet társadalmi és egyéni felelősségünkre a rák elleni eredményes küzdelemben. Mindezt színházakkal együttműködve csináljuk, így biztosítjuk, hogy a fontos üzenetek széles közönséghez jussanak el.

Ahogy mindezt elmesélte, lenyűgözött az a szuggesztivitás, lelkesedés, hitelesség, amivel Edina mindent képvisel, amiben hisz. És csak olyan dolgokkal foglalkozik, amiben hisz. Ilyen egyszerű a hiteles személyiség (és szerintem a hosszú élet) titka.

Visszatérve a kiindulópontra: azt gondolom, ahhoz, hogy valaki a veleszületett tehetségét igazán mély tartalommal tudja megtölteni, talán kellett ez a kacskaringós életút. Meg persze a tapasztalatokhoz is. Amit még elmesélt magáról és életéről, egyértelművé teszi, bőven megvan az a tapasztalati anyaga emberismeretből, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy ne csak felkapott, de igazán értékes, jó író lehessen valaki.

– Török Ferenc filmrendező annak idején, az 1945 elkészültekor mondta, hogy bár sok filmet csinált eddig, de ez az első “nagy”, “felnőtt” filmje. Nálad is ezt érzem: ezzel a regénnyel váltál érdekes és tehetséges íróból valódi íróvá. Ha már témaválasztás: miért ír valaki Budapest közepén szíriai menekültekről?

– Már 2015-ben szó szerint beleütköztem a témába, amikor a Keletinél átsétáltam az aluljárón. Láttam az asszonyokat, ahogy próbálnak gondoskodni a gyerekekről a kevés holmijukból és a férfiakat, akik körülöttük állnak. Éreztem a kiszolgáltatottságot. Természetesen megérintett a látvány, de akkor még más foglalkoztatott. El is süllyesztettem magamban. Azután 2019-ben, amikor a törökök légitámadást indítottak a szíriai kurd települések ellen, akkor azt éreztem, írni akarok erről. Nem politikai esszét, nem állásfoglalást. Azzal is kezdtem a munkámat, hogy felírtam magamnak nagy betűkkel: EZ NEM POLITIKAI ÁLLÁSFOGLALÁS. A politika változik, de az a regény az emberekről szól.

A Halálúton Horvátországba három hónap története. Török légitámadás során egy szíriai kurd tanárnőre, a huszonhét éves Dzsamilára, ráomlik a rakkai egyetem könyvtára. Csípőjébe szilánk fúródik, majdnem meghal. Kínkeservesen hazavergődik, de házuk helyén csak romokat talál: egész családját elveszítette, csak bátyja maradt életben, de ő beáll a kurd felkelők közé harcolni. Addig sosem gondolt menekülésre, de mennie kell. Szerencséjére közeli rokonai élnek Horvátországban, oda készül. A regényt nem lehet letenni, mintha egy filmet néznék. Fordulatai elképesztőek, de nem elképesztőbbek, mint az a valóság, amin a földönfutóvá váló emberek valóban keresztülmennek, mire Európába érnek.

Ebben az örökérvényűségben segít az a dramaturgiai lelemény, hogy a főhős, Dzsamila lelki útitársa az úton Anne Frank. Az egyetlen kincs, amit magával visz, Anne Frank naplója. A kinti borzalmak elől időnként Anne történetébe menekül. Sorstársa, egy másik üldözött lesz, akinek mondatai vendégszövegként, hol ellenpontozva a szíriai tanárnő helyzetét, hol támogatva, magasabb dimenzióba emelik mindazt, amit átélünk a szerző jóvoltából. Ez szembesíti velünk azt – minden direktebb utalás nélkül –, hogy a háborúkat továbbra is az ártatlanok ellen vívják a világban, s kiirtandó népek mindig akadnak: a zsidók hetvenhat éve, s a kurdok most.

– Nagyon hitelesek a leírások. Gondolom, egy ilyen szöveg megalkotását hónapokig tartó kutatómunka előzi meg, hogyan készültél a regényre?

– Jaj, hát nem így csináltam. Elővettem egy térképet, kinéztem hol van Rakka. És innen a térkép segítségével találtam ki, milyen útvonalon lehet menekülni. Ki kellett számolnom, hogy egy adott távot mennyi idő alatt lehet megtenni autóval, gyalog. Nem volt egyszerű feladat.

– És a többi? A történet? Milyen dokumentumokból dolgoztál?

– Semmiből. Érzésből jött minden, csupán fantázia.

– Ne hülyéskedj...

– De. Csak éreztem, elképzeltem, és ahogy írtam, figyeltem, mi történik Dzsamilával.

– Ez önmagában is elképesztő, ugyanis a regény bemutatóján három, menekültekkel foglalkozó szervezet, a Magyar Helsinki Bizottság, a Menedék Egyesület és a Migration Aid képviselői is jelen voltak. Elmeséltek egyet-mást saját tapasztalataikból is. Nem jöttek volna el, ha nem hiteles a könyved... 

– Igen. Elolvasta a regényt egy igazi szíriai menekült lány, aki korábban másik, dokumentumokon alapuló történetet is olvasott a témában. Azt mondta, hogy az elsőnél azt érezte, valami hiányzik belőle, de az én regényemben ezt megtalálta.

– Most is azt mondod, nő olvasta a regényedet, s főhősöd is nő. Egy írónál nincsenek véletlenek.

– Persze. Az eddigi összes írásom nők története. Női sorsokkal foglalkozik, még az is, ami látszólag nem. Így van ez most is. Nőként menekülni, ráadásul egyedül, sokszorosan kockázatos. Kiszolgáltatottak az erősebb férfiaknak, kiszolgáltatottak saját testüknek: gondoljunk bele, hogy mit kezd egy nő a menstruációjával akkor, amikor nincs egy váltásnyi fehérneműje sem, nem is szólva mosakodásról, pláne betétről, ami luxus. És akkor még ott vannak a gyerekek, akik valahogy mindig a nőkre maradnak. Nemcsak fizikai, de lelki teherként is. Dzsamilának nincsen gyereke, de mindjárt útja elején előbb egy csecsemő, később egy kisfiú sorsa fonódik össze az övével, s végső megmenekülése előtt is két elárvult gyermekkel hánykolódik a Földközi-tengeren. Férfiaknak jellemzően ilyen gondjuk nincsen.

– Elnézve téged, a sikereidet, ezek szerint sikerült amit elterveztél: jól élsz.

– Nem "jól élni", hanem "jól érezni magam"! Igen, jól érzem magam, de hogy jól élnék... Most ért egy nagy csapás: a gyerekek, akiket korrepetáltam, már kinőttek a korból, nincs tovább ott rám szükség. Ez a kieső pénz nagy érvágás. Valahogy meg kell oldanom a helyzetet.

Erről s másról is beszélgettünk, jó délutánt töltöttünk el, a sütemény is elfogyott, elbúcsúztunk. Ment ő is a dolgára. Hol írni, hol mást csinálni. De ez már a mi valóságunk, egy másik regény.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
Krasznahorkai László Nobel-díját a könyvtár és a könyvesboltok sem hirdetik a szülővárosában, pedig ő azt mondja: beérné egy A4-es papírlappal is
Az író Facebook-oldalán mondott köszönetet mindazoknak, akik gondoltak rá és gratuláltak neki az irodalmi Nobel-díj kihirdetése alkalmából.


Lassan egy hónap telt el azóta, hogy kiderült, egy magyar író, Krasznahorkai László kapja az irodalmi Nobel-díjat. A rangos elismeréshez számos közéleti személyiség gratulált, a világsajtó is hosszan írt munkásságáról. Úgy tűnik azonban, hogy a friss Nobel-díjas szülővárosában, Gyulán nem büszkélkednek annyira a sikerrel – legalábbis az író Facebook-oldalán található bejegyzés szerint:

„Krasznahorkai László hálás mindenkinek, barátnak, ismerősnek, fordítónak és kiadónak, tartós olvasónak és kezdő olvasónak, akár magyar, akár még nem magyar, távolinak tehát és közelinek, és különösképpen a képen látható üzenet íróinak szülővárosomban, Gyulán, ahol rajtuk kívül nemcsak »óriásplakáttal« nem üdvözlik szerény elvándoroltjukat, de még a könyvesbolt vagy a könyvtár előtt sem látni – pedig beérném egy A4-es papírlappal is – az öröm bármi jelét – hálás, tényleg az, hogy szeretettel gondoltak és gondolnak rá az irodalmi Nobel-díj kihirdetése alkalmából.”

A poszthoz mellékelt képen egy ablakra kiragasztott papír látható, amin ez áll: „Krasznahorkai László (szülővárosa: Gyula), irodalmi Nobel-díj, 2025. E ház lakói büszkék rád, gratulálunk!”

Via 24.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
Meghalt Ganxsta Zolee édesanyja
Kassai Ilona Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színésznő 97 éves volt.


Ganxsta Zolee a Facebookon tudatta, hogy kedden elhunyt édesanyja, Kassai Ilona, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő.

Az 59 éves rapper szerda este osztotta meg a hírt, egy közös fotóval és szívszorító sorokkal búcsúzott, vette észre a Blikk.

„Tegnap este drága Édesanyám, Kassai Ilona az angyalok közé került, a Mennyek országába. Egy igazi művész volt, és a legjobb anya. Köszönöm mindenkinek, aki most egy picit megemlékezik róla a szívében”

- olvasható a zenész posztjában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Egy előadás, amit soha nem felejtesz el – és amiről nem készíthetsz képet
Nem tudom, hányszor lehet ellőni azt a mondatot, hogy ilyet még nem látott a világ! De talán ez most nem túlzás. A Walk My World új szintre emeli az immerzív színházat.


Aki valaha hallott már a Recirquel társulatról, vagy látott tőlük bármilyen előadást, az tudhatja, hogy látványban és érzelemben nincs hiány náluk. És nagyjából azt is sejtheti, hogy most mire számíthat... vagy talán mégsem. Mert ez a produkciójuk minden eddiginél nagyobb, és nemcsak méreteiben, hanem abban is, amilyen mértékben hat a nézőre.

Úgy érkeztem a sajtótájékoztatóra, mint mindenki más: kíváncsian, de fogalmam sem volt, hogy pontosan mi fog történni. Abban biztosak lehettünk, hogy fotózni és videózni lehet — ami már önmagában is különleges lehetőség volt, hiszen a Walk My World előadásán ez majd tilos lesz.

Ebben a világban, ahol mindent meg akarunk osztani, ahol a pillanatok értéke sokszor a megörökítésükön múlik, furcsán hangzik, hogy itt pont az ellenkezője történik: életed legextrább előadását éled majd át, de el kell tenned a telefonodat.

Bevallom, elsőre ez nekem is furcsán hangzott. A bizonytalanság csak akkor kezdett oldódni bennem, amikor meghallgattuk a készítőket, és lassan elkezdett összeállni, hogy miről is van szó.

A tájékoztató után megkaptuk az első instrukciókat: maszkokat vettünk át, amit végig viselnünk kellett. Már ettől megváltozott a hangulat.

Ezt követően csoportokra osztottak minket, hiszen az előadásból mi is csak egy-egy apró jelenetet nézhettünk meg. Én fotós kollégámmal Hector otthonába pillanthattam be.

Ahogy a hosszú folyosókon sétáltunk, már maga az út is felépítette bennünk ezt a külön világot. Nem tudtuk megmondani, milyen korban járunk — egyszerre volt időtlen és nagyon konkrét. De a falak, a fények, a hangok határozottan baljós hangulatot árasztottak. Abszolút érthető, hogy ez miért csak felnőtteknek szóló program.

Az első jelenetben egy férfi táncát nézhettük végig. Képtelenség volt nem érezni, mennyire más ez így, pár lépésnyire az előadótól.

Őszintén: kicsit zavarban voltam. Más egy színpadon látni ezt, mint így, testközelből.

De pont ez a zavar az, ami miatt nagyon működik az egész. Mert kizökkent. Mert megkérdőjelezi azt is, hogy mit jelent nézőnek lenni egy előadáson.

Aztán továbbmentünk a fő térbe, ahol a finálé zajlik majd. Itt már több szereplő volt és óriási nyüzsgés.

Itt sokkal könnyebb volt kívülről nézni az egészet, de közben azt is biztossá vált, hogy a legnagyobb hatást azok a pillanatok váltják majd ki az emberekből, amik intim terekben zajlanak.

És az ilyen jelenetekből az összeset nem láthatja majd mindenki, hiszen egyszerre zajlik több produkció, több különböző ponton.

És ez az, ami miatt tényleg nem tudom megmondani, hogy ki mit fog érezni — csak azt, hogy valamit biztosan.

A Walk My World élménye: immerzív mitológiai utazás Budapesten

A Recirquel új produkciójában a néző szó szerint a történet részévé válik: a 2,5 órás előadást egy 6000 m²-es, filmes díszleteket idéző térben szabadon járhatja be.

A közönség saját útját járva döntheti el, melyik mitikus karaktert, istent, hőst vagy különös lényt követ majd, és mely jeleneteknél időzik el hosszabban.

A látogatók közelről követhetik az előadóművészek mozdulatait, bejárhatják titkos szobákat, megérinthetik a berendezési tárgyakat, és még egy elrejtett bájitalt is kipróbálhatnak. Az élményt erősíti, hogy a nézők maszkot viselnek, így láthatatlan megfigyelők lehetnek.

De a Recirquel produkciója nem csupán egy élménytér, hanem egy gazdag, mitológiai alapokon nyugvó történet is egyben.

A Walk My World Vergilius eposzának, Aeneas és Dido szerelmi tragédiájának modern feldolgozása.

Ez az ókori mítosz kel életre 220 különálló jelenetben, lenyűgöző újcirkusz és tánc produkciók közepette, teremtve meg ezt a minden érzékszervre ható, lüktető, érzéki világot.

Az alkotói munka mélységét mutatja, hogy az előadáson több mint 20 különféle cirkuszi zsáner látható, köztük olyan ritkaságok, mint a tízméteres magasságban repítő orosz hinta, a cyr vagy a rhönrad. A táncművészet is rendkívül gazdag repertoárral bír: a kortárs tánc és a balett mellett a kontakt improvizáció is hangsúlyos szerepet kap.

A filmszerű látvány élményét emelik a technikai részletek. A 150 fős stábot olyan nemzetközi kiválóságok is segítették, mint a világhírű brazil Grupo Corpo vagy az amerikai táncművész, Bill Shannon, ezzel is aláhúzva az előadás világszínvonalát.

A 6000 m²-es térben több mint 10 000 kellék szolgálja a hitelességet, melyek többsége az 1920-as évektől a '70-es évekig használt retro tárgyak és antikvitások egyedi válogatása.

A látványtechnikai csúcspontok között említendő egy ötméteres, az artistákkal együttműködő robot, valamint a földről felemelkedő ágyak és asztalok. Az előadóterek falait kortárs képzőművészek egyedi grafikái és falrajzai teszik még varázslatosabbá.

Az előadás számokban

Premier: 2025. november 5.

Heti előadások száma: 5

Játékidő: kb. 2,5 óra

Előadóterület: 6000 m²

Próbafolyamat: 6+ hónap

Előkészület: 5 év

Kreatív stáb: 150 fő

Előadók: 32 artista és táncművész, 4 kontinensről

Szereplők száma: 25 mitológiai szereplő

Szobák száma: kb. 40 különálló helyiség

Kellékek: több mint 10 000 egyedi tárgy

Jelenetek: 220 különálló részlet

Zenei sávok: 64 csatornán megszólaló hangzás

Műfaji gazdagság: több mint 20 különböző cirkuszi műfaj

Vági Bence rendező-koreográfus szerint a Walk My World unikális attrakciója lesz Budapestnek, hiszen ehhez hasonló léptékű immerzív élményt eddig csak a világ legnagyobb művészeti központjaiban (New York, Sanghaj, London) láthattak a nézők.

Ez az előadás épp azért fontos a mai közönség számára, mert a hagyományos, állatos cirkuszt felváltó új megközelítést XXI. századi köntösben viszi színre:

emberi akrobatákat és táncművészeket állít középpontba olyan monumentális térben, ahol minden mozdulatnak értelme és története van.

A modern közönség, aki megszokta a digitális ingereket, itt valóban valami olyan élménnyel találkozik majd, ami minimum az előadás idejére teljesen kiszakítja a valóságból.

A Recirquel Társulatot 2012-ben alapította Vági Bence rendező-koreográfus, mára a kortárs előadóművészet vezető társulatai között tartják számon a világon. A Recirquel a legkeresettebb magyar kulturális produkció külföldön: évente több száz előadást mutat be a legnevesebb színházakban és művészeti fesztiválokon világszerte – New Yorktól Edinburgh-ön át Dél-Koreáig. A társulat egyedi, az újcirkuszt, a modern és klasszikus táncot ötvöző formanyelvét, a cirque danse-t, a többi között olyan nemzetközi sikerű produkciók fémjelzik, mint a My Land (2018), a Solus Amor (2020), az IMA (2022) és a Paradisum (2024). 


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Visszatér a terrorbohóc – Az új It: Welcome to Derry HBO-sorozat keményen darálja a szereplőit!
Újra látjuk Derryt, és vele együtt a gyermekkor legrettegettebb rémálmát, a félelemből táplálkozó démoni lényt. Az It: Welcome to Derry első része minden várakozást felülmúl! A 60-as évek ártatlansága sosem volt ennyire félelmetes. Andy Muschietti új sorozata egyszerre nosztalgikus és hátborzongató!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. október 29.



Már az első képsoroknál világossá válik, hogy az It: Welcome to Derry nem kíván óvatoskodni.

Andy Muschietti, aki a korábbi Az-filmekkel már bizonyította, hogy mesterien ért a rettegés megkomponálásához, most visszatér a gyökerekhez.

Szó szerint és átvitt értelemben is. A rendező keze nyoma minden pillanatban érezhető, a sorozat hangulata már az első részben magával ragadja a nézőt. Itt nem kímélnek senkit és semmit.

A hatvanas évek miliője rendkívül hitelesen kel életre. A díszletek, a jelmezek, a zenék és a színek együttesen teremtik meg azt a nosztalgikus, mégis fenyegető légkört, ami az eredeti filmek egyik legnagyobb erőssége. Az alkotók ügyesen egyensúlyoznak a múlt bája és a borzalom közt, ez az ellentét adja a sorozat igazi ízét. A gyerekkori ártatlanság és Derry mélyén megbúvó gonosz kontrasztja itt is tökéletesen működik.

A nyitójelenet nemcsak hatásos, de egyenesen mellberúgó. A brutalitás kicsit talán öncélú, mégis elég erőteljes ahhoz, hogy a néző ne felejtse el, ez bizony nem egy családi matiné.

A 18-as karika bőven indokolt, ám a készítők ügyesen elkerülik a túlzások csapdáját, épp annyit mutatnak, amennyit kell. Ez a visszafogottabb merészség teszi igazán feszessé a hangulatot. Maradjunk annyiban, hogy az első jelenet szülésjelenete velem marad egy ideig.

A történet középpontjában ismét gyerekek állnak, akik egy titokzatos eltűnés nyomába erednek. Matty (Miles Ekhardt) sorsa már a nyitányban eldől, de „barátai”: Lilly (Clara Stack) és Teddy (Mikkai Karim Fidler) még nem tudják, mi történt vele.

A bűntudat és a kíváncsiság hajtja őket, miközben lassan szembesülnek Derry sötét titkaival.

Pontosabban egy nagy titkával. A gyerekszínészek frissességet hoznak a képernyőre: természetesek, szerethetőek és hihetőek. Bár egyikük sem ismert név, mindannyian tökéletesen hozzák a karaktereiket. Már most érezni, hogy erős kis csapat kovácsolódik belőlük, akárcsak az eredeti film hőseiből. De azért várjuk ki az első rész végét.

A felnőtt szereplők közül James Remar és Jovan Adepo visznek színt a mellékszálakba. Alapvetően érdekes a koreai veterán története, aki a hidegháborús Amerika árnyékában próbál boldogulni. Mint afroamerikai tiszt, ki kell harcolnia társai tiszteletét, olykor kevesebb sikerrel. Ez, a rasszizmussal szembeni görbe tükör, meglátjuk majd mire megy. A sorozat itt-ott játszik történelemmel, néha kissé idealizálja a múltat, de mindez megbocsátható, mert a cél nem a dokumentarizmus, hanem a hangulat megteremtése. Ez viszont egyértelműen működik, méghozzá hibátlanul.

A történet nem kiemelkedő, akik olvasták/látták az eredetit, azért érezhetően ismétlik önmagukat, de az első rész alapján még ezt nem nevezném egyértelmű negatívumnak.

Bill Skarsgård hiánya talán meglepetésként érheti az egyszeri nézőt, de éppen ez ad izgalmat az első résznek. A terrorbohóc árnyéka ott lebeg minden jelenet fölött, még akkor is, ha ő maga nem bukkan fel. Ez a sejtelmesség fokozza a feszültséget: tudjuk, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor újra szembenézünk vele, és ez a várakozás az egyik legerősebb húzóereje az első résznek. Alig várom a folytatást!

Technikailag a sorozat eddig kifogástalan. A vizuális világ egyszerre realisztikus, brutális, véres és álomszerű, a fényképezés gondosan kidolgozott.

A kamera néha játékosan követi a gyerekeket, máskor ridegen pásztázza a kisváros utcáit, mintha maga Derry is élne, lélegezne. Az effektek nem hivalkodóak, inkább finoman támogatják a történetmesélést, egészen addig, ameddig be nem tör a képernyőre a kétfejű repülő démonbébi és minden finomkodást kidobnak az utcára. A hangdizájn tökéletesen épít a csend erejére és a kaotikus pusztításra.

Az első epizód végén katartikus pillanat zárja a történetet. Egy olyan befejezés, ami után az ember ösztönösen a következő rész gombja után nyúlna, ha tehetné. A Warner azonban heti adagokban tálalja a rémálmot, így marad a várakozás feszültsége.

Ez talán nem is baj: az It: Welcome to Derry eddig inkább lassan bontakozó, atmoszférikus horror, amit érdemes ízlelgetni, nem egyszerre ledarálni. Pedig nagyon kívánja a szervezetem a következő részt!

A sorozat legnagyobb erénye, hogy nem csupán rettegést kínál, hanem érzelmet is. A barátság, az örökölt traumák, a bűntudat és az összetartozás témái újra és újra előkerülnek, a horror elemek mögött valódi emberi dráma húzódik. A gyerekszerelem és a veszteség árnyéka, a felnövés fájdalma mind ott rezeg a háttérben, ettől lesz a sztori több puszta ijesztgetésnél.

Összességében az It: Welcome to Derry első része méltó folytatása Muschietti világának. Nagyon reméltem, hogy A Flash - A villám csak egy véletlen botlás volt és a szakember nem felejtett el rendezni.

Atmoszférikus, izgalmas és vizuálisan lenyűgöző.

Aki szerette a 2017-es filmeket, az most is otthon fogja érezni magát ebben a baljós kisvárosban. Az alkotók tisztelettel nyúlnak a forráshoz, mégis képesek új színt vinni a történetbe, eddig azért az kiemelhető, hogy még csak egy rész elérhető a sorozatból. Ha a folytatás is tartja ezt a színvonalat, akkor Derry városa újra a modern horror egyik legizgalmasabb helyszínévé válhat, és mi örömmel térünk vissza oda, bármennyire is rettegünk tőle.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk