Tibor és Ildi tizenhárom éve működtetik kis vegyesboltjukat egy budai lakótelep paneljének az aljában. Az asszony 55 éves, férje 61, ő anno hentesként kezdte. 47 éve kereskedő, a szakma a vérében van.

– Régóta járok hozzátok vásárolni, de soha nem hallottalak panaszkodni. Csak az utóbbi fél évben. Ennyire rossz a helyzet?

Ildi: Rossz??? Kilátástalan. Elkeserítő. Bizonytalan. Szar. Nézz körül, a polcok fele már üres.

– Mikor kezdődtek a bajok?

Tibor: Amikor elvették a cigit, 2013-ban. Harminc napot kaptunk, hogy kiáruljuk a készletünket, aztán ágyesz-bugyesz. Ez egy lakótelep, a forgalomnak majdnem a fele, havi egymillió forint körül a cigiből jött. Cigiért mindenki betért, és aki azt vett, szinte mindig vitt hozzá mást is, üdítőt, energiaitalt, rágót. Na ez egyik napról a másikra ugrott.

– De azt még átvészeltétek.

Tibor: Volt két alkalmazottunk napi váltásban, tőlük lassan meg kellett válnunk, és azóta mi ketten visszük a boltot. 6-7 éve még ott tartottunk, hogy ha mindent kifizettünk, rezsit, minimálbért (bérleti díjunk szerencsére nincs, csak közös költség, az óriási könnyebbség), akkor havonta kettőnknek maradt olyan 400-450 ezer tiszta bevételünk. A megélhetésünkre. Nem mondom, hogy dőzsöltünk, de 6-7 éve ebből azért még el lehetett lenni.

– Ebből nem lehet megélni.

Tibor: Nekünk mondod? Már annyit számolgatok, hogy lassan belebetegszem, infarktust kapok, vagy valami. Hajnali háromig nem bírok aludni, írogatom tele a kockás papírokat, osztok-szorzok, hogy hogy lehetne még spórolni, mi lenne a kiút…És akkor mondják a tévében, hogy az elmúlt félévben 30-40 százalékos áremelkedés volt. Hol élnek ezek? Nyolcvan százalék, minimum, de inkább száz. Itt van például a papíráru, a vécépapír, meg a tisztítószerek száz százalékkal mentek fel. Nyár óta a kétszeresére.

– Árat emelni meg gondolom, nem tudtok a végtelenségig.

Tibor: Á, van egy lélektani határ, amit az emberek még bírnak, de afölött kész, vége. De nemcsak ez. Már a covidnál megreccsentünk, amikor volt az a szabály, hogy 9-12-ig csak a nyugdíjasok vásárolhattak. A munkába induló, reggeli vásárlókról lemondhattunk. Akkor javasolta egy jogász ismerősöm, hogy csináljunk egy ilyen kiszolgáló ablakot, hogy az üzletbe nem lehet belépni, csak kiadom az árut, az törvényes. Ez viszonylag bejött. De aztán 2021 végén ránk zuhant az ársapka.

– Az mennyire fog vissza benneteket?

Ildi: Az elején nem annyira, most viszont már katasztrófa. Az elején a kilós cukrot 320-ért vettem, 320-ért adtam. Nullszaldós volt, de még belefért. Most viszont 540-580 forintért veszem, és továbbra is 320-ért kell adnom. Így 200 forintot bukok minden kilón, miközben jogszabály kötelez minket arra, hogy a 2021-es, napi mennyiséget kell tartanunk továbbra is. Év elején meg jött egy új rendelet, hogy január 13-tól a 2021-es, napi mennyiség kétszeresét kell tartanunk az ársapkás termékekből.

– Lehet pályázni állami támogatásra, nem?

Ildi: Igen, a tízezer lakosnál kisebb településeken, ebbe mi nem esünk bele. De ott is csak az pályázhat, aki megtartja az összes, fizetett alkalmazottját, és garantálja, hogy öt évig nem zár be. Na az esetleg kaphat pár millió, egyszeri juttatást, maximum tízmilliót, azt hiszem. De kétlem, hogy vidéken olyan sok bolt meg tud felelni ezeknek a feltételeknek. Ki lát öt évre előre?

– Az ársapkán kívül mi még a legnagyobb baj?

Tibor: Az áremelkedések, meg a rezsi. Mondom, van egy lélektani határ, ami fölé nem tudunk már emelni. Klasszikus példa a tejtermék. Egy másfél decis tejföl pár éve éve még 240 forint volt, most 480-ért adom. Jelenleg veszem 380 forintért, és adom 480-ért, hogy hasznom is legyen rajta. Nem viszik. Inkább mennek a multiba. Nem mintha a multik nem emelnének folyamatosan, csak ők megtehetik, hogy lassabban, rafkósabban csinálják. Nehezebb nyomon követni, de ott is minden drágul.

– És a rezsi?

Tibor: Az fog minket végleg kinyírni. Tavaly áprilisban jött a havi villanyszámla, és akkor szembesültünk azzal, hogy az addigi havi 50 ezerről 120-150 ezerre ugrott fel a villanyszámlánk. Persze előzetes tájékoztatás erről nem jött. Köpni-nyelni nem tudtunk. Elkezdtünk megint számolgatni. Az eddigi hét hűtőből kettő maradt állandóra bekapcsolva – a fagyis meg a felvágottas – a többit felváltva üzemeltetjük. Így sikerül havi nyolcvanra kihozni a villanyt. De most megint jött év elején a szolgáltatótól egy szerződésmódosítás, hogy április 1-től újra emelnek, a “piaci árra.” Hogy ez mit jelent, a fene se tudja. Írtak valami egyenletet, ami alapján ki lehet számolni, de ezen már csak röhögni lehet. Nézd meg ezt a képletet, mi vagyok én, Nobel-díjas matematikus?

– Egyáltalán, van még valami, amit jól el tudtok adni?

Ildi: Az alkohol. Azt ugyanúgy viszik, mint öt éve. Persze valamivel mérséklődött az is, de nem annyira, mint a tej és a kenyér.

– Hogyan tovább?

Tibor: Ha ez így megy, akkor sehogy. Az április 1-et még megvárjuk, hogy a villany mennyire megy fel, meg addig még az árak is. Haszon már alig, a kettőnk után kötelezően befizetendő minimálbér fejenként havi 138 ezerre emelkedett (két éve 106 ezer volt), plusz a könyvelő díja, plusz a villanyszámla, a beszállítók is rátettek egy-két ezrest minden fuvarra a benzinárra hivatkozva, van ugye a közös költség, az ársapkások miatti veszteség…Úgy összeadódik, hogy mondom, alig marad a végére egy százas kettőnknek. Mindez napi 12 óra gürcölésért, heti öt napon át. Meg amit még otthon számolgatunk, agyalunk. Már egy ideje az évtizedek óta félretett megtakarításainkat éljük fel, amit így, lassan a nyugdíj felé nyilván nem erre szántunk. Meg nem kell már ez az ideg sem.

Ildi: Az emberek persze nem tudják ezeket a dolgokat. Azt hiszik, a boltosoknak kolbászból van a kerítés. Pedig nem. Tudom, hogy mi csak kis porszemek vagyunk egy nagy gépezetben, el is fogadom. De könyörgöm, hagyjanak élni! Nem kérünk semmit, csak ne vegyenek el, egyre többet és többet. Újra és újra és újra. Mert akkor tényleg nem marad más, mint a viszontlátás meg a rolólehúzás.