News here
hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Hadházy Ákos: Csak akkor nyerhetünk, ha elhiszik rólunk, hogy minden esetben lesz következménye az ügyeknek

Azt ígéri, minden oldal korrupcióját vizsgálja majd, mint ahogy eddig is. De ha nem kap meg minden segítséget a leendő kormánytól, inkább visszamegy állatorvosnak.

Link másolása

hirdetés

Hadházy Ákos öntörvényű figurája az ellenzéknek. Bár a Fideszt hagyta ott a trafikbotrányt kirobbantva, majd tagja volt az LMP-nek is, igazából nem áll neki jól egyetlen párt uniformisa sem. Nem egy karizmatikus vezető, hanem megszállottja a közélet tisztaságának. Évek óta szívós aprómunkával térképezi fel a NER szövevényét. Nem meglepetés, hogy Márki-Zay Péter a korrupció elleni munkában számít rá az új kormányban. Elsősorban erről kérdeztem.

– Az ellenzéki együttműködés origója volt a rabszolgatörvény elleni tüntetéssorozat. Azóta sem értem, hogy a végén miért jöttek ki az állami televízió épületéből, pár órával azután, hogy azt nyilatkozták, maradnak.

– Én ezt nem tudhatom, hiszen akkor már nem voltam bent, tudják miért, ez jól dokumentálva van. Én mindenesetre nem akartam kimenni... Ezt most mélyebben nem is kommentálnám, mivel egy kampány közepén vagyunk, most az ellenzéken belüli viták helyett sokkal fontosabb azokat azokról a problémákról szólni, amiket meg kell oldanunk.

A propagandagépezet túlereje miatt nem biztos, hogy egyáltalán nyerhető ez a választás – ez az én véleményem – akkor sem, ha 50-50 százalékra mérik az esélyeket, mert nem számíthatunk tisztességes eljárásra.

Ezért kellett volna fellépni erélyesebben a propagandával szemben, és megkérdőjelezhető, hogy helyes volt-e ilyen körülmények között is elindulni. Mások mást gondoltak erről, mint én, így elindultunk. Április 3-án este el fog dőlni, hogy kinek volt igaza, és nagyon-nagyon remélem, hogy én tévedtem. A valódi esélyeink most attól függenek, hogy ki mennyi valódi munkával segíti az ellenzéket.

hirdetés

– Nézzük a befektetett munkát. Jó ideje hétről hétre jelentkezik egy-egy korrupció-gyanús történettel a NER világából. Mekkora apparátus kell ezeket lenyomozni, felderíteni?

– Örülök, ha úgy látszik, hogy sokan dolgozunk ezeken az ügyeken. Sajnos ez azért nem így van. Természetesen van egy kis apparátus, akiket képviselőként alkalmazhatok. Nagyon büszke vagyok például arra, hogy Horváth Andrásnak, a zöld dossziés egykori NAV tisztviselőnek tudtam így munkát adni, ő pedig nagyon komolyan végzi ezt el. Olyan ötfős csapat segíti a munkámat, de vannak, akik részmunkaidőben dolgoznak. A Facebook-posztjaimat magam írom, azt egyes ügyeknek meg velem együtt négyen járunk utána. Ha ez nagy apparátusnak tűnik, az is azt a meggyőződésemet erősíti, hogy egy viszonylag kis csapattal is már nagy eredményeket lehet elérni, ha rendesen beletesszük a munkát.

– Itt azért adatokat kell megszerezni, meg nyomozni kell...

– Bizonyos tekintetben igen, de

sokkal könnyebb dolgunk van, mint hinnék, mert olyan nyíltan történnek a lopások.

Nem kell ide fedett nyomozás, egyszerűen megnézzük, kitől mit vettek, mennyiért, kitől kértek ajánlatot stb. Más tekintetben viszont valóban nem könnyű, mert a kormány semmilyen kérdésünkre sem válaszol érdemben. Akár a törvényt is megszegve nem válaszolnak, egyszerű, konkrét kérdésekre sem. 2020 elejéig az volt a szabály, hogy az országgyűlési képviselők bármilyen állami szervhez beléphetnek szabadon. Csak felmutattuk a képviselői igazolványunkat és bemehettünk. Ezért tudtunk bemenni a tévébe is. Emiatt nem lehetett előlünk információt eltitkolni, legalábbis nehéz volt. Az is a törvényben volt, hogy segíteni kell a munkánkat. Bármit megkérdezhettünk, arra válaszolni kellett. Azonban pont a tévészékházban történtek miatt elvették ezt a jogot, annyi maradt meg, hogy a vezetőt kérdezhetem. Senki mást, csak a vezetőt. Korábban bárkit kérdezhettem. Most a vezetőt kérdezhetem, ő meg azt mondja, hogy nem. Szankció nincsen.

– Érték már komoly fenyegetések?

– Nemcsak fenyegetések, hanem "gyilkossági" kísérletek. Persze nem szó szerint. Ahogy egy, a lengyel bírók küzdelméről szóló filmben elmondja a bíró, régen lelőtték az embert. Aztán csak bebörtönözték.

Most karaktergyilkosságot követnek el. Karaktergyilkossági-kísérletet, ebben folyamatosan részem van.

Nyilván számolt az ember ezzel az elején, hogy ilyenek lesznek. Van amire számítottam, van amire nem. Amikor édesanyámékról mondtak képtelenségeket, arra például nem számítottam. Persze jönnek fenyegetések is. Magánlevélben, egészen durva hangú fenyegetések. A Fidesznek ez is egy praktikája, hogy meglegyen az a pár ezer felheccelt ember, akik adott esetben balhézni tudnak majd egy fideszes vereség esetén, erre nyilván fel kell készülni.

– Használ titkosított kommunikációs szoftvert? Például Signalt? Esetleg megnézette a telefonját, feltörték-e a Pegasussal?

– A Pegasusnak utánanéztem, az elméletileg nincs a telefonomon. Viszont nem gondolom, hogy ne lehetne bárkit is lehallgatni, megfigyelni, ha akarják. Én azt szoktam mondani, hogy vigyék el a számítógépemet, és tegyék közzé, ami rajta van. Éppen az a baj, hogy olyan hosszú az a lista, ha nem is gyűjtenék új ügyeket, a következő hetven-pár napban két-három naponta egy-egy durva ügyet be tudnék mutatni.

Sokkal nehezebb, hogy hogyan tudjuk ebben az iszonyatos zajban, amit a propagandagépezet generál, eljuttatni az ügyeket az emberekhez.

A propagandának az a lényege, hogy egyes dolgokat elhallgasson, egyes embereket meg besározzon. Igaz, hogy vannak még független helyek, ahol meg tudunk szólalni, de a propaganda olyan zajt kelt, hogy elnyomja a független hangokat. Például ha egy napig tele lehet tömni nyolcmillió ember fejét, hogy Karácsony Gergely sofőrje a buszsávban haladt, akkor reményeik szerint az a nyolcmillió ember nem azon gondolkodik, hogy Németországban feleannyiba kerül ugyanaz az olaj, mint itthon.

– Nézzünk akkor a jövőbe. Ha sikerül megnyerni a választást, tudjuk, hogy ön az elszámoltatással foglalkozó tárca nélküli miniszter lenne. Milyen jogosítványok, jogkörök kellenek ahhoz, hogy eredményesebb legyen, mint az eddigi elődei?

– Ebben a hivatalban a legfontosabbnak a kevésbé izgalmasat tartom: olyan törvényalkotási koordinációs munkát, ami olyan törvények meghozatalát segíti, amelyek megnehezítik a lopást. Az elkövetkező bűnelkövetők dolgát nehezítenénk meg, illetve az ilyen cselekmények üldözését megkönnyítenénk. De ön a kérdésében nyilván a jogi felelősségre vonásra utal, ami eddig mindig elmaradt, bár mindenki megígérte.

Azt tudjuk csinálni, ha feles többséggel nyerünk, hogy megnehezítjük Polt Péter dolgát, ha netán el akarná szabotálni a büntetőügyeket, a vádemeléseket.

Erre feles többséggel is lehet néhány jó törvényt hozni. Ami lényeges kérdés valóban, hogy ez a hivatal mit tud csinálni, hogy ezt a munkát elősegítse? Nem fog nyomozni. Hack Péter mondott tegnap valami olyasmit, hogy ez a hivatal nem utasíthatja az ügyészséget. Persze, hogy nem. Nem erről van szó.

Viszont beszámoltatni be tudja a bűnüldöző szerveket. Azt megvizsgálni, hogy egy-egy ügy miért hal el, vagy miért nem halad, azt megtehetjük.

Hogy fontos és aktuális példát mondjak: tegnap írta a 444, hogy Schadl György nyomozati anyagában azt mondja, hogy Tónival, Barbarával és Ádámmal fog találkozni, és egy harmincöt évre szóló, nagyon fontos bizniszt intéznek. Azt lehet tudni, hogy Rogán Antalt bizalmasan Tóninak hívják, felesége Barbara, Ádám meg a kabinetfőnöke. És azt is tudjuk, hogy Nagy Ádám megvásárolta ennek a korrupt végrehajtói karnak az egyik székházát, továbbá azt is, hogy Schadl Nagy Ádámnak intézett egyetemi vizsgákat.

Én úgy gondolom, ha egy ilyen telefonhívást látnak, hogy Antal, Barbara és Ádám beszélgetnek egy harmincöt éves nagy bizniszről, akkor az a minimum, hogy a nyomozóknak el kellene indulni azon a nyomon, hogy itt miről van szó. Ezt azonban, tudtommal, nem csinálták meg. Például egy ilyen hivatalnak az ilyesmit tisztáznia kell, és lehet is.

Tehát egy beszámoltatási jogot szeretnénk, hogy a nyomozó hatóságokat beszámoltathassuk. És ha azt látjuk, hogy egy ügy elakad, valamivel probléma van, javaslatokat tehetünk, hogy mit tegyenek, és persze személyi javaslatokat is a miniszterelnök úrnak, és akkor még ott van a nyilvánosság. Polt azért tudja jelenleg a dolgokat így vinni, mert biztos benne, hogy semmi információ nem megy ki.

Ezen kívül, bár nyomozni nem fogunk, de teljes betekintési jogkört kérünk, hogy az összes állami dokumentumba betekinthessünk. A nyilvános adatbázisok alapján jelenleg is sok mindent meg tudunk nézni, de sok mindent nem tesznek fel. Például a szerződéseket, ha fel is rakják, sokszor a már nem publikus mellékletekbe rejtik a lényeget. Ha megbíznak valakit rendezvényszervezéssel mondjuk, és odaírják az összeget, ez nem elégséges, hogy megállapítsuk, sok-e vagy kevés, amit a szerződés tartalmaz. A mellékletben van ugyanis, hogy milyen rendezvényt, milyen paraméterekkel kell csinálni. Ez a releváns információ most általában hiányzik.

Ha meglesz a teljes betekintési jogkörünk, akkor biztosan sok minden ki fog még derülni.

Meggyőződésem, hogy nem lesz olyan nehéz a munkánk, mert a NAV, a rendőrség kötelékében is maradtak tehetséges, elhivatott munkatársak. Ha ellehetetlenítik őket, megkötik a kezüket, akkor nyilván nincs kedvük a munkájukat végezni. Ezért fontos, hogy olyan szabályozást hozzunk létre, ami segíti a munkájukat. Például, amit többször elmondtam: egy nyomozó engem kért meg, hogy egy céghálózatot nyomtassak ki az Optenből és küldjem el neki. Az Opten évi nyolcvanezer forintos szolgáltatás, de a rendőrségnek nincsen előfizetése rá. Ők jelenleg ugyanerre az eredményre, ami itt csak egy egérkattintás, csak többnapos, esetleg egy hónapos manuális munkával juthatnak. Ha csak ezt az Opten előfizetést megkapják a rendőrök, már a sokszorosára növelhetjük a hatékonyságukat.

– Tizenkét év nagy idő, el is évültek már fontos ügyek. Szokás olyan jogi technikát alkalmazni, amikor az igazságszolgáltatás valami miatt akadályoztatva van, akkor az akadályoztatás idejére az elévülés szünetelését mondják ki utólag. Gondolkoznak-e ilyen megoldáson?

– Fontos kérdés ez, mert a legeslegdurvább esetek, amikor a legkevésbé voltak óvatosak, azok zömmel a 2014 előtti időszakban történtek. De pont 2013-ban, lányos zavarukban hoztak egy olyan törvényt, amivel eléggé meghosszabbították a bűnszervezetben elkövetett korrupciós ügyeknél az elévüléseket, lehet, hogy abban bíztak, hogy ezután majd nem fognak ilyeneket csinálni, de azért bőven lettek azóta is ilyen cselekmények. De a bűnszervezetben elkövetett korrupciós cselekményeknek eleve elég hosszú volt az elévülése. De azért néhány esetnél lehet probléma.

Itt van az Elios-ügy. 2012-13-as. Ott már lehet ilyen gond. Én azt mondom, ezek az ügyek elkezdenek újra ketyegni, amikor valaki aláírja ezeknek az ügyeknek a lezáró dokumentumát. Olyan durván lezárt, vagy megtagadott nyomozások vannak, ahol számomra nyilvánvaló, hogy aki azt a lezáró határozatot aláírta, az hivatali visszaélést követett el.

Nagyon sajnálom, de az a rendőr, aki ebbe belement, meggyőződésem, hogy törvényt szegett. Őket meg kell keresni, a felelősséget vállalni kell érte. Csak akkor úszhatja ezt meg, ha vagy egy olyan papírt hoz, hogy akkor ő nem volt beszámítható, vagy megmondja, hogy ki utasította erre.

– Lapul-e az ön fiókjában olyan dosszié, amelyben nagy nevek vannak, ami szimbolikus ügy lehet a NER lebontásában?

– Vannak még nagy ügyek, nagy nevek is, de a választás nem ezen fog múlni. Például a Völner-ügy, ami igazából Völner-Schadl-Rogán ügy. Ennek olyan leágazásai vannak, hogy egy normál országban megbukna a kormány azonnal. És nem arról lenne a szó, hogy meglesz-e a Fidesz ötven százaléka, hanem, hogy egyáltalán meglesz-e a parlamentbe jutáshoz szükséges öt százalék. Itt annyi ügy van, hogy az ember arra gondol, hogy nem tud bemutatni egy nap ötöt.

Viszont az az igazság, hogy nemcsak a nagy ügyek vannak. Az a tapasztalatom, hogy az emberek nagyon megértik, amikor kis falvakban a húsz-harminc, vagy százmilliós csalásokat bemutatom. Arra jön a legtöbb reakció. Hogy ez náluk is így van. Ők is ismerik.

És már mutatnák a következő ügyet. Sajnos azt kell mondanom ilyenkor, hogy nem tudok mindenhova eljutni, mindent feltérképezni. Ott helyben kell nekik ezeket bemutatni. Csak beszélni kell róla. Egy kicsi faluban könnyebb elterjeszteni az igazságot.

– Ezek a gazdasági ügyek. De vannak politikai ügyek is, például Safarov vagy Gruevszki ügye, ezeket is kivizsgálják majd?

– Valóban, nem ennek a hivatalnak lesz az ügye, de van számos durva ügy, amit meg kell nézni. Erre viszont teljesen alkalmasak a parlamenti vizsgálóbizottságok, amelyeket a Fidesz szabotált a kormányzása alatt, de ha van szándék ezek működtetésére, akkor ott ezeknek utána lehet járni.

– Már elmondta, hogy azért nem árulja el előre, milyen törvényekkel teszik lehetővé az elszámoltatást, nehogy a Fidesz bezárja ezeket a kapukat. Ezt értem. Viszont tesznek-e az ellen, hogy az ellenzék köreiből ne szivárogjon információ a Fidesz felé? Tesztelik-e a rendszert, hogy nincs-e szivárgás?

– Nézze, az interjú elején elmondtam, miért nem akarok ezzel most foglalkozni...

– Ezt értem is, nem is arra vagyok kíváncsi, kik a beépített emberek. Simán az érdekel, hogy tesztelték-e az összetartást? Információkkal, hogy kiszivárognak-e. Régi konspirációs technika.

– Ez fontos kérdés, van is róla véleményem. De hadd legyen jogom most, mivel választási kampány van, nem ezzel foglalkozni nyilvánosan.

– Nem tart-e megszervezett zavargásoktól?

– Megtörténhet. A románoknál, amikor fellépett a korrupcióellenes ügyészség, akkor voltak ott is ilyen próbálkozások. Nem voltak sikeresek, nem tudtak megmenteni minisztereket, miniszterelnököket a felelősségre vonástól. Ilyenkor már nyilván nem lesz abban a helyzetben a Fidesz, hogy ezeket a tényeket elhallgassa. Persze lesz ilyen próbálkozás, de nem hiszem, hogy megállítaná ezeket a folyamatokat.

– Ha egy éven belül nem sikerül áttörést elérnie, akkor lemond?

– Amit vállalok, azzal nagy felelősséget vállalok. Nyilvánvalóan csak akkor vállalom el, ha látom az esélyét, megkapom azokat a jogköröket, azt a parlamenti támogatást, amivel esélyem van megcsinálni. És csak addig szabad csinálni, amíg az ember látja, hogy van erre esély. Ez nagyon fontos. Konkrétan ezen még nem gondolkoztam el.

Ha azt látnám, amire szerencsére eddig nincsenek jelek, hogy nem kapok meg ehhez a munkához az új kormánytól minden támogatást, akkor nekem nem kell ragaszkodnom ehhez.

Én nagyon szeretem az eredeti szakmámat, és akkor folytatom azt.

– Ha fordul a világ és elkezdi a munkát, akkor is ugyanezzel a lendülettel dolgozik majd, ha az akkori kormánypárt köreiben bukkan korrupcióra? Ha esetleg próbálnának nyomást gyakorolni önre?

– Abban a könnyű helyzetben vagyok, hogy az elmúlt években volt több olyan ügy, ami az ellenzéket érintette, és ezeket megmutattam. Például Kispesten többet találtam, mint a propagandasajtó. Ezekben tettem is feljelentést, az ellenem indított polgári pereket megnyertem. Vagy a harmadik kerületi alpolgármester ügyében az OLAF-nál is tettem bejelentést, az OLAF már le is zárta azt az ügyet. Tóth Csaba ügyét is megmutattam. Ez természetes. Csak akkor nyerhetünk, ha elhiszik rólunk, hogy minden esetben lesz következménye az ügyeknek. Ha ezt nem hiszik el, akkor nem fogunk nyerni. Ez ilyen egyszerű.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
„Zsinórban 30 órákat töltöttünk szolgálatban, én nem erre a rendőrségre esküdtem fel”
Olyan rendőrökkel beszélgettünk, akik a közelmúltban szereltek le, mert elegük lett az embertelen munkaterhelésből és az ezzel egyáltalán nem arányos fizetésekből.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. június 11.


Link másolása

hirdetés

A járvány miatti veszélyhelyzet megszűnése, június 1-je óta újra felmondhatnak a rendvédelmi dolgozók. Bár hivatalosan ezt nem erősítették meg, a Facebookon több helyen (például a Zsaruellátó nevű oldalon) arról lehet olvasni, hogy sokan már régóta erre a pillanatra vártak, így tömeges leszerelési hullám jöhet.

Az alábbiakban három olyan rendőr meséli el történetét, akik több mint 10 év után mondtak búcsút a szolgálatnak, méghozzá nagyon hasonló okok miatt.

Ketten közülük meg se várták a tilalom feloldását, hanem az addig is létező kevés kiskapu egyikét kihasználva már korábban távoztak.

„A bűnözőknek nem mondhatod, hogy 4 óra van, mostantól nem dolgozom”

Dániel 11 évig volt rendőr egy kelet-magyarországi kisváros kapitányságán. Két éve érett meg benne a gondolat, hogy szeretne leszerelni, de nem sokkal később jött a Covid és az ezzel járó bizonytalanság, ami maradásra bírta.

A körülmények ugyanakkor közel sem voltak ideálisak. A fizetése 11 év után, nyomozóként nettó 250 ezer forint volt, amit elmondása szerint még el is fogadott volna, ha tényleg csak az irodában kellett volna ülnie 8-tól 4-ig.

Valójában viszont rendszeresen kellett készenlétet vállalnia, éjszaka és hétvégente is csörgött a telefonja.

hirdetés

Korábban járőrként, majd szabálysértési osztályon dolgozott, de mivel járőr korából megvolt a traffipax-kezelői engedélye, egy idő után arra is megkérték, később pedig utasították, hogy vállaljon heti egy sebességmérő szolgálatot, mivel állandó emberhiánnyal küzdött a kapitányság.

Ez nem túlórában ment, hanem a rendes munkaidejéből vonták le: például amikor beért reggel fél 8-ra, közölték vele, hogy öltözzön át civilből egyenruhába, mert terepen van rá nagyobb szükség. Az, hogy több idézése is volt aznapra szabálysértési ügyekben, nem számított.

Máskor járőrszolgálatot kellett vállalnia, hasonló okból. Kezdetben még csak havi 1-2 ilyen beugrás volt, de ahogy telt az idő, már heti 1-2 alkalomra emelkedett. A tényleges munkáját így gyakorlatilag nem tudta ellátni.

„A sértettek helyzetébe is próbáltam belegondolni: ha csak egy csirkét loptak is el szegény nénitől, neki talán az volt minden vagyona. Ilyen ügyekkel kellett volna foglalkoznom, de nem tudtam, mert kiküldtek sebességet mérni.”

Majd a bűnügyi osztályon a terhelés és az elvárások egyre elviselhetetlenebbek lettek: bevezettek egy Lépésváltás nevű szemléletmódot, aminek keretében az volt a cél, hogy az ügyidőket 10-15 naposra csökkentsék.

„Tehát ennyi idő alatt kellene lezárni egy aktát, nemhogy fél év nem jutott rá, még egy hónap se. Az senkit nem érdekelt, hogy nyomozni így gyakorlatilag lehetetlen, csak darálni lehet az ügyeket lényegi eredmény nélkül.”

A nyomás és a stressz is hatalmas volt, nem tudott hétköznap délutánokat és hétvégéket se tervezni. Előfordult, hogy zsinórban 30 órát kellett bent töltenie: bement mondjuk hétfőn reggel, a hivatalos munkaidő végén viszont nem mehetett haza, mert „a bűnözőknek nem mondhatod, hogy 4 óra van, mostantól nem dolgozom”. Kezdődött tehát a túlóra, egészen másnap reggelig, akkor pedig egy újabb rendes műszak.

„Jó kérdés, hogy várhatják el valakitől, aki egész éjszaka nem aludt semmit, hogy másnap mondjuk autót vezessen. De akár azt is, hogy csak leadjon egy ügyet az irodában. Mindegy, mi volt, nem érdekelt senkit.”

Azt ugyan megtehette volna, hogy a keletkezett túlórákat másnap kiveszi, de nem látta túl sok értelmét annak, hogy az egész szabadnapja elmenjen alvással.

Idén januárban telt be nála a pohár, először közös megegyezéssel próbálta beadni a leszerelési kérvényt, bár tudta, hogy aligha fogják engedélyezni. Így is történt: hivatalos formában, ügyfélkapun keresztül jelezte, de 3 napon belül jött az értesítés, hogy elutasították.

Közben viszont elkezdett alternatívákon gondolkodni: az elmúlt fél évben minden nap 4-5 órát dolgozott a szolgálaton felül egy szállodafejlesztő vállalkozásnál. Ez óriási leterheltséggel járt, de így volt előtte B terv. Ki akarta próbálni, meg lehet-e élni ebből, ha teljes állásban csinálja.

A döntését nehezítette, hogy rendőrként jogosult volt egy szolgálati lakásra, amit havi 46 ezer forintért bérelhetett az önkormányzattól, amíg állományban van. Ez a piaci ár kevesebb, mint fele azon a környéken.

Végül így is elege lett, de akkor még nem lehetett tudni, eltörlik-e belátható időn belül a leszerelési tilalmat. Szerencséjére adódott egy kiskapu: kinevezték az említett vállalkozás ügyvezetőjének, ez pedig összeférhetetlen a rendőri szolgálattal.

Felszólították, hogy szüntesse meg az összeférhetetlenséget, de ezt megtagadta, így május legvégén megszűnt a jogviszonya. Puszta véletlen, hogy ez alig pár napos eltéréssel egybeesett a tilalom központi eltörlésével.

Dániel azzal számol, hogy óriási leszerelési hullám indul, csak az ő kapitányságán minden tizedik ember gondolkodik a távozáson. Szerinte ugyanakkor az emberek ezt közvetlenül nem fogják érzékelni, mivel a központ továbbra is mindent megtesz majd azért, hogy leplezzék, mekkora a baj.

„Ahhoz, hogy javuljon a helyzet, profiltiszta rendőrségre lenne szükség: ha valakinek van egy adott feladata, hadd foglalkozzon kizárólag azzal, ne kelljen beugrania járőrnek, sebességet mérni, vagy akár a déli határra. Ha mindenki a saját feladatát láthatná el, ezzel arányos fizetésért, rögtön újra vonzóbb lenne a rendőrség.”

Ő a saját bőrén is tapasztalta a mélyrepülést: mint mondja, nem erre a rendőrségre esküdött fel. „Régebben még nagyon sok dologban tudtam tevőlegesen segíteni embereknek a munkám során, most viszont már a papírgyártás és a statisztikák a legfontosabbak, hogy el tudják adni, hogy minden rendben van.”

„Ha kikoptál, mint egy fogaskerék, akkor egyszerűen kidobnak”

András (nevét kérésére megváltoztattuk) járőrként kezdte, majd dolgozott központi szervnél, illetve kommunikációs területen is. Végül vezetői pozícióból szerelt le, összesen több mint 12 évet töltött a rendőrségnél.

„Hosszú évek óta éreztem, hogy egyre rosszabb a helyzet, de közben beleraktam egy csomó munkát, nőtt a fizetésem is, szóval nem fekete vagy fehér a történet. Mégis, hiába haladtam előre, a mérleg inkább negatív volt” – meséli.

Szerinte 2010 után egyre szigorúbbak lettek az ellenőrzések, az utóbbi pár évben pedig már olyan létszámhiány keletkezett, aminek hatására exponenciálisan nőtt a munkaterhelés.

„A fejesek egyrészt hazudnak, hogy megfeleljenek a statisztikáknak, másrészt a szart is megpróbálják kitaposni az emberből” – fogalmaz. Elmondása szerint még az alosztályvezetőket is teljesen egyedül hagyják, semmi segítséget nem kapnak olyan mennyiségű feladatra, amit egyedül elvégezni egyszerűen képtelenség.

Emiatt egyre többen folyamodnak a „hogyan tudnám megoldani okosba” taktikához: kibúvókat és kiskapukat keresnek, még a csalástól sem riadnak vissza, csak hogy túléljenek. Ez persze folyamatos stresszel jár, különösen, ha valaki olyan parancsnokot fog ki, aki a hatalmával is hajlamos visszaélni – mondja András.

Alosztályvezetőként hozzá tartozott az előállító helyiség, a fegyverszoba, volt 20 embere, ő csinálta a szolgálatszervezést is, tehát annyi feladatot toltak rá, amit fizikailag is lehetetlen volt ellátni. Közben, mint mondja, még direkt ki is készítették a felettesei, egyáltalán nem tartották szem előtt a lelki egészségét.

„Ez a hely egy daráló: ha kikoptál, mint egy fogaskerék, akkor egyszerűen kidobnak, majd beraknak a helyedre egy másik embert” – fogalmaz.

A problémák szerinte rendszerszintűek, és a ranglétra magasabb fokain is legalább annyira súlyosak, mint az egyszerű járőröknél vagy őrmestereknél.

„Ennek így, ebben a formában nincs jövője. Napi szinten küzdenek azzal, hogy ki tudják adni a szolgálatot, ma már egy Debrecen méretű budapesti kerületben is problémát jelent, hogy kerítsenek két járőrt, akik kimennek egy autóval. Ott tartunk, hogy több százezer emberre alig jut egyetlen rendőrpáros.”

András végül szintén összeférhetetlenségre hivatkozva, saját vállalkozásának ügyvezetőjeként szerelt le áprilisban. Azóta ebből él, háromszor annyit keres és a szabadideje is sokkal több.

„Eddig is fenntartottuk a rendszert, ezután is fenn fogják”

Péter (szintén álnév) több mint 10 évig volt rendőr egy nyugat-magyarországi kisvárosban. Már évek óta szeretett volna leszerelni, de hiányzott hozzá a végső elhatározás.

Az ő városában a 40 és 50 közötti járőrből mára tíznél is kevesebben maradtak, a körzeti megbízottak közül is többen leszereltek. Az elmúlt 10 évben, amióta ott dolgozott, folyamatos csökkenés volt jellemző.

Állandó túlórákkal, illetve a szomszéd településekről való átrendeléssel lehetett csak pótolni a létszámot, de ez is egyre nagyobb kihívás. Elmondása szerint gyakori volt, hogy az emberhiány miatt egyszerre három területen látott el fokozott ellenőrzést: figyelnie kellett a gyalogátkelőhelyeket, a passzív biztonsági rendszereket (ilyen például a biztonsági öv), illetve sebességet is mért.

„Mindháromra be voltam írva, és akkor mondhatták, hogy mindegyikre van ember. Közben még ügyiratoztam és intézkedtem is. Ez nyilván azzal járt, hogy egyikre se tudtam maximálisan odafigyelni.”

„Egy járőr itt a megyében 170 ezer forintot keres, adókedvezménnyel együtt mondjuk 200-at. Ki az, aki ennyiért szopatja magát?” – teszi fel a kérdést. Ehhez jön hozzá, hogy a fiatalok egyre kevésbé viselik el a parancsuralmi rendszert, a folyamatos ugráltatást. Ha még meg se fizetik őket, esélytelen, hogy ezt a pályát válasszák, Péter szerint minimum 300 ezer forintos kezdőfizetéssel lehetne megfogni őket.

Ráadásul a cafeteria is az egész közszférában a rendőrségnél a legalacsonyabb, a tűzoltók, a kormányhivatali dolgozók, de még a honvédség tagjai is többet kapnak.

„Eddig is fenntartottuk a rendszert, ezután is fenn fogják. A volt főnökömnek azt mondtam, hogy ameddig egy rendőr is van rajta kívül, a rendszer működni fog, mert lesz olyan, aki dupla annyit fog dolgozni azért, hogy elműködjön.”

A legnagyobb létszámhiány szerinte a nyugati megyékben van, keleten valamivel jobb a helyzet. Ezért könnyen lehet, hogy átszervezéssel fogják majd megoldani, de kérdés, egy szabolcsi vagy egy borsodi rendőr mennyire lesz hajlandó átköltözni az ország másik felébe.

Péter végül a választások után – az eredménytől sem függetlenül – adta be a leszerelési kérvényt, amit június 1-gyel hagytak jóvá neki.

Azóta az építőiparban dolgozik, a rendőri alapfizetéséhez képest 100 ezer forinttal több pénzért. Mindezt segédmunkásként, szakképzettség nélkül. Emellett egy biztonsági céghez is el fog menni másodállásba, a két munkáért együtt 5-600 ezer forintot kap majd kézhez, a korábbi bére majdnem dupláját.

„A rendőrségnél fizetik a táppénzt és van szabadságod, de ez az egyetlen pozitívum a mostani munkámhoz képest. Elmúlt a stressz és a szorongás, időben végzek, nem kell túlórázni, nem rángatnak be hétvégén és még le is barnulok közben.”

A témával kapcsolatban kérdéseket küldtünk az ORFK sajtóügyeletének, arra voltunk kíváncsiak, hányan szereltek le idén január, illetve június 1. óta, és okozott-e ez bárhol az országban létszámproblémát. Választ azonban cikkünk megjelenéséig nem kaptunk.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Naponta 200 ukrán katona hal meg – az orosz túlerő felőrölheti az ukránok ellenállását a Donbaszban
Az oroszok naponta 50 ezer tüzérségi lövedéket zúdítanak ukrán állásokra, amire ők a tizedével tudnak válaszolni. A nyugati fegyverszállítmányok túl lassan érkeznek.

Link másolása

hirdetés

Az oroszok lassan, de biztosan haladnak előre Donbasz térségében, kihasználva óriási tüzérségi fölényüket. Ezt a stratégiát már az április közepén kinevezett új orosz parancsnok, Alexander Dvornyikov dolgozhatta ki, akinek hatalmas tapasztalatai vannak. Ott volt 1997-1999-ben a második csecsen háborúban Groznij ostrománál, és ő volt az orosz csapatok első szíriai parancsnoka is.

A nyugati sajtóban gyakran csak "szíriai mészárosként" emlegetett Dvornyikov Szíriában folyamatosan tűz alatt tartotta, gyakorlatilag porig rombolta az ostromlott városokat, és most is hasonló taktikát követ. Az oroszok naponta 50 ezer tüzérségi lövedéket lőnek ki ukrán állásokra, amire az ukránok legfeljebb 5-6000-rel tudnak válaszolni.

Az oroszok szerint azért haladnak most lassabban, mint az invázió kezdetén, hogy elkerüljék a civil áldozatokat. Elemzők szerint viszont a valódi cél az, hogy csökkentsék az orosz veszteségeket, miközben súlyos károkat okoznak az ukrán hadseregnek, nem törődve a célponttá vált városok és falvak civil lakosságával.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök egyik tanácsadója a minap a BBC-ban azt mondta, hogy

naponta 200 ukrán katona esik el, és így a sebesültekkel együtt minden egyes nap ezren esnek ki a harcokból.

A Washington Post megszólaltatott egy ukrán katonát, aki azt mesélte, hogy 100 fős egységükből 35-öt öltek meg az oroszok, az általuk védett falut pedig porig égették. Ennek ellenére megpróbáltak kitartani, mert úgy érezték, visszavonulásukkal a halott bajtársaikat árulnák el, a védelmi vonaluk azonban az óriási túlerő miatt összeomlott. Nem volt más választásuk, fel kellett adniuk az állásukat.

hirdetés

A varsói Keleti Tanulmányok Központja szerint lehetetlen a Donbasz megtartása, akkorák az ukrán veszteségek.

Bár a háborúban eddig 15–20 ezer orosz katona is eleshetett, és nyugati becslések szerint az ukránok az eredeti inváziós haderő egyharmadát harcképtelenné tették, az elmúlt két hónapban 40-50 ezer orosz katona érkezhetett erősítésként a frontra.

Bár a katonák számában még így is az ukránok vannak fölényben, a fegyverek tekintetében egyre nagyobb az orosz előny.

„Túlságosan optimisták voltak azok az ukrán és amerikai remények, melyek szerint az új nyugati fegyverszállításokkal sikerül visszaszerezni a kezdeményezést, és visszavenni annak az ukrán területnek legalább a 20%-át, amelyet Oroszország elfoglalt a február 24-én indult invázió óta” – nyilatkozta Olekszand Daniljuk, az ukrán kormány védelmi és hírszerzési tanácsadója a Washington Post-nak.

„Az oroszoknak most már teljesen más a stratégiájuk és a taktikájuk. Sikeresebbek lettek, több forrásuk van, mint nekünk, és nem sürgeti őket az idő.”

Bár folyamatosan érkeznek Ukrajnába a Nyugat által megígért új fegyverrendszerek, de túlságosan lassan és nem elegendő mennyiségben ahhoz, hogy meg tudják akadályozni a lassú, de biztos orosz előretörést a Donbasz régióban.

„Az oroszok nagy hatótávolságú tüzérséget vetnek be ellenünk, és erre gyakran nincs válasz, mert nincsenek meg hozzá az eszközeink. Több tucat kilométerről lőnek és mi nem tudunk visszalőni, hiába ismerjük a fontos célpontok koordinátáját” - mondja Daniljuk.

Ukrajna mostanára csaknem teljesen kifogyott a szovjet korszakból örökölt fegyverrendszerekhez való lőszerből, holott ezek a fegyverek alkotják arzenáljuk zömét. Az eddig támogatást nyújtó kelet-európai országok szintén kimerítették tartalékaikat.

Ukrajnának tehát sürgősen szüksége lenne nagyobb hatótávolságú és fejlettebb technológiájú nyugati rendszerekre, de ezekből egyelőre csak kevés érkezik.

Az Egyesült Államok például 220.000 lövedék szállítását ígérte, ami csak arra lenne elég, hogy négy napra kiegyenlítsék az orosz tűzerőt.

A Pentagon szerint az Ukrajnába küldött amerikai M777 tarackágyúk többségét már bevetették. Úton van négy HIMARS típusú rakétakilövő rendszer, és három hasonló brit rendszer is, de ezek használatára előbb ki kell képezni az ukránokat, így hetekbe telik, míg bevethetők lesznek.

Az oroszok a háborút mintegy 900 saját gyártmányú fegyverrendszerrel kezdték és bár az ukránok állítják, hogy több százat megsemmisítettek, még így maradt nekik bőven.

Az Institute for the Study of War (ISW) legfrissebb elemzése szerint az orosz erők június 11-én szárazföldi támadásokat indítottak Szeverodonyeck és számos környező település ellen, de az ukrán erők a város egyharmadát – beleértve az ipari zónát is – egyelőre ellenőrzésük alatt tartják.

Jelenleg az orosz előrenyomulásnak a Donyec folyó áll az útjában. Nyugati tisztségviselők szerint az oroszok hamarosan teljesen ellenőrzésük alá vonhatják Szeverodonyeck városát, majd a folyó másik partján álló Liszicsanszk felé fordulhatnak, és ha az is elesik, akkor az egész Luhanszk régió a kezükbe kerül. Utána már megcélozhatják a Donyeck még el nem foglalt részeit.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Nincs „nevelő célzatú” és „makarenkói” pofon: gyermekbántalmazás van, amire nincs jó indok
Az utóbbi időben súlyosan elharapóztak azok a kommentek, amelyek egy-egy, gyermekek arcán elcsattanó pofont üdvösnek, netán még kevésnek is tartják. Munkatársunk arra próbál rávilágítani, miért súlyos tévút ez.
Malinovszki András / Fotó: Gerd Altmann / Pixabay (illusztráció) - szmo.hu
2022. június 21.


Link másolása

hirdetés

Az elmúlt hónapban kissé megszaporodtak azok a hírek, amik tizenéves gyermekeknek kiosztott pofonokról szóltak. Ott volt például a debreceni eset, amiről semmi mást nem lehetett tudni, mint hogy egy karbantartó (egészen biztosan hatáskörét túllépve – ami a gyerekkel szemben mellesleg nincs is neki) akkora pofont osztott ki egy 11 éves kisfiúnak, hogy nyoma maradt az arcán. De szó volt olyan sportedzőről is, aki kemény módszerekkel, a fizikai bántalmazást sem kizárva nevelte a rá bízott, jobbára még kiskorú gyerekeket.

Bevallom, ezek és az ehhez hasonló esetek számomra, a 20.-21. század fordulóján felnőtt, amúgy pedagógus végzettségű embernek önmagában elég megdöbbentőek. Attól viszont még jelenleg sem térek nagyon magamhoz, amit a kommentszekciókban láttam. Röviden: a teljes történet és a kontextus ismerete nélkül helyeselnek ránézésre teljesen normális, mindennapi emberek, szidva a teljesen ismeretlen gyerekeket, természetesen en bloc a "mai generációt", sokan külön hozzátéve, hogy ugyan nem tudni, miről volt szó, de „biztosan megérdemelte”.

Atyai, nevelő célzatú, makarenkói, helyretevő – mind-mind olyan szavak, amit a „pofon” elé szokás tenni, ha meg szeretnénk indokolni, hogy egészséges, fejlett felnőtt emberként miért tartjuk helyesnek egy nálunk gyengébb, kiszolgáltatottabb, lényegesen fiatalabb embertársunk bántalmazását. Igen, bántalmazását. Ugyanis van különbség persze egy hirtelen felindulásból elcsattant, majd megbánt pofon és egy rendszeres bántalmazó szülő-gyerek viszony között, de a pofon az pofon, a fizikai erőszak akkor is erőszak, ha „csak alkalmanként” kapja egy gyerek, „csak ha kiérdemli”. Túl az elvi problémán (nem felejtem el alaposabban kifejteni), hogyan döntöm el, hogy kiérdemelte egy kiskorú? Hogyan mérlegelek, hogy minden, de tényleg minden lehetőséget végigjátszottam már, és utána jutottam a súlyos döntésre? Milyen elvek szerint lehet eldönteni, hogy hány éves kortól, hány éves korig adhatom a pofont, mekkora gyereknek, milyen típusú „bűnök” után?

Ez megannyi kínzó kérdés, amiket akár hagyhatunk is, van ugyanis egy sokkal komolyabb axióma, ami mindegyiket felülírja:

gyereket meg nem ütünk.

Pont. De ha egy mezei újságíró véleménye nem mérvadó a kérdésben, ott a törvény. És ebben az esetben nem is tudjuk alkalmazni a felvilágosult/elpuhult (kinek mi) Nyugat vs. elmaradott/hagyományos értéktisztelő Magyarország összehasonlítást, ugyanis hazánk azon, egyébként meglepően kevés ország egyike, ahol 2005 óta a törvény szerint tilos a kiskorúak minden nemű fizikai fenyítése. (A gyakorlat felett most a továbbhaladás kedvéért elsiklunk.) Ezzel szigorúbbak vagyunk a gyermekvédelemben például Belgiumnál, Svájcnál, Kanadánál, az Egyesült Királyságnál vagy az Egyesült Államoknál.

hirdetés

A közvélemény azonban erről mintha nem értesült volna. Természetesen nem születne publicisztika erről, ha marginális jelenségről volna szó, de az arány egészen elkeserítő: a kommentszekciók nagy részében brutális, 90 százalék feletti volt azok aránya, akik szerint legalább minimális szinten elképzelhető, hogy jogos egy súlyos, nyomot hagyó pofon egy 11 éves gyermek fegyelmezésére – legyen bármi is a „bűne”. Mivel azonban valószínűleg e sorokat is sokan olvassák olyanok, akik szerint nincs ezzel semmi súlyos probléma, fordítsuk meg néhányféleképp a dolgot.

Autóban ülök, szabályosan haladok, mikor valaki jobbról szabálytalanul bevág elém, satufékezésre kényszerítve. Sétálok a lakóhelyem utcáján, amikor meglátom, hogy valaki a kuka mellé dob egy zsák szemetet, majd elsétál. Látok egy középkorú embert, aki minősíthetetlen hangon kiabál egy idős hölggyel, amiért nem fér el a járdán annak cekkerétől. Mindegyik esetben menjek oda az illetőkhöz, és keverjek le egy hatalmas pofont? A fizikai erőszak minden ilyen esetben megoldás?

Ja, hogy a pofon semmilyen más esetben nem megengedett, csak ha az „elkövető” egy védekezésre korlátozottan képes, nálam kisebb, fiatalabb, gyengébb illető?

Vagy netán a felsorolt esetekben felmentő körülmény, hogy a normaszegőket nem ismerjük, hozzájuk semmi közünk? Ne felejtsük el: a karbantartó sem volt rokona a 11 éves kisfiúnak, mégis lendült a pofon. „Lehet, hogy többet is kellett volna” – „ajánlja” az egyik hozzászóló. Kommentjét azonban hiába is keresik, mert bár lapunk maximálisan kiáll a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás mellett, olyan hozzászólásokat mindenképp törölnünk kellett, amelyek a törvények ellenére(!) fizikai bántalmazásra, ráadásul kiskorú megverésére buzdítottak.

„Én is megkaptam a magam pofonját gyerekkoromban, 'jókor, jó helyen', ember is lett belőlem!” – szól az unalomig ismert érv. Na ja. Ember lettél, csak milyen? Olyan, aki az eset vagy a konkrét gyerek ismerete nélkül egy 11 éves fizikai fájdalmát kívánja. Ha csak ennyit jelentene embernek lenni, akkor én szívesen vállalom, hogy a szülői pofonok hiányában belőlem nem lett az. És azt sem tudom, hogy milyen lelkivilággal kell rendelkezni ahhoz, hogy ezeket a fizikai fenyítéseket utólag megszépítsem. Jómagam gyerekként egyetlen felnőttől kaptam pofont, annak is van már vagy 30 éve. És bár egyáltalán nem vagyok haragtartó típus, ha az illetővel (egyébként szintén volt karbantartó) találkoznék, a mai napig rá tudnék kérdezni nála, hogy amit tett miért tette, és milyen hatást várt el tőle.

„Az én időmben még teljesen normális volt az ilyesmi” – mondják megint mások, csakhogy ez ismét egy durva csúsztatás. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a pofon mint nevelési eszköz az elmúlt cirka ötezer évben bevált nevelési módszer volt, csak az utóbbi évtizedek elpuhult, széteső, túl liberális világa ezt a „jó kis” fegyelmezési eszközt is kiveszi a felnőttek kezéből, amitől aztán a „mai fiatalok teljesen kezelhetetlenek” (nem, nem azok; és a „tegnapiak” is megérték a pénzüket), a világ pedig a tiszteletlenség és az anarchia mocsarába süllyed. Nos, a teória híveinek van egy rossz hírem: a híres ókori római szónok, Quintilianus már a Krisztus utáni első században zéró toleranciát akart bevezetni a gyerekek testi fenyítése ellen. És bár a későbbi századokban olyan, emberségességükről ismert gondolkodók is a pofonok pártjára álltak, mint Szent Ágoston vagy Szent Benedek, már a felvilágosodás korától, azaz a XVIII. század végétől általánosan „cikinek”, és minimum kerülendőnek tartja a pedagógia a bármilyen fokú testi fenyítést.

„Na és a makarenkói pofon?” – teheti fel a kérdést az átlag olvasó, akinek itt és most egy tévhit eloszlatásával szolgálhatok: az 1888-ban a mai Ukrajna területén született pedagógus, Anton Szemjonovics Makarenko az 1920-as években közel 3000, nehéz sorsú gyerekkel foglalkozott egy Gorkij-telep nevű helyen, és valóban szó volt egy elcsattant pofonról – egyszer. Ez az eset ugyanakkor annyira bántotta a nevelőt, hogy többször is írt róla, egyfajta „gyónásként”, megemlítve, hogy „pályafutása mélypontjának” tartja az esetet. Ezek az említések viszont finom túlzással és ferdítéssel az utókorban a „nevelő célzatú” pofon definíciójává alakultak, igazolandó a gyerekek verésében örömet lelők elhibázott nevelési módszerét.

És hogy mit ajánlott a pofon helyett Makarenko? Nos, a Szovjetunió legsötétebb sztálini korszakában tevékenykedő pedagógus sokak szemében már-már a liberális nevelés példájának tűnhet, amennyiben fő módszere a szeretettel teli nevelés, a figyelem és az energiák lekötése, valamint a fiatalokkal eltöltött minél több idő volt. A pofont nem csak rossznak, de kifejezetten kontraproduktívnak tartotta.

Hasonlóan egy ismeretlen ókori mezopotámiai írnoktanonchoz, aki egy versében így ír a verésről:

„...a tábla házába mentem.

A tábla házában a felvigyázó rám szólt: 'Miért késtél el?'

Megijedtem, hevesen vert a szívem.

Mesterem szeme elé kerülve földig hajoltam. A tábla házának atyja kikérdezte táblám, elégedetlen volt vele és megütött.

[...]

'Engedélyem nélkül miért beszélgettél?' és megütött; a felügyelő rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért hajolgattál?' és megütött; a szabályzat embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért álltál fel?' és megütött; a kapu embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért mentél ki?' és megütött; a bot embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért nyújtogattad kezed?' és megütött; a sumer nyelv embere rám szólt:

'Hibásan mondod a sumert!' és megütött; mesterem rám szólt:

'Kezedet nem jól tartod!' és megütött.

Az írnoksorsot megutáltam, az írnoksorsot meggyűlöltem.”

A kiemelés természetesen én biggyesztettem a szöveghez. Azért hogy jól lássuk: már több ezer évvel ezelőtt tisztában voltak azzal, ami mára teljesen alapvető felfogás kellene legyen, azaz hogy egy gyerek megverése, de akár felpofozása csak a félelmet és a szorongást növeli a bántalmazottban, a kívánt viselkedési minta beépülését a legritkább esetben éri el – annak ellenkezőjét annál inkább.

Csodás világ lenne, ha ezt a kommentelő magyar lakosság is megértené. Felgyülemlett frusztrációját pedig inkább valamiféle harcosok klubjának alapításában, nem pedig gyengébb, kisebb, védekezni alig tudó gyerekek ütlegelésében vezetné le.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
„Már nem érzem magamat szabadnak Amerikában” – helyieket kérdeztünk az abortuszhoz való alkotmányos jog eltörléséről
Sokak szerint szomorú nap volt ez az Egyesült Államok számára, míg mások örülnek annak, hogy nem végeztetnek többé abortuszt az adójukból.
Rónyai Júlia. Fotó: MTI/EPA/Etienne Laurent - szmo.hu
2022. június 26.


Link másolása

hirdetés

Egész Amerikát megrázta, hogy a Legfelsőbb Bíróság pénteken hatályon kívül helyezte az abortuszjog mérföldkövének számító Roe kontra Wade-ügyet. De vajon hogyan reagált a hírre a lakosság? Kollégánk az Egyesült Államokban faggatta az átlagembereket.

Épp sétálni indulnánk a belvárosba, amikor robban a hír: a kaliforniai városokat is elözönlötték a tüntetők, akik a Roe kontra Wade-ügy hatályon kívül helyezése ellen tiltakoznak.

A Los Angeles-i utcákat elborítják a molinók: “Az én döntésem!”, “Hagyjátok békén a nővéreimet!” - és hasonló feliratok sorakoznak rajtuk. A nyomukban megjelennek a rendőrautók is.

A jelenetek, persze, ismerősek. Csakhogy most magam is San Diegóban, egy kertvárosi házban meredek az óriás képernyős tévére. Talán ma mégis hanyagolni kéne a belvárost, amíg nem látjuk, hogy az események átgyűrűznek-e ide is - gondolom végül.

Huszonnégy órába sem telik, hogy a Facebookot elárasszák a feliratos pólókat és baseballsapkákat kínáló árusok, lecsapva a hirtelen keletkezett piaci résre. Eközben a házigazdáim bosszankodnak:

“Oké, mindenkinek demokratikus joga a tüntetés, de a tömeg nagy része általában igazi söpredék. Lopnak, gyújtogatnak, feldúlják a várost. Nincs az a rendőri jelenlét, ami ezt teljesen megakadályozná” - mondja a 34 éves Jason.

hirdetés

De mi is ez az egész ügy, és miért lett hirtelen ilyen forró a helyzet?

A Roe kontra Wade-ügy volt az a precedens, amelyre alapozva a Legfelsőbb Bíróság még 1973-ban kimondta: az abortusz szabályozása állami szinten alkotmányellenes lenne. A művi terhességmegszakítás ezért - a terhesség 24. hetéig - Amerika-szerte legális maradt, legalábbis eddig.

Most, az ítélet hatályon kívül helyezésével az államok maguk rendelkezhetnek majd arról, engedélyezik-e az abortuszt. Várható tehát, hogy bizonyos államokban - sőt, a BBC szerint az összes állam közel felében - szigorítások, sőt, tilalmak lépnek életbe.

13 tagállam már meg is hozott olyan előzetes szabályozásokat, melyek a döntést követően automatikusan eltörlik az abortuszhoz való jogot. A becslések szerint így mintegy 36 millió nőt foszthatnak meg a terhességmegszakítás lehetőségétől.

És hogy miért éppen most helyeznek hatályon kívül egy közel ötvenéves döntést?

“Ezt indokolja, hogy a Trump-kormányzat alatt három bíró is elhunyt a Legfelsőbb Bíróságban, az ő utódaik kinevezése pedig a mindenkori amerikai elnök feladata. Trump gondoskodott róla, hogy kellően konzervatív beállítottságú bírák vegyék át a korábbiak helyét” - mondja a New York-i Daniel Gregory, a New York Times szerzője.

A legtöbb amerikai támogatja az abortuszhoz fűződő jogot. Ne feledjük, hogy nem politikusok, hanem a Legfelsőbb Bíróság hozta meg a döntést. Sokrétű problémával van dolgunk, hiszen épp úgy van gendervetülete, mint vallási jelentősége” - teszi hozzá.

Ezzel egyetért a 42 éves, grafikusként dolgozó Scott is:

“Muszáj feltennem a kérdést: vajon ha férfiakat érintene a Roe kontra Wade-ügy, akkor is hatályon kívül helyezték volna?” - kérdezi a kétgyermekes apuka a kaliforniai Pasadenából.

"Biztos vagyok benne, hogy a döntés hátterében vallási okok húzódnak meg. Már csak ezért sem értek egyet vele, hiszen az ő vallásuk nem feltétlenül az enyém is. Olyan, mintha a döntéseket nem a logika, hanem a hit és az érzelem vezérelné. Szomorú időket élünk, amikor mintha véget ért volna a fejlődés, és ehelyett visszafelé haladnánk."

Daniel elmondja, a lakosság nagy része nemcsak New Yorkban, hanem Kaliforniában is abortuszpárti - természetesen azok, akik a Demokrata Párt szavazói. Hozzáteszi: San Diego ez alól kivételt jelenthet, hiszen az erős katonai jelenlét (így például a tengerészet) miatt itt több a republikánus szavazó.

“Ha el kell vetetni egy babát, ne az én pénzemből történjen!”

Ez történetesen elmondható a házigazdáimról is: az édesanya, a 65 éves, nyugdíjas Jane három fia közül kettő a tengerészetnél szolgál. Ez az egyébként filippínó család is a republikánusok táborát erősíti. Pedig, mint mondják, nem mindig volt ez így. Először Obamára szavaztak, később viszont Trump-követők lettek, még a család kutyája, Donnie is az exelnökről kapta a nevét.

“Éppen ideje volt hatályon kívül helyezni ezt a döntést. Én életpárti vagyok, és nem támogatom, hogy a mi adónkból végeztessenek abortuszt, főleg nem a terhesség késői szakaszában. Különösen igaz ez a társadalom szegényebb rétegeire, akik felelőtlenül szexelnek. Ha el is kell vetetni egy babát, legalább ne az én megkeresett pénzemből történjen!” - mondja az asszony, aki hasonlóan konzervatív nézeteket vall többek közt a fegyverviselés és a hajléktalankérdés terén is.

Ezzel a fentebb már idézett fia, az autókereskedő Jason is egyetért:

“Senki ne próbálja nekem bemesélni, hogy ez egy nőellenes döntés! A felelősség közös, ugyanis Amerikában az apát a gyerek 18 éves koráig terheli a gyerektartás kötelezettsége. Mégis mit csinálna? Elrejtőzne a hatóságok elől? Utólag akkor is behajtanák rajta a pénzt. Éppen ezért a védekezés a nők és a férfiak számára is kulcskérdés. Mindenkinek oda kellene figyelnie, és felelősen élni nemi életet.”

Jason szerint ez érvényes a kisebbségekre és a hátrányosabb szociális helyzetben lévőkre is: lekezelő lenne róluk feltételezni, hogy nem rendelkeznek ugyanolyan telefonnal, internetkapcsolattal és az információkhoz való hozzáférési lehetőséggel, mint a középosztálybeliek.

A Los Angeles-i, 27 éves Donaldának azonban erről merőben eltérő véleménye van:

“Elképesztően röhejesnek találom, hogy amíg egy 15 éves kislány nem fogadhat örökbe gyereket, de még 18 éves kora fölött is csak hosszas jogi procedúra árán, az mégis teljesen oké, ha ebben az életkorban becsúszik neki a baba. Sőt, mostantól bizonyára lesz, ahol elvetetni sem marad joga. Szomorú nap ez Amerikának: ezek után nem tudom ugyanúgy ünnepelni július 4-ét, mert már nem érzem szabadnak magamat.”


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: