„Ha megnyitod a csapot, víz folyik. Nálunk megnyitottad a csapot és gáz jött” – a közmédia jövőjéről vitatkoztak a MÚOSZ szervezésében
Június 9-én a MÚOSZ székházában rendezték meg a „A túlélés a tét, avagy milyen jövő vár a (köz)médiára?” című pódiumbeszélgetést, amelynek második paneljében a közmédia jövőjét vitatták meg szakértők. A beszélgetésen Cseh Gabriella médiajogász, AI-szakjogász, Kert Attila, a Euronews magyar irodájának vezetője, Sükösd Miklós egyetemi docens, a koppenhágai egyetem kommunikációs oktatója és Veiszer Alinda televíziós szerkesztő-műsorvezető, újságíró vett részt. A hallgatóság soraiban ült az ex-RTL-es vezető, Grósz Judit, akit frissen nevezett ki a kormány a közmédia átalakításáért felelős miniszteri biztosnak.
Hardy Mihály moderátor felvezetőjében mindenekelőtt elmondta, hogy számára a körszolgálat kifejezés helyett a közmédia azért elfogadhatóbb, mert
A beszélgetés két kérdéssel indította. Az egyik, hogy mi legyen a megbukott rendszer propagandistáival. "Nekem erről radikális véleményem van, lehet, hogy emiatt néhányan majd „maoistának” bélyegeznek. Szerintem van egy szakma, az újságírás, és van egy másik, a propaganda. A határ éles a kettő között, nincs átjárás” – mondta. A közmédia mindenkié, ezt a teljes magyar társadalomnak tudatosítania kell, ami nálunk nem magától értetődő, ellentétben például Nagy-Britanniával vagy Lengyelországgal, ahol az emberek az utcára mentek a sajtószabadság védelmében. Magyarországon ez 16 évig nem történt meg. Az első kérdése: szükség van-e egyáltalán közmédiára? Hiszen olyan ország, ahol nincs, a piac megoldja.”
Veiszer Alinda szerint fontos különbséget tenni, hogy csak a politikáról és a hírműsorokról beszélünk-e. Ő elsősorban azokra a feladatokra gondol, amiket az elmúlt 16 évben a közmédia nem látott el: a kulturális, ismeretterjesztő és egyéb tartalmakra. Ezeket a független szerkesztőségek sem tudják teljesen átvenni, mert ezek állami forrást igénylő közszolgálati feladatok. Kiemelte, hogy alig látott ifjúsági sorozatokat vagy kamaszoknak szóló tartalmakat, pedig ezekre óriási szükség lenne. „Nagyon is szükség van közmédiára: rengeteg feladat maradt ellátatlanul” – összegezte a gondolatait Veiszer.
Cseh Gabriella kettéválasztotta a közszolgálatiság fogalmát és a közszolgálati média intézményét. A közszolgálatiság BBC által kidolgozott elemeire szerinte ma is szüksége van a társadalomnak, de
A tájékoztatásra, a plurális tartalomszolgáltatásra és az edukációra a mai széttöredezett információs térben szerinte talán még nagyobb szükség van, mint korábban. Azt mondta, a közmédia legfontosabb értéke a bizalom lehetne: „Hiteles tartalmakat várnék el tőle.”
Sükösd Miklós szerint abszolút szükség van a közmédiára, különösen akkor, amikor az emberek, főleg a fiatalok, a politikailag vezérelt és a közösségi médiából tájékozódnak. A közösségi média polarizál, a háborús nyilvánosság szétveri a közös tereket, és ha nincsenek közös tények és fogalmak, a politikai közösség is szétesik. Szerinte a mesterséges intelligencia korában, a dezinformációval szemben
Hiányolta a minőségi magyar gyerekműsorokat is, megjegyezve, hogy a Mézga család óta nem sok meggyőző alkotás született ezen a téren. Veiszer Alinda közbeszólt, hogy vannak jó gyerektartalmak, csak nem a közmédiában, mire Sükösd úgy reagált, hogy ezeket a közmédiának is el kellene készítenie, új formákban és platformokon.
Kert Attila szerint három fő érv szokott elhangzani a közmédia ellen: az elmúlt 16 évben nem töltötte be a szerepét, a technológia eljárt felette, és a piac mindent megold. Szerinte attól, hogy az első kettő igaz, még nem kell feladni, ahogy
Kert szerint most van a legnagyobb szükség rá, ez talán az utolsó lehetőségünk. Egy szemléletes képpel mutatta meg, milyen helyzetben vagyunk mi, európaiak: a demokráciáról szóló viták ma amerikai és kínai tulajdonú közösségi platformokon és algoritmusokkal, vagy orosz dezinformációs csatornákon zajlanak. Ezért kell szerinte egy biztonságos pont azoknak, akik nem az algoritmusoktól várják az igazságot.
A közmédiának Kert szerint három alapvető szükségletet kell kielégítenie: információt kell nyújtania, kultúrát kell közvetítenie és szórakoztatnia kell azok számára is, akik nem tudnak előfizetésekre költeni.
Ezt nem lehet elefántcsonttoronyból csinálni Veiszer Alinda szerint. Azt mondta, a közmédiát eddig egy nagy várként képzelték el, zárt kapukkal, de ő olyan közmédiát szeretne, ahol nincsenek falak, és amely fizikailag is elmegy az emberekhez. Felvetette, hogy a közmédia miért ne működhetne együtt például a Magyar Hanggal vagy a Debrecinerrel, ami a finanszírozásban és az elérésben is segíthetne.
„A diákjaimnak azt mondom, hogy a jó közmédia olyan, mint a közszolgáltatások: víz, gáz, csatorna, internet. Megnyitod a csapot, és víz folyik. Nálunk megnyitottad a csapot, és gáz jött. Ez diszfunkcionális. Az igazán jó közmédia egy pohár víz: alapvető és mindenki számára hozzáférhető” – folytatta Hardy Mihály
Ezt a gondolatot fűzte tovább a „médiaközjóléti státusz” fogalmával Sükösd Miklós. Szerinte ahogy az egészségügy és az oktatás, úgy az információval való ellátás is közösségi feladat, amit közpénzből, de a kormánytól függetlenül kell finanszírozni. Ez a tartalomgyártás decentralizációjával és hibrid terjesztési modellel jár együtt: a rövid, ajánló jellegű tartalmak menjenek minden platformra, a mélyebb anyagok pedig a közmédia saját felületeire.
Cseh Gabriella az európai, különösen a skandináv gondolkodást hozta fel példának, ahol a hibrid megoldásokban látják a jövőt. Kert Attila erre azzal erősített rá, hogy Dániában rendkívül magas a közmédia bizalmi indexe, míg nálunk ez az előző rendszerváltás előtt volt utoljára magas. A cseh közmédia 70%-os piacvezető pozícióját példaként említve Veiszer Alinda azt is megmutatta, hogy mindezen példákért nem is kell olyan távolra menni. Szerinte a médiaértés-oktatás szintén fontos közszolgálati feladat lenne.
A kérdés inkább az Hardy Mihály szerint, hogy
Kert Attila szerint erről a köznek kell döntenie egy széles társadalmi párbeszéd keretében. Elmondta, hogy a magyar lakosság még mindig napi öt órát tévézik, így a lineáris csatornáknak van létjogosultsága, de a közösségnek kell eldöntenie, hogy például a futballra vagy a kultúrára akar-e költeni.
Cseh Gabriella nem a csatornaszámmal, hanem a funkciókkal kezdené. Ma már a tartalomnak kell odamennie a fogyasztóhoz, ezért szerinte hibrid modellre van szükség, amely a hagyományos platformok mellett a TikTokon is jelen van, akár 60 másodperces videókkal.
Sükösd Miklós a minimális programként a közmédia archívumainak megnyitását jelölte meg (erre jegyezte meg Hardy Mihály, hogy az egykori Magyar Televízió archívuma gyakorlatilag megsemmisült, azt több hullámban, módszeresen szétlopták), maximális programként pedig egy 21. századi közmédia felépítését nevezte meg.
„Kettős feladat van. Egyrészt tűzoltás: le kell bontani a túlbürokratizált és korrupt rendszert. Másrészt fel kell építeni az újat” – mondta Hardy Mihály. Felvetette, hogy szükség van-e például a Duna TV-re, amely eredetileg a határon túli magyaroknak szólt, de ma már az internet korában ennek a funkciónak kevesebb a jelentősége. A tartalmakról szólva hiányolta a magyar természetfilmeket, mondván, „a gyerekek jobban ismerik a jegesmedvéket, mint a Hortobágy élővilágát.”
Sükösd Miklós szerint az új közmédiának „zöldnek, polgárinak, európainak és világi értékeket képviselőnek” kell lennie, amely a fenntarthatóságot képviseli a fogyasztói társadalommal szemben. Veiszer Alinda a független kulturális műhelyek bemutatását emelte ki fontos feladatként.
A közönség ma már belefáradt a kiszámítható, propagandisztikus tartalmakba, és egy friss, szakszerű, hiteles közmédiára van igény Kert Attila szerint. Ezt továbbgondolva Sükösd Miklós arra is felhívta a figyelmet, hogy
Veiszer Alinda szerint ez intézményi garanciák nélkül mindez nem fog működni. Kert Attila pedig két kulcsfogalmat emelt ki: az intézményi és a finanszírozási függetlenséget. A vezető ne legyen politikai kinevezett, ne lehessen „felhívni” műsor közben, vagy ha ez mégis megtörténik, a politikai nyomásgyakorlási kísérleteket el tudja hárítani, bárki is legyen a vonal másik végén. Ehhez szükséges a finanszírozási függetlenség: ha jogszabályi automatizmus alapján, átláthatóan történik a finanszírozás, nem éves politikai alku eredményeként, akkor van az előbbire valódi garancia.
– zárta gondolatait Kert Attila.